Mk 4,26-34 - Évközi 11. vasárnap

2021.06.13.

Megosztom
Elküldöm

A föld magától hoz termést

Olvasmány (Ez 17,22-24)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen. Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas. S akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”

Szentlecke (2Kor 5,6-10)

Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett.

Evangélium (Mk 4,26-34)

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik.

Vasárnapi beszéd

Mivel szemléltessük Isten országát? Olyan az, amikor az ember tesz valamit, majd pedig utána magától – így van a szövegben egyébként – automatikusan valami történik, és végül lesz valami gyümölcs. Erről szeretnék most szólni, mégpedig ennek a folyamatnak, hogy az ember tesz valamit, aztán ott magától történne valami, és utána abból születik valami. A közepéről szeretnék főképp beszélni, arról az élményünkről, hogy amikor Jézus az Isten országát bemutatja ebben a három nagyon egyszerű lépésből álló folyamatban, akkor a közepén az van, hogy mi szemlélők, akár a természetre vonatkozóan úgy éljük ezt meg, hogy „magától”. De hát közben meg azért hogyha mondjuk egy picit jobban kinyitjuk a szemünket, és jobban utánanézünk az élet titkának, akkor azért azt látjuk, hogy hát azért az nem magától volt, hogy azt mi láttuk úgy, hogy magától.

Erről szeretnék most egy picit beszélni, mégpedig abból a szempontból, hát például itt az előző másfél évünk is, hogy tele voltunk reménnyel, hogy most már akkor derüljön ki, hogy pontosan mi hogy van, akkor most már legyen oltás, most már kapjuk meg, és közben ebben a folyamatban egy-egy hír megmutatta számunkra azt, hogy milyen sok minden nem magától volt, hanem volt valaki, aki kifejlesztette azt az oltást. Az egyiknél egészen pontosan tudjuk, hogy kicsoda. Vagy hogy egyáltalán hírünk lett arról, hogy ez egy világjárvány, ez valami más, nem valami influenza, hogy ez valami más. Azt is tudjuk, hogy van mögötte egy orvos, aki egy egész diktatórikus rendszerrel szemben kiállt, és azt mondta, hogy erről nem lehet hallgatni, ez nem egy egyszerű influenza, itt emberek fognak meghalni, minél hamarabb tudnia kell az egész világnak arról, hogy ez micsoda. És tudjuk, hogy hogyan ítélték őt el, hogyan bántalmazták, és hogyan halt meg.

Az első gondolat, hogy nem egyszer, ami nekünk úgy tűnik, hogy az magától van, egyszer csak úgy kiderül, meg egyszer csak „Na, most már mikor kapom meg az oltást?”, hogy amögött személyek vannak. Valaki van ott mögötte. Egy picit, ha utána tudunk járni, akkor kiderül, azt is tudjuk, hogy ki volt az a valaki ott mögötte. És ha ő nincs, akkor nekünk nincs az az élményünk, hogy hát ez úgy ment magától, meg „Jó, csak ki kell várni, előbb-utóbb lesz vakcina, és akkor jó lesz.” Tehát persze, mondhatjuk úgy az élményünk alapján, hogy előbb-utóbb majd lesz oltás, és akkor megkapjuk, hát de amögött van valaki.

A második gondolat, amikor nem valaki van, hanem mondjuk egy pár van, mondjuk egy házaspár van valami mögött, amit aztán mások úgy élnek meg, hogy hát, az magától történt. Színész legendánkról hallgattam egy riportműsort, ő maga beszélt egy órán keresztül. Azt kérdezték tőle, a riporter így fogalmazta meg: „Az ’50-es években volt gyerek, hát mit tapasztalt belőle, nehéz volt?” Ez a színész azt mondta: „Nézze, lehet, hogy egy picit furcsán fog ez hangozni, nekem nem volt nehéz. Nekem nagyon jó szüleim voltak, és a szüleim éppen eléggé szenvedtek attól, ami itt volt az ’50-es években, és ők úgy döntöttek, hogy ha már én gyerek vagyok, hát amennyire lehetséges, legyen gyerekkorom. Nem, én nekem nagyon jó volt gyereknek lenni. Persze, tudtam én, meg aztán később még jobban tudtam, meg értettem, meg tapasztaltam. De hogy a szüleim nagyon tudatosan, rengeteg energiát fektetek abba bele, hogy én három évesen, hat évesen, kilenc évesen azt éljem meg, hogy megy az élet magától. Hát, az nem magától volt, de én úgy éltem meg.”

A harmadik, egy picit ezt szeretném így egyre jobban kibontani, mikor nem valaki van, nem egy pár van mögötte, mondjuk egy család van mögötte. Egy picit olyan önmagammal szemben megmosolyogtató keserédes élményemet szeretném mondani, a gyerekkoromból. Nem tudom, ti mikor… A ’70-es években voltam kicsi gyerek, ’60-as évek, ’70-es évek, és hát nem voltunk túl jól eleresztve. Tulajdonképpen például két alap élményem van erről, az egyik, hogy iskolába mackónadrágban jártunk, azért az nem volt egy díszegyenruha. Az volt a különbség, hogy az ikertestvéremnek sötétkék mackónadrágja volt, nekem meg sötétbordó mackónadrágom volt. Hát, ez mégis csak kifejezte, hogy másik ember. De hát mondjuk ennél cifrább ruha nem volt. Arra is emlékszem, hogy anyukám néha, de nagyon kedvesen, mikor már nem tudom hányadik szelet finom kenyeret ettük, akkor úgy olyan finoman tudta azt mondani, hogy „Csak akkor egyetek, ha éhesek vagytok.” Mert ugye mi a gyereknek az élménye? Van kenyér.

És emlékszem, de ez még nem keserédes, hanem az, amikor nagyon korán már mi jöhettünk-mehettünk, elsőbe már egyedül jártunk iskolába, és anyukám adott nekem egy ötezer forintost (A ’70-es években az 500 forintos volt a legnagyobb címlet – szerk.), hogy vásároljak krumplit. És emlékszem, hogy el kellett menni az utca végébe, és ott volt a hentes meg a zöldséges, ez egy bolt volt, és kértem egy öt kilós krumplit, azt már haza tudtam vinni, fizetni kellett volna, és nem találtam az ötezrest. Tudjátok, azt a lilát. Hát az ötezer forint, annál nagyobb nem volt. Azért gyerekként is tudtam, nem tudom, körülbelül hat éves lehettem, hogy azért az nagyon nagy pénz. Nem tudtam kifizetni a krumplit, és kiderült, hogy elvesztettem. Mondtam a néninek, pici gyerek, hogy „Elvesztettem.” Emlékszem, hogy a zöldséges boltban a néni teljesen kiborult ezen. „Ötezer forintot! Elvesztett…! Hát tudja maga…?” Ettől én is úgy megijedtem, de úgy megijedtem, hogy haza se merek menni. Mert nem csak, hogy nincs krumpli, hanem… Zavaromban a következőt mondtam: „Van nekünk otthon másik.” Ezt zavaromban, hogy oldjam ezt a rettenetes feszültséget, hogy hát ez tényleg szörnyű, most látom a zöldséges néni beszámolójából. Na, hát amit én ott kaptam a boltban… Perceken keresztül szidott engem a zöldséges néni, hogy „Ezután ezt tudja mondani? Azonnal menjen haza, mondja el a szüleinek, hogy itt ezt mondta!” Miért hoztam ezt ide? A gyerek élményvilága, meg persze a zavar, meg a szorongás, az aggodalom, meg a bizonytalanság. Tulajdonképpen a családunkban nem voltunk jól eleresztve. Ha éhesek voltunk, volt kenyér, azért azt lehet mondani, az nem egy rossz minőség, hogy volt mit enni. És hogy a szüleim létrehoztak egy olyan családi közeget, ahol tulajdonképpen – a szónak most jó értelmében – ez nem volt téma. Nem azért, mert hogy volt mindenre, egyáltalán nem azért. Ezért az én élményem gyerekkoromból valahogy az, hogy kenyér az van, az van.

A következő, amikor egy csoporton múlik az, hogy nekünk az lehessen az élményünk, hogy ez szinte magától történt meg. Nem tudom, főleg a férfiakra nézek, néztétek-e tegnap a Dánia-Finnország mérkőzést? A Dánia-Finnország mérkőzésen az egyik dán játékos hirtelen rosszul lett, de újra kellett éleszteni, úgy hozták vissza a halálból. Hahh! Él! De nem ez az érdekes, most a mi szempontunkból. Az érdekes, hogy él. Hanem hogy amit szeretnék mondani, az pedig az, hogy egyszer csak a stadionban ott megállt a mérkőzés, és majdnem egy órán keresztül állt a meccs. Egyszer csak a finn táborból elkezdték hangosan mondani ennek a dán játékosnak az egyik első nevét, és átvette ezt a dán csoport, és ők meg ráfelelték a második nevet. Ez elkezdett fölerősödni, szinte magától. Nekünk az volt az élményünk, hogy mondják a keresztnév, utónév, első név, második név, első… Hát, de most beleborzongok, a hideg kiráz ettől. Ott vagyunk mondjuk mi nézők, vagy valaki a stadionban, és az az élményünk, hogy ez szinte úgy spontán, egyszer csak úgy magától történik. De hát amögött van egy csoport, van egy ember, akkor kettő, van négy-öt-nyolc, akik elkezdik mondani. És milyen gyönyörű, hogy miközben ez egy Európa-bajnokság, amikor baj van, milyen nyilvánvaló módon fölül tudjuk múlni azt, hogy dánok és finnek, és megjelenik az, hogy emberek vagyunk, és hogy ez a felelgetés hogyan szól valakiért, aki teljesen mindegy, hogy dán vagy finn, mert ember, mint mi.

A következő, amikor például egy cég tesz valamit, ami aztán mások számára majd úgy tűnik „Hát, ez szinte magától van.” Olyan gyönyörű az a magyarországi projekt, hogy egy hátrányos helyzetű térségben, még azon belül is nagyon leszakadófélben lévő faluban egyszer csak megszervezik azt, hogy ott legyen egy pici üzem, egy kis varroda, és ott olyan emberek dolgozhassanak, akik vagy nem dolgoztak, vagy legföljebb közmunkában tudtak már csak ki tudja mióta dolgozni, hogy legyen rendes fizetésük – nem is ragozom. Egyszer csak eltelik két év, és ott a varrodában ezek a főképpen asszonyok, hogy ezek az asszonyok már olyan terméket képesek előállítani, amivel ki lehet lépni a piacra. És mi történik? Hát az, hogy persze, ki lehet vele lépni a piacra, de ha Kínából vesszük, úgy még mindig olcsóbb. Akkor van egy cég, és a cég úgy dönt, hogy a hátrányos helyzetű régióban, a leszakadófélben lévő faluban azoknak az asszonyoknak ezt a termékét darabonként drágábban fogja megvenni, mintha a legolcsóbb forrásból szerezné be. Azok az asszonyok ott, a varrodában, a hátrányos régióban, a leszakadó faluban átélhetik azt, hogy „Ah, úgy elindult, és megy az élet. Fizetésünk van. Tudunk vásárolni. Nem kell hitelbe, nem kell az uzsorából.” De ott van egy cég, aki azt mondja, hogy „Ezt a terméket nem az alapján veszem meg, hogy a legkisebb legyen a költség, vagy a legnagyobb a haszon.” Mások viszont azt élik át, hogy „Ah, egyszer csak szárba szökkent az élet.”

A következő, amikor egy egész társadalom van mögötte, és esetleg a társadalom tagjai, vagy mi, amikor elmegyünk mondjuk… Jaj, de jó, hogyha már tudunk menni! Elmegyünk nem csak kirándulni, mondjuk nyaralni, vagy egy picit hosszabb időre, mi egyszer csak azt érzékeljük, hogy „Nahát, itt az emberek szabálykövetőek. Ez elég megnyugtató dolog, hogyha lehet tudni arról, hogy vannak jó szabályok, és az emberek a szabályokat követik.” És akkor olyan kiszámítható, és biztonságos lesz az élet. Vagy az, hogy emberek szívélyesek, vagy hogy segítőkészek. Miért fontos ez? Mert látjuk, hogy tudunk olyan helyekre is menni, ahol pont fordítva van. Ha így veszem, ha úgy veszem, amikor egy társadalom működik jól, az ott minden egyes embernek a szó – most nem anyagi értelemben lévő – befektetése miatt működik jól. De az élményünk az, hogy úgy együtt, tulajdonképpen azért ez jól működik, egyszerűen jól működik. Szóval mindenki egy picit hozzáteszi a magáét, nem is olyan látványos, de egyszerűen jó itt lenni. Fordítva is, mikor egy társadalom ilyen szempontból nem működik jól, és mindenki maga hozzáteszi a – nem is fejezem be, hogy mit. Mindenki a maga módján hozzájárulhat ahhoz, hogy végül azt éljük meg, hogy „Nem jó itt.” És hogy az legyen az élményünk, hogy valahogy, mint hogyha nem is lenne ez a kezünkben, hogy ez magától már így működik, valahogy mindig így volt, vagy lehet, hogy mindig így lesz, vagy hogy ebből nem lehet kijönni. Az első pontnak ez a záró gondolata így szól: valamikor egy egész társadalom van mögötte, minden egyes személy. Most persze egy pici túlzással. Hogy az legyen az élményünk, hogy itt ezek a dolgok nálunk így mennek, úgy automatikusan a dolgok így működnek. De amögött van valaki. Nem valaki, egy egész társadalom.

Ezt szeretném összefoglalni. Tehát az első gondolatunk az, hogy amikor azt mondja Jézus „Isten országa olyan, az ember csinál valamit, utána valami automatikusan történik, és végül lesz valami gyümölcs.” Ha rá tudunk erre csodálkozni, hogy az életünk milyen rengeteg területén nagyon világos, hogy tényleg van valaki, aki csinál valami egyszerű dolgot, lehet ő kicsi, vagy egyszerű. Utána van valami rész, ami nem rajtunk múlik, akkor valami történik, és végül azt mondjuk: „De jó ez így!”

A második gondolat, hogy tehát amit mi természetesnek tartunk, amögött nagyon gyakran van valaki. Csak mint a gyerekek: „Jó, hát ez így van. Abból van másik, és nálunk ez így megy, és…” Így jutottam el a második pontnál, a második gondolatnál ehhez, hogy oly sok minden, amire pont amiatt, mert annyira természetes, azt mondjuk, hogy ez magától megy, attól, hogy valami természetes, és az az élményem, hogy magától megy, még lehet, hogy Isten van mögötte. Mint ahogy annyi minden mögött, amit úgy élünk meg, hogy természetes és magától megy, látni valóan van valaki mögötte.

A harmadik gondolatunk, hogy ahogy Jézus az Isten országáról beszél ebben a két képben, valahogy van egy közös szál mindenképp. Több is van, de most az egyik az, hogy sokszor aki az erőfeszítést teszi, nem közvetlenül és konkrétan nála jelenik meg a gyümölcs. Ő az erőfeszítést teszi. Mondjuk elülteti a magot, de nem én növesztem, hanem a fa növekszik. Én teszem az erőfeszítést, és a növekedés valahol máshol történik. Egészen úgy, hogy néha nem is tudjuk azt, hogy mások erőfeszítést tesznek, és nálam van a gyümölcs. Én élem meg, hogy ez most magától ment, és hát ez szinte csak a másfél év alatt, miközben volt egy világjárvány, csak be kellett menni a boltba, föl kellett venni a maszkot, és volt mit venni, és volt mit enni, és a benzinkútnál lehetett tankolni. Nem is folytatom.

Nem egyszer, amire mi úgy hivatkozunk, hogy hát ez természetesen megy, megy, megy, hogy amögött egyrészt valaki van, de egy olyan valaki, aki lehet, hogy maga nem is észleli, nem is érzékeli egészen nyilvánvalóan azt, hogy milyen sok gyümölcs terem valaki másoknál. Ez így a harmadik gondolatban, hogy bölcsek vagyunk akkor, ha nem akarunk mi rögtön a magunk látókörében szüretelni, és aratni. Hogyha valaki úgy tud vetni, hogy jól tud esni neki, hogyha más arat. Hogyha tudjuk, hogy nagyon sokat tudunk úgy vetni, hogy nem is fogjuk tudni, hogy hányan arattak utána. Így mondanám, hogy nem kell nekünk minden vetés után aratnunk. Lehet, hogy azt más fogja learatni, és hogy az nagyon boldogító tud lenni. Miért is? Mert nagyon sokat az életben nagyon sokszor mi aratunk, és azt nem mi vetettük, azt mások vetették, és mások gondozták, és mi arattuk le. Azért, mert nálunk volt éppen az a vége, hogy mi arattuk le, hajlamosak leszünk azt gondolni, hogy ez magától volt. Nem volt magától, az aratás volt nálunk.

Nemsokára lesz majd augusztus elseje, ami azt jelenti, hogy az egyházmegyéinkben személyi változások történnek. Akkor milyen gyakran van ilyen élményünk, történik egy személyi változás, és akkor odakerül egy új pap valahova. Akkor eltelik két év, négy év, hat, és az az új pap milyen világosan látja, hogy milyen sokat köszönhet annak, aki ott volt előtte. Ahogy a szentírásban van, csak bele kellett állni már abba a munkába, mert egyébként már a szerszámok megvoltak. Megyek tovább.

A negyedik gondolat az, hogy – és ezt idézőjelbe teszem: Isten országa olyan ezekben a képekben, hogy az ember beletesz valamit, és ezt idézőjelesen mondom „kicsinek”, és végül kijön valami „nagy”. Azért mondom idézőjelesen kicsinek, mert hogy valaki az életét adja, azért az neki nem kicsi, meg nem kevés, mert neki épp a minden. De az Isten országa mégis olyan, hogyha az ember valami kicsit, ami persze az egész élet is lehet, odaadja, akkor abból ahhoz képest valami nagyon sok tud születni. Az erre való rácsodálkozás ezekben a történetekben. Így is mondhatnám, hogy az Isten megsokszorozza azt, amit az ember betesz. Van egy keleti mondás, úgy szeretem föl-fölidézni, így szól: „Az ember tesz egy lépést Isten felé, Isten tesz az ember felé ezer lépést.” És mi az élményünk? Hogy közeledtünk.

Az ötödik gondolat, ez tehát azt jelenti, hogy Isten országa Isten és az ember együttműködésének a világa. Nem csak az ember, nem csak az Isten, együttműködés. Felejthetetlen nekem az, egyszer egy orvosnő a következőt mondta, arról beszélgettünk egy csoportban, hogy ki hogyan tapasztalja Isten jelenlétét a hétköznapokban. Emlékszem, hogy elpirosodott ez a doktornő, úgy látszott, kicsit szégyenkezik, hát úgy kellett picit kibábáskodni belőle: „De mondd már, hát látjuk, hogy van valami!” Egyre kíváncsibbak is lettünk. Akkor azt mondja: „Nézzétek, én ugye műtök, és énnekem állandóan az jut eszembe, úgy megyek már be a műtőbe, és ott is a műtét során eszembe szokott jutni, hogy Jézus az én munkatársam. De én azért nem akartam ezt mondani, mert nem tudom, olyan nagyképűnek tűnik, hogy én azt mondjam, Jézus a munkatársam. De hát ez az élményem. Az az élményem, hogy én műtök, na de a gyógyulást Isten adja. Én műtök, de hogy egyáltalán műteni tudok, hogy egyáltalán ezt el tudtam végezni, hogy képességeim vannak…” Szóval Isten országa valahogy ebben a két képben, Isten és ember közti együttműködésnek a gyümölcse, amiben egész érdekes módon mondhatjuk azt, hogy – így mondanám most – Isten nem fogja elvetni. Nem, az ott fog megrohadni a magtárban. És Isten nem fogja learatni, mert az meg ott fog elrohadni a földön. De közben, a kettő között a növekedést Isten adja. Ezért, milyen, hát milyen jó érzésekkel tölthet el bennünket, hogy azt mi vetettük el, és mi arattuk le. És hogyha ez az Isten országáról szól, akkor ezután a két részecske után azt mondjuk „Na, ha de Isten nem adja a növekedést, megnézhettük volna magunkat.

A következő, mármost mindjárt a végénél vagyok, utolsó előtti-előtti. Nem tudom, van-ilyen, de most… Azt mondja Jézus a történetben: „Magunk se tudjuk, hogyan.” Tényleg, mikor vetünk, vagy megcsináljuk a magunk részét, hogy pontosan aztán ebből hogyan lesz, és miként lesz, és… tényleg nincs a kezünkben, és tényleg nem tudjuk a folyamatot, hogy ez hogyan van, nem tudjuk. De közben annyira gyönyörűséges az, hogy miközben nem tudjuk a folyamatot, hogy hogyan is van ez, nem is mindent értünk, de a gyümölcsöket látjuk. Nem kell mindent tudnunk, nem kell mindent értenünk, hogy milyen fölszabadító az, hogy néha bőven elég, hogy tudom, hogy mi a dolgom, és ennyi. Az egészet nem kell tudni, nem kell érteni, nem kell fölfogni, nem kell, hogy logikus legyen, elég annyit tudni, hogy az én dolgom mi. Milyen érdekes, hogy a ma embere meg mivel van elfoglalva? A gyümölcs kell, de a saját részét nem akarja betenni. Ma nagyon sokan működünk úgy, vagy működhetünk úgy, hogy a hatással foglalkozunk. Pont azzal, ami bizonyos szempontból a legkevésbé fontos, azzal, hogy hogyan állítsuk elő azt a hatást, aminek majd aztán az lesz az eredménye, hogy… És valójában ez nem egyszer azt jelenti, hogy a saját részünket és a saját dolgunkat nem végeztük el, hanem csak azon töprengtünk, hogy hogyan kelthetnék olyan hatást, hogy te azt gondold, arathatsz, miközben nem volt vetés. Tehát ezért fölszabadító, hogy éppen a középső részre mondhatjuk azt, nem kell tudni, nem kell érteni, hanem elég, ha tudom, mi a dolgom, és azt megteszem.

Utolsó előtti. Ez, hogy Isten országa olyan, jön az ember, elveti a magot, és aztán szárba szökken, hatalmas lesz. Nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy nem az ember lesz hatalmas, hanem a fa? Megint csak egy tünetét kellene a ma emberének idehozni, hogy az ember miközben vet, azt mondja „Nem érdekel igazából a mag, meg a fa, én akarok nagy lenni.” De Isten országa nem olyan, hogy az ember egyszer csak hatalmasra nő. Akkorára nőtt, és akkor voltak emberek, akik még hatalmasabbra nőttek, akkorára nőttek, így lettek az óriások. Ilyen történet nincs, hanem olyan van, hogy a kicsi ember fogja a kicsi magot, és elveti, és a fa lesz nagy. Ez egy megint csak igazi örömhír, hogy nem azon érdemes veszkődnünk, hogy mi legyünk nagyok. És milyen gyönyörű egyébként, a mag sem lesz nagy, sőt, a mag el is enyészik. Nem az embernek kell nagynak lenni, még csak nem is annak, ami az én kezemben volt, hogy az legyen nagy, az én magom legyen nagy. Se nekem nem kell nagynak lenni, se a magnak nem kell nagynak lenni, elég, ha a fa naggyá nő. Ez azért fölszabadító, mert amitől a fa naggyá nő, azt Isten bele fogja tenni, mert ezt mondja Jézus.

Ezért szokott sokszor annyira kínkeserves, és boldogtalanító, és szinte értelmetlen lenni az élet. Nem lesz értelmetlen, csak valahogy az erőfeszítés, ahogyan a ma embere megpróbál nagynak lenni. Mert Isten nem abba teszi bele a részét, hogy mi nagyok legyünk, hanem hogy nagy legyen a fa, hogy annak legyen akkor árnyékot adó része, termést adó része, tápláló része, gyönyörködtető része, örömöt okozó része, fölhasználható része. Nem csoda, hogy oly sok ember küszködik, és nem érti, hogy miért nem vagyok nagyobb.

Végül, akkor az utolsó gondolat. Ebben a két történetben ott van még ez a közös szál, hogy ami végül születik, az tényleg és látványosan felülmúl bennünket. Kellettünk hozzá, nem rajtunk kívül van, de hihetetlenül felülmúl minket. Egy történettel szeretném befejezni. Emlékszem, egy jegyes csoportban voltunk, és előkerült az utolsó alkalommal, hogy „Hát, de hogyan szentség a házasság?” Mit jelent ez, hogy a házasság szentség? Nem csak két embernek a jószándékú erőfeszítése. Ez mi tulajdonképpen? Hogyan élhető meg? Emlékszem, hogy beszéltünk arról, hogy milyen érdekes az, hogy mi kell egy kicsi babához. Nagyon egyszerűen szólva, kell egy petesejt, mondjuk az egy elég nagy sejt, meg kell egy hímivarsejt, hát, az aztán nem nagy. Kell egy közeg, na, azért az nem semmi. És utána kilenc hónap múlva lehet szüretelni. Most kérdezzétek meg az anyákat! Mi az, amit az ember beletett? Egy petesejtet, meg egy hímivarsejtet, és kétségkívül, teremtettünk egy megfelelő közeget. Kilenc hónap múlva a kezemben van egy pici baba. Nem tudom, hogy mikor a kezetekben van a babátok, vagy volt, és visszaemlékeztek rá, hogy tudunk-e olyat mondani, mikor a kezünkben van az a pici baba, hogy „Én csináltam.”? Az ember ilyesmit viccből mond. De kétségkívül a magatok részét megcsináltátok. Anélkül meg nem lenne.

Szóval az élet titka, és Isten országának a titka összefonódik. Olyan gyönyörűséges, hogy az ember a maga dolgát, azt a kicsit megteszi, utána történik valami, nem is kell tudni és érteni, csak tenni ezt a részt, és utána még olyasmit is szüretelhetünk, és olyasmiből is arathatunk, amit nem mi vetettünk, nem mi ültettük, még csak nem is mi gondoztuk. És mégis, Istennek az a terve, hogy mi mindannyian újból és újból átélhessük azt, hogyha megtesszük a dolgunkat és vetünk, és ültetünk, hogy nagyon sokaknak lehet majd olyan élménye, hogy „Nahát, én meg szüreteltem, és arattam, és jóllaktam.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )