Mk 9,30-37 - Évközi 25. vasárnap

A kicsi ember nagyságáról

Olvasmány (Bölcs 2,12.17-20)

A gonoszok így beszélnek az igaz emberről: „Lássuk hát, igazak e beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten az ő pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk őt, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, hiszen azt mondta: ő Isten oltalmában részesül!”

Szentlecke (Jak 3,16–4,3)

Szeretteim! Ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek. Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs benne részetek. Öltök és irigykedtek, de semmit sem tudtok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nincs semmitek, mert nem kértek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyatokban elpazaroljátok.

Evangélium (Mk 9,30-37)

Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni. Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

Vasárnapi beszéd

A tanítványok arról beszélnek, és azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb, ki van elöl, ki a legelső. És közben pedig, amikor Jézus megkérdi tőlük: „Na, és most miről beszéltetek?”, félnek ezt elárulni és megmondani. Ennél jobban lefesteni az emberi természetnek ezt a sajátos – egyébként irgalomra és szeretetre érdemes – kettősségét aligha lehetne. Olyan szép ez, tulajdonképpen nem is mondanám megmosolyogtatónak, főképpen nem szánalmasnak, egyszerűen csak egyszerűnek és világosnak. Az ember, aki éppen azon perlekedik, hogy „Én vagyok a jobb, én vagyok a győztes, én vagyok a hatalmasabb, az erősebb, a nagyobb, az ügyesebb.”, és kap egy kérdést, és válaszolni sem mer. Hát, körülbelül ez jól tükrözi az emberi természetnek ezt a sajátosságát. Erről szeretnék akkor beszélni, így is mondhatnám, a kicsi ember nagyságáról, a keresztény ember nagyságáról, hogy hogyan legyünk nagyok keresztény módjára, hogy ez hogyan volna lehetséges számunkra.

Erről lenne akkor szó, és rögtön, azért nem tartom megmosolyogtatónak az embernek a vágyát a sikerre, a győzelemre, az elsőségre, a hatalomra, a nagyságra, mert kétségkívül két nagy területen sok realitás van e mögött. Az egyik nagy terület az, hogy amikor hatalmunk van, és naggyá tesszük magunkat, és siker, és – nem ragozom ezt – nagyságnak nevezem összefoglalóan, az kétségkívül segíthet bennünket éppen abban, hogy ne legyünk sebezhetők, hogy ne legyünk bántalmazhatók. Igenis segíti az önvédelmünket, és ezért ad számunkra egy fajta biztonságot és biztonságérzetet. Ki az, aki ezt ne venné jó néven, hogy kevésbé sebezhető, kevésbé bántható, kevésbé lehet vele akármit megcsinálni, kevésbé kiszolgáltatott? Amikor valaki arra törekszik, hogy nagy legyen, akkor kétségkívül, érthető módon ezekből a belső késztetésekből is szokott táplálkozni; ne legyek bántható, sebezhető, és kiszolgáltatott.

A másik pedig, amiért oly sokan törekednek arra, hogy nagyok legyenek, elsők, sikeresek – most már tényleg nem akarom mindig végigmondani a sort – ez pedig az, hogy nemde azért úgy van, hogy a nagyok valahogy mégis csak mint hogyha természetesebben, könnyebben, magától értetődőbben jutnának hozzá azokhoz a fontos javakhoz és értékekhez, amelyeket méltán tartunk fontos, jogos emberi értékeknek és javaknak, beleértve anyagi javakat is, beleértve szellemi, érzelmi, emberi, kapcsolati javakat és előnyöket. Nemde, azért a nagy ember számíthat arra, hogy majd őt azért csak megbecsülik, meg elfogadják, meg fölismerik, meg egyedinek látják és személynek, számíthat arra, hogy majd jól bánnak vele, hogy majd törődnek vele és gondoskodnak róla. Nem akarom ezt hosszabban. Tehát éppenséggel nem föltétlenül érdemes bántani magunkat azért, mert fölismertük a nagyság előnyeit. Ámde nem olyan könnyű jól nagynak lenni, és egyáltalán fölismerni ezt a belső természetünket, ahogy törekszünk valamiféle nagyságra azért, hogy ne legyünk annyira kiszolgáltatottak, vagy azért, hogy hozzájussunk fontos értékekhez és javakhoz. Csak közben mivé válunk és lehetünk? Ezért most szeretném egymás után rövid pontokba szedve fölhangosítani, hogy mi jellemzi azt az embert, aki keresztény emberként jól bánik a nagysággal.

Az első gondolat így szól, hogy az jellemzi, hogy jól bánik a félelmével, a mohóságával, a gőgre való természetével és a hiúságával. Ezekkel – így is mondhatnám – ipari módon jól bánik. Tehát amikor kissé bekopogtat már a félelem, a bizonytalanság, az aggodalom, a mohóság, vagy a gőg, azon nyomban fölismeri. Úgyhogy aki jól bánik a nagyságával, elég jó emberismerettel kell, hogy rendelkezzék, aminek a pontos kifejezése: önismeret. Nem másokat szükséges jól ismernie, hanem a saját természetét; mit tesz vele a félelem? És a saját természetét; mit tesz vele a mohóság, vagy a gőg? Ez az első gondolat. Ha valaki jól akar nagynak lenni, akkor ezzel a belső természetével érdemes nagyon alaposan megismerkedni, és azzal hatékonyan bánni.

A második így szól: Az ilyen ember a nagyságot döntően és alapvetően nem önvédelemre használja, hanem a kicsinyek védelmére. Minden olyasmi, ami az ő életében nagyság, és lehetőség, és hatalom, és pozíció – nem sorakoztatom föl – nem saját önvédelme céljára használja, hanem minden kicsinek a védelmére. Meglesznek az életében azok a nagyon világos pillanatok, amikor a hatalmát nagyon is használhatná önvédelemre, de az egyet jelentene azzal, hogy nem a kicsinyek védelmére használja a hatalmát és a nagyságát. Ezért aki jól bánik a nagysággal, újból és újból képes az önvédelmével szemben a kicsinyek védelme érdekében döntéseket hozni.

A következő gondolat így szól: Ez azt jelenti, hogy a hatalmával nem csak a kicsiket segíti, védi, és nem csak jól bánik a kicsinyekkel, hanem fölismeri, hogy kik a kicsinyek akkor is, ha azok a kicsinyek nem olyanok, mint ő, nem olyan maga fajta kicsinyek. Mert ugye mindannyian azért úgy magunk köré képzelünk egy kört kicsinyekből. Mondjuk a büszke apa azért csak a gyerekeit maga köré képzeli: „Ó, az én kicsinyeim!” Aztán az atya úgy maga köré képzeli azokat, akik szeretik őt: „Jaj, aranyosak, édesek…!” A baráti társaságunkat, a saját értékrendünkben élőket, őket, és akkor ott meglátjuk a kicsinyeket, és velük jól bánunk. Aki jól bánik a nagyságával, fölismeri a kicsiséget akkor is, ha olyan kicsiről van szó, aki nem olyan, mint ő. És jól bánik a kicsivel akkor is, ha nem olyan, mint ő, vagy nem olyanok, mint mi. Mégpedig azért, mert képes fölismerni, hogy ki, és milyen az, hogy kicsi, és tud a kicsivel jól bánni.

A következő így szól, mindez hogyan is lehetséges? Úgy, hogy elismeri a saját kicsiségét és sebezhetőségét. Nem tagadja, nem ámítja magát, és nem hazudja el maga elől, hogy akármilyen nagyságra is jut valamilyen értelemben, megmaradunk kicsinek, sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak. Ez az emberi természet része, kikerülhetetlenül. Nézzétek el, hogy ezt így mondom, esetleg már ismétlésszámba megy, vagyis fölismeri, hogy az ember az ember volta miatt lényegileg kikezdhetetlenül mindig kicsi, és olyan, hogy nagy ember, valójában nincs. Kicsi ember van; ezeknek a kicsi embereknek, akik mi vagyunk, lehet, hogy adatnak lehetőségek, adatnak szerepek, adatnak pozíciók, adatik valami hatalom, adatik siker. Ez mind adatik, de attól az ember még maga lényegileg kicsi marad. Ezért, mert az ember mindenképpen kicsi, ha másért nem, hát mert meghalunk, hát mert a halálból önerőből nem támadunk föl, ezért az ilyen ember, miután pontosan tudja, hogy mindenképpen kicsi marad, legföljebb kapott ezt-azt, valamit, amit használhat jóra, hogy ezért van egy kikezdhetetlen testvériség szemléletmódja minden embertársára vonatkozóan. Mert egy valamiben biztos, hogy mindenképpen és lényegileg összetartozunk, sőt, hasonlítunk is egymásra, ez az, hogy kicsik vagyunk.

A következő gondolat így szól: Éppen ezért annak, aki keresztény értelemben jól bánik a nagyságával, mindenképpen és törvényszerűen lesz belső ellenzéke, mindenképpen és törvényszerűen. Érdekes módon, tehát aki a nagyságával jól bánik, igyekszik majd minden kicsivel jól bánni, és ennek kikerülhetetlen következménye lesz, hogy azok, akik szűkebbre szabták azt, ahogyan ők fölismerik, ki a kicsi, és kivel kell jól bánni, törvényszerűen nem fogják őt szeretni. Sőt, nagyon ellenségesek lesznek majd vele, sőt, majd kikezdik, és árulónak fogják tartani azért, mert ő tágabbra tette azt a kört, egészen az emberiség határáig, hogy ki az a kicsi, akivel érdemes jól bánni. Ezért, hogy ellenzéke van belülről, ez kikerülhetetlen.

A következő. Ez azt is jelenti, hogy aki jól bánik a nagyságával, képes a saját érdekével szemben döntéseket hozni, és a saját érdekével szembeni döntések nyomán cselekedni, akkor is, hogyha neki egyértelműen ebből hátránya származik.

A következő gondolat így szól, kicsit úgy ki is egészíti ezt: Aki jól bánik a nagyságával, ő nagyon sokszor lemond a nagyságából fakadó jogairól, lehetőségeiről, előnyeiről. Nem kíván minden jogával, lehetőségével és előnyével élni. Miközben egyébként azt nem hogy büntetlenül tehetné, hanem kívülről nézve akár jogosan is élhetne vele. Mégis így lehetne mondani, hogy nem csak szinte irracionálisan, kívülről nézve hajlandó a saját érdeke ellenében is dönteni a kicsik érdekében, hanem szinte irracionálisan, néha szinte fölfoghatatlan módon nem él bizonyos lehetőségeivel, jogaival és alkalmaival.

A következő így szól: Ezért aki jól bánik a nagyságával, őneki az alapvető mozgatórugója az együttműködés, hogy hogyan tudunk együttműködni egymással. Ezt kiegészítem egy fontos mondattal: Alapvető mozgatórugója az egységre való törekvés és az együttműködés, és nem a harc, nem a küzdelem, és nem a versengés. Mégpedig azért, mert a harc, a küzdelem és a versengés mindenképpen veszteseket szül. Úgy szeretem nézni a sportközvetítéseket. Tudom, hogy ez nem tartozik mondjuk az evangélium törzsanyagához, hát mondjuk nem kéne ezzel idehozakodnom. De hát most is nézem, kajak-kenu VB. Most pont nem nézem, de tegnap néztem. Nemde úgy van, volt az olimpia, és szurkolunk, és drukkolunk. Én akkor megyek el szabadságra, hát le nem maradhatok. De azért azt a kicsi kényelmetlen rossz érzést nem tudom kivenni magamból, hogy amikor van győztes, ott van vesztes is. Egyszerűen az meg nem esik jól.

Ezért van az, hogy aki jól bánik a nagyságával, nem a harcnak a logikája, nem a rivalizálásnak a logikája, nem a küzdelem logikája, nem a versengés logikája az, ami őt hajtja, hanem az együttműködésé. De nehogy ezt félreértsétek! Ez itt nem valami szépelgés, meg naivitás. Kétségkívül az emberi természethez hozzátartozik a versengés. Nagyon is tartozzon hozzá, ismerjük el, hogy így van. A versengésből sok jó származik akkor, ha a versengés az együttműködés érdekében történik, ha azért és úgy versengünk egymással, hogy az az együttműködésünket segítse. Mit jelent ez, hogy versengeni az együttműködés érdekében? Azt jelenti például, hogy ahogy versengünk, nem akarjuk elpusztítani a másikat, hanem a versengés révén olyasmit is ki tudunk hozni magunkból, mások érdekében, mások javára, amit versengés nélkül lehet, hogy nem csináltunk volna meg. A versengés az együttműködés érdekében azt jelenti, hogy rátalálunk a saját szerepünkre, a saját karizmánkra, a saját tehetségünkre, ahogyan nézzük, hogy ki mihez ért, ki mihez nem ért, ki miben jó. És azután ezt mindenki más javára használjuk. Tehát aki jól bánik a nagyságával, nem a versengés logikája határozza meg. De tud versengeni, mégpedig az együttműködés érdekében.

A következő gondolat így szól: Tartását és méltóságát akkor sem veszíti el, hogyha éppen kiesik a nagyságából. Onnan tudjuk, hogy ő ténylegesen a nagyságot nem önvédelemre használta elsősorban és döntően, és még csak nem is javak megszerzésére, hanem a nagyságot a kicsik érdekében használta, hogy amikor a szónak sokféle értelmében hirtelen ő lesz a kicsi, nem zuhan össze. Nem tűnik el az emberi méltósága vagy a tartása, mert az neki kicsiként is megvan.

Olyan gyönyörűt hallottam, egy héttel ezelőtt beszélgettem ismerőseimmel az elmúlt másfél évről, mert olyan régóta nem találkoztunk, ez egy közösség. Egyikük egyszer csak azt mondta, hogy volt itt ez a járvány, a munka, nehézségek és bajok és félelmek és bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, aggodalom. És egyszer csak azt mondja ott, ebben a csoportban: „El kell ismernem nektek, én becsicskultam.” Ezt, hogy ő ezt mondja, „én becsicskultam”, ezt most nem akarom részletezni, szerintem pont ahogy értitek, az elég lesz. Csak el szeretném ismerni ennek az embernek a nagyságát. Mert amikor valaki az élet terhe közepette egy reális, világos önismeretben azt tudja mondani, hogy „én becsicskultam”, hát annál fölemelőbb, szabadabb, őszintébb, igazabb… Én azóta csak ámulok ezen, úgyhogy az összes kalapomat leveszem az embertársam előtt, aki ezt így meri mondani és vállalni. Megyek tovább.

A következő. Aki jól bánik a hatalmával, mer kockáztatni másokért. Persze, az emberi természetünk olyan, ismerjük ezt jól, ha nagy bajban vagyunk, hajlandóak vagyunk kockázatokat vállalni magunkért, meg esetleg azért a néhány emberért, akivel kapcsolatban azt mondjuk, hogy na, hát őket szeretjük. Aki a hatalmával, a nagyságával jól bánik, ő kockáztat másokért akkor is, ha kiszámíthatatlan lesz a következmény őrá nézve.

A következő gondolat így szól: Ezért aztán aki jól bánik a nagyságával, mindig is közösségben van a kicsikkel. Azért, mert a szónak bármilyen értelmében nagy lett, vagy naggyá tették, ő mindig is közösségben van, és talán merném így mondani, hogy közösségben érzi, vagy közösségben is éli meg magát a kicsinyekkel. Miért is? Azért, mert jól bánik a saját kicsiségével. Ha az ember jól bánik a saját kicsiségével, akkor persze, hogy tud egységben lenni mindenkivel, aki kicsi. Akkor a kicsi számára nem ijesztő, nem undorító, nem szánalmas, nem nevetséges, nem lehetetlen, hanem valami, valaki olyasvalaki, akit magában is már fölismert. Ezért merem azt mondani, hogy aki a nagyságával jól bánik, vonzódik a kicsikhez, tud mit kezdeni a kicsikkel, és sorsközösségben is egységben látja magát velük anélkül, hogy ezt különösebben erőltetnie kellene.

A következő így szól, most már megyünk a végére: Ezért aki jól bánik a nagyságával, tulajdonképpen felülmúlja a kicsi és nagy logikáját. Valójában nem is így gondolkozik, lényegileg nem ebben az összefüggésben értelmezi az életet. Sem magát, sem a másik embert, sem a történéseket, sem az élet célját, sem az emberi élet értelmét; egyszerűen nem is ebben az összefüggésben mozog. Nem arról van szó, hogy ne tudhatnánk, hogy létezik ilyen. Ő a maga részéről valójában nem ebben az összefüggésben mozog. Ezt úgy is mondhatnám, hogy teljesen természetes számára a kicsinyek nagysága, és a nagyok kicsisége. Ezért, amikor egy nagyot lát, rögtön látja benne a kicsit is, az esendőt, és nem ragozom. És amikor egy kicsit lát, nem esik neki nehezére valaki nagyot is látni benne.

Utolsó néhány gondolat. Na most, megyünk egyre kifejezettebben az Istenhez fűződő kapcsolatunk felé. Aki jól bánik a nagyságával, fölismeri a kicsiség értékét az evangélium szempontjából, Isten örömhíre továbbadása szempontjából. Ugyanis, ahogy múlt vasárnap beszéltünk erről, az evangéliumot meghirdetni kicsiként sokkal hitelesebb, mint nagyként. Az evangéliumot nagyként meghirdetni, hatalmi pozícióból meghirdetni majd’ hogy nem, és szinte lehetetlen. Azt lehetne mondani, hogy aki hatalmi pozícióban van, és kívánja az evangéliumot hirdetni, egyrészt nagyon-nagyon alázatosnak kellene lennie, és a másik pedig, nagyon-nagyon sok kicsivel kéne jól bánnia, hogy az ő szava egyáltalán az evangélium hirdetésének számítson. Ezért aki jól bánik a nagysággal, ő fölismeri a kicsiségnek nem csak hogy az értékét és előnyét az evangélium örömhíre hirdetése szempontjából, hanem azt is fölismeri, hogy kicsiként hirdetni az evangéliumot sokkal egyértelműbb, sokkal egyszerűbb, sokkal hatékonyabb, sokkal világosabb, és sokkal inkább megérinti a másik ember szívét. Ezért, aki a nagyságával jól bánik, van benne egy vágy, hogy újból és újból hogyan tudna úgy ő is kicsi lenni, hogy a szava hitelesebbé válhassék, mint amilyen hitele a szavának, ha éppen nagy, sosem lesz.

A következő, így szól: Amit az a valaki, aki jól bánik a nagyságával jó eséllyel így él meg, az, hogy minden olyan nagyság, ami őt valahogy éri az életben, másoktól, és a többi, nem ragozom, azt ő alapvetően ajándéknak tekinti akkor is, ha megdolgozott érte, akkor is, ha a saját teljesítménye benne van, ha a saját erőfeszítése benne van, ha bizonyos értelemben ott van benne az, hogy nem véletlen, hogy az úgy van. És mégis, aki jól bánik a nagyságával, azt sosem a saját méltóságaként, saját teljesítménye eredményének tekinti alapvetően, hanem Isten adta ajándéknak.

Most már megyünk a záró, utolsó gondolat. Ezért, aki jól bánik a nagyságával, nagyon mélyen megértette azt, hogy a kicsiségnek a problémája – a nehézsége, tehát a kiszolgáltatottság, a sebezhetőség, a halandóság, és a többi – a nagysággal nem oldható meg. A kicsiség nehézsége és terhe nem orvosolható azzal, ha valaki nagy lesz, a szónak bármiféle értelmében, mégpedig azért, mert a kicsiség megmarad. Ezért aki a nagysággal jól bánik, tudja, hogy a nagyság sosem orvosság a kicsiségre. A kicsiségre mi ad orvosságot, mi hozza az életet, az áldást? Nagyon egyszerűen, hogy a keresztény ember fölismeri, hogy Isten kicsi. És jól bánunk a félelemmel, jól bánunk a mohósággal, a gőggel és a hiúsággal, és ezért egyszer csak kinőjük azt a vágyunkat, hogy „Isten legyen nagyon nagy!”. És hogy úgy finoman, és suttyomban: „Rendben van, jó, kicsik vagyunk, de egy nagy Istenhez tartozunk.” Hah! És ebben a pillanatban a kicsi ember azt mondja: „Persze, én kicsi vagyok, de a nagy Istenhez tartozom.”, és a következő fél mondata már az lesz: „Ő a legnagyobb Isten!” Ugye nem kell tovább folytatnom?

A keresztény ember, ha jól bánik a nagysággal, az azt jelenti, hogy jól bánik a kicsiségével. Tudja, hogy a nagyság nem megoldás a kicsiségre, és egyre jobban elmélyül a hite és a bizalma egy kicsi Istenben. Egy olyan kicsi Istenben, aki valamikor magzat volt, újszülött volt és csecsemő, egy olyan valakiben, aki bántalmazható volt, aki igazságtalanságot szenvedett el, aki elítélhető volt. Aki szenvedett, akinek fizikai és lelki, és érzelmi fájdalmai voltak, és aki meghalt, mint mi. Őt nevezem kicsi Istennek. Az az ember tud tehát jól bánni bármiféle nagysággal, aki elmélyítette a hitét egy kicsiny Istenben, és aki tudja, hogy az a kicsiny Isten egészen biztosan meg tudja őt ajándékozni valamivel, ami a kicsi embernek elég. Ezt pedig úgy hívjuk, hogy a barátságával. És a kicsi Isten odaáll a kicsi ember elé, és azt mondja: „Szeretnék a barátod lenni, mert mi nagyon hasonlítunk.” Ennek a végső gyümölcse pedig az, hogy ahogy az ember az Istennek a barátjaként él, fütyülve, hogy ki nagy, meg ki kicsi, mert ez igazából ugyan… ez elég nekünk azért, mert tudjuk, hogy ez elég ahhoz, hogy a barátunk eljöjjön, amikor haldoklunk, és velünk legyen, amikor meghalunk, és amikor végérvényesen kicsik vagyunk, akkor a barátunk jöjjön, és a javunkra legyen, mégpedig azért, mert szeret minden kicsit, mert tudja mi az, hogy kicsinek lenni, mert Ő is az.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)