Mk 14,12-16.22-26 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

2021.06.06.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Eucharisztia – itt, és most, és veled

Olvasmány (Kiv 24,3-8)

Miután az Úr közölte a feltételeket, amelyek alapján szövetséget akart kötni népével, Mózes lejött a hegyről, s kihirdette a népnek az Úr minden szavát és parancsát. Az egész nép egy szívvel felelte: „Az Úr minden szavát megtartjuk.” Ezután Mózes leírta az Úr valamennyi törvényét. Másnap reggel a hegy lábánál felállított egy oltárt és tizenkét emlékoszlopot Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Azután megbízott néhány fiatalt Izrael népéből, hogy égőáldozatot mutassanak be, és bikákat ajánljanak fel az Úrnak békeáldozatul. Mózes vette a vér felét és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a népnek. Ők kijelentették: „Követjük és megtartjuk, amit az Úr parancsol.” Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: „Ez annak a szövetségnek vére, amelyet az Úr mindezen igék alapján kötött veletek.”

Szentlecke (Zsid 9,11-15)

Testvéreim! Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére, meg az üsző hamva, a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére. Ő az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ezért ő új szövetség közvetítője. Előbb azonban a régi szövetség idején elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökséget.

Evangélium (Mk 14,12-16.22-26)

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére.

Vasárnapi beszéd

Nagyon érdekes ennek a történetnek az első része is, szinte olyan, mint egy krimi, ahogyan egymás után jönnek a szempontok: „Menjetek el a városba, találkoztok két emberrel. Mondjátok meg neki, ő majd mond egy helyet. Menjetek el oda…” Van ebben valami lenyűgöző életbeágyazottság, valami nagyon konkrétság, valami nagyon elevenség, valami nagyon természetesség és életszerűség. Ezért az Eucharisztiáról a mai ünnepen ebben a megközelítésben szeretnék elmélkedni. Vagyis ez azt jelenti, így is mondhatnám összesűrítve, hogy az Istennel való kapcsolat abban a jellegzetességében, hogy itt, és most, és velem. Az Eucharisztia kifejezi az Istennel való kapcsolatunknak ezt a minőségét is, hogy nagyon konkrét és nagyon személyes; itt, és most, és velem.

Ez ugye mennyire más jellegzetességeket mutat, mint amikor mondjuk egy kutató megállít bennünket az utcán, és megkérdezi: „Hisz ön Istenben?” S akkor elgondolkozunk, azt mondjuk: „Hát, ha ez az univerzum talán nem véletlenül van; hiszek.” Ez egy egész más minőség, amikor valami – most így mondanám tudatosan, de kissé egyoldalúan – elméleti állásfoglalásról kérdeznek bennünket, mint amikor kapunk egy meghívást: „Itt és most veled szeretnék étkezni!” Azért ez egy másik, nem is hogy minőség, egy másik jellegzetessége az Istenhez fűződő viszonyunknak. Tehát akkor erről lenne szó, tizenkét pont.

Mégpedig, ha már a mai evangélium is ebben a nagyon életszerű konkrétságban tárja föl Isten és ember viszonyát, maradnék ebben a nagyon, szinte szó szerinti konkrétságban. Vagyis, hogy mi mindent szoktunk mondani akkor, amikor meghívnak minket egy vacsorára. Tizenkét pont arra, hogy hogyan szoktuk azt mondani, hogy „Nem.” De természetesen szó sem lehet róla, hogy itt ragadnék le. Mindegyik pontnál szeretném azt mondani, hogy …és milyen, amikor meghívnak egy vacsorára, és azt mondjuk, hogy igen. Erről lenne akkor szó.

Az első gondolat. Meghívnak bennünket egy vacsorára, hogy itt és itt, ezekkel és ezekkel, ezen a helyen, és mi azt mondjuk: „Jaj, jaj, sajnos az nem alkalmas nekem. Van más programom.” Mi egy olyan korban élünk, az embernek van egy naptárja, és hát akármikor nem alkalmas, akármikor, meg akárhol sem, meg akárkivel sem. De most igazából tulajdonképpen nem is kell messzire menni, mert akármikor sajnos nem alkalmas, hát egyszerűen most nem alkalmas. Nemde az életünknek kikerülhetetlenül van egy itt és most jellege. Mondhatjuk azt, hogy a naptárunk alapján élünk és tervezünk, és ugye szinte mindig erről beszélünk. Hosszútávúság, életen, vagy halálon túlmutató életcélok, üdvösség és a többi. De a mai ünnep fölhívja a figyelmünket arra, hogy az Istennel való kapcsolatunknak is itt van ez a kikerülhetetlen konkrétsága: itt és most és veled.

Eszembe jutott, csak egy tegnapi élményem, egy ilyen szösszenet ez. Kompoztam, és ahogy mentem át a Dunán, akkor a fiatalember, aki adta nekem a jegyet, visszaadott nekem, és ezer forinttal többet adott. Jó, hogy visszaadtam neki, nem ez a történet veleje. Hanem hogy egy pillanat alatt az ember egy olyan helyzetbe kerül, hogy az első gondolata: „Biztos jól számoltak, biztos én nem számoltam jól. Hát, ez csak több. Na, akkor azt sem tudom, hol jár már ott a kompon. Jó, hát olyan nagyon messze nem mehet.” Akkor menni… Nézzétek el ezt az egyszerű történetet, de egy pillanat alatt kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy az előtte való pillanatban nem terveztük, nem gondoltuk, hogy az lesz. És ez az Istennel való kapcsolatunkra is érvényes. Például nem csak olyan kísértések léteznek, amit az ember éveken keresztül… és akkor na! Hanem olyan is, hogy kettőt pislogok, és már benne is vagyok. Azt sem tudom, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Sőt, hány és olyan helyzet van, hogy utólag jövök rá, hogy nem így kellett volna csinálni. Mert az itt és most konkrétságát az életnek ott és akkor nem is ismertem föl, és csak később eszmélek erre rá.

Be akarom fejezni ezt a pontot, hogy ne legyen nagyon hosszú, csak remélem nem botránkoztok meg, de ebben a formában szabad róla beszélni, nem egyszer a bűnbánattartás kapcsán szoktam tőletek hallani, hogy valami ilyesmi mondat hangzik el: „Elhalasztottam a vasárnapi misét.” Szerintem egy vasárnapi misét nem lehet elhalasztani, szerintem nem az a műfaj. Ezt az úrnapi szentmisét nem lehet elhalasztani; vagy itt vagyok, vagy nem vagyok itt. Vagy elmentem valahova, vagy nem mentem el sehova – nem lehet halasztani. Éppenséggel az Eucharisztia ünneplése, a szentmise jól mutatja az Istenhez fűződő viszonyunknak ezt a konkrétságát, az itt és most és személyes jellegét; nem lehet elhalasztani. Most nézzétek el nekem, hogy ezt így mondom, de hát az utolsó vacsorán valaki vagy ott volt, vagy nem, vagy végig ott volt, vagy valamikor távozott. Az utolsó vacsorát nem lehetett elhalasztani, mert az volt az utolsó vacsora. Ott, és akkor, és ővelük. Na, ez az első gondolat. Az Istenhez fűződő viszonyunknak ez az itt és most, személyes, konkrét jellege.

A második gondolat. Meghívnak bennünket vacsorára, elmondják a menüt. Azt mondom: „Ne haragudj, én allergiás vagyok rá. Jól hangzik, csak én azt nem bírom. Tudod?” És itt ez egy komoly téma. Mit jelent az, hogy valaki valamire allergiás? Azt jelenti, hogy egy nagyon fölfokozott, érzékeny reakciót adunk.

Vannak valláskárosult testvéreink. És amikor valaki valláskárosult, és Isten itt és most, és a maga konkrétságában valahogy meghív, vannak olyanok köztünk, akiknek összeszorul a gyomra. Azért, mert az életutad során valamikor éppen az élet itt és most konkrétságában átéltél valami nem jó élményt, ami kötődik a templomhoz, valaki hívőhöz, egy paphoz, bármihez, ami itt a konkrétságban előáll. És te lehetsz egy valláskárosult, és lehetsz érzékeny. És sokan vannak, akik éppen ebből a szempontból, Isten azt mondja „Itt, és most, és veled.”, és őneki először a saját sebén keresztül volna szükséges tudnia azt mondani, hogy „Megyek.” Nem az első az öröm, meg megtisztelő, meg jaj, de szívesen, á, egy jó vacsora, hanem hogy mhh…

Ezért a második gondolat, hogy nagyon is van olyan, hogy valakinek először a gyomra összeugrik, és nem pedig elkezd korogni. És hogy mekkora jelentősége van annak, hogy úgy alakítsuk az Istennel való kapcsolatunkat, amire azt lehet mondani, hogy mások és magunk számára is a szó legjobb értelmében: egészséges, hogy az egy egészséges istenkapcsolat, nem megbetegítő istenkapcsolat. Nem betegít meg engem az efféle viszony, és nem betegíti meg a másikat az én nem egészséges, Istenhez fűződő viszonyom. Mert ez lehetséges.

Tehát akkor a második, hogy olyan értelemben egészségeset főzni, hogy az egészséges legyen. Ha meghallja valaki, aki erre kapott meghívást, akkor azt tudja mondani: „Ó, hát ez aztán egészséges! A nyál összefutott a számban.” Ez a második, az egészséges Istenhez fűződő viszony. A harmadik… A másodiknak csak a záró szempontja. Ugye tudjátok, hogy a katolikus teológiában az Eucharisztiát nem egyszer nevezték orvosságnak, gyógyszernek, ami segíti azt, hogy az Isten és az ember közti kapcsolat egészséges legyen.

A harmadik szempont így szól, mikor valaki azt mondja: „Ne haragudj, de nincs hozzá kedvem. Nagyon megtisztelő, meg szép, de éppen most nincsen hozzá kedvem.” Mi az, ami miatt sokaknak nem egyszer nincs hozzá kedve? Nem csak mondjuk az úri gusztusa miatt, hanem például azért, mert van olyan értelemben élményünk szüleinkről, nagyszüleinkről, másokról, bármiféle tapasztalatunk, és az van bennünk: „Hát, ha az egy olyan, akkor abból nem kérek.” Valahogy úgy, mint hogy meghívnak bennünket egy pörköltre, és neked van élményed arról, hogy ú, azt olyan zsírosan csinálták. Nem tudom miért, nálunk zsírosan csinálták. „Pörköltre? Azt nem.” Vagy jó, legyen palacsinta. De ott olyan vastag a tésztája… (Egészségedre!) Nem tudom, most a pörkölt volt-e, vagy a palacsinta, de kis allergia talán. Szóval, a harmadik.

Azt mondjuk: „De nem, nincs hozzá kedvem.” Mi a pozitív kimenetel? Amikor úgy fordul át ez bennem, hogy lehet, hogy valakiknél az az istenkapcsolat túl zsíros volt, a másikaknál meg túl sovány volt, a harmadikoknál nagyon ízetlen volt, a negyedikeknél nagyon keserű volt, ott pedig nagyon ahh. De én főzhetem másképpen. Nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy Jézus elküldte a tanítványokat, és azt az utolsó vacsorát a tanítványok főzték? Ezért amikor kapunk egy meghívást: „Gyere el! Itt és most, velem, együtt.”, hogy akkor abban az is benne van, hogy én is főzöm, és tud olyan lenni, hogy arra azt mondhassam, hogy így igen. Ez tehát a harmadik.

A negyedik. Mikor valaki azt mondja: „Nem tudom, ez a hely nekem ismeretlen, ez az étel nekem ismeretlen. Ez nekem olyan idegen és ismeretlen.” Kétségkívül van olyan, biztos vagytok ti is néhányan úgy, hogy mikor elmentek külföldre, akkor azt mondjátok: „Kipróbálom a helyi specialitásokat.” Egészen kimondhatatlan dolgokat is megeszünk. De van egy másik csoport, aki azt mondja: „Valami, olyan rántotthús-szerű van? – és akkor – Pörkölt-szerű van?” Mert az a biztos. Az Istennel való kapcsolatunknak ez az itt és most konkrétsága, hogy Isten néha azt mondja: „Tudod mit? Most valami újat. Ez nem az a megszokott íz, ezt nem szoktad meg. Jöhet belőle egy adag?” Tehát a negyedik, amikor képesek vagyunk fölülmúlni a megszokottat, azt, amire azt mondtuk, ez a jól megszokott, annak tudjuk az ízét, az biztos, hogy be fog nekünk jönni.

Ötödik gondolat. Azt mondjuk: „Jaj, köszönöm szépen a meghívást! Ez a menü? Sajnos nem, hizlal. Nem, hát nagyon vigyáznom kell az alakomra.” Mire gondolok itt? Egyszer csak megjelenik, így mondhatnám ezt, egy meghívás kapcsán egy nem lényegi szempont. Amikor meghívnak bennünket egy lakodalomba, azért nemde valahogy úgy van az ünnepléskor, hogy lehet, hogy sok napig vigyáztunk arra, hogy hogyan nézünk ki. Na de ez egy lakodalom! Hát azért, a lagziban csak nem az ásványvizet bubi nélkül? Hát lagzi! Milyen fölszabadító az, hogy azt tudjuk mondani Jézus meghívására, itt és most, és személyesen velem, és hogy akkor háttérbe tudunk helyezni egyébként fontos szempontokat. Meg tudjuk különböztetni, hogy mi fontos, és mi a lényeg, hogy kétségkívül fontos, hogy ez itt rendben legyen, de a lényeg, hogy most ünneplünk.

Következő gondolat. Mikor azt mondja valaki: „Jaj, köszönöm szépen a meghívást. Ide, és ide, és ez és ez lesz a menü? Ne haragudj, de ez nem az én ízlésem. Tényleg, van, akinek ez bejön, de hát ez, ez távol van az én ízlésemtől.” Eszembe jut újból és újból egy történet arról, hogy az istenkapcsolatnak van valami gyönyörűsége, valami szépsége, és sokan vannak, akik az istenkapcsolatra úgy tekintenek, mint valami tápláló dologra. Az táplál, és segít, és megerősít, és gyógyít. Na, de hát közben lehet finom is, és ízes, és gyönyörködtető, és jó illatú. Hát, az nem… arra nem mondhatnám, hogy az nem számít.

A történet, ami újból és újból eszembe jut, óvodában a – katolikus óvoda volt – a Miatyánkot megtanította az óvó néni. Másnap, ugye a tudás atyja mégis csak az ismétlés, kérdezi a gyerekeket: „Na, most akkor megint elmondanánk a Miatyánkot. Mondjátok meg nekem, hogyan szólítjuk benne Istent?” Kétségkívül aládolgozott a jó válasznak. Jelentkezett egy kislány, azt mondja: „Gyöngyöm.” Hát, gyönyörű, hogy Istennek azt mondhatjuk, hogy „Atyám.”, de szerintem az sem hangzik rosszul, hogy „Gyöngyöm.”, nem, nem hangzik rosszul, és főleg egy kislány szájából nem hangzik rosszul.

Ezért milyen fölszabadító, amikor a hitünknek van színe, van formája, van íze, van illata, és mások azt mondják, hogy (Szimatol – szerk.) „Mit főztök?” Hogy egyszerűen kedvünk van odajönni. Még nem tudjuk pontosan, milyen, de már az illat odavonz bennünket. Megyek tovább. Ez már a hatodik volt, és tizenkettő van.

Azt mondja: „Gyere, meghívlak téged! Egy jó vacsora, ez és ez, és ez a menü.” Azt mondom, hogy: „Ne haragudj, de oda nem megyek. Hát, ha máshol lenne, mennék, de oda nem megyek. Valami miatt én oda nem megyek.” Néhány nappal ezelőtt hallgattam egy beszélgetést, és a beszélgetésben egy világutazó a következőt mondta: „Azt terveztem, hogy erre és erre a helyre elmegyek, és akkor ott töltök egy napot, majd megyek tovább. Ott voltam három hónapot. Nem terveztem egyáltalán, de azért voltam ott három hónapot, mert valakik kedvesen meginvitáltak egy vacsorára, mert látták, hogy idegen vagyok, és ment le a nap. Akkor utána mondták, hogy itt a szállás, s utána az történt, hogy ez egy nagyon egyszerű és szegény család volt, és én azt tapasztaltam nap-nap után, hogy ami ételük van, azt ott megosztották egymással és velem. Sosem hallottam őket arról beszélni, hogy <<Most elfogyott az étel, és holnapra nincs, és ennek az idegennek is adtunk.>>” Azt mondta, hogy ez számára egy olyan élmény volt, hogy úgy osztják meg vele a vacsorát, hogy másnapra nincs tartalék, de közben őt meghívják oda, és azt mondják, hogy „Egyél velünk!”. Azt mondta, hogy ő úgy tekint erre a helyre, mint második otthonára. Milyen gyönyörűséges meghívás az, amikor egymást úgy hívjuk – mondjuk ide – hogy azt tudjuk ezzel üzenni, hogy „Itt jól fogunk veled bánni. Szívesen fogunk téged látni. Itt olyanokkal találkozhatsz, akikre számíthatsz. Olyanokkal, akik olyasmit is hajlandóak lesznek neked odaadni, amiből lehet, hogy nekik is kevés van, hogy ez egy ilyen társaság. Ha van kedved, gyere közénk!” Ez volt a hetedik.

Nyolcadik. Meg vagyunk hívva, megkérdezzük: „Kik lesznek még ott?” Elmondják. „Ja, velük nem. Hát, velük nem.” Tudjátok, ezt abban a formában szoktam hallani, ahogy azt mondja nekem valaki: „Jaj, na jó, hát én templomba nem járok. Hívő vagyok, templomba nem járok, mert a szomszédasszony az jár. Na, énnekem nem kell templomba mennem, hogy olyan legyek, mint ő. Köszönöm, nekem az anélkül is megy.” Mi a pozitív kimenetel? Arra gondolok, és azt nézem, hogy szeretnék én egy becsületes, tisztességes bűnös lenni. Persze, hogy törekszünk arra, hogy igazak legyünk, az életszentségre, ez rendben van. De kétség kívül az életszentségünknek része, hogy tisztességes, becsületes bűnösök akarunk lenni. Abban az értelemben, hogy a saját gyöngeségeinket merjük elismerni, a saját gyarlóságunkat, esendőségünket, hogy tudunk bocsánatot kérni, jóvátenni – nem akarom ezt folytatni.

Kétségkívül nem azon az alapon jövünk össze, hogy mi vagyunk a krém. Magamról ezt biztos, hogy tudom mondani. Nem ezen az alapon vagyunk meghívva, hanem azon az alapon, hogy meghalljuk-e Istentől, hogy „itt és most és veled” – ezen az alapon vagyunk. Ez az „itt és most és veled”, ez bennünket ér, úgy, ahogy éppen vagyunk, és ez lehetőséget teremt számunkra, hogy tisztességesen és becsületesen legyünk bűnösök. Hogy azt tudjuk mondani, hogy „Uram, irgalmazz!”, és az úgy rendben van. Mondom a következőt.

Mikor azt mondjuk, hogy „Vacsorameghívás? Nagyon szépen köszönöm, nem vagyok éhes.” Két hétig beszéltünk arról, szociális fájdalom, szociális élvezet. Például az első pont, emlékeztek, így volt: a státusz. Miért akar sok ember magas polcra kerülni? Miért esik jól neki, hogyha ő valaki lesz, és mások ezt elismerik, és akkor ezt mutatják és mondják? Miért? Azért, mert amikor mások úgy bánnak vele, hogy „Hahh!” (Rácsodálkozással sóhajt – szerk.), akkor az agyában termelődik egy kis dopamin, és az élvezetes. Amikor azt mondjuk „Köszönöm, nem vagyok éhes.”, sokszor olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik egy jó vacsora előtt csokoládét habzsoltunk, és elteltünk a státusszal, elteltünk a pénzzel, elteltünk az akármicsodával. Akkor jön egy meghívás, hogy „itt és most és veled”, azt mondom: „Nem vagyok éhes.” Nem érhető el a szív mélyéből fakadó vágy, hanem inkább szaladunk a dopamin után, a függőségek után, a gyors kaja után. Ez nem egy gyorsétkeztetés. Megyek tovább. De csak, hogy mi a pozitívum? Föltárni a legmélyebb vágyunkat. Hogy ahogy beugrok csak gyorsan enni valamit, hogy akkor fölteszem magamnak a kérdést: „Tulajdonképpen mit ennék szívem szerint?” Akkor kiderül, hogy amit szívem szerint ennék, annak az elkészítése vásárlással együtt négy óra. Az Istennel való kapcsolatban vannak ilyen helyzetek, hogy tudom úgy gyorsan is csinálni, meg tudom úgy, hogy az négy óra. Mert ahhoz, hogy az olyan legyen, ahhoz négy óra kell.

A következő gondolat, ez a tízedik. Azt mondjuk: „Köszönöm szépen, már vacsoráztam. Úgy egyébként szívesen, de most már pont vacsora után vagyok.” Szívem szerint azt mondanám, hogy akkor ne magad miatt gyere, hanem hogy amit itt kapsz, azt továbbadd. Olyan gyönyörű az életnek a minősége úgy, ahogyan azt Jézus föltárja számunkra. Azt mondja: „Mid van, amire azt mondod, hogy az enyém, amit ne kaptál volna? És hogy amit kaptál, azt add tovább, vagy oszd meg!” Ezért, mikor meg vagyunk hívva, mondhatjuk azt: „Köszönöm, én már vacsoráztam, de másokért azért idejöhetek.” Az „itt és most és veled”-nek nem egyszer van egy olyan minősége, hogy az Isten adni akar nekem valamit, de nem miattam, nem neked adja, hanem rajtam keresztül akarja adni. És ha én azt mondom: „Köszönöm, én már vacsoráztam”, akkor félreértem azt, hogy Isten azt nem nekem akarja adni, hanem általam. Ezért az „itt és most és veled” mégis csak nekem szól. Megyek tovább.

A következő, ez a tizenegyedik, mikor azt mondom, hogy: „Igen, nagyon szépen köszönöm, de tulajdonképpen én másra vágyom. Hát nem, nem erre. Köszönöm, a vacsorameghívás az nagyon jó, de…” Olyan szép az, amikor túllátok azon a szemponton, hogy én most mire vágyok, és fölmerül a következő kérdés: „Isten vajon mire vágyik?” Ha azt mondom Istenről, hogy Ő az én Mennyei Atyám, hát akkor nyugodtan föltehetem a kérdést, hogy az én Mennyei Atyámnak mi esne jól, hogy ő mire vágyna? Nemde érdekes, hogy az apák és az anyák, főleg ahogy telik-múlik az idő, főleg, ha már unokák is vannak, nagyon gyakran, ha ott van egy egészséges jó kapcsolat, mit szoktak mondani? „Kicsim, hát énnekem már nem kell semmi. Gyertek el! Ne hozzatok nekem semmit, ne hozzatok semmit! Gyertek el! Csak szóljatok előtte, mert készülnöm kell rá!” – mondja apa vagy anya. Azért tulajdonképpen hát azért egy kicsit úgy hogy mondjam, libabőrös lettem, hogy apukám és anyukám azt mondja, hogy: „Ne hozz semmit! Gyere el, és legyetek itt! Ha lehet, ne rohanjatok majd nagyon! De tudod mit? Ha rohantok, rohanjatok, csak gyertek el!” Jó, ez a következő. Nem akarom ezt is hosszabban. Tehát mi Isten vágya, amihez én tudok kapcsolódni.

Végül a záró, az utolsó pontunk. Mikor valaki azt mondja: „Itt és most és velem? Nem vagyok méltó. Hát, én arra nem vagyok méltó.” Olyan szép a felnőtt kereszteléskor, amikor kérdezzük a keresztelendőt, már ő válaszol: „Mit kérsz Isten egyházától? – A hitet.” És akkor a keresztszülőtől meg azt kérdezzük: „Méltónak tartod-e őt?” És a keresztszülők azt mondják: „Méltónak tartom.” Kéne látnotok a keresztelendőt. (Lehajtja a fejét – szerk.) „Ú, hát, ha ez ezen múlik… remélem, nem lesz baja.” És szerintem ez jogos. Tehát ezt, hogy valaki azt mondja „Méltó vagyok rá.”, hát, elég önismereti deficittel ’köll rendelkezni hozzá. Szerintem ez nem az a vacsorameghívás, ami azon az alapon van, hogy a méltók jöjjenek. Mi az, ami mégis csak lehetséges? Hogy valaki más azt mondja: „Szerintem jöjjön!” Mire azt mondjuk: „Hát én…? Nem t’om. De hát ő mondta.” Jól tud esni nekünk, és egy picit háttérbe tudjuk tenni azt, hogy „Szerintem a méltóságon múlik, nem? De valaki azt mondta, hogy legyek én is itt. Azért az jól esik. Ha nem csak a méltóságon múlik, akkor talán eljövök.

Mit gondolok még ide? Amikor megjelenik ez az „itt és most és veled”, ennek a konkrétsága és személyessége, akkor egyszer csak éppen arra csodálkozunk rá, hogy ez döntően és alapvetően nem ilyen kérdés. Méltó valaki, nem méltó valaki? De hogy nem is érdemes megrekednünk a méltatlanság tudatánál, hanem éppen rácsodálkozunk arra, hogy Isten nem föltétlenül ebben az összefüggésben hív meg bárkit is, hogy méltó vagy nem méltó, hanem sokkal inkább azon az alapon, hogy: „Szeretnék veled lenni! Veled, együtt, hogy veled együtt.” Milyen gyönyörű ez a két szó, hogy a meghívás alapja: együtt veled. Akkor innen még egy lépés, hogy egységben veled, és egynek lenni veled. Isten itt és most, ebben a személyes konkrétságban kifejezi azt a vágyát, hogy: itt és most, együtt, veled, és veletek.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )