Mk 6,1-6 - Évközi 14. vasárnap

2021.07.04.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

„Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.”

Olvasmány (Ez 2,2-5)

Ezekiel így ír prófétai meghívásáról: Az Úr megszólított engem, a Lélek eltöltött, lábaimra állított, és hallottam, amint az Úr beszélt hozzám. Ezt mondta nekem: „Emberfia, elküldelek Izrael fiaihoz, a lázadókhoz, akik fellázadtak ellenem. Ők és atyáik lázadoztak ellenem mind a mai napig. Fiaiknak kemény a fejük és megátalkodott a szívük. Hozzájuk küldelek, hogy mondd meg nekik: Ezt mondja az Úr, az Isten. Akár meghallgatják, akár nem hallgatják – mert hiszen lázadó nemzedék ez –, megtudják, hogy próféta van közöttük.”

Szentlecke (2Kor 12,7-10)

Testvéreim! Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Ezért legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakjék bennem. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Evangélium (Mk 6,1-6)

Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.

Vasárnapi beszéd

Jézus hazament Názáretbe, a szűkebb világába, az otthonos környezetébe. Ott történnek ezek az események. Ahogy halljuk a történet befejezését, hogy Jézus maga is csodálkozik az ő hitetlenségükön, szinte adódna önkéntelenül is, az ösztönös emberi természetünkből kiindulva, hogy most akkor egy kicsit pellengérre állítsuk ezeket a názáretieket, hogy ott kétezer évvel ezelőtt hogyan lehettek ilyen hitetlenek, és miért nem értették meg, és miért nem fogták föl… Na jó, ezt hagyjuk is!

Arra gondoltam, milyen érdekes azért az emberi természetnek, az ösztönös természetnek ez a sodrása, hogy amikor például egy ilyen fölhanggal kezdünk el beszélni a mai történetben, ott a názáretiekről, akkor szinte precíz pontossággal megismételjük azt, amit a názáretiek csináltak Jézussal. Nem pont ugyanazt csinálnánk akkor? Mondjuk a különbség csak az, hogy kétezer évvel ezelőtt úgy elámultak, akkor úgy megdöbbentek, és aztán megbotránkoztak. Akkor mi halljuk az ő történetüket, és mi is úgy elámulunk, úgy megrendülünk ettől, úgy megbotránkozunk, és úgy jól kibeszéljük őket. Hát azért megrendítő az emberi természetnek ez a suhintása bennünk, hogy pont hajlamosak lennénk ugyanazt csinálni, amivel kapcsolatban ékesszólóan tudnánk mondani, hogy „Hát, ezek a názáretiek!” Szeretnék ebbe a csapdába nem belesétálni.

Hanem inkább, mit tesz Jézus? Olyan gyönyörű! Nem tudom, föltűnt-e nektek, hogy majdnem ugyanaz történik egyébként a názáretiekkel, mondjuk ott, a zsinagógában lévőkkel, meg Jézussal. Azt mondja a szent író, a názáretiek úgy elámultak, úgy megdöbbentek, majd két mondattal később: „Szóval, aztán megbotránkoztak benne.” Jézussal összefüggésben pedig mi hangzik el? Jézus maga is elcsodálkozott a hitetlenségükön. Csak úgy elárulom nektek, több fordítást megnéztem, a legtöbb fordításban egyébként ugyanaz a szó szerepel a názáretiek magatartására, vagy belső kifejezésére, mint Jézuséra, hogy elcsodálkoztak, miközben nem is ugyanaz a szó szerepel ott (nem is ugyanaz az érzelem fejeződik ki ott – a szerk.). Éppen ég és föld az, ami lejátszódik Jézusban és ott, a názáretiekben. Ezért is érdemes volna így fordítani, hogy a názáretiek megdöbbennek, meglepődnek, elcsodálkoznak, majd aztán botránkoznak, Jézus pedig elcsodálkozik ezeknek az embereknek a hitetlenségén.

És hogyha ez nekünk elég fontos, hogy Jézus hogy van a názáretiekkel, márpedig hogy szeretne gyógyítani, és elcsodálkozik rajtuk, akkor a következő gondolat az lenne, hogy értjük-e, hogy tulajdonképpen a názáretiek miért nem hisznek Jézusban? Lehetséges az, hogy a megdöbbenés, a csodálkozás, mondjuk az elámulás egy megbotránkozás irányába visz, de menjünk másik irányba. Jöjjön a csodálkozás, a meglepetés, és az a gyermeki kíváncsiság és vágy, hogy megértsük, hogy mi történik a názáretiek hitével. Ez tulajdonképpen két teljesen különböző irány, de mintha lenne egy közös gyökér, ez az ámulat, a meglepődés. És aztán ez elmegy a botránkozás felé, mi pedig menjünk el inkább a vágy felé, a kíváncsiság felé: Mi történt velük?

Ha csak fölsorolás szerűen mondhatom, akkor hadd soroljam föl, hogy tulajdonképpen nagyjából érthetjük, nagyjából-egészéből, hogy mi történt a názáretiekkel. Valami olyasmi, hogy nekik megvan a képük Jézusról, a benyomásuk, a tapasztalatuk – nem ragozom. Ahhoz, hogy ők ezen változtassanak, ahhoz az ösztönös emberi természetükkel bizonyos szempontból szembe kellene haladniuk. Miért is? Most ez nem kritika az ösztönös emberi természetre nézve, egyszerűen csak a leírása. Milyen az ösztönös emberi természetünk? Csak mondom egymás után a pontokat.

Az első, hogy a megszokott biztonságos. Hát, akkor menjünk a megszokott felé! Azt már megszoktuk, hogy ő ki, már megtanultuk, hogy ki, megértettük, hogy ki. A megszokott biztonságos. Ki akarja a bizonytalant, meg a biztonságérzet elvesztését? Nekünk már van egy képünk Jézusról. Tehát a megszokott biztonságos. Hogy szoktuk mondani? „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” A megszokott biztonságos. Erre mondta Carl Gustav Jung egy alkalommal: „Az lehet, hogy a megszokott biztonságos, de a menedékeink előbb-utóbb a börtönünkké válnak.”

Mi a második emberi ösztönös természetnek a leírása? Azt jelenti: Hát a jóhoz ragaszkodj, a rosszat dobd el! A jót őrizd meg és becsüld, a rossztól meg szabadulj, légy mentes! Mikor valakinek már van egy képe Jézusról: „De hát ez helyes, hát itt vannak a rokonai, hát tudom, hogy így van, találkoztam az édesanyjával, együtt szoktunk vásárolni a piacon.” Miért kéne neki megkérdőjelezni azt, hogy ő tudja, hogy ki Jézus? Vagyis, hogy úgy van az emberben, mindegyikünkben, hogy már ezek az információk megvannak, hát akkor én tudom a helyeset, a pontosat, a jót. Az ember attól szabaduljon meg, ami nem helyes.

Aztán a harmadik, mikor fölszólít az élet bennünket, ad egy lehetőséget a változásra, hogy valamit másképp lássunk, másképp értsünk, esetleg nyilván elmélyültebben. Akkor közbeszól a harmadik ösztönös működésünk, ez pedig az, hogy úgy ki akarnak billenteni bennünket az egyensúlyunkból, a megszokottból, a rutinosból – mit csinálunk? Tényleg olyanok vagyunk, mint a Keljfeljancsi. Olyan értelemben, hogy kibillenünk, pont ugyanoda vissza akarunk állni. A régi egyensúlyunkat akarjuk, nem egyszerűen csak egyensúlyba szeretnénk kerülni, a régi egyensúlyunkat keressük. Kétségkívül itt vannak a názáretiek, kibillentek, kicsit úgy megdöbbentek, úgy meglepődtek, és visszataláltak a régi egyensúlyhoz. Ez az ösztönös emberi természet működése. Úgy szokták ezt mondani, az agyunk utálja a bizonytalant. Sőt, az agyunk úgy működik, hogy az üres helyeket ő előszeretettel kitölti, azért, hogy gondoskodjék a biztonságérzetünkről. Tehát ha nem pontosan tudjuk, hogy ki Jézus, majd mi azt valahogyan a fantáziánkkal, a hiedelmeinkkel, gondolatainkkal kipótoljuk, az a biztos. Egyáltalán nem az a biztos, de a biztonságérzetünknek viszont kétségkívül jót tesz.

Egyszer csak van egy helyzet, amikor mélyebben megérthetnénk, hogy ki Jézus, elmélyülhetne a hitünk, fejlődhetne a hitünk, és az ösztönös emberi természetünk – beleértve az értünk dolgozó agyunkat is – tulajdonképpen szinte mindent elkövet, hogy ez ne történjen meg. Értünk dolgozik, de egy nagyon elemi, ösztönös, szinte biológiai szinten, hogy visszataláljunk a régi egyensúlyhoz, hogy amit eddig helyesnek tartottunk, na akkor a járt utat a járatlanért el ne hagyd, hogy a megszokott biztonságos, és nincs fejlődés, és nincs növekedés, és nincs elmélyülés, és ez mind kimarad.

Innen hoznám akkor a következő gondolatot. Nem, tulajdonképpen csodálkozásra, meglepődésre, ámulásra érdemes az, hogy mondjuk mennyit tudnak a názáretiek az életről, meg mennyit tud a Messiás az életről? Mondjuk nincsenek közös nevezőn, ez valószínű. Amikor a názáretiek megkapják a lehetőséget, hallják a híreket; betegek gyógyulnak, halottak támadnak föl. Ha megnézitek, hogy ez az evangélium történetileg hova kapcsolódik, pontosan a múlt vasárnapi evangélium után történik. Jézus föltámasztja a halálból a kicsi lányt, meggyógyul a vérfolyásból szenvedő asszony, majd hazamegy Názáretbe. Vagyis ott vannak a pontos információk a názáretiek birtokában, hivatkoznak is rá. Erre mondja, mondjuk így a humán szakirodalom azt, az igazság ismerete, a pontos információk a változást önmagában nem hozzák létre. Ott vannak, most hallották, pontosan úgy történt. És melyik irányba mennek el? A botránkozás felé. Miért? Hogy megőrizhessék a régi egyensúlyukat, a stabilitásukat, és el ne veszítsék a biztonságérzetüket.

Ezért milyen érdekes, ahogy a hitről szoktunk beszélni. Mert itt tulajdonképpen ahogy szinte a múlt vasárnapi evangéliumnak és elmélkedésnek a folytatásaként is szólhatnánk erről. Hiszen mit mond a szent író? Jézus elcsodálkozott a hitetlenségükön. Hogy akkor érdemes volna most megnézni, hogyha az ösztönös emberi természet nem föltétlenül segíti a hit növekedését vagy elmélyülését, sőt, annyira szeretne bennünket stabilan megőrizni a tévedéseinkben is, a hiedelmeinkben is, meg az éppen meglévő állapotainkban, hogy az akadályt is jelenthet, hogy akkor hogyan beszélhetnénk arról a hitről, ami az emberi léleknek az Isten felé való növekedését is magába foglalja. Erről szeretnék most akkor ezután szólni.

Mégpedig, hogy emlékszem, amikor még fiatal pap voltam, volt sok időnk, és mindenféle jó ötleteket próbáltunk kitalálni, a bérmálkozási fölkészítésre ott voltak 14-16-20 éves fiatal emberek, meghívtam egy pszichológus hölgyet. Mert hát, mégis csak, a Szentlélek idebent akar valami változást létrehozni, érdemes egy picit tudni arról, hogy mi ez az idebent. Akkor jött a hölgy, és egy olyan jópofa gyakorlatot csinált ott, a tizenhat éves gyerekekkel. Hát gyerekek… na, fiatalok, serdülők. Most ha itt lennének gyerekek, és lehetne megcsinálni… Azt mondta: „Szerintetek mikor nem látunk valamit jól?” Akkor a gyerekek mondták, ha valami nagyon pici, ugye, akkor nem látjuk jól. Vagy hogyha valami nagyon messze van, hát akkor nem látjuk jól. Mire a pszichológus hölgy a következőt mondja: „Akkor légy szíves, csináljuk azt meg, hogy álljatok be párba, és álljatok egymással szemben egy méterre! Jól látjátok egymást? – Nagyszerűen. – Menjetek közelebb, fél méterre! Jól látjátok egymást? – Egész jól. Mondjuk a lábát már nem látom. Igen, mondjuk, a derekát se látom. – Menjetek közel, húsz centire! Na, jól látod? – Hát, hát…” És megcsinálta azt: „Az orrotok érjen össze, és úgy nézzétek egymást!” Mondjuk családban csinálhatjátok. Érintsétek össze az orrotokat, és nézzétek meg, hogy mit láttok a másikból! Hát egy valami olyan döbbenetesen torz képet, hogy az párját ritkítja. Tényleg, mintha egy valami jópofa játék lenne.

Ez jutott szembe arról, hogy mit szoktunk mondani naivan, vagy olyan egyértelmű természetességgel: „Közel lenni Jézushoz.” Nem az, valahogy ez a vágyunk? Közel lenni, és még közelebb, és még közelebb, egész közel lenni Jézushoz. De most az derült ki, hogy a názáretiek a többséghez képest közelebb voltak Jézushoz. És mert közelebb voltak hozzá, ez önmagában nem segített nekik, hanem inkább azt mondhatnánk, hogy mert közel voltak ugyan Jézushoz, de ez a közelség torzította a képüket, amit és ahogyan Jézusról láttak. Ez nagyon megdöbbentő lehet számunkra, mert a naiv megközelítésünk az, hogy vannak, akik távol vannak Jézustól, nem látják jól. Mondjuk mi közel vagyunk Jézushoz, na mi viszont jól látjuk. Nem tudom, érzékelhetőek-e a párhuzamok köztünk, és a názáretiek között? Ha csak mondjuk ez a mondat nem kezdi ki a biztonságérzetünket, és nem mondjuk máris azt, hogy: „Na ne szórakozz velünk! Ne mondd már azt, hogy van hasonlóság köztünk, meg a názáretiek között. Pontosan tudjuk, hogy ki Jézus.” De lehet, hogy Jézus annál egy kicsit több, mint amiről mi azt mondjuk, hogy pontosan tudjuk, hogy ki Jézus.

Tehát ez a következő gondolat így szól, hogy éppenséggel ha valakihez nagyon közel vagyok, és a szó legjobb értelmében nem tudok rálátni és magunkra látni, és magamra is látni, az nem egyszer olyan torzzá tudja tenni a képet, hogy én váltig mondom, hogy: „Én közel vagyok hozzá, én jól látom, nekem ne magyarázzon senki, mert én együtt játszottam vele, na! Úgyhogy engem ne oktasson ki senki! Én tudom, ki.” Ez volt a következő gondolat. Azért, mert mi azt mondjuk, hogy közel vagyunk Jézushoz, ez egyáltalán nem biztosítéka annak, hogy Őt pontosan látjuk. Csak azt jelenti, hogy bizonyos részleteket biztos, hogy nagyon jól látunk, ezt jelenti. Ahogy megyünk közelebb egymáshoz, kétségkívül bizonyos részletek nagyon pontosan láthatók, mások meg lehet, hogy éppen elvesznek.

A következő gondolatban szeretnék egy picit még tovább menni. Ha még pontosabban akarnám mondani, nem is az a nehézség, hogy közel vagyunk Jézushoz, és ez sokszor a tisztánlátásunkat akadályozza, akármilyen furcsán is hangzik. Hanem, hogy ebben a történetben a názáretiek azt gondolják, hogy közel vannak Jézushoz, ezért ők tudják, hogy ki, és ők helyesen hisznek. Azt lehetne inkább mondani, hogy a názáretiek nem Jézushoz vannak közel, hanem a saját hiedelmeikhez. A názáretiek nagyon közel vannak a saját véleményükhöz, álláspontjukhoz, hiedelmeikhez, meggyőződésükhöz, szűkös tapasztalataikhoz, és élményeikhez. A názáretiek ehhez vannak nagyon közel. És miközben – mondjuk így – a saját hiedelmeikhez vannak nagyon közel, ez akadályozza meg őket, hogy lássák, hogy Jézus egészen pontosan ki is.

Ez a gondolat tehát egy kicsit talán abba az irányba visz bennünket, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy mikor mi – megint csak naivan – azt gondoljuk: „De hát mi közel vagyunk egymáshoz, tehát én jól látom és ismerem.”, hogy akkor jó eséllyel talán inkább közel vagyok a saját érzéseimhez, a saját sebeimhez, a saját tapasztalataimhoz, a saját sérelmeimhez, mint a másik személyhez. A legnagyobb tisztelettel, kérdezzünk meg férjeket és feleségeket, mert ők közel vannak egymáshoz. És kérdezzük meg őket egy ilyen világos pillanatukban, hogy „Szerinted jól látod-e a társad?” És hogyha egy világos pillanatunkban vagyunk, akkor azt mondjuk: „Phh! Túl közel vagyunk egymáshoz. Néha kéne egy kis távolság.” De nem elsősorban a társamtól, (hanem) a saját érzéseimtől, a saját hiedelmeimtől, a saját egy-egy tapasztalatomtól, a saját fájdalmamtól, sérelmemtől, akármitől.

Vagyis, ez a következő gondolat. Igyekeztem még egy lépést tenni. Valójában a názáretiek nehézsége, hogy a hitük végül ne gyümölcsöző legyen, hanem hát, hogy szinte még csodát se lehessen velük tenni, az azért van, mert ők azt gondolják, és milyen érdekes, hát ott áll Jézus, joggal gondolhatják, hogy közel vagyunk és látjuk, miközben amihez ők sokkal közelebb vannak, mint mások; a saját érzések, saját gondolatok, saját vélekedés, saját hiedelmek. És emiatt nem látják pontosan Jézust.

Ezért a következő gondolat így szól, hogy megint csak a naivitás, az ösztönös emberi természet hogyan működik bennünk? Hívőként is mit szoktunk gondolni a hitről? Hogy a hit arra jó, az ember mikor elbizonytalanodik, Isten megerősít bennünket. Mikor úgy kezdenénk elveszteni az egyensúlyt, már majdnem elbukunk, Isten odalép, és nem engedi, hogy kőbe üssük a lábunkat. Mikor a talajt kezdjük elveszteni a lábunk alól, akkor a Szentlélek jön, és máris megerősít bennünket. Ugye, ilyen képzeteink vannak az erős hitről? Lenne két megjegyzésem. Az egyik: mikor arról beszélünk, hogy valakinek erős a hite, nem egyszer például mi jut eszünkbe? Nem véletlen, hogy ez jut eszünkbe, mert ez van közel: sziklaszilárd hit. Nemde? És még a szentírás is eszünkbe jut. Ez a sziklaszilárd, kemény hit, rendíthetetlen. Jön az ápor… Ápor, az mi? Zápor. Összevontam a záport, meg az áradatot, és akkor ebből lett ápor. Na, tehát jön a zápor, meg az áradat, ugye, augusztus 20-dikán mindig ez az evangélium, süvít a szél. De ott van az erős hitű ember, kősziklára épült. De hadd egészítsem ki ezt a képet! Ugye a kőszikla azért, mondjuk az emberi léptékkel mérve eléggé élettelen. De mi élünk. Nem egy élettelen szikladarab vagyunk, hogy a hitünket ehhez kellene föltétlenül hasonlítani. Mi egy élő organizmus vagyunk, egy élő lény, egy élő rendszer.

Ezért talán ezt a képet, hogy az erős hitről ez a képünk, hogy sziklaszilárd, krrr!, talán érdemes volna kiegészíteni mondjuk az élő, eleven hitnek azzal a képével, hogy ami árad, viszi az életet, jó irányba sodor, viszi bennünk, és körülöttünk az életet. Áramlik, és adja az életet, és termékennyé teszi, és visz bennünket az Isten felé. A hit, aminek itt a gyöngeségét látjuk a názáretieknél, sokkal inkább sziklaszilárd, mintsem áramló, és rugalmas, és élettel teli folyamat. Pont az a problémája, hogy ők azt már tudják, hogy van. Amikor a saját hitünkről gondolkozunk, egyáltalán, hogy mi van a fejünkben, hogy mitől lenne erős a hitünk, engedjétek meg, hogy a sziklának a képét kiegészítsem az élet felé áramló folyónak, pataknak a sodrásával. Tehát a hit kevésbé állapot, sokkal inkább folyamat. A hit kevésbé állapot, inkább egy folyamat.

Így jutok el még a következő gondolatig. Tehát akkor, hogy van bennünk? Tehát hogy akkor mit gondolunk a hitről, a saját erős hitünkről, ha azt akarjuk, vagy az van bennünk? Azt, hogy miközben az életnek van a sodrása, hát ide-oda-amoda, mi sziklaszilárdan állunk, mert a hit bennünket megerősít. Ehhez kapcsoljuk a képzeteinket, hogy akkor Isten nem engedi, hogy elessünk, elkap bennünket, nem csúszhat ki a talaj a lábunk alól, és a többi. De a hit elsősorban folyamat, inkább folyamat, mint állapot. Az élet felé vivő eleven sodrást jelenti. Akkor éppenséggel mint ahogy az ősegyházban a keresztelés egy hideg folyóvízben történik, és a keresztelendőkkel nem tudom, tudjátok-e, hogyan bánnak? Úgy bánnak a kutatások szerint, hogy a keresztelendő áll a sodró, hideg vízben, és a keresztelendő hátrafelé esik el azért, hogy átélje, hogy a talaj kicsúszik a lába alól. És amikor hátrafelé, az éltető, eleven, sodró vízbe beesik a személy, akkor ott áll a két diakónus, és fölemeli. Amikor átélte azt, hogy elbukott, hogy elsodorta őt, hogy volt egy pont, amikor elvesztette az egyensúlyát, és egyszer csak mégis csak onnan fölemeltetik, hogy az első három levegővétellel mondja, hogy „Hiszek az Atyában, hiszek a Fiúban, és hiszek a Szentlélekben.”

Miért akarom ezt mondani? Mert kétségkívül, ha a hitünknek ez a képzete, hogy sziklaszilárd, akkor Istentől azt várjuk, hogy el ne essünk, nehogy a talaj kicsússzon, nehogy… Megszokott, biztonságos. De a hit egy folyamat, áramlik benne az élet, ami az Istentől fakad, és az Isten felé áramlik. Akkor gondolhatjuk azt, hogy a hitnek van egy olyan jellemzője, ami nem azt segíti bennünk, hogy el ne bizonytalanodjunk, hanem abban segít, hogy a bizonytalanságot bírjuk, hogy azt jól bírjuk. Hogy ne kapaszkodjunk rögtön valahova, rögtön valakibe, a hiedelmeinkbe, a kipróbált valamibe, az elméleteinkbe, a vélekedésünkbe, a valamiféle tapasztalatainkba. Meg ne kapaszkodjunk rögtön! Ezért a hitnek van az a jellemzője, hogy segít nekünk, hogy merjünk elesni. Segít nekünk abban, hogy merjük elveszteni az egyensúlyunkat. Segít nekünk abban, hogy a hit folyamatában merjük vállalni azokat a pillanatokat, amikor nem kapaszkodunk sehova sem.

Ha a hit egy folyamat, nagyon gyakran az van bennünk, de ezt nem a hit mondatja velünk, az emberi természet, hogy a hit akkor abban segít bennünket, jó esetben egészen a halálunk pillanatáig, hogy sose rendüljünk meg, hogy sose kelljen átélni azt a rettenetes bizonytalanságot, hogy valami talán másképp is van, hogy Isten talán sokkal több, mint gondoltuk. Az életben sokkal több a lehetőségünk, mint amit gondoltunk. A Szentlélek valami olyasmire hív, amitől dobok egy hátast, ahogy szokták mondani. Nem akarunk hátast dobni. Nem, kérjük a hitet arra, hogy ne kelljen bízni. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, így mondanám: Kérjük azt a hitet, ami megment bennünket attól, hogy amikor zuhanunk, bíznunk kelljen. Mi kérjük a sziklaszilárd hitet, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor zuhannánk, kapaszkodunk akárhova, csak bízni ne kelljen.

Ezért szeretném még egyszer hangsúlyozni, és aztán zárás. Ezért, amikor Jézus csodálkozik: „Hát, ennyire hitetlenek hogyan lehetnek?”, valójában ott a názáretiek stabilan állnak a lábukon, és kapaszkodnak a véleményükbe, a hiedelmükbe, és azt mondják: „Nagyon közel vagyunk Jézushoz, tudjuk, hogy Ő ki.” És akikkel ott csodát lehetett tenni, most mondjuk csak nagyon egyszerűen, ők azok, akik megengedték maguknak és Jézusnak, hogy kicsússzék a talaj a lábuk alól, és a hitük megerősítette őket abban, hogy elviseljék a bizonytalanságot.

Akkor most egy történettel szeretném befejezni, ami után már semmit nem akarok mondani. Egyik kedvenc történetem, és mondom a szereplőket is, mert nyíltan hallhattam én is többször. Nemes Ödön jezsuita atyától hallottam, aki elment Anthony de Mello jezsuitának egy lelkigyakorlatára Indiába. Ültek ott egy kis csoportban, és Ödön atya azt mondja, hogy Anthony de Mello – magyarul megjelent sok könyve – egy hihetetlenül humoros szerzetes volt, okos volt és humoros, mellékesen azt mondta, jó képű is. Ez nem tartozik a történet gerincéhez. Az történt, hogy ott vannak a lelkigyakorlaton, és Anthony de Mello nagyon kedves volt, és nagyon… Néha meg hihetetlenül világos pontossággal mondott mondatokat embereknek. Nem kritizálta őket, meg nem ítélkezett fölöttük, meg bántotta őket, csak egy nagy világossággal azt mondta: „Na…!” Azt mondja Nemes Ödön atya, hogy ültek ott apácák, voltak papok, hát nyilván, akik közel vannak Jézushoz, és ahogy ültek ott, egyszer csak ült ott egy apáca az apácatársai között, és Anthony de Mello ránézett, és puff, mondott neki egy mondatot, de csak úgy egyet. Erre ez a nővér elkezdett zokogni, mert az puff…! Úgy elkezdett zokogni, nem bírt ott maradni a csoportban, tehát a talaj kicsúszott, bizonytalan… Fölállt, szó nélkül, zokogva fölszaladt, az első emeleten voltak a kis szobácskák, fölszaladt oda. Na, a nővértársai megbotránkoztak. Néztek csúnyán Anthony de Mello-ra: „Mit csinál ez a pap a mi nővértársunkkal?” Sértetten fölálltak, fölmentek, hogy ők megvigasztalják az ő nővértársukat. Bekopogtak hozzá, és kinyitotta a nővér (az ajtót), de zokogott még. Azt mondja: „Mit akartok? – Jöttünk, mert csúnyán bánt veled, hogy csak úgy odaszólt, és jöttünk, hogy megvigasztaljunk, hogy megerősítsünk téged.” Mire a nővér a következőt mondta: „Azonnal menjetek el innen! Évtizedek óta erre a pillanatra várok.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)