Mk 8,27-35 - Évközi 24. vasárnap
2021.09.12.
„Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” – „Te vagy a Messiás!”
Olvasmány (Iz 50,5-9a)
Prófétája által a Megváltó így beszél: „Isten, az Úr megnyitotta fülemet. Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat velem perbe? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Jöjjön ide hozzám! Isten, az Úr segítségemre siet. Ki ítélhetne el?”
Szentlecke (Jak 2,14-18)
Testvéreim! Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nem volna ruhája és nem volna meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked hitemet.
Evangélium (Mk 8,27-35)
Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.
Vasárnapi beszéd
„Ti kinek tartotok engem?” Ez volt Jézus kérdése a tanítványokhoz, és Péter a maga, és – akár így is mondhatnám – a tanítványok nevében egy egészen pontos, akár így is fogalmazhatnánk, igaz választ adott, amire egészen érdemes volna rácsodálkoznunk Jézus reakciójára. Az igaz, és pontos, és helyes válaszra, pont arra a kérdésre, ami neki annyira fontos volt, hogy „Mondjátok meg nekem, kinek tartotok ti engem?”, és akkor megkapja a választ, erre az a reakció: „Erről egy szót se! Senkinek ne beszéljetek róla!”. Utána jönnek a napok, hetek és hónapok, tudjuk, hogy így van, hogy a néppel és a tanítványaival újból és újból leüljön, és mondja nekik, magyarázza nekik, és értelmezze, mit jelent az, amiről ők azt gondolják, ők ezt pontosan tudják, ők az igazat mondták, az igazságot tudják, és tulajdonképpen lehet, hogy ennyi elég is. Azzal, hogy Jézus még napokig, hetekig és hónapokig értelmezi, és magyarázza, mondja nekik, hogy mit jelent az, amiről ők azt gondolják, hogy ők azt már jól tudják, ők azt pontosan tudják, ők az igazságnak híven tudják azt, tehát őnekik ehhez már nem kell semmit sem hozzátenni.
Ez az, amiről szeretnék beszélni, hogy az ember, aki oly világossággal tudta kétezer évvel ezelőtt, ott a tanítványokra gondolok: „Te vagy a Messiás, és mi tudjuk, hogy ez mit jelent.” Jézus pedig kimondva-kimondatlanul azt mondja: „Ti jól tudjátok, hogy én vagyok a Messiás, és nagyjából fogalmatok sincs, hogy ez mit jelent.” És a kettő között ugye óriási nagy különbség van, és erről a különbségről szeretnék szólni, hogy mi, akik oly pontosan gondoljuk, hogy tudunk ezt-azt, akár a hitünk elemeivel, az Istenhez fűződő kapcsolatunkkal összefüggésben, ahogy kétezer évvel ezelőtt, mikor azt mondták „Te vagy a Messiás.”, máris megjelent a gondolataik között az, hogy „Na, már csak egy kis idő, és a nép elé fog állni, és nyílttá teszi, hogy ő a Messiás. És ettől kezdve, ettől kezdve ki fog derülni, hogy nekünk igazunk van, hogy mit jelent, hogy mi vagyunk a választott nép, és akkor…” Nem is akarom ezt folytatni.
Eszembe jutottak tulajdonképpen apróságok, hogy mi mindent tudunk alapvetően félreérteni, miközben egy meggyőződés van bennünk, hogy mi azt jól tudjuk. Például, ez most csak két szösszenet, biztos én érzékeny vagyok erre, és ezért úgy megüti a fülem, mikor valaki azt gondolja, azt mondja, hogy: „Én úgy érzem, hogy ez a délelőtti program nagyszerűen sikerült.” Szerintem olyan érzés, hogy a délelőtti program nagyszerűen sikerült, szerintem olyan érzés nincs. Értjük, hogy ő mit mond, csak éppen olyan érzés nem létezik. Az mondjuk, az ő gondolata, vagy az ő véleménye. Vagy valaki azt mondja: „Azt tapasztaltam, az az én tapasztalatom, hogy ez a délelőtti program remekül sikerült.” Hát, akkor az megint a véleménye, nem a tapasztalata, az a véleménye, akkor az egy gondolat. Milyen egyszerű mondatokban is tetten érhető az, hogy ilyen bátran, gondolkozás nélkül, teljes természetességgel mondjuk, hogy ez a tapasztalatom, vagy ezt érzem, és az nem tapasztalat, és nem érzés, hanem egy vélemény, egy elgondolás, vagy valakinek éppenséggel valami meggyőződése, csak éppen nem érzés és nem tapasztalat.
De most akkor nyilván nem erről szeretnék beszélni, csak a jelenségre való rácsodálkozás, milyen természetesen mondjuk ezeket a mondatokat. A hittel összefüggésben is hány és hány olyan tartalom van, ami nem egyenlő azzal, amiről Jézus beszél, hogy „a hit”. Ezekről tulajdonképpen nem szeretnék hosszan beszélni, csak mindegyikhez úgy fűzném a gondolatot, hogy persze, valaki gondolhatja azt, hogy én akkor keresztény vagyok, vagy én akkor hívő vagyok, miközben az, hogy valaki keresztény, vagy hívő, az annál sokkal több. Sokkal több, és más is, nem egyenlő ezzel. Akkor csak mondanám, szinte fölsorolásszerűn.
Ha valaki azt mondja, hogy hívő vagyok, az nem egyenlő az ő hiedelmeivel. Amikor valaki azt mondja, hívő vagyok, az nem egyenlő azzal, hogy ő valamit valahogy gondol. Még akkor sem, ha ő úgy gondol valamit, ahogy az az egyház tanításának megfelel. Gondolhatom én valamiről pontosan ugyanazt, mint amit az egyház gondol róla, abból még nem következik, hogy én hívő vagyok. Valaki azt mondja „Én elfogadom az egyház tanítását.” Attól, hogy valaki elfogadta az egyház tanítását, abból még nem következik, hogy ő hívő is. Abból az következik, hogy elfogadta azokat a kijelentéseket, amelyeket az egyház tesz bizonyos kérdésekre vonatkozóan. De hogy őneki milyen a személyes istenkapcsolata, hogy ő hívő emberként él, abból ez nem következik. Annyi következik belőle, hogy ő ugyanazt gondolja bizonyos dolgokról, mint ami az egyház tanítása.
Aztán azt is mondhatnánk, hogy azért, mert valaki hívőnek mondja, vagy kereszténynek mondja magát, még lehetséges, hogy az sokkal inkább arról szól, hogy valami van az ő képzeletében. Azért, mert az ő képzeletében vannak elemek, amik összefüggésben vannak Istennel vagy Jézussal, azért, mert ő azt úgy képzeli, abból még nem következik, hogy akkor hívő, vagy keresztény. Ha valaki azt mondja: „Énnekem megvannak az ideáljaim.” Azért, mert valakinek vannak ideáljai, abból nem következik, hogy ő hívő vagy keresztény. Vagy hogy valakinek megvan a véleménye, és ez a vélemény mondjuk egyezik valamelyik atyának a véleményével, hát attól még ebből nem következik, hogy ő hívő vagy keresztény.
Aztán például, hogy valaki egy intézménynek a tagja, az lehet egy felekezet vagy egy egyház. Azért, mert azt mondom magamról, hogy „Én katolikus vagyok.”, ebből nem következik közvetlenül, hogy én hívő keresztény vagyok. Az következik belőle, hogy én azt merem magamról mondani, hogy én egy intézménynek, egy csoportnak, vagy egy közösségnek a tagjaként gondolom és képzelem magam. De hogy mi következik ebből az Istenhez fűződő viszonyra nézve, óriási kérdőjel, nem tudjuk pontosan. Valaki azt mondja: „Én a keresztény kultúrát tartom a leggyönyörűségesebb, csodálatosabb kultúrának, és meg kell őrizni és védeni.”, azért, mert valaki a keresztény kultúrát nagyra tartja, ebből nem következik az, hogy ő egy hívő keresztény. Az következik belőle, hogy neki ez a kultúra nagyon fontos.
Valaki azt mondja, hogy „Én a hagyományt akarom őrizni, mert a hagyomány a gyökerekhez kapcsolódik, az önazonossághoz kapcsolódik.”, ebből még megint csak nem következik az, hogy ő egy hívő keresztény. Azért, mert valaki azt mondja: „Én a vallásomat gyakorlom, és itt vagyok vasárnap.”, még ebből sem következik az, hogy ő hívő keresztény, és hogy miféle hívő keresztény. Az következik belőle, hogy ő az egyháznak valamilyen – mondjuk így nagyon, hát érdesen – valamilyen parancsát megtartja, az következik belőle. Valaki azt mondja, hogy „Én meg vagyok keresztelve.”, hát azért, mert valaki meg van keresztelve, abból nem következik, hogy ő hívő keresztény. Egy valami következik belőle, hogy valamikor valaki őt megkeresztelte, hogy meg van keresztelve, azt biztosan mondhatjuk.
Miért akartam ezt így idehozni? Mert ahogy kétezer évvel ezelőtt, mikor kimondja Péter, hogy „Tudom, te ki vagy, a Messiás.”, ő gondolhatta azt, hogy ebből ő már mindent le tud vezetni. Hogy azért, mert ő azt mondta, hogy „Én tudom, hogy Te ki vagy.”, ebből már mindent tud, mindent ért, és minden a kezében van. És utána még napok, és hetek, és hónapok, sőt, Jézusnak meg kell halnia, el kell küldenie a Szentlelket, hogy igazán megértse, hogy mit jelent az, hogy „Te vagy a Messiás.”, amire ő azt mondta, hogy „Én tudom, hogy ez hogyan van.”
Ezért most szeretnék a mai evangéliumi történethez ragaszkodva hozni öt gondolatot, hogy a mai evangélium kapcsán akkor mit mondhatunk arról, hogy Jézus, amikor elkezdi mondani a tanítványoknak, hogy „Szerintem és számomra mit jelent az, hogy valaki engem követ, és megértette, hogy én vagyok a Messiás.”, hogy akkor azt Jézus hogyan mondja el nekünk.
Az első gondolat így szól: Úgy kezdődik ez a történet, hogy azt mondja Jézus: „Ti jól látjátok, pontosan tudjátok; senkinek ne beszéljetek róla!” Megvan a tanúságtételnek, az Istenhez fűződő bizalmi viszonynak nem egyszer az a következménye, hogy beszélünk és szólunk, és néha az a következménye, hogy éppen hogy nem beszélünk, és éppen hogy nem szólunk, és az is tanúságtétel.
Olyan érdekes nekem az, megvannak azok az idők és korszakok, amikor mondjuk az evangélium hirdetése, vagy az, hogy valaki hitvallást tesz, vagy valaki evangelizál, nagy bátorságra van szükség hozzá, kifejezetten nagy bátorságra, mert nagy a kockázata, és nagy a tétje. Jelenleg szerintem olyan időket élünk, hogy az evangélium hirdetéséhez ma nem bátorságra van szükség, hanem nagyon sok alázatra. Ezért lehetséges az, hogy néha olyan időket élünk, hogy bátorságra van szükség, néha meg olyan időket, hogy alázatra van szükség. Érdekes, mikor látjuk azt, hogy sokan, mikor bátorságra lett volna szükség, nagyon alázatosak voltak, és amikor alázatosságra lenne szükség, nagyon bátrak, és nagyon bátran beszélnek. Nem mindegy, hogy éppen mi vesz körül bennünket, egyáltalán nem mindegy, mert kétezer évvel ezelőtt sem volt mindegy.
Ezért aztán az sem mindegy, hogy valaki nem csak, hogy mit mond, és mikor beszél, vagy mikor nem mond és nem beszél, mert az is az evangélium hirdetése lehet, hanem az is a hitnek az eleme lehet, hogy az ember valamivel él, ami adatik számára, de az is, hogy valamivel nem él. Nem élek egy lehetőséggel, bizonyos anyagi lehetőségekkel vagy javakkal nem élek, nem élek bizonyos előjogokkal, nem élek bizonyos… Egyszerűen inkább azt mondom, hogy ezeket köszönöm nem kérem, ezekkel nem élek. És ez lehet még inkább bizonyos helyzetekben és korszakokban az evangéliumnak pontosabb meghirdetése. Mint ahogy Jézus azt mondta kétezer évvel ezelőtt, hogy „Ezt most ne mondjátok!”. Nem azért, mert nem igaz, és nem azért, mert nincs az a helyzet, amikor ne kéne mondani, hanem „Most ne mondjátok! Most egy ideig ne mondjátok!”. Azért, mert most arra van szükség, hogy először valahogy annak a szépsége, mélysége, tartalma egyáltalán közel tudjon azokhoz kerülni, akik azt gondolják, hogy ők ezt pontosan tudják, hogy mi.
Egy olyan érdekes kutatásról hallottam most az Eucharisztikus Kongresszussal összefüggésben. A kongresszuson hangzott ez el, hogy valaki azt mondja, az egyház kommunikációját nézték, nyugat-európai országban, és a következőre csodálkoztak rá. Az egyház kommunikációjának két fő iránya van. Az egyik, hogy ahhoz a tíz százalékhoz beszél, akik úgyis tudják, de nekik nagyon mondja. A másik fő csapás pedig, hogy annak a tíz százaléknak mondja, akik nagyon ellenségesek, és akkor harcolunk, és küzdünk, és kritizálunk, és minősítünk. Ebből a kutatásból az derült ki, hogy milyen érdekes, hogy pont a középső nyolcvan százaléknak hajlamosak vagyunk nem beszélni.
Tehát az első gondolat így szól: Van, hogy ideje van a szólásnak, és van, hogy ideje a hallgatásnak. Ideje annak, hogy bizonyos lehetőségekkel éljünk, és ideje annak, ha az evangéliumot szeretnénk hirdetni, hogy bizonyos lehetőségekkel éppenséggel nem élünk.
Második gondolat. Azt mondja Jézus: „Vegye föl mindenki a maga keresztjét, és úgy kövessen engem!” Tudom, hogy tudjuk ezt a mondatot, de mégis, milyen érdekes, két dologra csodálkoznék rá. Az egyik, hogy hajlamosak vagyunk nem a magunk keresztjét magunkra venni, hanem keresni valakit, aki a keresztünket majd viszi. Ez egyébként mondjuk a házastársi kapcsolatban is gyakorta megtörténik, sőt, a párválasztásban is megtörténik. Lehet, hogy úgy hívjuk, hogy „igazi”, és az van bennünk, hogy az igazi az a valaki, hát aki mondjuk ipari méretekben, és saját elhatározásából fogja vinni az én keresztem. Hát persze, ilyesmire érdemes lesz megházasodni.
„Mi tudjuk, ki az a Messiás. Majd a Messiás jön, és győz, és hatalommal…” Ugye, más az evangélium meghirdetése, ha hatalmi helyzetben történik, és más, amikor alávetett pozícióban. És hatalmi helyzetből nem érdemes úgy hirdetni az evangéliumot, mint ahogy alávetett helyzetből érdemes. Ezért, amikor valaki nem a saját keresztjét veszi magára, hanem azt keresi, hogy ki vihetné az ő keresztjét… Tegnap is eskettem, és ahonnan eszembe jutott ez a gondolat, hogy milyen boldogok a párok, most egyszerűen mondom persze, hogy: „Megtaláltam az igazit.” Nemde úgy van, hogy mindenki azt gondolja, hogy egy valakit kell találnia, egy igazit, nem? És akkor az egyik találja a másik igazit, a másik az egyik igazit. De ez nem így van. Nagyon egyszerűen szólva a szentségi házasságban két igazit kell találni. Találok egy igazit, aki olyan értelemben igazi, hogy érte szeretnék élni, és találok egy másik igazit, ez vagyok én. Hát ott két igazi van; én vagyok a másik igazi. És miután én vagyok a másik igazi, ez azt jelenti, hogy nekem nagyon össze kell szednem magam, hogy nekem ezzel sok munkám lesz, hogy énnekem beletelik 20-30-40 évbe, míg ezt kidolgozom magamból.
Tehát amikor keresünk valakit, milyen érdekes, keresünk valakit, majd ő viszi az én keresztem, mert néha nehéz az élet, de együtt könnyebb. Az együtt könnyebb alatt ugye azt értjük, hogy majd akkor ő viszi. Milyen más fajta lelkület, mikor valaki ki tudja, már milyen korán elkezdi fölfedezni magát igaziként, ami azt jelenti, hogy kidolgozok magamból valakit, akivel jó együtt élni. Most nem akarom ezt hosszabban mondani, tehát a maga keresztjét…
Csak még egy élmény, mert ígértem nektek, hogy két dolog jutott eszembe. Tegnap, ahogy eskettem, és mentem el abból a templomból, egy kedves ismerősöm a kicsi fiával, tíz év forma fiúcska, éppen ott a sekrestyében válogattak ministráns ruhát, mert a kisfiú ma ministrált a pápának. Akkor nagy büszkén az anya mondja, válogatunk ruhát, hogy szépen álljon a fiúcskán, és a fiúcska is büszkén válogatta a ruhát, hogy szépen álljon rajta. Nem tudom, kiszaladt a számon az, hogy „Nahát! Hát te biztos nagyon ügyes vagy, hogy te ministrálsz a pápának!” Mire az édesanya, de gondolkozás nélkül, egyszerűen csak ilyen kedvesen, őszintén azt mondja: „Jelentkezni kellett.” Úgy elsőre úgy szíven ütött ez. Arra gondoltam, ha én lennék a kisfiú, ez nem hangzik olyan zengzetesen, nem, hogy jelentkezni kellett. De aztán, ahogy én vezettem az autót, mentem, hogy tartsak egy előadást, arra jutottam, hogy várjunk csak, azért ez nem egy rossz dolog, hogy jelentkezni kellett, és ő jelentkezett. Nemde pont a mai evangélium mondjuk fényében, hogy valaki azt mondta: „Majd én.” Nem várta azt, hogy a pápa azt mondja neki „Kicsi fiam, te olyan ügyesnek tűnsz.”, hanem azt mondta „Majd én.”
Jó, tehát akkor a második gondolat így szól, hogy akármennyire is a fülünkben van, meg az eszünkben meg a testünkben, lelkünkben, a magunk keresztjét vesszük föl, nem keresünk valakit, aki majd viszi a miénket, mert az élet nehéz.
Azután a harmadik így szól. Hogyan is mondja Jézus? „Vegye föl keresztjét, és úgy kövessen engem!” De érdekes! Nagyon gyakran szoktunk arról beszélni, mint ahogy kétezer évvel ezelőtt: „Tudom, te ki vagy, a Messiás.”, tehát akkor tudunk mindent. Hogyan mondjuk ezt? „Én Krisztust követem.” Kétségkívül látjuk, hogy ő Krisztust követi, csak nincs nála a keresztje. Az lehet a benyomásunk gyakran, hogy tényleg sokan követik Krisztust, csak úgy látni kell egyeseket, akiknél kereszt is van. Mert az, hogy én követem a Krisztust, látom, hogy ott vagy. Olyan érdekes dolgokat tudunk mondani, hogy a keresztet miért raktuk le. Például azért, mert „Jézus olyan gyorsan mész, nem bírok utánad ezzel a kereszttel. Úgy iparkodom nagyon, hogy nehogy szem elől tévesszelek, és a kereszttel annyira lelassulok, hogy…” Nem akarom ezt hosszabban mondani. Nem véletlen, hogy Jézus nem csak azt mondja „Gyertek, és kövessetek!” Mert kétezer évvel ezelőtt, amikor a csodát tette, meg amikor gyógyított, meg olyasmit mondott, amire azt mondták „Így még senki nem beszélt.”, akkor sokan követték. De a kérdés aztán fél év múlva, egy év múlva, öt év múlva nem az volt, hogy követik-e vagy nem, hanem hogy a keresztükkel követik-e, vagy nem úgy követik.
Akkor a negyedik gondolat azt mondja, hogy „Aki elveszíti az életét énértem, és az evangéliumért, az meg fogja találni.” Talán számomra ez a legfájdalmasabb, hogy olyan sokan vannak, akikkel kapcsolatban azt látjuk, hogy áldozatosak tudnak lenni. Tényleg, magukról szinte meg tudnak felejtkezni, hogy akár az életüket is adják. Döbbenetes dolgokat tudnak cselekedni. De mondjuk egy fanatikus keresztény, egy fundamentalista keresztény, egy olyan valaki, aki magát a hívők hívőjeként éli meg, mert annyira fundamentalista, annyira szélsőséges. Tényleg, ha nézzük, döbbenetes, mi mindent tudnak megtenni. Vannak olyanok, akik szinte a vértanúságot keresik. Most aztán az erőszakkal összefüggésben lévő tettekről inkább ne is beszéljünk. Azt mondhatnánk, hát nem pont erről beszélt Jézus, és Ő maga nem pont ezt mondja? Ő maga pont erre hivatkozik. „Azért csinálom így, engem nem érdekel, akkor öljenek meg, sőt én odamegyek, és…” Hát nem pont erről van szó? Nem ő akkor az igazi hívő? És azt lehetne mondani, ha csak azt nézzük, hogy ő áldozatot hoz, és hogy az életét is hajlandó odavetni, kétségkívül mondhatjuk ezt, hogy ez így önmagában valami. Nem ez a probléma, hanem hogy az az isten, akiben ő hisz, az nem létezik, hogy olyan isten nincs. Az a valaki, akinek a nevében ő teszi, akire hivatkozva teszi, és akiről beszél, hogy az az isten nem létezik. Ez az ő nagy problémája.
Ezért amikor Jézus azt mondja, nem azt mondja, hogy legyetek ilyenek vagy olyanok. „Kövessetek engem a keresztetekkel együtt, azzal együtt kövessetek!” Ez egy bizalmi viszony. És van az a féle ember, aki csak azt hallja meg, hogy én akkor mit fogok csinálni, és azt csinálja tűzön-vízen át, és teljesen elveszíti a kapcsolatot Istennel, mert ő azt gondolja, hogy Istenre ilyen értelemben nincs már szükség, csak arra, hogy Őrá hivatkozzék. Ezért a negyedik gondolat így szól, hogy tényleg látunk embereket, még meg is halnak azért a fajta hitért, ami bennük lobog. Csak az az isten, akire hivatkoznak, ő nem létezik. Mert ha Jézussal megbeszélnék, hogy hogy és mint, Jézusnak biztos lenne egy-két szelíd szava hozzájuk. Lehet, hogy azt mondaná: „Tudod mit? Te most egy ideig ne beszélj! Tudod mit? Te egy ideig inkább ne csinálj semmit! Gyere, vedd a keresztet, kövess engem, egy kicsit tanulj tőlem szelídséget és alázatot!”
Akkor a záró, az ötödik gondolat. Hogyan kezdi Jézus, amikor azután mondja ezt, hogy „Aki meg akarja menteni az életét…”? Úgy kezdi, hogy „Távozz tőlem sátán, mert emberi módon gondolkozol, és nem Isten szándéka szerint.” Egyrészt mondhatjuk azt, hogy mi mindannyian emberi módon gondolkozunk, hogyan másképp gondolkoznánk. De mi, ha emberi módon is gondolkozunk, mégis azt átszőheti Isten szándékának megértése. És az mit jelent? Mit jelent az, hogy valaki emberi módon gondolkozik? Azt jelenti, hogy a halálig gondolkozik. És nagyon sokan vannak, akik azt mondják: „Én hívő vagyok, és keresztény vagyok.”, de valójában a halálig gondolkoznak, és ezért minden, amit tesznek, az abból fakad, hogy úgy legyen logikus, úgy érje meg, úgy teremje meg a gyümölcsét, úgy nyugtassa őt meg, úgy igazolja az ő életét, hogy az a halálig megtörténjen.
Ez az óriási különbség aközött, ahogyan Jézus gondolkozik, és ahogyan nagyon sokan mások, akik Jézusra hivatkoznak. Mert Jézus amikor gondolkozik, teljes egyértelműséggel a mai evangélium alapján túlgondolkozik a halálon. Ebben az a drámai, de közben fölemelő, hogy az embernek, aki a halálig gondolja át az életet, tényleg csinálhatja prímán, és pompásan, és nagyszerűen, de ha csak a halálig van érvényessége annak, amit csinál, arra lehet, hogy Jézus azt mondja, ez nem az, amiről én beszélek. Ha az élet a halálig tart, igazad van, de ha (azon) túl, akkor nem. Ezért nem csoda, hogy Jézusnak össze kellett hívnia a tanítványokat és a népet, és mondani, és mondani, és mondani, hogy gondolkodjanak túl a saját halálukon. Nem egyszerűen csak a halálon, mert ez nem egy elméleti kérdés, hanem nagyon személyes, és nagyon gyakorlati. Ahhoz, hogy valaki a saját halálán túl gondolkodjék, és a saját halálán túlmenő érvényességgel éljen, ahhoz tényleg kell néhány hét és hónap, tényleg kell néhány év, és tényleg kell a Szentlélek Isten.
Ezért befejezésül, hogy amikor Jézus elmondja a tanítványainak azt, hogy „Értem, hogy amit mondotok, azt gondoljátok, hogy most már ti pontosan tudjátok. De ha lehetséges, kövessetek engem, vegyétek föl a keresztet, úgy gyertek utánam! Gondolkodjatok velem együtt a halálon túl! És akkor meg fogjátok érteni, hogy ki vagyok én.”
(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )