Jn 6,1-15 - Évközi 17. vasárnap

2021.07.25.

Megosztom
Elküldöm

Továbbadni…

Olvasmány (2Kir 4,42-44)

Elizeus próféta korában, a nagy éhínség idején történt: Jött egy ember Baal-Salisából és az Isten emberének kenyeret hozott az első termésből: húsz árpakenyeret meg friss gabonát a zsákjában. Erre Elizeus megparancsolta: „Adjatok enni az embereknek!” Szolgája ellene vetette: „Hogy adjak ennyit száz ember elé?” De ő azt felelte: „Adj csak az embereknek enni! Mert ezt mondja az Úr: Esztek és még marad is.” Erre eléjük tette, azok ettek és még maradt is, ahogy az Úr mondta.

Szentlecke (Ef 4,1-6)

Testvéreim! Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok; teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki minden fölött áll, mindent áthat és mindenben benne van.

Evangélium (Jn 6,1-15)

Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?”

Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Vasárnapi beszéd

Épp múlt vasárnap említettük ezt, hogy ahogy halljuk az evangéliumi történeteket, ezek a valóságban is egymás után következő történések. Tehát akkor, most már mint előzményről lehet arról beszélni, hogy Jézus küldi a tanítványokat, átadja nekik azt a hatalmat és erőt, amivel ők is tudnak gyógyítani, ördögöket űzni, holtakat föltámasztani, az örömhírt meghirdetni. Azután pedig, a mai történetben egyszer csak van itt egy fiúcska, és a fiúcskánál van öt kenyér és két hal. Az számomra, vagy számunkra talán a mai estének a fókuszpontja, hogy ez a fiú odaadja azokat a kenyereket és halakat, és azután Jézus azt továbbadja. Az előzményben mindent, amit a Mennyei Atya adott Jézusnak, azt ő odaadja a tanítványoknak. Most itt van egyetlen fiúcska, ő adja Jézusnak, Jézus most ezt adja tovább. Tehát az egyik esetben Istentől jön, az kerül tovább, a másik esetben egy fiúcskától jön, és az megy tovább. El tudjuk képzelni a történetet, mint ahogy egyébként az evangélisták tanúsága szerint, meg a logika alapján is, hogyha ott van ötezer férfi, akkor nagy valószínűséggel mondjuk tizenötezer ember alaphangon. Nem Jézus megy oda minden egyes emberhez adni kenyeret meg halat, hogy „Mennyit kérsz?”, hanem hát odaadja a tanítványoknak. Tehát akkor a fiúcska adja Jézusnak, Jézus adja a tanítványoknak, a tanítványok adják tovább a népnek.

Erről szeretnék beszélni, a továbbadásról, mint az evangélium egyik nagyon fontos, alapvető magatartásmódjáról, lelkületéről vagy szemléletmódjáról. Nem is egyszerűen csak az adásról, hanem a továbbadásról, mert az nem pont ugyanaz. Egy folyamatba szeretném mindezt ágyazni, kis történeteket szeretnék egymás után hozni a foganástól az elköltözésünk pillanatáig. Mit is jelenthet ez, hogy továbbadni?

Tudom, hogy én ezt szoktam emlegetni, és főképpen az édesanyák, legyetek szívesek, nehogy megbántódjatok! Nehogy úgy vegyétek, hogy én itt most valamit ki akarok csavarni a ti szívetekből! De mikor azt hallom, valaki így szól, hogy „Én adtam a gyermekemnek életet.”, hát, én nem csodálom, hogy erre bárki büszke lehet. De mondjuk nekem ebből a távolságból könnyebb egy picit azt mondani, hogy szerintem továbbadtad. Nem tudom, hogy adtad e; továbbadtad. Mert most ha leszűkítjük ezt a helyzetet a realitásig, akkor kétségkívül azért a petesejtet ő is csak kapta, meg azokat a hímivarsejteket, azokat is kaptuk. És hogyha az ember képes lenne petesejtet előállítani, meg hímivarsejtet, akkor azt az anyagot is, azért azt is csak kaptuk. Az ember létezésének valami alapvető realitása, hogy továbbadunk. Ezért az ember a szó szoros értelmében nem adja az életet, hanem továbbadja az életet, és ez egy más fajta minőséget fog jelenteni. Mikor valaki eleve úgy tekint arra az életre, ami a pici babájában megjelenik, hogy az tulajdonképpen már egy rajtam keresztül zajló folyamatban egy továbbadott élet, akkor egészen másképpen mondhatom már azt, hogy „az én gyerekem”. Hogyha az egy továbbadott élet, nehezebb a birtoklás értelmében úgy nézni valakire, hogy „az enyém”. De most ebbe nem akarok beleragadni, hanem csak ezt ki akartam emelni, hogy a foganásunkkal is így van, hogy az életet kaptuk, és akkor adjuk tovább.

Aztán eszembe jutott David Laing, a neves angol pszichiáter, aki hatvanegynéhány éves korában fiatalon meghalt. Az utolsó interjúi egyikében kérdezte tőle a riporter, aki egy egész új irányzatot hozott a pszichiátriába, sőt, az orvos-beteg kapcsolatba, sőt, a segítés szakmájába. „Mi az, amire úgy tekint, most már azért hatvan fölött, hogy azért ez, ez talán az életem nagy kincse?” David Laing azt mondja: „Amire igazán nagy örömmel, meg hálával tudok gondolni, ezt tartom a legnagyobbnak az életemben, amikor valami olyasmire mutathatok, ami az által van, hogy én vagyok. És ha én nem lennék, akkor az nem lenne. Hogy az azért van itt ezen a Földön, mert én vagyok, és ez valahogy általam lett. Ez lehet, hogy valami szellemi érték, lehet, hogy valami anyagi kincs, lehet egy másik ember, a gyerekeink. Ha én nem lennék, ezek a kincsek nem lennének.” Ezt mondta David Laing a halála előtt nem sokkal. Emlékszem, mikor fiatal emberként ezt hallottam, nekem ez igen-igen megtetszett, hogy milyen izgalmas, és milyen fölemelő úgy élni, kihúzott derékkal, hogy képesek vagyunk itt a Földön olyasmire, hogy nélkülünk nem lenne, és általunk van, és általunk lett. Hát, ez egészen lenyűgöző.

Ezért ezt a két történetet egymás mellé szerettem volna rakni. Ha valaki úgy érezné, hogy az élet továbbadása az valahogy mintha elvenne tőlünk valamit, akkor ebben szeretném azt valahogy másképpen visszajuttatni. Vagyis, hogy nem tudom, hogy ennél több lehetséges-e az ember számára, hogy általunk tud valami születni, ami nélkülünk nem lenne. De az mégis csak valami olyasmi, amit a szónak valamilyen értelmében továbbadtunk.

A következő élményem, ahogy megyünk tovább, ahogy növekszünk. Pár héttel ezelőtt egy plázában ebédeltem, és váratlanul összetalálkoztam a kedves ismerőseimmel, pont másfél-két éves a gyerek, tehát pont ugye esélyem sem volt őt látni. Ezért az édesanya büszkén mutatta meg: „Nézd, ami alatt a pandémia történt, ő is itt van.” Éppen vettük az ebédet, és nagyon finomakat vettek, ő is, meg én is. A másfél éves gyerek pedig ahogy leült, azt mondja az anyukájának: „Kukac!” Ez egy valami puffasztott dolog, én nem tudom ez mi, de valami rágcsa, jó nagy. Akkor a másfél éves gyerek megkapta az egyik kukacot, és észrevette, hogy van még egy keze. Akkor ránézett az anyukájára, azt mondja: „Kukac!” Az anyukája értette a szót, adott neki még egy kukacot. Úgyhogy akkor ott ült a gyerek, volt a két kezében egy-egy szép nagy kukac. És hát persze, miért is kérte, rögtön hamm-hamm, az egyik felét megette. De azért tartotta annak a másik részét, meg a másikat. Aztán ahogy a tekintete rám tévedt, így nyújtotta a még nem megkóstolt darabot.

Ti tudjátok, hogy a gyerekek ilyenek. A kutatások szerint másfél-három éves kor közötti gyerekek, most a mi fogalmaink szerint, nagyon önzetlenek tudnak lenni. Persze tudhatjuk azt, hogy egyrészt ez egy hormonális dolog, tehát jól esik a gyereknek adni. Már nem, hogyha ő kapja, hanem őneki esik jól, ha ő ad. Az önjutalmazó belső hormonális rendszer működik. A másik meg az ismétlés. De nem akartam ezzel illúzióromboló lenni, mert kétségkívül akkor is úgy van, hogyha ez egy másolás, és ismétlés szerint való tanulás, akkor is azt mondja, hogy (Nyújtja előre a kezét – szerk.) „Ah!” Az embernek van valami ősi alaptermészete, amiben benne van az, hogyha már itt is van egy, meg ott is, az egyiket nyugodtan továbbadhatom.

Nem tudom, ti tudjátok-e, van egy archaikus nép, és az archaikus nép nyelve nyilván jóval egyszerűbb, mint a miénk, mert nincs szükség olyan sok szóra. Például úgy számolnak, hogy: egy, kettő, sok. Mert ami már kettő után van, az már sok. Hát azt kár még számolgatni, hogy három-négy-öt-hat, meg… Ez teljesen fölösleges; egy, kettő, sok.

Arra gondolok, hogy a két történetet megint egy picit összeillesszem egymás mellé, hogy milyen érdekes az emberi természet. Ott vagyunk kicsi gyerekként, akkor nekünk tulajdonképpen már ez a három szó is sok, mert van az egy, meg a sok. Amikor az már itt is van, meg ott is, az már sok, abból már nyugodtan lehet valamit továbbadni. Ezért itt ez a gondolatom az, hogy amikor fiatal emberek vagyunk, egészen kicsik, akkor talán izgalmas, mint ahogy ennek olyan szépen párhuzamát jelentheti az, ahogy az archaikus népek számolnak, hogy azt mondani: egy, kettő, az összes többi már sok. És ha sok, akkor lehet belőle továbbadni.

Aztán most a gyerekek jutnak eszembe, mikor megérkeznek a táborból. Ugye, akkor pakoljuk ki még a cuccokat, és akkor ott megjött a busz, vagy az autók. A fél fülem mindig ott volt ilyenkor, miközben pakoltam, hogy a gyerekeknek melyek az első mondatai, mi az, amit úgy rögtön mond? Mert a szülőkét tudom: „Jól vagy, fiam?” És akkor: „Jól. Képzeld, anya…” És már elkezdik mondani. Tulajdonképpen nem egyszerűen csak mondják, hanem tovább akarják adni. Tovább akarják adni azt, hogy anya is tudja, ami vele történt, és mehessen, és ez áramoljon. Milyen jó hallani azt, mikor ki se fogy belőlük a szó. „Éhes vagy? – Igen, igen, de…” Ezt sem akarom tovább mondani.

Aztán megyünk tovább, mikor már ilyen fiatal emberek leszünk, egy saját élményemet szeretném elmondani. Huszonéves fiatalember voltam, és volt egy pszichológus hölgy, aki akkor már jócskán ötven fölött volt, és ez a ’90-es évek legelején történik. Úgy tulajdonképpen, most már így mondanám, hát akkor nem így mondtam volna, ő elkezdett engem menedzselni, helyzetbe hozni engem, ami azt jelentette, hogy ő adott nekem jó könyveket, jó szakirodalmat. De ami ezeken felül nagy érték volt számomra, hogy amikor Magyarországra jöttek külföldről jó szakemberek, akik tartottak egy napos, két napos, három napos, egy hetes, több hónapos kurzusokat, számomra fontos témákban az emberről, akkor ő szólt nekem, hogy én ezekre jelentkezhessek. És ha ő nem szól nekem, én nem tudom, hogy ezek léteznek egyáltalán, hogy oda lehet menni, hogy lehet tanulni. Ilyen értelemben ő sok-sok éven keresztül újból és újból helyzetbe hozott engem, és menedzselt engem. Mikor már nagyobb lettem – mondjuk így – akkor én megkérdeztem, hogy tulajdonképpen ezt miért csinálja. Azt mondta: „Én azért csinálom ezt, mert amikor én pályakezdő fiatal pszichológus voltam, volt egy lehetőségem egy évre kimenni Németországba, és ott, Németországban volt egy tanárom, egy német professzor.” Ez a német professzor úgy élte az életet, hogy elhatározta, amikor ő már helyzetben volt, hogy ő tíz fiatal embert fog menedzselni, ameddig ezt tudja, mindig tízet. Amikor valaki már úgy kinőtte ezt, már nem volt rá szüksége, minden szempontból megállt a lábán, akkor őt úgy tekintette, hogy már kiment, és megint nézett egy fiatal ember után, hogy őt fogja helyzetbe hozni. Szóval van Németországban egy professzor, már biztos nem él, sosem láttam őt, de mégiscsak ő adott nagyon sok mindent ennek a magyar pszichológia professzor asszonynak. Ő abból adott nekem nagyon sokat, és emlékszem, körülbelül tíz évvel ezelőtt egyszer csak úgy rácsodálkoztam, hogy „Várjunk csak, én azt hiszem, már nem vagyok pályakezdő. Én azt hiszem, hogy most már én is menedzselhetnék másokat.” Elég furcsán hangzott magamnak, de egyszer csak ráébredtem arra, hogy már fordult a kocka. Miért ne hozhatnék most már én helyzetbe másokat? Olyan érdekes, mondjuk ha valakinek én tudtam adni, ő nem tud erről az egész történetről semmit, nem tud semmit a pszichológus asszonyról, és nem tud semmit a német professzorról, semmit. És valami mégis tovább, és tovább, és tovább…

Ezért az egyik kedvenc történetemet hadd mondjam el erről a „tovább”-ról. Mikor érettségi találkozón voltunk, akkor egyszer csak fölállt a sportoló osztálytársam, és azt mondja: „Tudjátok, mikor a negyedik babát a kezembe fogtam, akkor nálam megfordult az ökör.” Néztünk rá kicsit bután, ez nekem könnyen megy, és ahogy néztünk rá, akkor ő azt mondja: „Igen, igen. Mert tudjátok, én is sportoló voltam; a győzelem, a siker az elsőség. De amikor a negyedik babát fogtam a kezembe, ott, a kórházban, akkor egyszer csak rájöttem, hogy de érdekes, nálam már megfordult az ökör. Nekem már nagyobb örömet okoz a gyerekeim pecsenyéjét sütögetni, mint a sajátomat. Én ezért már a gyerekek felé eső részt sütöm meg. Sőt, nagyobb öröm látni, ahogy ők jóllaknak, és az énfelém eső részt ráérek később is megsütni.

Ennek egy fájdalmas ellenpontja lehet az, amikor valaki harminc-negyven-ötven-hatvan évesen – mondjuk most így – hazamegy, tehát a szüleihez, és az apám vagy az anyám, aki negyven-ötven-hatvan, vagy hetven éves, rivalizál velem. Hogyha van szomorú történés egy családban, hát azok közé tartozik, amikor a negyven-ötven éves fiával a hatvan-hetven-nyolcvan éves apa vagy anya, vagy a lányával rivalizál. Lehetséges az, úgy leélni egy életet, hogy nem fordul meg az ökör. Egyszerűen megakad nálunk ez a továbbadási folyamat, és még mindig, hetven évesen is azon veszkődök, hogy lenyomjam a saját fiam. Hogy a saját lányomnak bebizonyítsam, hogy ő kevesebbet ér, mint én. Na, hát ezt nem is akarom tovább folytatni. Az élet elakadása.

Aztán ha megyek még tovább, akkor ezzel most már a befejezés felé megyünk. Múltkor hosszan beszéltem. Ez pedig, és ez is valódi történet, hogy egy fiatal ember mesélte nekem a saját nagypapájáról. Azt mondja, hogy a nagypapája mikor hetven éves lett, akkor egy éven belül mindenét továbbajándékozta; átíratta, ingóságok, ingatlanok, átíratta a gyerekekre, sőt, az unokákra. Ez a fiatal ember volt a kedvenc unoka. A kedvenc unoka odament a nagypapájához, és azt mondja: „Nagypapa! Te miért adod ezt anyáéknak, meg nekünk? Hát te még élsz.” Erre a nagypapa azt mondja: „Persze, hogy élek, hát, meg jól is esik, meg szeretnék még maradni, hát jó egészségben vagyok. De tudod, két okom is van rá. Az egyik okom az, hogy magunk között szólva, amit most odaadtam nektek, úgyis a tiétek lenne. Tehát nem történt semmi más, ezt az időpontot előrehoztam. Ennek az időpontnak az előrehozatala azért jó nekem, mert ugyanis ha ez akkor lesz a tiétek, amikor én meghalok, akkor a ti örömötök nem lesz az enyém. De én azt szeretném, hogy úgy élhessek hetven éves koromtól akármeddig, hogy bármelyik nap bármikor vissza tudjak emlékezni a ti örömötökre, a ti hálátokra attól és azért, ahogy ezt odaadtam nektek. Ezt csak akkor tudom megélni, ez csak akkor lesz az enyém, ha odaadom nektek. És a másik pedig az, persze, hogy hetven fölött már elgondolkozunk azon, hogy bármikor mehetünk. Persze, hogy én is elgondolkozom. Ilyenkor a következő jut eszembe: na lehet, hogy én egy hét múlva már nem vagyok itt. És te még, kisunokám, lehet, hogy ötven és hatvan év múlva is hálával fogsz rám gondolni. Énnekem ez olyan jól esik, azt el sem tudom mondani.

Történetként ez volt a záró történet, de most azért csak még egy-két gondolatocska. Az egyik az, összesen kettő (lesz), hogy nem véletlen, hogy valahogy egy folyamatba ágyazva szerettem volna bemutatni, mit jelent az evangélium szellemisége a továbbadás szempontjából. Milyen izgalmas az, amikor valaki folyamatokat lát, és folyamatokban éli meg saját magát. Ezért nem ott veszteglünk, hogy „az enyém”, mint egy állapot, „az enyém”, és utána akkor veszkődünk tovább, hogy „Most adjak, vagy ne adjak? Egy picit adjak belőle? Ne adjak belőle?” És az egész egy olyan statikus, és élettelen, és halott valami. Milyen más az, amikor az a szemléletmódunk, hogy mennyi mindent kaptam, mennyi minden jött, mennyi minden adatott, és tulajdonképpen most éppen nálam van. Tehát nagyon sok minden egyszerűen szabad, hogy keresztülfolyjon rajtam, egyszerűen átmenjen rajtam. Hát persze, egy ideig nálam időzik, de hát attól még… Mennyire egészen más lesz a magatartásmódunk, ha nem azt mondom, hogy „Ez az enyém, itt és most.”, mint amikor azt mondom, hogy „Egy csomó minden adatott, és lehetőségem van arra, hogy az élet rajtam keresztül, a szónak nagyon sokféle értelmében áramoljon.”

Valahogy arra jutottam, egy ilyen kifejezés jutott eszembe, hogy nem tudom, látjátok-e azt, hogy létezik olyan, hogy belső infláció? Mert most kicsit aggódunk, hogy egyre nő az infláció, kint. De létezik a belső infláció, és a belső infláció alatt azt értem, hogy egyre többet és többet akarunk, vagy úgy érezzük, hogy kell, hogy legyünk, és birtokoljunk, egyre több, több kell nekünk. Miért is? Azért, hogy az ugyanazt az érzést bennünk kiváltsa. Mert ugyanannyi birtoklása már nem adja azt az élményt, az érzést. Kell nekünk még több, és még több. Vagyis egyre többet fizetünk ugyanazokért az érzésekért, egyre többet. És még többet, és már kétszer annyit fizetünk, háromszor annyira van szükségünk… Milyen érdekes, hogy ezt fordítva is lehet csinálni.

A kérdés így szól: Tulajdonképpen melyik a mi részünk? Mikor elmegyünk vásárolni, veletek biztos nem történik ilyen, csak velem. Akkor mondjuk megjelenik két számla. Én biztos, hogy mindig azt akarom elvenni, ami nem az enyém. Akkor kedvesen a kisasszonyok, vagy az urak mondják: „Ez marad nálunk, ez az öné.” Ezt a képet tudnám hozni, hogy a ma embere hasonlít ahhoz, hogy mindig azt a számlát akarjuk elrakni, ami igazából nem nálunk kéne, hogy maradjon. Vagyis az élet számlájából ami az igazán ránk eső rész, az az öröm, a hála, az élmény, a megbecsültség érzés, a csodálkozás, ami abból adódik, hogy valami adatott nekünk, hogy valaki ad nekünk, hogy valaki megajándékoz bennünket. Istentől mennyi mindent kaptunk ajándékba. Mi a maradandó rész, a nálunk maradó rész? Az örömünk, a hálánk. Kifogyhatatlanul elvehetetlenül a miénk, a miénk, az itt marad nálunk. És mi az, ami nem a mi részünk elsősorban? Az összes többi, a világnak ez az anyagias része.

Természetesen szükségünk van arra, hogy együnk-igyunk, nem akarok ebbe belebonyolódni. De ha megkérdeznétek tőlem, hogy melyik rész számla a miénk, és melyik az, ami nem, akkor ezt mondanám, az öröm része a miénk, a kapcsolat része a miénk. Az a maradandóság, aminek még odaát is lesz értékessége, és érvényessége, és jogosultsága. Ezért olyan hálás vagyok mindenkinek, aki ad nekem valamit. De nem ezért, hanem mikor hozzáteszitek azt, hogy „Továbbadhatod.” Hát, az a legjobb ajándék. Mert tényleg úgy van, te gondoltál rám, adtál nekem valamit. Az ott van, jó, most éppen nálam van egy tárgy. De hát a lényeget már megkaptam, azt, hogy te rám gondoltál, fontos voltam neked, azt kitaláltad, azt odaadtad nekem, eljöttél, a szemembe nézel, rám mosolyogsz… Maradandóan ez az én részem. Most hogy van még ez is, hát, hmm, hmm. Milyen izgalmas az, amikor mindez – a szó legjobb értelmében – tovább, és tovább, és továbbadható.

Most már akkor csak egy záró gondolatocska. Amikor azt a részt akarjuk megtartani, ami tulajdonképpen nem a miénk, és egyre kevésbé becsüljük azt a részt, ami a miénk lehetne, akkor talán ezt így is mondhatnám, hogy történik nálunk egy dugulás, eldugul az élet nálunk. Ez a dugulás az, hogy kapjuk az élettől, kapjuk Istentől, kapjuk másoktól, adatik, és lehetővé válik, és mi azt mondjuk: „Az enyém!”, és markoljuk. Tulajdonképpen dugulás van nálunk. Olyan jól esne ezeket a dugulásokat kipucolni, hogy az élet át tudjon áramolni rajtunk.

Zárás. Amikor Jézus azt mondja: „Minden, amit az Atya nekem adott, azt én odaadtam nektek. Mindent, amit az én Mennyei Atyámtól tanultam, azt tudtul adtam nektek.”, hogy Jézus nem egyszerűen csak jött, hogy adjon, hanem ő azt mindig úgy vette, hogy „Én azt továbbadom nektek. Én azt kaptam Onnan, és én ezt továbbadom nektek.” Olyan szép, ahogy Jézus azt tudja mondani, hogy „Minden, amit kaptam, azt én továbbadtam nektek.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)