Mk 6,30-34 - Évközi 16. vasárnap

2021.07.18.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

„Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!”

Olvasmány (Jer 23,1-6)

Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az S országokból, ahová elűztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr –,amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Juda, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.”

Szentlecke (Ef 2,13-18)

Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.

Evangélium (Mk 6,30-34)

Abban az időben az apostolok összegyűltek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.

Vasárnapi beszéd

Előnyt jelenthet a gondolkozás szempontjából az, hogy most nem egy példabeszédet hallottunk, hanem Jézus életének egy eseményét, egy történetét. Ő, az apostolok, a tanítványok, és aztán a nép. Ezért aztán könnyebben fölismerhetjük a párhuzamokat, a hasonlóságot, a saját élményt arról, azzal kapcsolatosan, amiről szól a történet, és a saját életünk, akár másfél-két évünk. Mire gondolok? Egészen egyszerűen arra, hogy – és mondom most a legerőteljesebben megnyilatkozó szempontot, ami aztán többszörösen is visszatér ebben a rövid történetben – Jézus átgondolja, megfontolja, döntést hoz arról, hogy a tanítványokkal együtt egy magányos helyre akar menni, ahol csak ők vannak. És ennek oka van, hogy tudják kipihenni magukat, esetleg tudjanak egy jót enni, erőt gyűjtsenek. És amikor kikötnek, akkor egyszer csak minden másképp lesz, de minden. Erről szeretnék beszélni, mikor alaposan átgondoljuk, megfontoljuk, elhatározzuk, eldöntjük, megcsináljuk, és végül semmi sem lesz úgy, mint ahogyan eldöntöttük. Ezért utaltam az előző másfél-két évünkre.

Egyébként ez a motívum, hogy eldöntöttük, megfontoltuk, úgy akarjuk csinálni, és valahogy nem úgy lesz, mintha hirtelen megjelenne egy ezzel ellentétes szempont. Ez a történtben végigvonul. Hiszen egyébként más evangélisták is leírják a tanítványok visszatérését, és ott például még arról is szó van, hogy jönnek, és lelkesen mondják a tanítványok, hogy „Ördögöt űztünk, meggyógyultak, hallgattak a szavunkra, megtértek.” Mire Jézus nem belesimul, és folytatja ezt a szempontot, hanem azt mondja: „Hát, ti ne ennek örüljetek, hanem örüljetek inkább annak, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” Azután pedig látjuk azt, hogy hogyan hullámzik tovább a történet, hogy valahogy mindennek megjelenik – mondjuk így, most még mondjuk így – az ellentétpárja. Ezért most bevezetésképp szeretném föltárni azt, ha csak úgy rátekintünk erre a történetre, milyen – mondjuk így, hogy – értékpárokat, ellentétpárokat ismerhetünk föl a szövegből.

Az első, megjelenik az, hogy itt van egy küldetés; Mennyei Atya, Jézus, a tanítványok küldetésben vannak. Mi az, ami ezt nagyon érdekes módon ellenpontozza, vagy éppen szemben van vele, vagy kiegészíti? Majd úgyis erről fogunk beszélni. Ez a tanítványok legelemibb, alapvetőbb testi szükségletei. Itt van a magasztos küldetés, itt pedig az álmosság, az éhség, és a test.

A második: Jézus elhatározza, hogy így és így legyen, és ez egy megfontolt döntés. Mi az, ami ellenpontozza ezt? Amikor látja a tömeget, hogy milyenek, megesik rajtuk a szíve, és egészen mást csinál.

A harmadik: van itt egy racionális belátás. A racionális belátás, amiről már szó esett. És mi ellenpontozza ezt? Az együttérzés és a részvét. A második gondolatnál talán nem is annyira az együttérzést emelném ki, hanem hogy van egy elhatározás, és utána az együttérzéssel együtt megjelenik a rugalmasság. Eldöntöttük, hogy így legyen, és mégis másképp fogjuk csinálni; a rugalmasság.

A negyediknél: Mi a terv? Hogy csak mi legyünk együtt! És mi ellenpontozza ezt? Hogy egyszer csak minden városból megjelennek, vagyis a mindenki, a sokaság. Mi legyünk együtt, és hirtelen úgy mindenkivel együtt vannak.

Az ötödik: Megjelenik a küldetésnek a spirituális jellege, a mélysége, az Istentől adottsága. És mi az, ami ezt ellenpontozza? A testi valóság, a legprózaibb, hétköznapibb testi valóság.

A hatodik: Hát, ezt csak idepöttyintem: a munka, és ellenpontozza a pihenés.

A hetedik: Azt akarja Jézus, hogy mi legyünk együtt. Ez egy nagyon világos csoport, egy nagyon egyértelmű közösség, meghatározott célokkal; én, és a közvetlen tanítványok. És mi az, ami ellenpontozza ezt? Hát, most akkor nem csak mi vagyunk itt, ez a meghatározott kör, hanem mások is.

Azután a következő. Jézus megjelenik, mint egy vezető, aki a tanítványoknak megmondja, hogy hogyan legyen, és Ő küldi a tanítványokat, aztán Ő tanítja a népet, egy vezető. De közben pedig mi pontozza ellen ezt? Az, hogy ezt a vezetői szerepet átadja a tanítványoknak, és azt mondja nekik: „Most ti tanítsátok a népet, ti űzzetek ördögöt, hirdessétek az örömhírt, és gyógyítsatok betegeket! Én vagyok a vezető, most vezessetek ti, csináljátok ti!” Csak úgy mondom, hogy lássuk az összefüggéseket, hogy ez az a nap, ahol Jézus egész nap tanít majd, és végül azt mondja, hogy: „Tanítványaim! Adjatok enni a népnek, mert már nincs idejük hazamenni, és éhesek!” Tehát ott a tanítás, és utána: „Ti adjatok enni!”

Az utolsó: Azt mondja a szent író, hogy van itt egy nehézség, amire Jézus gondol, ez pedig az, hogy olyan ott a nép, mint a nyáj, aminek nincsen pásztora. Majd pedig mi pontozza ezt ellen? Az, hogy azt mondja utána, az utolsó mondatban, hogy „Ezért sok mindenre tanította őket.” Van egy nehézség, és a tanítás meg nagyon szerteágazó.

Ez a bevezetés, vagyis hogy itt van egy rövidke történet, és azt látjuk, hogy szó sincs itt valami sínen futó egyértelműségről. Ez is, az is, így is, úgy is. Minden igazság, érték, szempont valahogy az ellentétpárjával jelenik meg. Most jön a tárgyalásunk. Ugyanis a beszéd nem erről akar szólni, ezt csak ide akartam hozni, ennek azért majd még lesz egy pici jelentősége. Ez pedig az, hogy nem mindegy, hogy egy ilyen helyzet – csak visszautalok ennek a történetnek az alap, közös élményére – akartuk, hogy valahogy legyen, ez reális volt, megfontoltuk, átgondoltuk, döntést hoztunk, és tök másképp van. Ez tudjátok azt képzelni, hogy a tanítványok hulla fáradtak, nem is ettek. Jézus kitalálja, hogy legyenek együtt, alig várják már, hogy kikössenek és úgy… Hát, amikor alig várjuk már, hogy érjünk haza, vagy most már csak úgy, a barátainkkal legyünk. Egyszer csak ott egy sokaság, és minden másképp van. El tudjátok képzelni, ha csak az emberi természetet ismerjük, hogy a tanítványok elkezdenek dúlni-fúlni, és azt mondják: „Na jó, hát ez nem lehet igaz! Itt mentünk napokig, csak csináltuk a küldetést. Ennyi nem jár nekünk? Akkor itt van ez a tömeg…”

Vagyis, az első szempont így szól: Mindig érdemes a következő kérdést föltenni. Itt most valami jónak vagy rossznak a harcáról van szó, hogy mi jól elgondoltuk, aztán közbejött valami. Hát akkor ez valami rossz? Ez a helyes, ez meg akkor most nem helyes? Ez az igaz, ez meg itt valami félreértés, vagy valami akadály csak, amit le kell győzni? Tehát itt a jó és rossz harcáról van szó, vagy pedig értékkonfliktusról? Mert ahogyan tudatosan, nem tudatosan értelmezzük ezeket a mindennapi helyzeteinket, az kihatással lesz a magatartásunkra és az életünkre. Nem mindegy, hogy azt gondoljuk, a jó és rossz harcáról van szó, és el kell dönteni, hogy most a magasztos küldetés vagy a test, most spiritualitás vagy fizikai szükségletek? Ezt el kell dönteni, hogy melyik a jó, vagy melyik az igaz, vagy melyik a helyes. Nem mindegy, hogy úgy értelmezem, hogy a jó és rossz harca, vagy úgy értelmezem, itt értékek egymás közti konfliktusáról van szó. Hát akkor egy értéket nem akarunk legyőzni, vagy egy értékes személyt nem akarunk megsemmisíteni, hanem az értékek között próbálunk valami egyensúlyt létrehozni, mert ez egy értékek közti konfliktus, nem a jó és rossz harca.

Ez az első gondolat, és rögtön egy személyes élményt hadd hozzak ide, hogy micsoda különbség van, miközben a helyzet ugyanaz. Mikor az első hullámmal együtt én megkaptam a COVID-19-et, akkor még a háziorvos is azt mondta, hogy ilyen lefolyású betegséget, mint amilyen az enyém, ő nem tapasztalt még. Vagyis az orvosok sem tudták, hogy velem mit kéne kezdeni. Emlékszem, hogy egyszer csak egy feszültségbe kerültem, egy belső feszültségbe. A belső feszültségnek a tartalma így szól: „Bízzak-e az orvosban? Hát, eddig bíztam benne. Kedves jó barátom, nagyon jó szakember, bízok benne. Igen ám, de hát ő maga is mondja, hogy fogalma sincs, hogy mi a következő lépés, erre nincs protokoll, nem tudjuk pontosan. Most akkor bízzak valakiben, aki maga sem tudja?” Megjelent bennem egy feszültség: bizalom vagy bizalmatlanság. „Most bízzak, vagy ne bízzak? Legyek bizalmatlan? Segíti-e az életet, ha most nem a bizalmat mondom, hanem inkább a bizalmatlanságot? Ez talán sokkal reálisabb.” Mindaddig a belső feszültség megmaradt, amíg ezt a helyzetet – most tudatosan mondom így – a jó és a rossz küzdelmeként éltem meg. Vagyis, hogy a bizalom jó, a bizalmatlanság nem jó, és most a kettő között most akkor hogyan legyen, mint legyen.

Egyszer csak fölismertem valamit. Várjunk csak! Ez a helyzet nem a bizalom és a bizalmatlanság feszültségéről szól, hanem a bizalomnak, egy másik emberbe vetett bizalomnak, és a saját magam felelősségének az értékkonfliktusáról. Amikor rácsodálkoztam arra, hogy itt nem a bizalom-bizalmatlanság feszültségéről van szó, és már csak mondjuk hivatalból is a bizalomnak kell nyernie, hanem egy értékkonfliktusról, akkor egyszer csak a feszültség megszűnt. Én ugyanolyan beteg voltam, de a feszültség megszűnt. Azért, mert akkor azt mérlegeltem: „Na, most bízok, most ráhagyatkozom.” De amikor az volt bennem, hogy ő nem tudhatja jobban, hogy én mit élek át, mert én vagyok a saját betegségem szakértője, hát én tudom, mit élek át, akkor nem a bizalmatlanság irányába mentem, hanem a felelősségtudatom irányába. Ezért, miközben néha ide mentem, néha oda mentem, mindig valamilyen jó irányba mentem, mert mindig valamelyik értéket valósítottam meg. Ezért jó érzéseim lettek, a feszültség pedig megszűnt.

Vagyis, egyáltalán nem mindegy, hogy tudatosan vagy nem tudatosan a jó és rossz harcaként értelmezek egy helyzetet, vagy értékkonfliktusként, mert egészen másképpen fogunk eljárni. Hogy a szentírás szavával éljek, a szentleckére gondolok, ha a jó és rossz harcáról van szó, akkor a rosszat öljük meg, pusztítsuk el. Ha értékkonfliktusról van szó, akkor a viszálykodást, a belső feszültséget öljük meg, pusztítsuk el, oldjuk föl. Most ha még egyszerűbben mondom: nem mindegy, hogy valakit ellenségnek mondok, és őt ölöm meg, vagy a belső feszültséget szüntetem meg. Hát, ez egyáltalán nem lesz ugyanaz.

Nézzük a második gondolatot! A második, ha arra jutok, hogy itt egy értékkonfliktusról van szó, és nem jó és rossznak a harcáról, akkor egyszer csak rácsodálkozhatok arra, hogy értékek tudnak egymásnak a részei lenni. Egymás részei tudnak lenni, egymást át tudják járni, egymást föltételezik és átjárják.

Például az intimitás. Az intimitásban a közelség és a távolság. Ti ugye biztosan tudjátok ezt, hogy az intimitás egyik ismérve, hogy az intimitásban lévő kapcsolatban élő személyek nem félnek a közelségtől, és nem szoronganak a távolságtól. A meghitt kapcsolatot néha a közelség építi, néha meg a távolság építi, és ez a kettő egymást kölcsönösen átjárja. Miért van így? Mert amikor – hogy szokták ezt mondani – mi a vágy legnagyobb ellensége? A kielégülés. Az ember beteljesedik, vagy betöltődik, akkor úgy pff… Vagyis a meghitt viszonyban a távolság a vágyat elkezdi fölszítani. A távolság nem egyszerűen csak valami rossz, ami a szenvedés forrása a meghit viszonyban, hanem a távolság teret enged arra, hogy elkezdjek vágyakozni utánad, mert most nem vagy itt, mert még holnap sem leszel itt. És hogy elkezdjek fantáziálni ezen, és átéljem ennek a feszültségét, és erősödjön a vágy. Amikor közel vagyunk, akkor pedig megint egy jó irányban vagyok, akkor pedig átélem a kielégülésnek a hullámait. És így tovább. Ezért a közelségben ott van annak a barátja, a távolság, és a távolságban ott van a legjobb barátja, a közelség, és létrejön a meghitt viszony.

Ezért, ha úgy látom, hogy ez nem egy harc, hogy közel lenni jó, távol lenni pocsék, távol lenni jó, közel lenni fullasztó, akkor rácsodálkozhatom arra, hogy ez valószínű, inkább értékkonfliktus lehet, ha bennem feszültséget okoz. Akkor rájövök, hogy ezek kölcsönösen egymást kiegészítik, és átjárják.

Így eljutottam máris a harmadik gondolatig, hogyha arra jutok, hogy itt értékkonfliktusról van szó, akkor fölismerhetem azt, hogy ezek az értékek, igazságok, szempontok ténylegesen egymást kölcsönösen kiegészítik. Tegnapi élményem, a tizenkettedik táborunkból érkeztem meg, hogy – csak úgy mondom nektek – egy óra negyvenöt perces misét tartottunk, ilyen meleg volt. Ott ültünk kétszázan, és láttam, sok fiatalember, és sokat énekeltünk, és imádkoztunk, és egyszerűen jó volt. De ilyenkor én jövök haza, mert reggel hétkor már misézek. Az a forgatókönyv, bemegyek a szobámba, összepakolok, jövök le. Mindig az történik, hogy mire én leérek, már hallom, hogy mondjuk a tornateremben, vagy az étteremben megy a rock’n’roll és a boogie. Azok a fiatalok, akik egy óra negyvenöt percig (mutatja, hogy imádkozik – szerk.)… Mondjuk ha ezt egy képben kellene összefoglalnom, azt mondanám, minden végtagjuk más irányba mutat. De ezek itt nem ellentmondásban meg ellentétben vannak, már a végtagok, meg ez a két fajta magatartásmód, hanem ha fölismerem, hogy itt értékek vannak, akkor a nagy bölcsesség nem az, hogy most ez a jó, vagy az a jó, most imádkozni kell, vagy „ereszd el a hajam” legyen, hanem az, hogy amikor imádkozom, akkor ne veszítsem el a kapcsolatomat azzal a részemmel, aki tud örülni a boogie-nak. Mert az istenkapcsolatom is másmilyen lesz. Amikor éppen megy a rock’n’roll, akkor ne veszítsem el a kapcsolatomat mondjuk a kiegészítő értékével, azzal, hogy két órával ezelőtt pedig imádkoztam.

Megtehetem ezt is, azt is, jóízűen, és főleg akkor jelenti ez a fejlődésnek az egyik lehetőségét, ha sosem felejtkezem el a másikról. De közben a másik nem néz rám szúrós szemmel, mikor imádkozom. Akkor a másik rész nem mondja azt, hogy „Mit álszenteskedsz itt? Nevetséges vagy, azt tudod? Két óra múlva hogyan fogod itt tolni? Akkor nézz már magadra!” És amikor pedig táncolok, akkor nem veszi el az örömömet az, hogy: „Mit csinálsz, te?! Hát szavaim sincsenek…” Jó, nem akarom ezt tovább mondani, megyek a következő ponthoz.

Ha azt ismerem föl, hogy ez egy értékkonfliktus, nem pedig a jó és rossz harca, akkor például rácsodálkozom arra, hogy értékeket meg lehet jeleníteni, és meg lehet élni és valósítani folyamatban. Az értékkonfliktus föloldása sokszor nem helyzetekben történik, hanem folyamatában. Például amikor Jézusnak megesik a szíve azokon az embereken ott, és mondjuk a tanítványainak azt mondja: „A program törölve.”, hogy a tanítványok esetleg azzal a rossz érzéssel, de jóhiszeműséggel hallgathatják, hogy tudják, hogy a Mester a szavát meg fogja tartani. A Mester nem az a valaki, aki mindig éppen úgy csinálja, ahogy jött az első érzés, hanem hogy ez egy megalapozott döntés, most ez van, és meglesz az ideje, amikor „csak mi”, hogy az meg fog történni. De akkor ez nem most lesz, hanem lehet, hogy holnap lesz. De ezt ki tudjuk várni, mert bízunk a Mesterben, és holnap majd úgy lesz. Vannak azok az egyensúlyok, amiket úgy hozunk létre, hogy három, négy, öt, hat, nyolc, tíz évig várunk, késleltetünk értékek megvalósítását, szükségleteket, és tíz-húsz év múlva valósul meg. Akkor nem feszültségben élünk, hogy „Mikor valósul már meg az álmom?” Remélem, vagytok azzal úgy, hogy vannak olyan álmaitok, ha már ezt annyira szeretjük, hogy húsz, harminc, negyven éve dédelgetitek, de meglesz. Nagyon kívánom mindenkinek! Ne csak ilyen röpke álmaink legyenek, hogy fölébredünk és elmúlik, és elfelejtjük, hanem olyan, hogy rácsodálkozom, hogy hatvan évesen, hetven évesen született meg.

Mi az, most ehhez képest mi az, hogy mondjuk születik egy pici baba, és megjelenik a klasszikus értékkonfliktus, hogy: Család vagy karrier? És valaki azt tudja mondani, nem receptként mondom, hanem egy szempontként: „Most három évig babázok, ami a csövön kifér.” Három év után a gyerek sok jót kapott, már ő maga mondja, hogy „Anya, én oviba akarok menni! Panni is már jár az oviba.” Három évig lehetett késleltetni valamilyen értéket, és… folyamat.

Ötödik pont. Van ennél tulajdonképpen még szebb is. Mikor elkezdjük megvalósítani egy értékpárnak valamelyik elemét, és nagyon hangsúlyosan ott vagyunk, és miközben nagyon hangsúlyosan az egyik eleménél járunk, egyszer csak fölragyog az azt kiegészítő érték. Erről is egy történetet hadd meséljek el.

Pár hónappal ezelőtt egy kedves ismerősömnek az apukája, az édesapa elmúlt hetven, az ismerősöm ötven. Az apukájáról megkapja a hírt, otthon van, egyedül, hogy elkapta a COVID-19-et. Az apukája nem csak hetven fölött van, hanem többszörösen veszélyeztetett csoportba tartozik. Ezért az ötvenéves hölgy mondjuk így, hogy a rettenet, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a fájdalom, a rémület, és mindennek az egyvelegével teljesen elvesztette a lába alól a talajt, de teljesen, és a következőt csinálta. Mikor arra jutott, hogy semmilyen eddig lehetséges megoldás nem segített neki ebben a rettenetes érzelmi állapotban, fogta magát, és bemászott az ágy alá. Ötven éves. És ott volt az ágy alatt fél óráig, és elmesélte nekem, és azt mondta: „Feri, azt merem neked mondani, hogy az ágy alatt volt a legjobb. Én ennél jobb helyet magamnak ebben a számomra elviselhetetlen helyzetben nem tudtam találni.” Mondjuk milyen szép tud lenni az élet, hogy miközben ő ott feküdt az ágy alatt, nem elemzem most ezt a helyzetet, megjelent a macska. Mégis csak, az az ő helye. És akkor ott feküdtek ketten az ágy alatt.

Hogy kapcsolódik ez a témánkhoz? Megjelenik valakiben a szeretetből fakadó aggodalom és félelem, de bizonytalanság, tehetetlenség, kiszolgáltatottság. És egyszer csak milyen döbbenetes, ahogy bemegy az ágy alá, fölragyog az autonómia, a kreativitás, a semmiféle külső ítélkezést, minősítést figyelembe nem vevő szabadság. Pont akkor, amikor azt éli át, hogy teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott. Egy olyan szintű eredetiség, kreativitás és autonómia! Hahh! Szóval van az úgy, hogy pont, amikor az egyik értéket valósítjuk és éljük meg, és szinte akár elmegyünk a falig, vagy a mélypontig, egyszer csak beköszön a másik, és létrejön egy egyensúly.

Most jöjjön a hatodik pont, most már a vége felé vagyok. A hatodik pont még érdekesebb, mert a hatodik pont arról szól, hogy… Emlékeztek, itt vannak az értékek. El tudom képzelni, hogy bármelyiketek, aki inkább a helyzeteket, az életszituációkat a jó és rossz harcaként szoktad értelmezni, te már nagyon ideges vagy. Nem csak a meleg miatt, és nem csak a beszéd ideje miatt, hanem följön benned egy gondolat: „Most akkor mindent puhítgassunk el? Most akkor így is, úgy is, ez is, az is? Na, ezért tartunk itt!” A hatodik szempont így szól: Természetesen az értékeknek nem csak egyfajta egyensúlyát keressük, fölismerve, hogy kiegészíthetik egymást, hanem létezik az értékeknek hierarchiája. Tehát az értékeknek mibennünk, és a társadalomban nem csak demokratikus szerkezete lehet, hanem hierarchikus szerkezete is, egészen természetszerűen. Mi dönthetjük el például, hogy azt mondjuk: „Nálam a súlypont legyen a küldetésen. A szükségleteimet hajlandó vagyok háttérbe szorítani.” Nem azt mondom, hogy rosszak, csak nekem azok hátrébb vannak. Más valaki meg azt mondja: „Én nagyon érzékeny vagyok, nekem a testi dolgok nagyon fontosak, mert akkor a lelkem sem működik jól.”

Szóval, akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem, létrehozzuk a magunk értéksorrendjét, vagy hierarchiáját. És mikor lesz az – így mondanám most – hiteles, és növeli Isten országát, és gazdagítja a személyiséget és a kapcsolatot? Akkor, amikor létrehozzuk az értékeknek a hierarchiáját is magunkban és odakint, és tudjuk, hogy az ezt kiegészítő érték az értékek demokratikus szerkezete. Rácsodálkozunk arra, hogy ezek, hogy hierarchikus és demokratikus, milyen szépen, kölcsönösen egymást átjárják és kiegészítik.

Történet az előző, és erre a pontra vonatkozóan. Volt egy pap, körülbelül tizenkét évet volt egy faluban. De úgy, hogy kicsi volt a falu, volt az egy szem sekrestyés asszony, mindent ő csinált, ahogy ez lenni szokott. Tehát ő odament előre, kikészített, harangozott, összepakolt, becsukta. Tizenkét év, tizenkettővel szorozzuk meg a 365-öt, hogy az körülbelül hány beszéd. Tizenkét év után püspök lett a papból, visszahívták őt búcsús beszédet mondani. Meglátja őt a sekrestyés asszony, kitárta a karját: „Jaj, püspök úr! De örülök! Ide figyeljen, püspök atya! Én soha el nem fogom magának felejteni azt, hogy amikor beteg voltam, maga beültetett az autójába, és elvitt a kórházba. Ezt én soha nem felejtem el magának.” Ez a pap, most ez egy slendrián számítás, tartott körülbelül négyezer beszédet, négyezret. A sekrestyés hölgy már hivatalból is végig hallgatta a beszédeket. És a négyezer beszéd után, amikor találkoztak, azt mondta: „Sosem felejtem el, hogy elvitt engem a kórházba.” De várjunk csak, nehogy félreértsétek a szót! Lenne mondjuk egy költői kérdésem. Szerintetek azzal, hogy az asszonynak a legfontosabb az volt tizenkét év alatt, hogy a pap elvitte őt a kórházba, ez hitelesíti-e a papnak jobban a beszédeit, mintha ez nem történt volna meg? Hát az a benyomásom, hogy igen. Mert ha egy olyan pap mondja, aki bevitt a kórházba, az számít, az számít. Miközben önmagában a beszéd ugyanannyira igaz, nem lett attól igazabb, hogy a pap elvitte őt a kórházba, nem lett, sem szentebb nem lett, sem mélyebb nem lett, sem átgondoltabb nem lett, ez mind nem lett vele. A beszéddel ez nem történt meg, de az asszonyban létrejött valami többlet.

Képzeljük el, hogy az asszony bemegy a kórházba, és egyszer csak ott látja Pistát, a doktor urat. „Pista! Maga van itt? Hát maga ott szokott lenni vasárnap a templomban. Én nem is tudtam, hogy maga van itt.” Hát a Pista meg: „Igen, igen, Panni néni, hát én vagyok itt, igen, én vagyok. Mi a baj?” Mire Panni néni azt mondja, mielőtt mondaná, hogy mi a baj: „Hát, most nyugodtam meg. Hát, most akkor jó kezekben vagyok.” Megint a következő a kérdésem: Azzal, hogy a Pista vasárnap ott van a templomban, szerintetek jobban műt? Jobb diagnoszta? Pengébben eszébe jut a szakirodalom oda vonatkozó része? Azt én nem hinném. De a Panni néniben valami többlet történik. Mert a Panni néni, miközben majd most a testét átadja az orvosnak a szónak jó értelmében, hogy „Csinálj vele kérlek valamit, amit te tudsz!”, hogy aközben van bizalma az orvosban, ami a kiegészítő igazság, és ezért a Panni néni eredményesebben fog gyógyulni. Mint ahogy a pap szava eredményesebb lesz, mert elviszi Panni nénit a kórházba.

Ezzel a következőt szerettem volna mondani. Sajátos, de szerintem lenyűgöző módon, mikor visszük az életet, mondjuk a hierarchikus szemlélet alapján: „Ez a lényeg, ez a lényeg! Legyen inkább a beszéd, a beszéd, a beszéd!” De közben néha valakit elviszünk a kórházba. Akkor annak mi lesz a többlete, a jellege, a jelentősége? Nem az, hogy egyszer elvittünk valakit a kórházba, hanem hogy a beszéd hitelesebbé válik. Pedig ez a másik része. Ez a rész a másik résztől válik hitelesebbé. És az orvosnál ugyanígy. Az orvos nem attól lett egy pont után hitelesebb, hogy elmondta, hogy egyébként három szakvizsgája van, hanem attól, hogy ott van vasárnap a templomban, és ez Panni néninek számít.

Vagyis érdekes, sőt, izgalmas módon nem egyszer, ha eldöntjük, hogy számunkra hol van a súlypont, a hitelességet és a személyiségnek a teljesedését, az Isten országának a növekedését egy pont után már nem az segíti, hogy még, és még ezt, hanem hogy a kiegészítő értékét is, hogy ez fogja már majd segíteni. Mert ha valaki még, és még, és már csak ezt, érdekes módon egy idő után történik egy fordulat. Hiába értékes az, de már nem hitelesebb lesz, hanem szélsőségesebb, egyoldalúbb, esetleg beszűkültebb vagy fanatikusabb, nem hitelesebb.

Utolsó előtti pont, ez még érdekesebb. Biztos van köztetek olyan, aki azt mondod most magadban: „Jó, de a lényegről még mindig nem beszélt. Mert nem beszélt arról, hogy néha tényleg úgy van, hogy jó és rossz konfliktusa. Az úgy van.” És kétségkívül néha úgy van, hogy az tényleg a jó és rossz konfliktusa, vagy az is, vagy az inkább. És tényleg úgy van, két gondolat, hogy amikor egy helyzetet, ami főképpen érték konfliktus, úgy értelmezünk, hogy az a jó és rossz harca, akkor nem a feszültséget pusztítjuk el, hanem a másikat. De ha egy helyzetet, ami viszont a jó és rossz harca, sokkal inkább, nyájasan úgy értelmezünk, hogy ez csak egy értékkonfliktus, miközben a rossz szabadon növekszik hatalmasra, az ugyanúgy a vereségünket jelenti. Csak hogy világos legyen, miről beszélek. Mikor a férj és a feleség egy társkapcsolati konfliktusban azon vitáznak, hogy… de közben bántják egymást, ők még mindig azt mondják, hogy „Ez kérem egy értékkonfliktus.”, de közben itt megjelent egy olyan rossz, ami pusztítja a kapcsolatot, pusztítja a lelküket, a testüket meg az életüket. És ha ők arról a pusztulatról, ami ott megjelent a tevékenységük révén, nem vesznek tudomást, és továbbra is azt mondják „Ez itt csak egy értékkonfliktus.”, akkor nem az értékkonfliktusnak a nem megfelelő megoldása lesz kárukra, hanem hogy szabadon engedték a rosszat, ami úgy nőtt föl, hogy ők meg csak kedvesen ránéztek, és azt mondták: „Nem erről van szó.”

Második megjegyzés. Amikor valaki újból és újból fölismeri egy helyzet természetét, mondjuk a mai evangéliumban, hogy az nem jó és rossz harca, hanem egy értékkonfliktus, akkor ha ez az ember azt mondja egy helyzetben: „De ez itt rossz. De ez itt a pusztulásunkra lesz.”, milyen érdekes, hogy az ő szava többet fog nyomni a latba. Mert tényleg úgy van, aki mindig, minden helyzetet, ott is, ahol értékkonfliktus van, jó és rossz harcaként értelmez, és állandóan azt kiáltja „Farkas!”, egy idő után: „Jó, hát ő mindig ezt mondja.” De az a farkas nem az erdőben van, hanem a fejében.

Záró gondolat, és lesz egy befejezés. A záró gondolat így szól: Ha a kereszténységünknek van csúcsértéke… Nézzétek el, hogy most így mondom! Őt úgy hívják, hogy Jézus. És nem érdekes, hogy Jézusról a következőt mondjuk: Jézus egy személy, és két természet: Isten és ember. Hogy a számunkra legfontosabb személy az a valaki, aki egészen ellentétesnek tűnő értékeket, világokat önmagában egyesített. Nem csak egyesítette az isteni és emberi természetet, hanem ezt a természetegyesítést úgy hozta létre, hogy szétválaszthatatlanul látjuk azt, hogy Isten és ember. És ugye ti tudjátok, most direkt beszélek így, hogy az ősegyház korszakaiban is megjelent az, valaki azt mondta: „Hát, de meghalt a kereszten, szenvedett, fájt neki, kilehelte a lelkét. Akkor nem lehet Isten, csak ember.” És amikor föltámadt, és azt mondta „Előre megmondtam.”, akkor meg sokan azt mondták, ez a másik eretnekség: „Hát, nem lehetett ember. Ember nem tud föltámadni, ezt az Isten tudja.” Hogy milyen érdekes, hogy a hitünk foglalata, hogy Jézus Isten és ember, egy személy két természetben. A leggyönyörűbben mutatja számunkra mindazt, amiről próbáltam nagyon esendő módon beszélni. Hogy létezik értékek kibékítése bennünk, és ténylegesen létezik az, hogy azt mondjuk, hogy ez bűn.

Befejezésül engedjétek meg nekem, sosem szoktam ilyet csinálni, hogy újból el szeretném olvasni a szentleckét. Nem csak azért, mert ha megkérdezném, mi volt benne… (Csodálkozva mutatja, hogy „Mit tudom én…?” – szerk.) Nem ezért, hanem azért, mert most ez után a beszéd után, ami fölháborítóan hosszú volt, én ezt előre tudtam, de arra gondoltam, ezt szeretném most végig vinni. Hogy most ezzel a füllel légy szíves, hallgassátok meg a szentleckét! Néhány évtizeddel Jézus föltámadása után Pál apostol micsoda mélységben érti meg azt, hogy mit jelent, amiről beszéltünk.

Testvéreim! Ti, akik egykor „távol” voltatok, Krisztus Jézusban most „közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő a mi békességünk, aki a kettőt (Izraelt és a pogányokat) eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében. A törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel együtt érvénytelenítette. Mint békességszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )