Mk 9,38-43.45.47-48 - Évközi 26. vasárnap

„Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni.”

Olvasmány (Szám 11,25-29)

Mózes az Úr parancsára kiválasztott hetven férfit, hogy a nép kormányzásában segítségére legyenek. Az Úr pedig alászállt a felhőben, szólt Mózeshez, elvett a rajta levő lélekből és a hetven vénnek adta. Mihelyt alászállt rájuk a lélek, prófétai elragadtatásba estek. Ez azonban nem ismétlődött meg. Két ember viszont a táborban maradt; az egyiket Eldadnak, a másikat Medadnak hívták. Rájuk is alászállt a lélek; ők is a vének közé tartoztak, de nem mentek oda a sátorhoz. Ők a táborban estek elragadtatásba. Ekkor az egyik szolga elfutott és jelentést tett Mózesnek e szavakkal: „Eldad és Medad prófétai elragadtatásba estek a táborban.” Akkor Józsue, Nun fia, aki kora ifjúságától kezdve Mózes szolgálatában állt, megszólalt, s ezt mondta: „Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!” Mózes így válaszolt: „Miért féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész népet prófétává tenné az Úr, és kiárasztaná rájuk lelkét!”

Szentlecke (Jak 5,1-6)

Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törő nyomorúság miatt! Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és ez a rozsda tanúul szolgál ellenetek, s megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól visszatartottatok, íme felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bőségben éltek a földön és tobzódtok, hizlaljátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ő nem tanúsított ellenállást.

Evangélium (Mk 9,38-43.45.47-48)

Abban az időben János (apostol) így szólt Jézushoz: „Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöket űz ki, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem követ minket.” Jézus ezt válaszolta: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni engem. Aki nincs ellenünk, velünk van. Aki inni ad nektek akár csak egy pohár vizet is az én nevemben – azért, mert Krisztuséi vagytok –, bizony, mondom nektek, nem marad jutalom nélkül. De aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák. Ha a kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülnöd. Ha a szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb fél szemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik.”

Vasárnapi beszéd

(2:15)

Templombúcsúnk napja van, és ahogy itt a forgatagot éltem át, már egész reggeltől mostanáig, kedvet kaptam hozzá, hogy ez a beszéd is ehhez a forgataghoz kapcsolódjék többek között, természetesen az ünnep lényege után. Ez pedig az, hogy ahogyan szokták ezt mondani, hogy „Volt benne minden, mint a búcsúban.”, szóval ebbe a beszédbe is szeretnék sok mindent belerakni, mint a búcsúba, és aztán ti ezt megkóstolgathatjátok, és majd eldöntitek, melyiket veszitek meg.

Erről lenne most akkor szó, már arról, hogy a mai evangéliumnak a második részében Jézus elmondja ezeket a képeket. Háromszor is megismétli azt, hogy „Jobb fél szemmel üdvösségre jutni, mint két szemmel nem oda. Jobb karral…” Nem, nem ragozom. Erről, hogy ez a két kép jelenik meg újból és újból, valahogy az üdvösség képe, de úgy, hogy vagy lábam nincs, vagy karom nincs, vagy szemem nincs, vagy hát mondjuk az olthatatlan tűz…

Erről eszembe jutott egy régi történet, lehet, hogy ti ismeritek. Elmegy egy ember kirándulni, és a kirándulás közben valahogy egy óvatlan lépés, megcsúszik, szakadék, és éppen csak meg tud kapaszkodni egy gyökérben. Fogja így a gyökeret, fogja, fogja, és nem bír se följebb menni, de hát le se zuhan. Egyszer csak, mit tehet ilyenkor az ember? Fölkiált, és azt mondja: „Istenem, segíts!” Kisvártatva megjön az Úr hangja, és azt mondja: „Fiam, engedd el a gyökeret! Elkaplak.” Hatalmas csend, és a férfi a következőt kiáltja: „Hahó! Nincs itt valaki még?”

Ez a történet jutott eszembe Jézusnak erről a két képéről. Halljuk azt, hogy örök tűz – na jó, ne! Halljuk azt, hogy üdvösség – láb nélkül, szem nélkül, kar nélkül. Nem tudom, hogy nem kiált e föl bennünk valaki, azt mondja, hogy „Más lehetőség nincs? Mondjuk úgy nem lehet, hogy üdvösség, és van szemem, és van karom, és van lábam? Ez nem lehetséges?” Na, erről szeretnék beszélni. Arról a természetes, magától értetődő emberi vágyunkról, hogy „Nem lehetne azt a harmadik félét?” Na most akkor!

Az első gondolat így szól, hogy… Mert ebben a képben kétségkívül mi az, ami annyira nem esik nekünk jól? És most még a jobbik forgatókönyvet mondom. Az, hogy hát, ha van valami, ami énhozzám tartozó, hát a szemem az énhozzám tartozik, a karom, a lábam, hát az én is vagyok, vagy én az vagyok, vagy az is vagyok én. Szóval így mondhatnánk, a szakirodalomnak is van ilyen kifejezése, hogy amiről Jézus azt mondja, hogy lehet, hogy akkor az mondjuk ott nem lesz, az nagyon énszerű. Azt azonosítom magammal. Nem csak az, de azt azonosítom magammal. Akkor hogyan tudnék örülni ennek a képnek, mikor az az élményem, hogy valami, ami nagyon én vagyok, amitől én olyan vagyok, aki, hogy az akkor nem lesz? Tulajdonképpen ez a fájdalom ennek a képnek, képeknek az egyik legfontosabb ösztönző ereje, hogy megértsük, hogy miről beszél Jézus.

Mert azt is mondhatnánk, és akkor ez az egyik portéka, hogy kétségkívül ahogy az életben átéljük, hogy vannak vágyaink, de a realitás az, hogy az igaz, emberi, természetes vágyak közül se elégül ki minden. Vannak szükségleteink, és a természetes, igaz, és emberi szükségleteink közül sem teljesedik be minden. Van az igazunk, és az igazságunk – most vegyük úgy, hogy tényleg igazunk volt – és nem minden igazság ragyog majd föl itt a földön, hogy mindenki számára világos legyen, hogy rendesek vagyunk, vagy igazak. Na, ezt a sort nagyon hosszan lehetne folytatni. Az emberi tapasztalatunk az, hogy nagyon sok minden van, ami énszerű, amire azt mondom: „De hát ez egy természetes vágyam, ez is bennem van. Ez egy szükségletem.” És nem teljesedik be. Nemde fölkiáltunk, és azt mondjuk: „Valaki nincs más itt, akivel mégiscsak lehetne, hogy úgy…?”

Akkor most már merem ezt mondani, hogy Jézus ezzel a két képpel azt mondja, hogy… „Harmadik kép nincs, hogy ez a kettő van.” Így jutok el a következő gondolatig, hogy akkor tehát az az élményünk, hogy tulajdonképpen valami jó, amit mi jónak élünk át, a vágyamat, a szükségletemet, az emberi természetemet, a vonzalmamat, akármicsoda. „De hát az jó, hát az jó!” Mint ahogy jó a szemem, jó a karom, jó a lábam. Ezek jók. Egyszer csak valami olyasmi fölismerésünk támadhat, ha mi azt akarjuk, hogy a szónak most egyszerű értelmében, mindenáron, ez a minden jó az enyém legyen, akkor ez a törekvésünk – most így sűrítem össze – a jó rosszra fog bennünket vinni. Bizony lehetséges az, nemhogy a kísértő visz minket rosszra, hanem a jó rosszra vihet bennünket. Mit értsünk ez alatt, hogy valami jó, akár rosszra is vihet bennünket? Ez azt jelenti, hogy ahogy átéljük a természetes törekvéseinket, nagyon sok olyan helyzet lesz az életünkben, amikor nem csak arról hozunk döntést, hogy valami az életem része legyen, vagy nem, hogy megkapjam, vagy nem, átélhessem, vagy nem, hogy birtokolhassam, vagy nem, hanem arról is szükséges lesz döntenünk, hogy ami a miénk lesz, hogyan lesz a miénk. Hogy az miként lesz a miénk? Hogy az miként lesz az életünk része?

Az élet drámaiságában fölfeszül az a fölismerésünk, hogy az ember az a valaki, aki azt mondhatja: „De hiszen ez jó. Ez a jó visz engem valamilyen irányba. Ezt szeretném, vagy akarom, vágyom, óhajtom, szükségem van rá. De azon az áron nem, most úgy nem.” Mert az emberben ott van a törekvés az egészre, a mindenre, hogy minden legyen a miénk, és az egész, az egész. De közben az emberben ott van az a világosság, hogy azt mondjuk: „Igen, akár lehetne is az enyém, akár meg is szerezhetem, meg is vehetném, át is élhetném, meg is kaphatnám. De úgy nem.”

Minden ilyen helyzetre mondanám azt, hogy érdekes módon ilyenkor nem a rossz az, ami bennünket rosszra visz, hanem valami jó vihet minket rosszra. Milyen nagyszerű, mikor az emberben a világosságnak ez a bölcsessége fölragyog, és ezt tudjuk mondani, pontosan tudom, hogy az élet nem csak arra a rugóra jár, hogy ez is legyen az enyém, és az is, ezt is megéljem, és azt is, ezt is átéljem, és azt is. Hanem az is, hogy hogyan lesz a miénk, ami a miénk lesz, hogyan élünk át valamit, amit végül átélünk, és ennek a másik része is, hogy hogyan nem lesz a miénk valami, ha úgy döntünk, hogy ne legyen a miénk. És hogyan lehetséges, hogy valamit ne éljünk át, ha úgy döntünk, hogy azt nem fogjuk mi átélni. Miközben annak a hátterében valami természetes, valami jó, valami igaz, valami emberi, és érthető van.

A következő gondolat, tehát akkor ez azt jelenti, hogy amikor Jézus elmondja: De hát ez olyan, mintha a szememről kéne lemondanom, mintha a karomról, vagy a lábamról. Hát tényleg olyan! Az a megrendítő, hogy nem csak értékek tudnak az életünkben – ezt neveztem így – jónak, nem csak a jók tudnak bennünket akár rosszra vinni, hanem az is lehetséges, hogy nagyon énszerűnek éljünk át kifejezetten nem jó dolgokat. De annyira énszerűnek éljük át, annyira olyannak: „De hát ez vagyok én. Ilyen vagyok én. Ez a természetem. Ez van bennem.” Hadd hozzak erre egy történetet, mert esetleg túl elvontnak hathat ez számotokra.

Tegnap volt a pedagógus expo, és nagyszerű, nagyszerű élményem volt ott. Odajött hozzám egy pedagógus az előadás után, és a következőt mondta: „Feri, már én túl voltam egy házasságon, túl voltam a váláson, és éppen egy második kapcsolatot keresgettem. Voltam negyven éves, és negyven évesen történt velem valami, amikor élményszerűen rádöbbentem arra, ami egyszerűen nem tudatosult bennem, hogy mennyire énszerűen élek át egy sérülést.” Ezt ő nem így mondta, ezt én mondom így. Azt mondta ez a hölgy: „Túl a váláson, túl a síráson, a veszteségen, ismerkedtem, és volt egy férfi, ő udvarolt nekem. Olyan jónak tűnt az egész, bár egészen a kezdetekben tartottunk még. Ahogy telefonáltunk, és azt mondtam ennek a férfiembernek, hogy <<Gyere át vacsorára!>>” És a férfiember azt mondta: „Nahát, ó, ez nagyszerű! Úgyse ettem, megyek.” Egy városban élnek, viszonylag közel, nem is Budapest, tehát nincsenek nagy távolságok. Egy óra múlva ért oda a férfi. Ez a pedagógus a következőt mesélte el. „Mikor végül becsengetett a férfi, és megjelent, én rázúdítottam mindent. Hogy egy órája várok rád. Megbeszéltük, hogy jössz. Ez egyszerűen fölháborító! Te így kezdesz egy kapcsolatot? Te senkiházi, semmirekellő!” Jó, ezt nem is akarnám folytatni. És a férfi megvárta ezt az elárasztást, és amikor a hölgy kiapadt, akkor a következőt mondta neki. „Te, tudod, azért jöttem a telefonhoz képest egy óra múlva, mert teljesen föllelkesedtem, hogy együtt vacsorázhatunk. rájöttem, hogy le kéne zuhanyoznom. Most akkor lezuhanyoztam, akkor rájöttem, hogy hajat is kéne mosnom. Akkor megmostam a hajam. Akkor rájöttem, hogy ki kéne vasalnom egy inget. Akkor kivasaltam az inget. És ahogy már jöttem, úgy szépen, illatosan, akkor rájöttem, hogy hát most csak úgy, mikor te vacsorával vársz, akkor elrohantam, és vettem egy csokor virágot. Több embert ki kellett várni. Hát, ez volt az egy óra.” Ennek a pedagógus hölgynek akkor egyszer csak negyven évesen leesett a tantusz. Ez pedig az: „Te jó ég! Nem csak, hogy döbbenetes realitásvesztésben tudok lenni, miközben én azt gondolom, pontosan tudom, hogy mi történik, hogy minden férfi ilyen, hogy ezekkel nem is érdemes, hogy hova tettem a szemem. Hogy ez a történet nem erről szól, hanem arról, hogy három éves voltam, mikor apukánk elhagyott minket. Ez a történet az én szüleim válástapasztalatának a következménye énbennem. De én az alatt az egy óra alatt, amíg a férfi nem jött, pontosan tudtam, hogy ez mi, és olyan valóságos érzéseim és élményeim voltak, és a gondolataim, és a testem, és mindenem tudta, hogy ez hogyan van. Csak nem úgy van.” Illetve azt mondhatnánk, valamikor a kislány élményvilágában úgy volt. De itt, most negyven évesen ezzel az illatos férfivel nem így van.

Erre mondhatjuk azt, mikor Jézus elmondja a képet, hogy olyan lesz az neked, mint hogyha a szemedet kéne odaadnod, a karodat vágnák le, meg a lábadat. Most ebben a történetben hát, ha ez ennek a nőnek csak egy kar, meg egy szem, ez sokkal több testrész. Hogy az milyen nagy bátorságot, fejlődőképességet, önreflexiót – nem is folytatom – micsoda belső munkát, igényességet, kockáztatást igényel ettől a hölgytől, hogy megszabaduljon a régi szemétől, a régi lábától, és a régi kezétől, hogy amikor majd beteljesedik így-úgy, vagy amúgy, hogy azt mondhassa: „Azt hittem, e nélkül nem is vagyok. De hát vagyok! Sokkal több vagyok, mint ez a kéz, ez a szem, és ez a láb, aki ott három évesen átélte azt, hogy nem kell.” Hadd menjek tovább!

Mit jelent az, hogy – továbbra is megyek – az az élményünk az emberi természetünkben, hogy amikor a jó visz bennünket rosszra, akkor itt valami fölismerésre váró dologra érdemes rácsodálkoznunk. ezt csak ilyen, tik-tik-tik, így szeretném mondani. Mi ennek a természete? Például az a természete, hogy van az a jó, ami azért visz bennünket rosszra, miközben jónak éljük meg, mert túl sok van belőle. Egyszer egy okos gyógyszerészt a következőről kérdezte a riporter: „Mondaná meg doktor úr, hogy van az, hogy hát ugyanazok a gyógynövények tudnak halálos mérget jelenteni, meg a gyógynövény az tud életet menteni. Hát tulajdonképpen hogy van ez a természetben? Most ez méreg vagy gyógyszer? Hogy van ez?” A gyógyszerész a következőt mondta: „Nézze, eligazodás segítése okán a következőt szeretném erre a kérdésre válaszolni: A földön minden méreg, kivéve, ha jó mennyiségben jutunk hozzá. Nézze, most ha azt kérdezi tőlem, hogy kell-e a víz az élethez? Kell. De simán belefulladunk.” A gyógyszerésznek ez az okossága azóta is bennem van, miközben nem hangzik túl szívderítőnek. Akkor úgy tűnik, olyan óvatlanul jártunk-keltünk a világban, mert akkor úgy tűnik, hogy itt minden méreg.

De ez a megközelítés megadja a rácsodálkozás lehetőségét arra, hogy a jó úgy vihet engem – és ez a természete – a rosszra, ha túl sok van valamiből. De úgy is a rosszra vihet, ha egyoldalúan van valamiből. Csak szabadság van, nincsenek keretek és korlátok. Csak korlátok vannak, nincsen szabadság. Az egyoldalú jó is rosszra vihet engem. Miközben hogyan éljük meg? Hát, ez a karom. Nem úgy mondja valaki, akinek az fontos, hogy a szabály, a törvény, a keretek, a rend – a karjáról beszél, a szeméről beszél, a fél testéről. Hát, csak van neki egy másik fele is, elfelejtkezett róla.

És ugyanúgy… Olyan érdekes volt a mise elején, nem érdekes volt, jól esett. Jól esett látni azt, hogy általában hogyan szoktunk a mise elején állni? „Mutatja, hogy vigyázzállásban – a szerk.). De most meg a fél templom (Izeg-mozog.) Hát, az élet, ezt jól esett látni. Na, valami ilyesmi. Mikor a hívő ember azt mondja: „Keresztény vagyok.” (Vigyázzállás.) De a másik is lehet egyoldalú. „Keresztény vagyok!” (Lazaság, táncos mozdulatok.) Hát valahogy a kettő, de hát mind a kettő testszerű és énszerű, csak lehet nagyon egyoldalú. Na most látom, ez így hosszú lesz, megyek tovább. Jó, az összes többit kihagyom. Jöjjön a hetedik pont! Mert szerintem ez érthető, nem? Most minek…? Különben is egy kedves ismerősöm azt mondta „Te úgy túl-túl…”

Eljuthatunk oda, hogy nem szeretjük ezt a képet a fél szemünkkel, fél karunkkal, meg a fél lábunkkal, ezt nem szeretjük. De mégis csak ez elvezethet ahhoz a fölismeréshez, hogy azért azt tudjuk, hogy az élet senkinek sem ad meg mindent. Ha van egy világos pillanatunk, ezt pontosan tudjuk. És egy világos pillanatunkban azt is tudjuk, hogy ez az élettől nem egy kiszúrás, hanem hát ilyen. Hogy az élet senkinek sem ad meg mindent. Most azért ennél drámaiabb a helyzet.

Fila Béla dogmatika professzorunk, akire nagy tisztelettel gondolok, ő ezt a következőképpen fejezte ki: Ez egy finomítás, hogy az élet senkinek sem ad meg mindent. Ő ezt úgy mondta: „Az élet olyan drámai, hogy előbb-utóbb mindenki megkapja a halálos sebet. És az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapta.” Ezt úgy is mondhatnánk, előbb-utóbb az lesz a kérdés, mikor kell a szemünket odaadni, mikor kérik el a karunkat, a lábunkat, vagy mikor van az a helyzet, hogy mi magunk azt mondjuk: „Most van itt az idő. Most fogom odaadni a szemem, a karom, a lábam.” Most erre mondhatjátok, hogy micsoda idealizálás. Azt mondta egyszer valaki: „Erre a három evangéliumi tanácsra még egyetlen szerzetes rend sem alakult.” Kétségkívül például arra, hogy „Add el mindenedet, és úgy kövess engem!”, na ilyen rendeket ismerünk. De nagyon sok félkarú szerzetest…

Miről van szó? Arról, hogy egyszer csak merjük közel engedni magunkhoz azt, hogy az életünknek akármilyen nem esik jól, az életünknek, amit oly nagyra tartunk, az az ára, hogy kar, vagy láb, vagy szem – valami nagyon énszerű. Valami, amit nagyon jónak tartunk, valami, ami nagyon a miénk, valami, amire azt mondjuk, ez nagyon én vagyok, és hogy ez az ára.

Eszembe jutott Jézus, hogy Jézusnak hogyan szólhatott ez a történet. Természetesen nem tudom, hogyan szólhatott, de azt képzeltem el, és tudom, hogy nem így volt, de azt képzeltem el, hogy egyszer csak a Mennyei Atyával beszélget Jézus, és a Mennyei Atya azt mondja neki: „Nézd, rettenetes dolgok történnek majd veled, ha hagyod, ha elfogadod, hogy így lesz, azokért, akikért jöttél. Az is lehetséges, hogy a bosszút választod, vagy a gyűlöletet és a szeretetlenséget. Akár a végtelen időkig ezt is csinálhatod. Vagy pedig a másik, mi együtt leszünk örökké, beteljesedésben, de lesz öt sebed. Neked öt lesz, másnak… neked öt.” Hogy amikor Jézus elmondja ezt a két képet, akkor nem a mi bőrünkre mondja.

Egy pszichológus azt mondta nekem: „Feri, én azért járok ritkán templomba, mert a papok szívesen beszélnek valami ilyesmit, hogy az utolsó csepp vérünkig, de mindig az a félelmem, hogy az én véremről beszél, hogy nem a sajátjáról beszél, hanem az enyémről. Olyan paphoz szívesen mennék, aki a saját véréről beszél.” Hát, van olyan pap, aki a saját véréről beszél.

Záráshoz érkeztem el. Ezért aztán így is mondhatnánk, hogy van egy ős dilemmánk, az ős dilemma így szól, hogy a teljességet akarjuk-e, abban az értelemben, ahogyan Jézus a kereszten azt mondja „Beteljesedett.”, vagy nekünk minden kell? Nekünk az egészet ide, meg még a mindent is! Hogy ez egy ős dilemmánk, azért, mert az egész és a minden, az a mohóság irányába visz, és rengeteg szenvedés irányába, és rengeteg szeretetlenség irányába – nem mondom tovább. Ha úgy döntünk, hogy legyen a teljes, annak lesz igazi mélysége. Lesz mélysége, és lesz magassága, és lesz drámaisága. Nem lesz benne minden, és egyáltalán nem lesz egész. De teljes lesz.

Most a záró képet hadd hozzam ide. Mikor ez a lehetőségünk, hogy ott vagyunk az üdvösségben Isten mellett, de nincs szemünk, vagy karunk, vagy lábunk… Nem tudom, mennyit beszéltem? Jobb is, hogy nem tudom. Úgy el tudom képzelni, ahogy fölidézem ezt a képet nektek, azt mondjátok: „Ez még most sem jó. Most akármennyit beszélt, nincs még itt valaki?” De hadd válaszoljak most erre egy kicsit trükkösen. De van, van. Ugyanis amikor elképzeljük ezt, hogy akkor az üdvösség, de nem lesz karom, meg lábam, meg mondjuk lesz öt sebem… Nem tudom, hogy rá tudunk-e csodálkozni a drámaiságig menő földhöz ragadtságunkhoz, vagy földhöz ragadtságunkra? Hogy úgy képzeljük el a teljest azután, hogy tudjuk, hogy Jézus föltámadt, és megjelent, hogy akkor majd nem lesz ott szemem, és szenvedni fogok, és kérdezzük azt, hogy „Máshogy nem lehet?”? Hogy mikor ezt kérdezzük: „Nincs itt valaki más?” De van. Az a valaki, akivel én sokkal, de sokkal több vagyok annál, mint akit elképzelek ott láb nélkül. Hogy én magam vagyok valami sokkal több. A földhöz ragadtságunk azt jelenti, hogy úgy képzeljük el magunkat, hogy van gyomrunk, és amikor kell nekünk a minden, meg az egész, az az, hogy jól bekajálunk. És az üdvösség talán valami olyasmi, hogy pukkadásig.

És amikor már semmi nem fér belénk, akkor azt mondjuk: „Most megvan!” Ez ez a kép, hogy amiről Jézus beszél, hogy együtt az Istennel beteljesedve, az nem az, amikor egyszer csak… hanem arra jövök rá, hogy sokkal több vagyok én magam, mint két szem, meg két kar, meg két láb, és a gyomrom, és a beleim, az oldalam és a bordáim. Én itt, ezen a földön végtelenül több vagyok annál a valakinél, mint akinek képzelem magam. Ezért nem kell pukkadásig ennem magam itt, a földön, hanem érdemes volna erre a kérdésre: „Nincs még itt valaki?” azt mondani: „De van, én magam.” Nem vagyok az a kicsi szerencsétlen, aki ott vagyok, és kapaszkodok a gyökérbe, és azt gondolom, hogy ennek az ellenpontja, amikor dugig ettem magam. Hogy én végtelenül több vagyok ennél.

Záró mondat. És ehhez kapcsolódik az, hogy amikor azt mondja Jézus: „Hát, és akkor ott a beteljesedésben, örökké…”, hogy mi számunkra a teljesség? Nem még egy szilvás gombóc. Hát, milyen kicsinek képzeltem magam? És közben enyém a végtelen.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)