Mt 28,16-20 - Szentháromság vasárnap

2021.05.30.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Az ember társas lény, az Isten pedig közösség.

Olvasmány (MTörv 4,32-34.39-40)

Mózes a pusztában ezt a beszédet intézte a néphez: „Kutasd a régi időket, amelyek előtted voltak, attól a naptól kezdve, hogy Isten embert teremtett a földre! Vajon az ég egyik határától a másikig történt-e valaha ilyen nagy dolog, lehetett-e hallani hasonlót? Van-e olyan nép, amelyik hallotta az élő Istent lángok közül beszélni, ahogy te hallottad, – és életben maradt? Volt-e valaha is olyan Isten, aki megtette, hogy egy népet kivezessen egy másik nép köréből; megpróbáltatásokkal, jelekkel és csodákkal, háborúsággal, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy csapásokkal, ahogy az Úr, a ti Istenetek veletek tette Egyiptomban a szemetek láttára? Tudd meg hát és vésd szívedbe, hogy fönn az égben és lenn a földön az Úr az Isten, senki más! Tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket ma parancsolok neked, hogy jól menjen sorod, és majd utánad gyermekeidnek is, és hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened neked ad örökre!”

Szentlecke (Róm 8,14-17)

Testvéreim! Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el. Általa szólítjuk őt így: „Abba, Atya!” A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Evangélium (Mt 28,16-20)

Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”

Vasárnapi beszéd

Az ember társas lény, az Isten pedig közösség. Szentháromság vasárnapján egészen bátran beszélhetünk az egymásra hangoltságunkról, arról, hogy milyen természetes, hogy így beszéljünk magunkról; társas lények vagyunk, szociális lények, szociális érzékekkel és érzékenységgel. És hogy Istenről úgy beszéljünk, hogy egy az Isten, de három személy. Ennek kapcsán beszélhessünk arról, hogy Isten közösség, Isten kapcsolat, Isten egység, Isten egybe- és összetartozás. Erről szeretnék tehát szólni.

Volt egy kósza mondatom, egy olyan halvány ígéretem még múlt vasárnap, hogy az akkori megközelítést folytatnám, hogy olyan dolgokat tudjak még elmondani, ami akkor nem férhetett bele. Úgyhogy most valóban ez így lenne, vagyis múlt vasárnap tudtunk arról beszéli, hogy megnéztük, hogy Jézus életében hogyan tárul föl ő maga számára is a Szentlélek személye és működése, de egy nagyon speciális összefüggésben. Jézus egészen a foganásától kezdve a haláláig és a föltámadásáig hogyan élte át a szociális fájdalmat, kapcsolati fájdalmat, társas fájdalmat, és hogy a Szentlélek hogyan segítette Őt abban, hogy miközben Ő is társas lény, szociális lény, szociális érzékekkel és érzékenységgel. Mi hozható ki az emberből, most az emberi természetre utalok akkor, ha valaki, miközben átéli a társas fájdalmat, aközben a Szentléleknek a közreműködésével cselekszik?

Ezt így is megneveztük, hogy a szociális fájdalomra, a biológiai fájdalomra, mert a szociális fájdalom a biológiai fájdalom egy fajtája, hogy milyen spirituális választ ad Jézus? Ez volt múltkor. Nem szoktam így visszautalni az előző vasárnapra, de most azért teszem, mert egy picit most annak a folytatása, kibontása a mai ünnep kapcsán, ami a Szentháromság vasárnapja. Vagyis, itt pedig most arról szeretnék beszélni, és egyrészt a Szentháromság vasárnapja miatt, másrészt pedig az evangélium üzenete miatt, ahogyan azt mondja a szent író: „Azzal bízza meg Jézus a tanítványokat, vagyis minket, hogy menjünk el a világ végére, és minden népet kereszteljünk meg az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Tehát akkor ez lenne a második megközelítésünk.

Ez pedig, ahogy ezt mondani szokták, hogy van egy küldetésünk, és a küldetés minden nemzetre – nem is csak minden emberre, minden nemzetre, mindenkire – irányul. Most jön egy picit a nehéz mondatom: Közben pedig tudjuk a számokat. A számok pedig úgy szólnak, hogyha nézzük az éveket, évtizedeket visszamenően, akkor egyre kevesebb embert keresztelünk meg Magyarországon. A katolikusok száma csökken. Tehát, hogyha van egy egészen nyilvánvaló küldetésünk, ami itt most az evangélium alapján van, hogy segítsünk másokat ahhoz, hogy az Istennel való kapcsolatuk révén is megkeresztelkedjenek, és ha van valami, ami mérhető, akkor az a keresztelések száma. Na az mérhető. És ha ebben a dologban, ami ennyire világosan küldetésünk, és ennyire világosan mérhető, és ennyire feketén-fehéren látszik az, hogy van hova fejlődnünk, akkor aztán most jöjjön a beszéd.

Akkor nézzük meg ezt az öt tényezőt! Ugyanis arról beszéltünk, hogy az agyunk fájdalomként éli meg azt, amikor a társas viszonyainkban – majd még egyszer elismétlem ezt az öt tényezőt – és nem elsősorban szenvedésként, hanem fájdalomként, mintha fizikai fájdalom lenne. Ezzel összefüggésben pedig, hogyha ezen az öt területen jól működünk, akkor akarva-akaratlanul, nem tudatosan is, az agyunk nem is ezt mondanám, hogy örömhöz, vagy boldogsághoz jut, hanem inkább a fájdalom úgy egészül ki a másik oldalon, hogy ott pedig valami jól esik nekünk. Az inkább kapcsolható az élvezethez, a jó érzéshez, mint érzelmekhez. Erről lenne szó, és máris mondom ezt az öt területet. Abban a reményben, hogyha mi bárkivel találkozunk ebben a világban, és fontos nekünk a küldetésünk, hogy akkor most mondjuk így, alaphangon érdemes tudnunk, hogy az agyunk hogyan működik, hogy az idegrendszerünk hogyan működik.

Így máris akkor, gyerünk, az első pont, hogy az agyunk nagyon érzékeny, mert az agyunk is társas természetű, szociális érzékenységgel. Hiszen az első – mondjuk – minimum tíz évben min múlott az életben maradásunk? A kapcsolatokon. Az ember életben maradása a kapcsolatain múlik; magzatként, csecsemőként, kicsi babaként. Ha a kapcsolataink megfelelnek, életben maradunk, ha nem, akkor jaj nekünk. Ezért lehetséges az, hogy az embernek, mondjuk az állatvilággal összehasonlítva nem a szeme nagyon érzékeny, nem a füle, nem a bőre, nem az ízlelése, nem a szaglása, nem a füle – de ezt már lehet, hogy mondtam –, hanem a szociális érzékenysége.

Ezért ennek az érzékenységnek a tudatosítása nagy jelentőségű. Ha nem akarunk egymásnak fájdalmat okozni, hogyha jól szeretnénk másokkal bánni, és ráadásul még az istenkapcsolatot is szeretnénk másoknál és magunknál is fejleszteni, na, akkor az első, ezt így nevezte meg a tudomány, hogy: a státusz. Nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy az emberi viszonyainkban hol vagyunk, másokhoz képest is. Ahogy mi látjuk magunkat, úgy látnak-e bennünket mások? És hogyha az a benyomásunk, hogy valami státuszvesztést szenvedünk, akkor az fizikai fájdalmat tud jelenteni. Ez akkor is így van, hogyha ez a világhálón történik meg; az fizikai fájdalmat fog jelenteni. Nézzétek meg embereknek az arcát, akit éppen kikezdenek a világhálón! Nézzétek meg, hogyan néz ki az arcuk! Pont úgy, mint akit bántalmaznak, és akinek ez a szó szoros értelmében nagyon fáj.

Ezért olyan felejthetetlen nekem az első helyen, ahol voltam, még ott diakónusként az ottani plébános atya keresztelésekkor mindig nagyon szerette mondani, hogy amikor krizmával megkente a pici babáknak a homlokát, hogy akkor ezt mindig így mondta a szülőknek is: „Most beavatást nyertél Krisztus királyi, főpapi és prófétai küldetésébe.” Akkor miután ez a többségnek nem sokat mondott, ezért aztán úgy fordította le: „Királykisasszony lett a lányotok.” Hát, ezt meg már lehetett érteni. Akkor a szülők büszkeségtől dagadó mellel nézték azt a pici babát, királykisasszonnyá avatták a templomban őt, vagy királyfivá. Tulajdonképpen nekem ez tetszik. Nem csak azért, mert a szent hagyománnyal összefüggésben van, hanem jól tárja föl azt, hogy mit jelent, amikor valaki úgy tekint, és úgy beszél, és úgy kapcsolódik másokkal, hogy nem azzal köszön be a másiknak, hogy „Ti milyenek vagytok?!”, hogy átéljék a szociális fájdalmat és máris „Krrk!”, hanem éppen ellenkezőleg, hogy: „Tudjátok ti egyáltalán, hogy ti kik vagytok?” Milyen csodásan hat az emberre, mikor föltárul számunkra az, hogy… És nézzétek el, hogy ezek a kifejezések nem jelentik majd az újdonság élvezetét, hogy Isten gyermekének lenni, a Szentlélek templomának lenni, Jézus testvérének lenni, Isten teremtményévé válni.

Megint egy aprócska történet. Milyen fontos ez az embernek, hogy lehessen valaki önmaga, és mások előtt, hogy ez milyen fontos. Amikor azt éljük át, hogy a közösségben, a csoportban, a társadalomban a presztízsünk valahogy emelkedik, azt az agyunk körülbelül olyan jutalomként éli meg, mintha pénzjutalmat kaptunk volna. Azért az azt hiszem, nem kevés. A rövidke történet pedig így szól. Egyszer egy misszionárius nővért kérdeztem arról: „Mondd meg nekem, légy szíves, ott vagytok Afrika belsejében. Na de ott vannak katolikusok, ott vannak protestánsok – mondjuk most így egyszerűen –, ott vannak kis egyházaknak a képviselői. Most ott, mondjuk egy törzsben élő egyszerű valaki, akinek arról sincs fogalma, mi az, hogy Európa, hogyan dönti el, hogy katolikus legyen, református, vagy – valami, mondjuk így – szabad egyháznak a tagja?” Elmosolyodott ez a nővér, a következőt mondja nekem: „Jaj, Feri, hát végtelenül egyszerű. Általában a következőt kérdezik: Ki a legnagyobb? Akkor hát szoktuk mondani, hogy a katolikus, az a legnagyobb. És akkor azt mondják: Jó, akkor olyanok szeretnénk lenni.” Az agy, az idegrendszer és az emberi természet!

Ezért az első gondolat így szól: Akár így is mondhatnám, ha fontos számunkra a misszió abból a szempontból, hogy fontos számunkra egy másik ember, mert őt embertársnak tartjuk, és tudjuk, hogyha ő Istennel egy jó viszonyba tud kerülni, hogy az biztos, hogy jó mindenkinek – még csak nem is pusztán neki, hanem mindenkinek. Akkor mennyire érdemes volna nem azzal mások elé állni, hogy „Te rossz vagy!”, hanem inkább azzal, hogy „Te talán nem is tudod, hogy ki is vagy, te.”, és ezzel az üzenettel érkeztem. És ez nem az ember árnyékának a tagadása.

Ugyanis – és akkor itt jön ez a lezáró gondolat az első szemponthoz – képzeljétek el, hogy az agyunk hogyha nem minket bírálnak, kritizálnak, vagy adnak valamiféle távolságtartó visszajelzést, hanem azt mondják: „Te hogy látod magad? Annyira kíváncsi lennék, hogy hogyan látod magad. Hogy látod ezt a részedet, azt a részedet? Mi foglalkoztat téged? Mi esik jól neked? Milyen irányba szeretnél fejlődni? Hol látod azt, hogy mi az, amiben még tudnál gyarapodni?” Olyan érdekes, amikor az ember – most a szó szoros értelmében – önértékelésben van, nem pedig mi csattogtatjuk, pattogtatjuk, akkor az az agy számára a státusz megemelkedésével jár. Nem akarom hosszabban mondani.

Második. A második szempont az, mit tud az agyunk fájdalomként, vagy jólesően átélni? Az a bizonyosság. Egészen így is mondhatnánk, ezt említettem múlt héten, hogy az agyunk bizonyosságot teremtő működésmódban van. Mások ezt úgy szokták mondani, az emberi agy az üres helyeket szereti kitölteni akkor is, ha ott nem tudható, hogy mi van.

Nem tudom, hogy éreztetek-e belső késztetést arra, a világjárvánnyal összefüggésben, amikor nagyon bizonytalan lett sok minden, nem csak a mi sorsunk, hanem hát az emberiség sorsa, és bizonytalan lett a jövő, a közeljövő az teljesen, hogy átéltétek-e azt mondjuk hívő emberként, hogy úgy megpróbáljuk kitalálni, hogy Istennek mi a világjárvánnyal a terve? Nem egy ilyen megnyilatkozást hallottam. Ez miről árulkodik? Vagy arról, hogy őneki a Szentlélek konkrétan megmondta, ez az egyik lehetőség. A másik pedig, hogyha én egy olyan személy vagyok, aki a teljes bizonytalanságban meg tudom mondani, hogy Isten miért… Nem is tudom a mondatot folytatni: Miért van világjárvány Istennel összefüggésben? Mondjuk most így. Ha én ezt meg tudom mondani, azért az egy elég komoly bizonyosság, nem? Minden esetre pompásan alkalmas a biztonságérzetem megszerzésére, és a bizonytalanságomnak a csökkentésére, ha én egy olyan személy vagyok, aki ezt is tudom – lásd, státusz – és aki ezt meg tudom mondani. Tehát akkor itt sikerült az agyamnak valami bizonyosságot teremtenie.

Ezért a második gondolat, hogy mit érdemes csinálnunk. A második gondolat így szól: Keresztényként, Jézus követőjeként, és tanítványaként olyan sok mindent tudunk. És merhetjük azt mondani, hogy sok mindent jól tudunk. És olyan sok mindent meg nem tudunk. Sok mindent egyáltalán nem tudunk. Ezért, ha valaminek van jelentősége, hogy mellettünk mások a bizalomra és a bizonyosságra egyaránt képesek legyenek elmélyültebben eljutni, az többek között az, hogyha valamit világosan tudunk, azt mondjuk, és ha valamit nem tudunk, azt világosan mondjuk meg, hogy nem tudjuk. Mert érdekes módon, amikor valamit nagyon pontosan megmondunk, hogy „Ezt a részét tudjuk, arról a részéről fogalmunk sincs.”, az segíti a bizonyosságot. Ha elmondjuk, hogy „Most még nem tudjuk, de valamikor majd tudhatjuk.”, az segíti a bizonyosságot. Ha elmondjuk, hogy „Én nem tudom, vagy mi nem tudjuk, de másvalaki tudhatja.”, az segíti a bizonyosságot. Ha elmondjuk, hogy „Nem tudom, de mikor lesz jobban tudható.”, az segíti a bizonyosságot.

Ezért a második gondolat így szól: Hogyha nem akarunk az agyműködésünknek, és az idegrendszerünknek kiszolgáltatottan létezni, akkor a bizonyosságunkért megdolgozhatunk, és másokat is segíthetünk azáltal, hogy megmondjuk, amit tudunk, és megmondjuk, amit nem tudunk.

Megint csak egy számomra megrázó olvasmány ez, a II. világháborúban egy magyar katonatiszt följegyzését olvastam egy pár hete. Ez a magyar katonatiszt döbbenten írja le, hogy a bombázások után őneki az volt a tapasztalata, hogy szinte eszét vesztetten voltak emberek, akik keresték és kutatták a családtagjaikat a romok között. Nem ettek, és nem ittak, és tényleg, szóval a legalapvetőbb biológiai funkcióikkal se törődve, egyszerűen, szinte megszállottként: „Hol van? Tudni akarom! Mi van vele?” A katonatiszt azt írja le a maga, hát tulajdonképpen hétköznapi, egyszerű és meg nem értő följegyzésében, hogy „Egészen megdöbbentő volt számomra – írja – hogy amikor emberek holtan megtalálták az addig keresett, és számukra bizonytalan sorsú családtagjaikat, megrendítő és megdöbbentő módon megnyugodtak.”

Tehát amikor a bizonyosságról beszélünk, akkor annak van köze ahhoz, amit egyrészt így nevezünk, hogy hitelesség, hogy a hitelesség része, hogyha tudom, tudom, és ki merek vele állni, és a hitelesség része, ha nem tudom, akkor nem tudom. De része az is, hogy nem az elkerülhetetlen szenvedéstől való megkímélés az, ami ilyenkor segítség a másik ember számára, vagy magunk számára, hanem sokkal inkább ténylegesen a bizonyosság, akármi is legyen az, és főképpen, hogyha ez a bizonyosság azzal együtt jár, hogy közben nem vagyok egyedül.

A harmadik szempont így szólt: Az agyunknak nagy szüksége van arra az élményre, hogy „Elég szabad (vagyok), és van választási lehetőségem. Van beleszólási lehetőségem, van legalábbis egy alapvető kompetenciám, képességem arra, hogy döntéseket hozzak. Hatással tudok lenni a saját életemre.”

Milyen elgondolkodtató úgy emberek elé állni, hogy azt mondjuk: „Ezt kell csinálni. Azt kell csinálni.” Felejthetetlen nekem annak az alkoholbeteg személynek a vallomása, aki arról beszélt, hogy neki évtizedekig mondták, hogy „Nem szabad innod! Tilos innod! Bűn innod!” És azt mondja, hogy ez nem hatott rá. Egyszer csak saját maga fölismerte azt, hogy „Nem arról van szó, hogy nem szabad innom, hanem arról van szó, hogy szabad nem innom. Szabad vagyok, hogy eldöntsem, hogy iszom, vagy nem.” Eddig mindenki azt mondta, hogy nem szabad inni. Most, de hát, szabadni szabad. Hogy eldönthetem én, hogy alkoholbeteg leszek, vagy nem leszek alkoholbeteg életmódot folytató személy, hogy ezt én eldönthetem.

Olyan jól esett nekem, hogy még ezekben a világjárványos időkben is alkalmam nyílt felnőtteket keresztelni. Mert tényleg, a lélek valakit úgy megindított, akkor ő jött, és azt mondta: „Nem tudom hogy, járvány ide vagy oda, én keresztelkedni akarok.” De nem ezt akarom most mondani nektek, hanem azt a tapasztalatomat, hogy huszonöt év papság alatt tudjátok, mit figyeltem meg? Mikor jött valaki felnőttként, hogy ő szeretne megkeresztelkedni, sokan tényleg a nulláról, hogy fogalmuk sem volt alapvető dolgokról sem. Ha azt mondtam nekik, hogy „Nem én fogom eldönteni, hogy mikor legyen a keresztelés. Te Istennel kapcsolatban vagy. Különben miért kérnéd a keresztelést? Úgyhogy ezt együtt döntenénk majd el, és én mindig kíváncsi leszek arra, hogy te mit gondolsz, hogy te kész vagy-e, amennyire ember képes erre, alkalmas vagy-e arra, hogy megkeresztelkedjél, hogy ezt majd meg fogjuk beszélni. Nem én fogom kívülről eldönteni. Neked is van a Szentlélekkel kapcsolatod, hát mondjuk, az engem érdekel.” Képzeljétek el, hogy a huszonöt év alatt az a rengeteg felnőtt keresztelés, egyetlen egy valaki volt, akivel kapcsolatosan máskorra tettem volna a keresztelést, egyetlen egy valaki volt. Tehát miközben ez egyébként egy ismeretlen terület azoknak, akik keresztelkedni akarnak, hát természetes lehet a bizonytalanság, természetes lehet az, hogy: Te jó ég! Ha valaki ezt komolyan veszi… Ki az, aki meri azt mondani, hogy „Kész vagyok.”? Mint hogyha nem is ez lenne a természete, hogy az ember kész van. De hogy kész lehetek abból a szempontból, hogy azt mondjam, hogy „Na, most már azért: igen.” Szóval milyen megdöbbentő élményem ez, hogy érdemes megkérdezni azokat, akik – most így mondom – a keresztelés előtt szinte még csak nem is kezdők, hogy „Te és a Szentlélek, hol tartotok?” És szoktuk tudni. Ezért milyen hallatlan nagy jelentősége van ilyen értelemben is megbecsülni egy másik személyt, kinézni belőle, hogy neki reálisan van döntési, választási, elhatározási képessége és kompetenciája.

Nézzük akkor a következő, a negyedik (pontot). Mi az, amit az agyunk nagyon rossz néven vesz? Hogyha egy kapcsolatot úgy ítél meg, hogy az nem biztonságos. És mi az, ahol elkezdünk jól lenni? Ha úgy érezzük, hogy az a kapcsolat számunkra biztonságos. Itt nagyon érdemes egy picit megállni, mert az agyunk úgy működik, hogy amíg valaki az ismeretlen kategóriában van, az azt jelenti, hogy az agyam azt mondja, hogy ő egy idegen, aki nem olyan, mint én. Na mármost, ha az agyam úgy dönt, hogy valaki nem olyan, mint én, azzal kapcsolatban még az agyam is másként működik. Nem csak más gondolataim lesznek, az agyamnak nem ugyanazok a területei mutatnak aktivitást. Ez egészen megrendítő. Ezért szokták azt tanácsolni, hogy minimális szinten ismerkedj meg egy másik személlyel, mégpedig azért, mert ha legalább minimális szinten vesszük a fáradtságot arra, hogy valakivel megismerkedjünk, az agyunk magától – hát így működik – átrakja őt a „fenyegetés, veszélyforrás, ismeretlen” kategóriából, „életveszélyt jelent” világból az „ismerős, hasonló, olyan, mint én” világba, és az agyunk elkezd másképpen működni.

Ennek egy drámai tünetét hadd hozzam ide. Képzeljétek el, hogyha valakivel kapcsolatban azt élem meg, hogy ő nem olyan, mint én, és nem közösek a céljaink – lásd mondjuk istenkapcsolat, keresztelés – akkor az agyamban bizonyos területek, amivel el tudom képzelni, hogy ő mit mond, és aztán együttérző tudok vele lenni, szinte nem is mutatnak aktivitást. Ez egészen megrendítő. Látjátok, épp arról beszélek, hogy ne az agyam döntse el, hogy ki az én testvérem, és ki nem, hanem tudjam azt, hogy az agyam, meg a te agyad hogyan hoz döntést anélkül, hogy tudnánk róla, hogy ez a döntés az agyunk számára már megszületett, mégpedig azért, mert van egy nagy örökségünk, és az ismeretlent megérte az agyamnak a túlélés szempontjából veszélyforrásként értelmeznie.

Ezért a záró gondolatom itt, hogy milyen megdöbbentő azt, hogy ezért valakivel kapcsolatban, akiről megengedem, hogy az agyam egyszerűen csak valami „más, idegen, veszélyforrás” világba sorolja, ezért őt sokkal nehezebben fogom megérteni, mint valakit, akit az agyam egy másik csoportba sorolt be. Egészen annyira, és egészen addig, hogyha valakivel kapcsolatban az agyam úgy döntött, hogy olyan, mint én, vagyis hogy létezik köztünk az, hogy MI, akkor az ő gondolatát az agyam úgy tekinti, mintha az én gondolatom lenne. Vagyis, így is mondhatnám, mintha ez közös gondolatunk lenne, csak éppen ő mondta.

Ha egy olyan valakivel beszélek, vagy valaki engem idegennek tart, azt mondja „Nem tudom, ki vagy, valami keresztény, vagy katolikus. Mit akarsz tőlem?”, akkor nem csak a gondolatot, az én gondolatomat érti ő majd meg sokkal nehezebben. Nem is lesz motivált arra, hogy a gondolataimat megértse, mert az agya úgy dönt, hogy: „Azok a gondolatok nem az én gondolataim, és nem a mi gondolataink. A gondolatai is fenyegetőek és veszélyforrást jelentenek, mert idegenek tőlem. Mondhat tehát akármit.”

Ezért a negyedik szempont így szól: Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy legalább minimális szinten bejáratjuk az agyunkat az emberi kapcsolatok világában, hogy az agyunk joggal azt tudja mondani, hogy „Hát persze, hogy nem más, mint én. Hát olyan, mint én.” Joggal mondja az agyam azt, hogy itt van valami MI, valami közösség köztünk, és közös emberi céljaink vannak. Hát, ha másképp nem, mert ezen a Föld nevű bolygón próbáljuk az életet élni; együtt. Ez volt tehát akkor a negyedik gondolat, és nézzük akkor az ötödiket.

Az ötödik pedig, hogy mi az, amit az agyunk rossz vagy jó néven vesz? Az igazságosság. Annyira így van ez, hogy érdemes az igazságosságra annyira törekednünk, hogy ez két irányt jelent. Az egyik, hogy a döntéseinket érdemes megindokolni: „Miért csináltam így? Miért nem akartam ártani ezzel neked? Miért gondolatam ezt helyesnek? Miért nem akartalak ezzel fenyegetni téged? Hogyan gondoltam ezt jónak?” Mert sokszor olyat is igazságtalanságként tudunk megélni, ami egyébként nem az, vagy rossz szándékként, ami egyébként nem volt az. A másik pedig, hogy milyen hihetetlen mértékűen, és milyen szinte túlzó mértékűen szükséges elismernünk, hogyha igazságtalanságot követtünk el valakivel szemben. Milyen hihetetlenül fölemelő az, ahogyan a pápák egymás után a XX. században elismerik az egyház túlkapásait, tévedéseit, bűneit, hogy az milyen fölszabadítóan hathat bárkire, akinek az agya elég jól működik.

Ezért milyen nagy jelentősége van annak, hogyha mi igazságtalanságot követtünk el valakivel szemben, hogy ismerjük el vagy azt, hogy ezt tettük, vagy ismerjük el annak a szubjektív realitását, hogy ő ezt átélhette így, és ezért ez neki fájdalmat okozhatott. Hogy ez mennyire így van, képzeljétek el, hogyha valaki például egy átélt igazságtalanság kapcsán, esetleg ehhez kapcsolódóan státuszvesztést is megélt, hogy akkor őt már így nézték le, és úgy nézték le, és így semmibe vették… Ha az illetőt megkínáljuk igazi közönséges fájdalomcsillapítóval, a szenvedései enyhülni fognak, mert az olyan fájdalom, fizikai. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy státuszvesztés után, vagy igazságtalanság kapcsán Cataflamot együnk, csak azt, hogyha valaki bevesz egy fájdalomcsillapítót, nem fog annyira szenvedni.

Zárás. Szentháromság vasárnapja. És hogyha valakitől, vagy valakiktől érdemes tanulnunk azt, hogyan érdemes kapcsolatban lenni, hogyan érdemes közösségben lenni, hogyan érdemes a társas viszonyainkban lenni, akkor az kétségkívül az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Hogyha vannak valakik, akiktől elleshetjük és megtanulhatjuk, hogy mit jelent az, hogy az ember és az Isten társas lény, hogy az ember és az Isten szociálisan érzékeny, és mit jelent az, hogy mi Isten segítségével tudunk választ adni a Szentlélek által arra, hogyha valamilyen társas, kapcsolati, szociális fájdalomban van részünk, hogy hogyan lehetséges az ember számára az, hogy ne csak tudjuk, hanem rálássunk arra, hogy hogyan működik az emberi természetünk. És hogy rálátunk az emberi természet működésére, még inkább tudjunk jól bánni egymással.

Ebből a szempontból merhetjük azt mondani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nagyon is jól bánnak egymással, jól bánnak egymással. Hadd mondjak még egy mondatot ide! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ebben a közösségben és kapcsolatban a legjobbat hozzák ki egymásból és magukból. Tudjátok, miért merem ezt mondani? Mert a kutatásokból kiderült, hogy ahol erre az öt tényezőre figyelnek az emberi kapcsolatokban, hogy ne fájdalmat okozzanak, hanem valamiképpen átélhetővé tegyék azt, hogy jó együtt, hogy ott nő a kompetenciatudat, az emberi képesség, az autonómia. De mi az, ami még nő? Az elkötelezettség, nő az elkötelezettség szintje. Hát nem pont erre vágyunk? Ha misszióról beszélünk, nem pont azt szeretnénk, hogy aki keresztény, az elkötelezett keresztény legyen, hogy elkötelezetten tartozzon Istenhez és az embertársaihoz? Ez az öt szempont nagy segítség nekünk, hogy eredményesebbek legyünk és elkötelezettebbek, és hogy valamit megértve az élet titkából és megértve a Szentháromság titkából, egyre jobb minőségben tegyünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)