Mk 5,21-43 - Évközi 13. vasárnap

2021.06.27.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

„Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”

Olvasmány (Bölcs 1,13-15;2,23-24)

A halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világon minden teremtmény az életet szolgálja. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik. Az igazság ugyanis halhatatlan. Isten halhatatlanságra teremtette az embert, a saját örökkévalóságának képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.

Szentlecke (2Kor 8,7.9.13-15)

Testvéreim! Ti mindenben kitűntök: a hitben, a szóban, a tudásban, minden buzgólkodásban, és az irántunk táplált szeretetben: tűnjetek ki tehát a jótékonykodásban is. Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok. Nem azért kell gyűjteni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül, s így (a javak) kiegyenlítődjenek. Az Írásban is ez áll: „Aki sokat gyűjtött, nem bővelkedett, aki meg keveset, nem szűkölködött.”

Evangélium (Mk 5,21-43)

Abban az időben amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy?” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.

Vasárnapi beszéd

Az evangélium természetszerűen, ha a súlypontját keressük, Istenről szól, Isten és ember kapcsolatáról szól, az üdvösségről szól, az örök életről szól. És mégis, ha van mondjuk egy olyan evangéliumi történet, vagy két történet egyben, ahol annyira látványosan szól a testről, és a testen keresztül a hitről, és az Istenhez való viszonyról, akkor talán a mai fölolvasott evangéliumi történet, hogyha most csak elkezdenénk kiemelni az erre vonatkozó részeket, itt szinte minden folyton-folyvást a testről szól. Az asszony betegségéről, a tömegről, az érintésről, a „Ki érintett engem?”, akkor keresi, hogy ki volt az, leborult eléje, „Én voltam az.”, „Menj, és maradj egészséges, őrizd meg az egészségedet!”, a hírről, hogy a kislány beteg, a hírről, hogy a kislány meghalt, hogy kiment az élet a testéből. Azután Jézusról, aki maga mellé vesz embereket, hogy együtt legyenek ebben a testi valóságban. Megérinti a kislányt, azt mondja neki „Kelj föl!” És végül az evangéliumnak tényleg szinte mintegy ilyen parádés befejezése, azt mondja: „Adjatok neki enni!” Igaz, hogy most támadt föl a halálból, de attól még lehet, hogy éhes.

Ennél jobban szinte nem is lehet összefoglalni azt, hogy nem egyszer éppen a hit, vagy hogy a hitnek a jellegzetességei, ahogyan az evangélium Jézus által ezt föltárja számunkra, éppen a testi valóságunkon keresztül mutatja meg a maga szépségét, összetettségét, árnyaltságát és finomságát. Ezért tehát most erről szeretnék beszélni, mégpedig, mert olyan sok ez itt, hogy én leszűkíteném a szavaimat a vérfolyásban szenvedő asszony és Jézus találkozására, és az ő hitének a természetét szeretném megpróbálni egy picit megragadni, szavakban kifejteni. Erről lenne szó, de mégpedig azzal a vággyal, hogy az asszonynak a hitét ebben a nagyon izgalmas összetettségben tárjuk föl. Ahogy szoktuk ezt mondani, test és lélek, evilág és üdvösség. Na, hogy van akkor ez, hogyha nem egyszer a hit a testi valóságokon keresztül mutatja meg magát? Na, akkor nézzük ebben az összetettségében! Na most akkor, nem merem elmondani, hány gondolat van, majd a végén kiderül.

Az első, így szól, de rövid leszek, mert ez a beszéd akár arra is alkalmas lehetne nektek, hogy mondjuk a saját hiteteket megnézegethetnétek, hogy „Jé, milyen érdekes, az összetettségnek az egyik részében nagyon erős tudok lenni, talán pont a másik része a gyöngém.” Nézzük akkor! Az első, hogy ez az asszony kiszolgáltatott. Hát, hogy mennyire? Tizenkét éve nagyon kiszolgáltatott. És miközben nagyon kiszolgáltatott, és ez indítja valamilyen hitből fakadó cselekvésre, az Istennel való találkozásra, tehát miközben a kiszolgáltatottság nagyon is része az Istenhez fűződő viszonynak, tehát megvan a kiszolgáltatottság, aközben érdekes módon, miközben ennyire drámaian, tizenkét éve hasztalanul kiszolgáltatott, aközben kezdeményez. Párját ritkítja a mai evangélium a gyógyulástörténetekben. Nagyjából az a forgatókönyv, de hát reálisan is, megy az ember, odaborul Jézus elé, „Jaj, egyáltalán szóba állsz-e velem? Jaj, ha te akarod, meggyógyíthatsz. Ha terajtad múlna…” És a többi. Van egy komoly bevezetés. Itt nincs bevezetés, azt lehetne mondani, az asszony tizenkét éves szenvedése, az a bevezetés. És amikor hall Jézusról, akkor ő már csinálja. Tehát milyen érdekes, a hitnek ez a jellemzője az asszony szempontjából, ott van ez a drámai kiszolgáltatottság, ami már nagyon régóta tart, és mégis kezdeményez.

Második. A második így szól, hogy (miközben) ez a kezdeményezés, az asszony hite mit tartalmaz? Azt, hogy Isten mindenható. Most nagyon leegyszerűsítettem. „Jézus akár meg is tud engem gyógyítani. Ő erre alkalmas.” És miközben ezt látja és nézi az asszony: „Hát igen, azért fordulok hozzá, nem véletlenül éppen őhozzá fordulok.”, aközben – miközben akkor visszatérek ehhez a szóösszetételhez, hogy Jézus mindenható – az asszony cselekszik. A hitében ez van, hogy „Te akármit megtehetsz értem. Na, és akkor én most odamegyek, és megérintem a ruhád szegélyét.”

Harmadik gondolat. Azt mondja… Ugye, ez a tempó megfelelő? Ugye, ez jó? Meleg van, de talán… Gyerünk! A harmadik, hogy az asszony kétségkívül – így lehetne mondani – egy nagyon hatékony, asszertív önkifejezésben és önérvényesítésben van. Még csak nem is kér engedélyt, ő azt kitalálja, és már csinálja, kezdeményez, hajrá! De miközben ő cselekszik és kezdeményez, aközben a végkifejletet teljesen Jézusra bízza. Ez a bizalmam, én kezdeményezek és cselekszem, aztán majd meglátjuk, hogy mi fog történni. Milyen gyönyörűségesen szép az, ahogyan nem futtatja le a fejében a százhuszonöt kimenetelt, majd pedig mire a sor végére ér, kiderül, hogy Jézus már elment. De nem ez a történet. Ő kezdeményez és cselekszik, tudja, hogy Jézuson… Na, nem ragozom, tehát ez a harmadik.

Milyen szép ez, hogy a szakértők hogyan beszélnek. Azt mondják, hogy nagyon érdemes megbarátkoznunk megint csak ezzel a szemléletmóddal, hogy a kompetens beteg. Mi mindannyian bizonyos értelemben, a szónak testi és lelki, szociális értelmében hajlamosak vagyunk a nyavalyákra, idebent ismerjük a nyavalyáinkat. Ezzel együtt, hogy betegek tudunk lenni, és tizenkét éve nem gyógyulunk meg, és hasztalan teszünk meg mindent, ezzel együtt a saját életünkben kompetensek vagyunk. Ha össze akarjuk rakni, akkor ez így szól: kompetens beteg. Nem csak beteg, kompetens, nem csak kompetens, kétségkívül beteg. Ez együtt a kettő. Ez volt a harmadik gondolatunk.

A negyedik. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy itt két világ is találkozik. De tényleg, azért mondhatjuk, hogy szinte két külön világ, mert hogy a Mesternek, a rabbinak a világa, a Megváltónak a világa, és az asszony világa. És amikor az asszony megérinti Jézusnak a ruháját, találkozik ez a két világ. De hogy közben is még, és utána is milyen izgalmasan, még megvan ez a szaggatott határvonal a két világ között, mert Jézus érzi, hogy történt valami, de nem tudja, hogy ki az.

Most akkor mit jelent még ez a mai történet egy egész más megközelítésből? Egy asszony, csak úgy odamenni egy mesterhez, és akkor őt megfogni, meg a ruhája… Nem olyan magától értetődő, hogy egy asszony kezdeményez, és majd ő most csinál valamit, és akkor… Ez se olyan magától értetődő. Meg mit fognak szólni, mit fognak gondolni? Ezt szabad-e, illik-e? Hogyan szól a hitnek az összetettsége? Az egyik: ez az asszony nagyon is figyelembe veszi a körülményeket, mondjuk így a hagyományokat, hogy mit szabad, mit nem, mit illik, mit hogyan, nagyon is figyelembe veszi. Honnan tudjuk? Azt mondja: „Elég, ha csak a ruhája szegélyét érintem.” De miközben nagyon figyelembe veszi, hogy „Igen, igen, nem csak én létezem. Hát, itt vannak körülmények, vagy egy helyzet, van egy hagyomány, a szokások és a többi. Rendben, igazodom ehhez.” De miközben igazodik a helyzethez és a körülményekhez, azt mondja: „Na jó, de megteszem, amiről azt gondolom – most a szó jó értelmében –, hogy nekem ezt meg kell tenni. Akkor is, ha ez szokás, ha nem szokás, ha más csinálja, nem csinálja, illik, nem illik, hagyomány, nem hagyomány. Én azt megcsinálom.” Milyen gyönyörűséges az asszony hitének ebből a szempontból ez az árnyaltsága és összetettsége. Következő.

Ez az asszony, ez derül ki, ráadásul a gyógyulás után, félve-remegve, bizonytalanul odaborul Jézus lába elé. Tehát miközben ő fél, és remeg, és bizonytalan, aközben kétségkívül őszinte, és fönntartja a nyitottságát Jézus felé. Milyen izgalmas a hitnek ez a természete, hogy attól, hogy bízom Jézusban, még félhetek, még aggódhatok, és lehetek bizonytalan. Ámde azzal, hogy látja, hogy Jézus keresi, leborul, őszintén elmondja az igazságot, föltárja, hogy mi hogyan volt – ez mit jelent? Az asszonynak ez a – mondjuk így, hogy – nagyon is hatékony hite, az nem zárja ki a félelmét, a bizonytalanságát, aggodalmát, de közben pedig szabadságot ad neki, hogy azt mondja: „Akkor is őszinte leszek. Én voltam, elmondom, föltárom, így volt, vagy hogy volt.”

Milyen sokan imádkozunk a hitünkkel, és egy csomó mindent nem tárunk föl Isten előtt. Kérni kérjük, de hogy mi őszintén, az igazságnak megfelelően térdeljünk Isten elé, és úgy kérjünk, az mestermunka. Sokszor az imádságban is nagyon megvan az az oldal, térdelünk, borulunk és mondjuk. De itt hogyan volt? Térdelt, és leborult, és úgy mondta… Miközben a bizonytalansága, a félelme, az aggodalma és a szorongása nem lehetetlenítette el a Jézus előtti őszinteségét.

Következő gondolat. Ez a beteg asszony kétségkívül tizenkét év folyamatos csalódásban van. Nyilván ez hullámzó mértékben van. Minden pénzét odakölti. Tehát egy állandó csalódás, csalódás hátán. Milyen izgalmas az asszony hite, miközben csalódás csalódás hátán, ez a tapasztalata, aközben őrzi a reményt. Nem a tapasztalattal szemben őrzi a reményt, hanem elfogadja, hogy ez így van, hát igen így van, tizenkét éve így van. De attól én még ragaszkodhatok a reményemhez. És a reményem pedig arról szól, hogyha Jézus a megváltó, az üdvözítő, akkor valamiképpen a kapcsolatunk és az életem be fog teljesedni. Tehát rengeteg csalódás, és közben nem veszti el a reményt.

Következő gondolat. Ez meg egészen érdekes, párját ritkítja, hogy itt az asszony tud valamit, amit Jézus nem tud. A szó szoros értelmében, az asszony pontosan tudja, hogy „Én voltam az.”, Jézus pedig keresi, ki volt az. Ez egészen rendkívüli helyzet. Milyen izgalmasan föltárja a hitnek megint csak ezt az árnyaltságát. Mi mindig azt mondjuk, az Isten mindet tud, talán mondani sem kell, meg kérni sem kell. De közben itt milyen érdekes, hogy lehetséges az, hogy valamit el kell mondanom, ki kell fejeznem, érdemes megfogalmaznom, és azért… most nem azért, mint hogyha Isten mindentudását, vagy mindenhatóságát ezzel megkérdőjeleznénk, hanem azért, mert ez egy két személy közti kapcsolat. És amikor mondunk valamit, és mondjuk valahogy, akkor ott épül a kapcsolat, valami történik. Az asszony hite. Mi az, hogy az asszony hite? Ebből a szempontból ez egy bizalmi viszony. Ugye ismerjük, a társkapcsolatban a bizalmi viszonyra hivatkozva az egyik fél azt mondja: „Miért mondjam, hogy szeretlek? Miért mondjam? Úgy is tudod.” Lehet, hogy tudja, és mégis milyen másmilyen a kapcsolat, hogyha mondom. Következő.

Azt mondja, hogy… megint csak egészen rendkívüli, hogy itt történik egy gyógyulás esemény, és a gyógyulás esemény után van a találkozás. Egészen rendkívüli. Egyébként is valahogy azt tartanánk természetesnek, van egy találkozás, egy köszöntés, egy kérés, tehát akkor már ott kapcsolatba kerülnek, és aztán a kapcsolatba kerülés részeként megtörténik esetleg egy gyógyulás. De itt nem így van. Itt úgy van, hogy egyszer csak történik egy gyógyulás úgy, hogy szinte nincs is kapcsolat, mert az asszony érinti meg Jézust, és utána van a találkozás. Milyen döbbenetesen érdekes az, ahogyan mondjuk a hittel, vagy a bizalommal kapcsolódunk Istenhez, Jézushoz, vagy kérünk esetleg, és hogy amikor valami történik, vagy nem történik, nagyon gyakran a kapcsolatnak ott vége van, nem folytatjuk tovább. Itt, ebben a történetben pont fordítva van, van egy nagy esemény, és a nagy esemény után teljes természetességgel kezd kibontakozni, tovább zajlik ez a viszony és ez a kapcsolat. Tehát a kapcsolat nem egyszerűen csak, mondjuk így, hogy föltétele, vagy hát valami szükséges befektetés, hogy aztán kijöjjön a várva várt gyógyulás. Itt a várva várt gyógyulás megtörtént, az asszony pedig rászánja az időt, az energiát, őszintén, félve és remegve mégis csak folytatja a kapcsolatot.

A következő gondolatunk így szól: Ő volt az, ő volt az, aki igazi nagy szükséget szenvedett. Tizenkét éve beteg, és nagyjából mondhatjuk azt, hogy egyébként meg szegény, hiszen mindenét már a gyógyulásra költötte. Tehát miközben ő a nagyon kiszolgáltatott, mikor látja, hogy Jézus keresi a tekintetével, hogy ki érintette őt, ez az asszony ráhangolódik Jézusnak a szükségleteire, Jézusnak az igényére. És ez megszólítja őt, és odamegy, és leborul, és fölveszi vele a kapcsolatot. Nem csak a gyógyulásig van a kapcsolat, itt pont fordítva, a gyógyulás után kezdődik az igazi nagy kapcsolat, a gyógyulás után, nem előtte a gyógyulás érdekében. Milyen szépséges ez, hogy az ember, aki oly nagyon beszűkültté tud lenni a saját hiányaiban, nyomorúságában, szükségleteiben, hogy a beszűkült és nyomorult ember milyen hihetetlenül tágasan, és ahogy múlt vasárnap is erről beszéltünk, milyen tágasan képes ráhangolódni Istennek, Jézusnak az igényére, vágyára és szükségletére.

Nekem az felejthetetlen, sok éven keresztül volt újból és újból élményem, mentem a kórházba. Ott fekszik egy haldokló férfi, egy haldokló nő. Lehet, hogy ő is tudja, én is tudom, lehet, hogy beszélünk is róla. Mondjuk alig hallik már a hangja, és ez a haldokló személy azt mondja – de ez nem egyszer-kétszer megtörtént velem – még úgy azzal a kicsi levegővel, ami van: „Ferikém! Látod, hozták nekem ezt a befőttet. Én már nem tudom megenni. Vidd el, edd meg!” Tudjátok, mi történt éveken keresztül? Mindig úgy fölszívtam magam, mondtam: „Jaj, hát csak nem gondolod, Margit néni, hogy én elveszem a te befőttedet? Jaj, hát Jóska bácsi, csak nem fosztalak meg ettől a finom gyümölcslétől!” Aztán egyszer megértettem ezt a helyzetet. Van egy végletekig kiszolgáltatott, erőtlen ember, és ez a végletekig kiszolgáltatott, erőtlen ember az erőtlen testében, a halála előtt akármennyivel, egy picivel; adni akar. Ő adni akar. És hogy ez a helyzet nem a befőttről szól. Arról szól a legkevésbé, meg hogy azt ki eszi meg. Ez a történet az emberi méltóságról szól, és arról, hogy valaki a halála előtt egy perccel átélhesse azt, hogy miközben végletekig kiszolgáltatott vagyok, én akkor is tudok adni, és rád tudok hangolódni, és tudok valami olyasmit tenni, ami nekem örömet okoz. Miközben semmire nem vagyok képes, idézőjelesen, aközben én megajándékozlak téged. Ezt egyszerűen lenyűgözőnek látom. Ezért amikor az asszony félve-remegve leborul a Mester előtt, akkor az miért történik? Azért, mert észreveszi, hogy Jézusnak erre van szüksége.

A következő gondolatunk, ez így szól: Kétségkívül az asszony a történet elején a gyógyítót kereste. Arról hall, hogy erre jön Jézus, aki sokakat meggyógyított. Nosza, óriási lehetőség. Tehát a gyógyítót keresi. De utána, ahogyan a kapcsolat zajlik, Jézussal a személlyel találkozik, és nyitott a személlyel való találkozásra, Jézus egészével való találkozásra, sőt, a kapcsolatra. Milyen gyönyörűséges ez, hogy a gyógyítót keresem. Hát persze, keresem Istent valamiért; van egy célom, egy vágyam, egy szükségem. De közben nyitott vagyok arra, hogy az egész személlyel találkozzam, és vele kapcsolatba kerüljek. Én magam ne zárjam le ezt a viszonyt, hogy a gyógyítót kerestem, a gyógyító gyógyított, még esetleg meg is köszönöm és kész. Itt az asszony a gyógyítót kereste, és aztán a személlyel találkozott.

A következő gondolatunk. Az asszony hitében kétségkívül ott van a bizalom, bizalom Jézus iránt. Mit mond Jézus? Azt mondja: „Parancsolom neked, hogy őrizd meg az egészséged!” Nem véletlenül mondtam ezt, az eredeti görög szövegben ez imperatívuszban van, parancsoló módban. Tehát Jézus megparancsolja az asszonynak: „Parancsolom, az egészségedet őrizd meg!” Milyen izgalmas ez, hogy a hitnek ez az összetett szépsége, természete. Ott van ez a bizalom, ez a finom szövésű bizalom, és közben Jézusnak valami határozott, egyértelmű parancsa és utasítása: „Csináld ezt!”, és a kettőnek a találkozása. Ezért mondhatjuk ezt, hogy amikor az asszony mondjuk Jézus parancsát követve cselekszik, nem önmagában és egyszerűen parancsot fog teljesíteni, hanem a Jézussal való bizalmi kapcsolatának az összefüggésében megteszi azt, amit az ő – most így mondom – partnere kér, a kapcsolatban a partnere. Sokkal többről van szó, mint engedelmesség a parancsnak, egy bizalmi viszonyról van szó.

Milyen izgalmas, ugye sokan vannak, itt az asszonynak van egy vágya a gyógyulásra, és Jézusnak van mondjuk egy parancsa, egy utasítása. Milyen sokan a hitükben a súlypontot oda teszik, Jézus ezt mondta, ez a tanítás, így kell csinálni. Mások meg azt mondják: „Ó, hát Isten biztos segíteni fog az én legmélyebb vágyaim beteljesedésében. Isten is azt akarja, hogy boldog legyek.” Hát ez tényleg két külön világnak tűnik. De az asszonyban ez mit jelent? Hogy megnézzük azt, hogy a legmélyebb vágyaink hogyan harmonizálnak Isten törvényeivel. Vagy fordítva, hogy Isten törvényei hogyan rezonálnak a legmélyebb vágyainkkal, hogy ezek hogyan vannak egymásban egy lehetséges harmóniában?

Következő, ez így szól: Az asszonyban van egy mély meggyőződés, több, mint bizalom. „Ha csak a ruhája szegélyét is érintem, én meggyógyulok.” Ez többnek hangzik, mint egy bizalom, ez meggyőződés. Miközben ott van a hitnek ez a nagyon erős meggyőződés része, aközben ráhagyatkozik Jézusra. A szó legjobb értelmében: lesz, ahogy lesz. És milyen izgalmas ez, hogy nem látjuk a jövőt. Sokszor éppen a hitünket, a bizalmunkat mi kezdi ki? A bizonytalanság. Nem tudjuk, hogy lesz, hogy Isten majd segít-e, mert van egy csomó nehézség, egy csomó probléma, egy baj, hogy lesz és mint lesz? Milyen izgalmas, hogy egyszerre lehet egy erős meggyőződésünk, és közben egy ráhagyatkozásunk. A ráhagyatkozásban mi is szerepel? Az, nem tudom, hogy lesz, Jézussal együtt megoldjuk. Tudom én, hogy hogyan lesz? Nem tudom, hogy lesz. Tudhatnám, hogy lesz? Nem is tudhatnám, hogy lesz. Jézussal együtt meg fogjuk oldani. Milyen sok szorongástól, félelemtől, aggodalomtól szabadulhatnánk meg, ha amikor a félelem, a bizonytalanság, és minden bennünk van, egyszerűen csak ehhez a végtelenül egyszerű színességhez térnénk; meggyőződés és ráhagyatkozás. „Fogalmam sincs, hogy lesz, Jézussal együtt meg fogjuk oldani.”

Következő, és már csak kettő van. Ebben a történetben ott van a hit, az asszony hite, ami egy rendkívüli eseményben ölt testet. Hát ez egy egyszeri pillanat, megismételhetetlen, és rendkívüli. És amikor Jézus azt mondja: „Menj, és parancsolom, őrizd meg az egészséged!”, akkor az asszonynak ugyanez a hite nem egy egyszeri, rendkívüli eseményben fog megtestesülni, hanem egy hosszú és hétköznapi, semmiféle rendkívüliséget nem tartalmazó folyamatban. És ez ugyanaz a hit. A hitnek a gyümölcse egyszer csak valami rendkívüliség, majd a következő pillanattól kezdve egy hétköznapi, minden rendkívüliséget nélkülöző folyamat évszámra és évtized számra, amit majd az asszony tesz az egészségéért. Miközben benne lesz, hogy az ő egészsége összefüggésben van a Mesterrel.

Végül a záró gondolatunk így szól. Milyen szép ez is, többször is elhangzik Jézus szájából: „Menj békével!” Esetleg csináld még ezt vagy azt, szinte forgatókönyv szerű. „Hited meggyógyított téged, menj békével!” Nagyon sokszor meg milyen utasítást hallunk? „Jöjj, és kövess engem!” Milyen gyönyörű, gyönyörű árnyaltsága és összetettsége ez a hitnek, hogy Jézus egyaránt mondja azt, hogy „Menj, és csináld! Menj, és tedd!”, és azt is, hogy „Gyere, jöjj, és kövess engem!”

Záró egy mondat. Ha az embernek van királyi, fejedelmi útja az Istenhez, akkor az lehet, hogy elsősorban és főképpen a saját testünkön keresztül vezet. Ezért az ember teste nem is egyszerűen csak az Istennel való találkozás helye, vagy tere, hanem sokkal inkább fölfedezhetjük azt, hogy a mi testünk Istennel, Jézussal való közös otthonunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )