Mk 4,35-41 - Évközi 12. vasárnap

„Nagy szélvihar támadt.”

Olvasmány (Jób 38,1.8-11)

Jób panaszára az Úr felelt a viharból, és így szólt: „Ki zárta el kettős kapuval a tengert, amikor előtört a mélység öléből, amikor ruha gyanánt megalkottam neki a felhőket, és ködből pólyát adtam neki, amikor határvonalat szabtam számára, és gátat építettem, kettős kapuval? Azt mondtam neki: »Eddig jöjj és ne tovább! Itt törjön meg hullámaid gőgje!«”

Szentlecke (2Kor 5,14-17)

Testvéreim! Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény.

Evangélium (Mk 4,35-41)

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”

Vasárnapi beszéd

Ez a mai evangélium, miközben talán az egyik leginkább olyan történet, amihez nehéz a mi hétköznapi gondolkozásmódunkkal kapcsolódni, aközben pedig maga a történet, ahogyan lezajlik a személyek között, az egyik legtipikusabb és hétköznapibb történet. Úgyhogy ebből a nagyon hétköznapi, szerintem mindegyikünk által ismert helyzetből szeretnék kiindulni, valamiképpen elérkezve oda, ami aztán persze ebben a történetben egyáltalán nem természetes és magától értetődő. Ez a nagyon hétköznapi, ismerős helyzet pedig az, hogy mondjuk a családtagok, vagy egy csoport tagjai, vagy… egy nehéz nap után vannak. Dolgoztak már, fáradtak, éhesek, és akkor valaki azt mondja „Most még akkor csináljuk ezt! Na rendben van, még akkor csináljuk azt! Jó, akkor még evezni kell, még akkor megyünk. Persze, már sötét van, ilyenkor támad föl a szél. Hagyjuk ezt! Minden esetre na, akkor még csináljunk valamit!”

Egyszer csak jön valami váratlan nehézség, pedig a napot egész jól végigcsinálták, hát úgy tűnik, egész jól végigcsinálták. És aztán nyilván az is egy jó érzést kelt bennük, hogy Jézus azt mondja, hogy „Na, menjünk át!” És akkor ők kiállnak az emberek elé, nincs bent szó szerint a szövegben, de hát el tudjuk képzelni, hogy mondják, hogy „A Mester el akar menni, elbocsájtunk benneteket. Menjetek Isten hírével!”, és a többi. Hát, azért az mégis csak egy megtisztelő szerep, hogy ők a Mester nevében ott egy egész tömeget igazgatnak. Egyszer csak jön a váratlan nehézség, valami nehézség, valami baj, valami… nem mondom. Itt ez most valóságosan és talán szimbolikusan is egy vihar, és egyszer csak ebben a viharban történik valami, ami annyira ismerős lehet mindegyikünknek, hogy miközben dúl a vihar, aközben jaj, megjelenik valami félelem, aggodalom, bizonytalanság, és odamegyünk a másikhoz, ez akárki lehet éppenséggel a tapasztalataink világában, és tulajdonképpen őt bántjuk. Bizonyos szempontból ez egy bántalmazás. Odamegyünk hozzá, és azt mondjuk: „Most hagyod, hogy elvesszünk?” Ennek a mondatnak a ki nem mondott része a beszédes. Van mindegyikünknek annyi fantáziája, hogy úgy oda tudnánk tenni azt, amit a tanítványok nem mondanak, csak éppen bennük van. Fölrázok valakit, és azt mondom: „Na, hagyod, hogy elvesszünk? Ki vagy te? Miféle?” Hirtelen valahogy az egész nap olyan keserűbe fordul. Szerintem ezt mindannyian ismerjük.

Innen szeretnék most akkor elindulni. Onnan, hogy az élet mindegyikünk számára hoz a viharos helyzetekből ilyet-olyat és amolyant. A másodperc tört része alatt ahogy megjelenik a rémület, az aggodalom, a félelem, a kétségbeesés és a bizonytalanság, így is mondhatnám, a stressz, egyszer csak úgy bánunk egymással, hogy a szó – most így mondanám – legjobb értelmében magunk is érdemes volna, hogy meglepődjünk rajta, hogy „Ez hogyan jött ki belőlem?” Fölrázom, és azt mondom neked: „Hagyod, hogy elvesszünk?!”

Amikor jön a vihar, kétségkívül akkor az nagyon megpróbál bennünket. És ha csak arra bízzuk magunkat, hogy a vihar alatt majd menni fog, mert szeretjük egymást, megnézhetjük magunkat. Mégpedig azért, mert a többségünk emberi természetére ez pont úgy fog hatni, hogy majd valami ösztönös, zsigeri választ fogunk adni. Ez az ösztönös, zsigeri válasz a viharban nem egyszer éppen a harag, az indulat, az agresszió, a bántalmazás, a kritika, az ítélkezés – nem is ragozom. Miközben, ha azt kérdeznénk ezektől a tanítványoktól: „Szeretitek a Mestert?”, ki is kérnék maguknak.

Ezért tehát az első gondolat, ez egy hétköznapi helyzet, ismerős nekünk: jön a vihar. Második gondolat: a viharban, ha csak rábízzuk magunkat arra, hogy úgy majd a természet eldönti belőlünk is, hogy mi jön ki, egy újabb vihar jön, de ezt a vihart már mi csináljuk. Azt is mondhatnám, hogy akkor itt már van két vihar. Az egyik vihar, amit átélünk, kívül van, a másik vihar, amit mi vetünk. Igen ám, de biztos ismeritek azokat a képeket, amelyekben a kérdés így szól, gyerekkoromban nagyon szerettem ezeket: „Hány hal van a képen?” Egyszerű valami, és akkor az agyunk úgy működik, hogyha a picit nézzük, akkor a nagy halat nem vesszük észre, ha a nagy halat, akkor nem vesszük észre, hogy ott vannak kis halak, ugye, közben pedig egy másik ábra van. Akkor izgalmas: „Hány hal van a képen?” Ha gyerekek lennének itt, kérdezném tőletek: „Hány vihar van ebben a történetben?” Már picit segítettem nektek, mert két vihar biztos van. Az egyik a természet adta vihar, a másik, amit a tanítványok csinálnak, az is egy vihar. De a helyes válasz, talán azt mondanám, ebben a történetben pontosan annyi vihar van, ahány szereplője van, mert mindegyikükben van vihar. Nem csak kint van vihar, hanem bent is van vihar.

Milyen érdekes, és ez a harmadik gondolat, mikor van egy külső vihar, megjelenik a belső vihar. És mi az ösztönös reakció? Keresünk valakit, akit kissé így vagy úgy lehet bántalmazni, szidni, kitölteni… „Segítsen már!” De ez persze nem segítségkérés formájában mondjuk, hanem inkább indulatlevezetés formájában. És milyen érdekes, mit mondunk neki kimondatlanul is? „Csinálj már valamit a viharral! Ki csináljon vele, ha nem te?!” És ezért ez a mai történet mire nyitja föl a szemünket? Tulajdonképpen arra, ahogyan Jézus rákérdez a tanítványoknál: „De tulajdonképpen veletek mi van? Féltek? Ezt a félelem diktálta bennetek? Nincsen bennetek bizalom?” Vagyis azt is mondhatnánk, és ez a harmadik gondolat, hogy Jézus egy picit ránk néz, és azt mondja: „Én értem, hogy ti azt mondjátok, hogy ezzel a viharral nekem kéne valamit kezdeni. De mi van azzal a viharral, ami bennetek van? Hát azzal nem nektek kéne valamit csinálni?” Ez a harmadik gondolat: itt annyi vihar van, ahány szereplő, meg még több is. És azzal a viharral, amit az élet bennünk kelt, mondhatnám azt, a mi dolgunk valamit kezdeni.

Persze, a negyedik gondolat így szól: nagyon is értjük, hogy pont amikor vihar van, máris keressük azt, hogy ki segíthet nekünk. Milyen érdekes, a vihar alatt két irányba tudunk elindulni. Az egyik irány az, hogy van valami vihar, és elkezdünk egyre jobban beszűkülni, aggódni és félni, és már semmit nem látunk. Ez a beszűkültség felé haladás. Jézus már nem Mester, Jézus már nem az, akire eddig fölnéztünk. Jézus már nem az a valaki, akiben eddig tudtunk bízni, hanem már csak a félelem diktál – ez az egyik irány. A másik irány viszont nem ez. A másik irány, hogy jön a vihar, és vihar miatt egyszer csak tudom, hogy a viharral nekem van dolgom, hát idebent is van egy vihar, azzal biztos, hogy nekem van dolgom. Ezért elkezdünk egyre inkább kitágult világban létezni. Egyre inkább az érzékszerveink finomabbak lesznek, élesebbek. Tulajdonképpen mi az, amire szükségünk van, hogy a saját viharunkkal valamit tudjunk kezdeni? Hogy ne rárontsunk a másikra, beleértve Istent is. „A Te dolgod lenne!” Miközben a saját viharunkkal semmit sem kezdünk.

Az egyik, hogy nagyon pontosan tudjuk, és megmondjuk magunknak, hogy: „Vihar van. Most bennem van vihar.” Ha csak azt gondolom, hogy odakint van vihar, esélyem sincs a saját viharommal mit kezdeni. Az első, a kettőből az első, hogy egyáltalán annak a kimondása, hogy nem csak egy vihar van, hanem idebent is van, az legalább kettő. És ha most csak hagyom, hogy menjen bennem a vihar tovább, csinálok még egy harmadikat is. Tehát hogy bennem vihar van. A másik, hogy ne csak azt tudjam megmondani, hogy bennem vihar van, hanem kívülről rá is lássak magamra, és a bárkára, és a tengerre, és a Mesterre. Kívülről is lássam ezt a vihart úgy, mintha nem is lennék benne. Nagyon pontosan meg tudjam mondani, hogy mi van bennem, és eléggé távoli perspektívából magamra is, és a helyzetre is rálássak, mintha nem is lenne a vihar.

Így jutok el az ötödik pontig. Ez azt jelenti, hogyha fölismerem azt, hogy a saját viharommal nekem kell valamit kezdeni, akkor ez azt jelenti, hogy némi önreflexióra, helyzetértékelésre, tudatosságra lesz szükségem a vihar kellős közepén. Tudjátok, mi az érdekes? Nézzétek el nekem, hogyha ezt esetleg már hallottátok tőlem! Amikor mondjuk a tanítványok a félelemtől, bizonytalanságtól rámordulnak a Mesterre: „Hagyod, hogy elvesszünk?”, erre mit szoktunk mondani? Ez nagyon emberi, ugye? Hát ez igazán nagyon természetes, ez nagyon normális. Jó, hát nem elegáns, de nagyon érthető. Amikor valaki elkezdi tudatosan, szándékosan a saját viharaival a munkát, akkor arra nagyon gyakran még mi magunk is azt szoktuk mondani, ahogy az első kísérleteket tesszük: „Hát, ez olyan természetellenes. Ez annyira kimódolt. Senki nem csinál ilyet. Ez annyira abszurd, hogy egy ilyen helyzetben én még most ezt mondjam, meg arra figyeljek, meg kívülről, meg önreflexió – hát, ez teljesen abszurd.”

Vagyis, tulajdonképpen mi történik? Van bennem egy vihar, és a gondolkozásomban megjelenik egy rendszerszintű hiba, ez pedig így szól: „Ha most úgy ösztönösen odacsapok, az normális. Ha pedig tudatosan megpróbálom jól csinálni, az teljesen természetellenes. Ez teljesen abszurd, senki nem csinálja így. Lehet, hogy a tankönyvben van ilyen, hát csak egy normális ember nem működik így.” És ha a gondolkozásomban is ez van, hogy amikor tudatosan bánok a saját viharommal, ez valahogyan egészen természetellenesnek tűnik, nem csoda, hogy nem bánok (jól) a saját viharaimmal.

Nézzük akkor a következőt! Azt mondhatnánk akkor, hogy ebben a történetben egy idő után a saját, a belső vihar nagyobb lesz, mint a külső. Sőt, sőt! Amikor Jézus azt mondja: „Csitulj el! Hallgass el!”, akkor a külső vihar megszűnik. De a belső vihar ott, a tanítványoknál nem, hogy nem szűnik meg, hanem még fölerősödik bizonyos szempontból. Mit mond a szent író? Azt mondja, hogy amikor Jézus ezt a külső vihart megszüntette, na akkor kezdtek el igazán félni, na akkor aztán magukon kívül voltak a csodálkozástól, az ijedelemtől. Hát, csak úgy ámulva egymást kérdezgették: „Ki ez, hogy a szélnek, a viharnak is parancsol?” Milyen megrendítő ez, a tanítványokban a vihar nem ült el. Nagyon nagy csend lett odakint, és hatalmas káosz maradt odabent. Ezért milyen érdekes, mit mond a zsigeri természet? „Jézus csináljon már valamit a viharral!” És amikor Jézus csinál valamit a viharral, a vihar idebent nem ül el. Hanem azt mondja a szent író: Na, akkor aztán ijedten kérdezték egymástól „Ki ez? Na most akkor mi van?”

Így jutnék el akkor a következő gondolatig, hogy ez azt jelenti, hogy amikor a félelmeink megjelennek, és a saját belső viharaink kezdenének letarolni bennünket, akkor, ha nem a beszűkültség felé megyünk, hanem inkább a kitágítás felé, akkor milyen érdekes, hogy például ha a viharnak ebben a történetben vannak kompetens specialistái, azok pont a halászok, nem? Nem érdekes ez, hogy a Genezáreti tavon, ahol ők halásznak gyerekkoruk óta, húsz-harminc éves tapasztalatuk van a tóról, az evezésről, az időjárásról, és mindenről, hát ők kompetens személyek. Ha valakik mindent tudnak, hogy hogyan érdemes csinálni, pont ők azok. És milyen érdekes, hogy nem a külső vihar az, ami megakadályozza őket abban, hogy helyesen cselekedjenek, hanem a belső, amivel semmit nem kezdenek. Ebben a történetben egész végig a tanítványok a belső viharral semmit nem csinálnak.

Most csak eljátszottam a gondolattal, képzeljük azt el, hogy valamelyik tanítvány a belső viharral kezd valamit, attól még kívül marad a vihar, de ő a belső viharral kezd valamit, mert hát idebent most ki kezdjen vele valamit. Mondjuk odameny Jézushoz ebben a kitágult nézőpontban, látja, hogy talán ő segíthetne, fölkelti kedvesen, azt mondja: „Mester, nem segítenél nekünk?” Erre szokták mondani, hogy más fekvése van a babának. Egészen más, ha engem fölköltenek, és azt mondják: „Te képes vagy ilyenkor aludni?”, vagy fölköltenek, és azt mondják: „Mi már mindent megtettünk, ami ment. Nem segítenél?” Egészen más történet. De hadd menjek még tovább!

Milyen megrendítő volna az, hogy a tanítványok, akik egész nap úgy voltak ott, hogy „A Mesternek mi vagyunk a tanítványai. Most bocsátottuk el a tömeget, azért nem vagyunk akárkik.” Mikor jön a vihar, valamelyiknek a következő jut eszébe: „Nehogy a Mester odavesszen! Tegyünk meg mindent, hogy Jézusnak nehogy baja essék! Mert ha nem szeretnénk, hogy valami megtörténjen, az, hogy a Mester egy ennyire lehetetlen, banális helyzetben így vesszen oda. Na, akkor mentsük meg!” Ilyesmire szoktuk azt mondani, hogy „Jó, hát ez teljesen abszurd. Jó, hát ez…” De tudjuk az életből, rengeteg történetből, családtörténetekből is, hogy egyáltalán nem abszurd. Tudunk így működni, hát, ezt tudjuk, hogy tudunk.

Akkor most érkeztem el a történetnek ahhoz a rétegéhez, ami a legkevésbé – mondhatjuk így – természetes. Van ez az óriási vihar, ahol félnek, hogy elvesznek, folyik be a víz. Jézus meg, ahogy mondjuk ez a fordítás hozza, egy vánkoson alszik. Most mit csináljunk ezzel? De ez a történetnek egy nagyon fontos része. A következő értelmezést szeretném idehozni. Van egy nagy külső vihar, és megjelenik a belső vihar, amivel semmit se kezdünk, kezdünk beszűkülni. Azt gondoljuk a belső viharról, hogy „Valaki másnak kell valamit (vele) kezdeni. Nem is vagyunk kompetensek.” Milyen érdekes, hogy amikor ez megtörténik, akkor ezzel összefüggésben a zavarodottságunkban, a félelmünkben, az aggodalmunkban elkezdjük elveszíteni úgy a talajt a lábunk alól, hogy nem jut eszünkbe az, hogyha a Mester, akit nem kell fölvilágosítani sem az emberről, sem a természetről, mert Ő a Mester, talán azért alszik, mert ez a vihar nem okozza a vesztünket. Talán nem azért alszik, mert annyira fárasztó volt a nap, hogy most már kikapcsolt, valahogy úgy elfogyott belőle a tisztánlátás vagy az érzékenység, hanem hogy mi egy helyzetet egy olyan viharnak élünk meg, ami kétségkívül vihar, pont ezért ijesztő, valódi vihar, de mi ezt a vihart úgy éljük meg, hogy ebben el fogunk veszni. Jézus pedig alszik a vánkoson, és azt mondja: „Én meg úgy látom, hogy ebben a viharban nem fogunk elveszni, ezért is alszom a vánkoson.”

Amikor azt kérdezi a tanítványoktól, hogy „Hát nem bíztok?”, akkor ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy „Ha én a vánkoson alszom, miközben vihar van, nem tudjátok elképzelni a bizalomnak a képzelőerejével, hogy akkor ezzel a viharral úgy nincs dolgunk, hogy nem kell aggódnunk, hogy ebben elveszünk?” Azt lehetne mondani, hogy ezek a helyzetek megint csak ismerősek nekünk. Nekünk – most így mondom – hívő embereknek az életében is van nagyon sok vihar, az valódi vihar, és kezd megtelni a hajó. Ott vagyunk a háborgó tengernek – hát tudjuk, a tónak – a közepén. Mi a félelmünk? Hogy el fogunk veszni. Amikor megérkezik ez a félelem, hogy el fogok veszni, vagy el fogunk veszni, akkor nem egyszer szem elől tévesztjük azt, hogy Jézus mit mond ezekről a helyzetekről. Olyan megrendítő az, ahogyan Jézus azt mondja: „Ne attól féljetek, aki el tudja pusztítani a testet. Féljetek inkább attól, aki a lelket képes a sötétségre vetni! Attól féljetek.” Mi emberek rengetegszer éljük át ennek a félelmét, hogy el fogunk veszni. És amikor ennek a félelmét átéljük, nem a saját viharainkkal kezdünk valamit, hanem hozunk egy megoldást, és nagyon gyakran ez a megoldás okozza inkább a vesztünket, és nem a vihar. Ez így tud lenni az egyes emberrel, párokkal, családokkal, egy nemzettel és az emberiséggel. Pont így, hogy megrémülünk, hogy most elfogunk veszni, és nem attól veszünk el, hanem attól, hogy ebben a rémületben és ijedelemben olyasmit teszünk, ami sokkal inkább az elveszés felé sodor bennünket.

Amikor Jézus meghal a kereszten, sokan azt gondolják ugye, hogy elveszett. Hogy egy akkora vihar támadt ott, Galileában, Júdeában, mondjuk a Szentföldön, de akkora vihar, hogy elveszett Jézus. És Jézus mit mond erre a helyzetre, amire mi azt mondanánk, hogy ez akkora vihar, hogy még Jézus is elveszhet? „Dehogy vesztem el. Most találtalak meg titeket, most mentettelek meg benneteket.” Ezért ez a történet ezzel a szinte abszurditással, hogy mi már majd’ oda vagyunk, hogy el fogunk veszni, Jézus meg alszik, olyan érdekes módon azt üzeni… Mit mondanánk most Jézusnak? Jézus, te szoktad azt mondani, hogy „Ne aludjatok! Virrasszatok! Advent! Virrasszatok! Ne aludjatok! Legyetek készen bármelyik pillanatban!” Hát, nem most van ez? Mester, nem most van ez? Most van ez!” És Jézus azt mondja: „Nem most van ez.” Azt is mondhatnám, hogy Jézus abba az irányba visz bennünket, hogy legyünk viharszakértők, hogy pontosan meg tudjuk mondani, hogy melyik vihar az, ami a vesztünkre van, és melyik vihar az, ami nagyon nehéz. Ami akár még ebből a világból is elsodorhat bennünket, de nincs a vesztünkre.

Egy külön beszédet igényelne az, megnézni, hogy az egyes emberre hogyan lehet érvényes az, hogy jön a vihar, és azt mondjuk: „Jaj, el ne vesszünk!” Ezért csinálunk valamit, azt gondoljuk, sikerült megúszni, nem vesztünk el, és közben amit tettünk, az van a vesztünkre. Mikor kiabálják, hogy „Barrabás!”, mikor meg akarják menteni az életüket, azt mondják a nép vezetői: „Inkább egy ember haljon meg, mint hogy az egész nép odavesszen.” Mi történik? Mi okozza a vesztüket? Nem Jézus okozta a vesztüket, hanem ők okozzák a saját vesztüket azzal, hogy megölik Jézust. Most a saját vesztük alatt értitek, mit gondolok. Nem végérvényesen és megbocsájthatatlanul.

Zárás. Ezért, hogyha nem a beszűkültség felé megyünk, és azt mondjuk, hogy „Hát, ez az én viharom itt, idebent. Az én dolgom valamit kezdeni ezzel a viharral.” És akkor kezdek a leghatékonyabban valamit ezzel a viharral, ha bízom Jézusban, aki nekem pontosan megmondja, hogy melyik vihar az, amitől el lehet veszni, és melyik vihar az, amitől nem. Az a vihar, amitől az ember nem vész el, csak még egyszer hadd ismételjem, kétségkívül lehet olyan erős is, hogy elsodor bennünket ebből a földi világból, és nem okozza a vesztünket. Míg egy másik vihar, amivel azt gondoljuk, majd most jól kiokoskodtuk, jól kitaláltuk, jól megoldottuk, azt gondolnánk naivan, hogy „Na, ezzel a viharral csináltunk valamit.”, és közben a vesztünkbe sodródunk.

Ezért a záró gondolat így szól. Ha tehát nem a beszűkültség, hanem a tágasság felé indulunk vihar idején, akkor az például a következő világba nyit nekünk egy ajtót. Amikor a tanítványok, félnek és rettegnek, és kezd ott instabil lenni a bárka, és elkezdik keresni, hogy ki menthetné őket meg, na ez normális. Ez aztán olyan természetes, ezt el sem lehet mondani. De hogyha egy kitágított világban vagyunk a vihar alatt, akkor nem ezt keressük, hanem azt, hogy amikor nagyon nagy a vihar kint és idebent, a kérdésem nem úgy szól, hogy „Most a hatalmas vihar alatt ki az, aki megmenthetne engem?”, hanem az, hogy „Akkora most ez a vihar. Kit kellene nekem megmenteni?”

Amikor valaki ebben a sokkal nagyobb tágasságban a vihar alatt arra gondol, hogy tényleg nagyon nagy a vihar, most biztos nagyon sokaknak van szüksége arra, hogy őt megmentsék, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy egyszer csak – így mondhatnám – a Szentléleknek az a finom fuvallata és szellője az emberi szívben létrehoz egy hatalmas és gyönyörű csöndet. Egyszer csak a belső vihar elül, és nagyon egyszerűen és világosan tudom, hogy mit érdemes csinálni, miközben a külső vihar kétségkívül tombolhat.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )