Mk 10,2-16 - Évközi 27. vasárnap

„A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot.”

Olvasmány (Ter 2,18-24)

Az első ember teremtése után így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát és az ég minden madarát. Odavezette őket az emberhez, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát nevet adott minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette az egyik oldalbordáját, a helyét pedig hússal töltötte ki. Ezután az Úristen az oldalbordából, amelyet az emberből kivett, megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez most már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből vétetett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.

Szentlecke (Zsid 2,9-11)

Testvéreim! Annyit azért már látunk, hogy Jézus, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koronáját nyerte el, hiszen az Isten irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált. Illett ugyanis (Istenhez), hogy azt, akiért és aki által minden lett – mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre –, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse. Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket.

Evangélium (Mk 10,2-16)

Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.” Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Vasárnapi beszéd

„Szabad-e a férjnek elbocsájtania a feleségét?” Nyilván megkérdezhetjük a másik részt is: szabad-e a feleségnek otthagynia a férjét? Ez a kérdés, ezzel indul az evangélium, de én nem erről a kérdésről szeretnék beszélni, hanem megengedném azt, ahogy az evangéliumban van, hogy ez a történet ezzel „indul”. Úgyhogy hagyjuk csak meg azt, hogy induljon ezzel, de aztán valahova jussunk el, és lépjünk aztán tovább, és tovább, hogy ne egyszerűen csak tegyünk egy kört, és vesztegeljünk ennél a kérdésnél.

Érdekes ez a történet abból a szempontból, hogy a kérdésben fölsejlik a dilemma, hogy most akkor ezt lehet, vagy nem lehet, hogy lehet, és mint lehet. De Jézus kérdéssel válaszol, és abban megjelenik egy szempont, mégpedig az, hogy Isten – Mózes – a keményszívűségetek miatt tette ezt, hogy megengedte, hogy így legyen. Innen szeretnék továbbmenni ahelyett, hogy most megpróbálnék válaszolni a kétezer évvel ezelőtt föltett kérdésre. Mert ugyanis itt a keményszívűség és annak a magatartása, hogy a keményszívűségből indulva valahogyan valakit úgy megvessünk, és elküldjünk, és elbocsássunk, és elzavarjunk magunktól; sokszorosan jelenik meg. Először is megjelenik úgy, hogy tulajdonképpen a Mennyei Atya elzavarhatta volna a választott népet a keményszívűsége miatt. Ott van az egész választott nép, ezt mondja. És mégis, az egész ószövetség története arról szól, hogy a Mennyei Atya a keményszívű népet nem zavarja el, nem veti meg, nem bocsájtja el. Nem mondja, hogy „Tűnjetek el innen!”, hanem legvégül nem, hogy nem küldi el őket, hanem elküldi a Fiát hozzájuk.

Ott vannak a kérdezők, tőrbe akarják csalni Jézust. Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a kérdezők keményszívűek, és a keményszívű farizeus kérdezi ezt Jézustól. És Jézus mit csinál?  Nem küldi el őket, nem szégyeníti meg, nem zavarja el, hanem elkezdi velük ott, ahol ők tartanak, ahogy a kérdést fölteszik, elkezd velük beszélgetni. Elmondja nekik: „Nézzétek, én ezt így látom.” Nincs elküldés, nincs elzavarás, nincs megszégyenítés, és a többi. Utána milyen izgalmasan csatlakozik a két történet egymáshoz, mert ugyanis jönnek a kicsi gyerekek, a kicsi gyerekek szülei, kérik Jézust, tegye a kezét rájuk. És mi történik? Az apostolok is keményszívűek, és elküldik a gyerekeket, és elzavarják a szülőket: „Ne zavarjátok a Mestert! Majd pont egy gyerekkel fog foglalkozni? Mit képzeltek ti?” És Jézus megharagszik, és milyen szép ez, hogy a haragjában mit csinál: nem elküldi a tanítványokat, hogy „Na jó, ti tizenketten leszerepeltetek. Most lett elegem belőletek. Ha ti ennyire keményszívűek vagytok, akkor választok másik tizenkettőt, ennyi. Nem ti vagytok az igazi.” Hanem leáll ott az apostolokkal, akkor velük is – most nézzétek el, hogy így mondom – kicsit öntyöm-pöntyömözik. Nem zavarja el őket, nincs megszégyenítés, nincs elutasítás, nincs megvetés, nincs kirekesztés.

Hadd folytassam ezt a sort még valamivel, mégpedig a mi viszonyunkkal. Mikor elhangzik ez az evangélium, akkor mondjuk a beszélő érezhet egy késztetést arra vonatkozóan, hogy keményszívűen beszéljen a kemény szívűekről. Hogy én most ide álljak, és elkezdjem mondani, hogy: „Ezek aztán ilyenek! Na, már az ószövetségben… Aztán az apostolok! Na, ezek a farizeusok…!” És akkor ebben a pillanatban megtörténik ugyanaz. Akkor hívhatnánk Jézust: „Jézus, öntyöm-pöntyömözz velünk egy kicsit! Mert úgy tűnik, hogy az evangéliumhoz nem nagyon férünk hozzá.” Úgyhogy én egész biztosan nem szeretnék keményszívű lenni a keményszívűekkel. Mégpedig azért, mert a mai történet sokszorosan mutatja azt, hogy a Mennyei Atya, Jézus és Mózes nem keményszívű a keményszívűekkel.

Hanem akkor ehelyett mi történik? Isten válasza nagyon egyszerűen az, hogy Isten jól bánik a keményszívűekkel. Most körülbelül talán három perc alatt jutottunk el oda, ami azt gyanítom, hogy mármost odébb van, mint az a kérdés: „Most akkor lehet elbocsájtani, vagy nem lehet elbocsájtani, milyen alapon lehet, és milyen alapon nem lehet? Mi az Isten törvénye?” Ezeket mind föltehetjük, rághatjuk, tolhatjuk, és az összes többi. De érdekes módon az evangélium már a Teremtő Istentől kezdve nagyon sajátos képet mutat. Ez pedig az, hogy az Isten, és a Fia, és a prófétája nem bánik keményen a keményszívűekkel.

De akkor mi történik, hogy van ez tovább? Valahogy úgy van tovább, hogy érdekes a két történet közti epizód. Mikor Jézus ezt elmondja, ott vannak a tanítványok, és hallják. És hogyan folytatódik? Még egyszer megkérdezik: „Na, most akkor el lehet bocsájtani? Most akkor nem lehet elbocsájtani? Most már mondd meg!” Nem pont ugyanez történik ma is? Jézus föltárja ennek a szépségét, hogy az Isten nem kemény a keményszívűekkel, és az ember marad a maga kérdésénél: „Most akkor ezt lehet, vagy nem lehet? Most ez a törvény, vagy nem ez a törvény? Válaszolj egyenesen! Egyébként is, arra sem válaszoltál tisztességesen, hogy te vagy-e a Messiás vagy nem? Miért csinálod ezt? Mondd már meg! Most így van, vagy úgy van?!” És Jézus akkor még egyszer mondja, és azután akkor jön egy újabb történet, ahol tulajdonképpen megint elmondja, csak ott most a gyerekekkel kapcsolatosan. El tudom képzelni, nincs benne a szentírásban, hogy aznap este a tanítványok, amikor Jézus mondjuk alszik, vagy imádkozik, azt mondják: „Szerintetek ez most hogyan van?” Ezt tudnám elképzelni.

De most akkor menjünk egy picit Jézus útján, hogy hova vezet Ő bennünket! A következő gondolat így szól: Miért is lehetséges az, hogy Jézus nem bánik keményen a keményszívűekkel? Talán azért, mert ahogy a szentírás mondja, Jézus nagyon jól tudta, mi lakik az ember szívében. Ezért Jézus ismeri a keményszívűség történetét. Tudja, hogy az ember hogyan válik keményszívűvé, hogy annak története van, hogy hogyan válnak a bántalmazott gyerekek keményszívűvé. Nemzedékről nemzedékre hogyan adódik tovább a bántalmazottság, annak a következménye, a fájdalma, hogy az ember hogyan lesz keményszívű. A keményszívűség révén hogyan próbálja az ember már akár kicsi gyerekkorától kezdve tudatosan, de főképp nem tudatosan védeni magát, hogyan próbál újabb és újabb páncélokat helyezni a szívére, hogy ne fájjon az élet, hogy valahogy megmaradjon, és valahogy életben maradjon.

Talán azért is van az, hogy Jézus nem bánik keményen a keményszívűekkel, mert az összes keményszívűnél jobban ismeri a keményszívűség történetét, és tudja, hogy az nem véletlen, hogy az valamiért van, hogy valahogyan, és valamiért alakul ki. Van valami haszna, valamilyen funkciója, valamilyen célja. Attól az még keményszívűség, de ő azt érti, hogy az hogyan van. Érti a férj keményszívűségének a történetét, és érti a feleség keményszívűségének a történetét, és érti a házastársak keményszívűségének a történetét. És mert Ő ezt jobban érti, mint bármelyikünk, nem bánik keményen a keményszívűekkel.

Mit tesz velünk a keményszívűség? A keményszívűség, csak hogy két elemet emeljek ki, hogy megragadjuk, hogy ez mi. A keményszívűség csinálja velünk azt, hogy azt mondjuk: „Ha szeretek valakit, jól bánok vele, de ha nem szeretem, akkor nem.” És milyen megrendítő, a társkapcsolatban is. Amikor a férfi vagy a nő egyszer csak, lehet ez egy pillanat, egy este, egy nap, egy hét, egy hónap, egyszer csak azt mondja: „Nem szeretem.” Hogy a keményszívűségből az fog következni, hogy abban a pillanatban, ahogy azt mondom „Most nem szeretlek.”, vagy „Többé nem szeretlek.”, a keményszívű ember megengedi magának azt, hogy rosszul bánjon azzal, akire azt mondja, hogy „Már nem szeretlek.”, vagy „Most nem szeretlek.”

Mi a másik jellemzője a keményszívűségnek? Az, hogy kétségkívül az életben állandóan kapunk bántásokat és pofonokat, fájdalmakat és igazságtalanságot. És a keményszívű ember amikor valami fájdalma van, vagy valaki őt bántja, vagy rosszul bánik vele, a keményszívűség válasza: „Hogyha te rosszat tettél velem, akkor én megengedem magamnak, hogy bántsalak.” Ez a keményszívűség logikája. Rosszat tettél velem – akkor megengedem azt magamnak, hogy téged bántsalak.

A keményszívűségnek talán van még egy világa, ezt még hadd hozzam ide. Eddig úgy tűnik, hogy itt a keményszívűség szinte semmi másról nem szól, mint az egyes emberről, az egyes ember keményszívűségéről vagy nem keményszívűségéről. De nemde úgy van ez, hogy gyakran tapasztaljuk azt, hogy az ember mikor úgy önmagában áll, vagy önmagában van, gondolkozik vagy érez, olyan sokszor tudunk nem keményszívűek lenni, vagy esetleg egy kapcsolatban nem keményszívűek lenni. De az is lehetséges, hogy bekerülünk egy csoportba, és nem csak az egyes ember lehet keményszívű, hanem egy csoport is lehet keményszívű, egy közösség is lehet keményszívű, egy intézmény lehet keményszívű. Az ember, aki úgy önmagában talán hajlana nem egyszer, nem kétszer arra, hogy ne keményszívű legyen, ott, annak a csoportnak, közösségnek, intézménynek a tagjaként sokkal keményebb szívű lehet, mint egyébként önmagában talán az lenne.

Ez nagyon megrendítő. Valahogy úgy, mint az a zseniális novella Karinthy Frigyestől, hogy ott áll a nép, és megkérdezi a helytartó: „Kit bocsássak el, Jézust-e, vagy Barabást?” És azt mondja a novella, hogy egyesével, külön-külön minden személy azt kiáltotta „Jézust!”, de amikor megszólalt a tömeg, a tömegben ez már úgy hangzott: „Barabást!” Ez az a fajta keményszívűség, ami abból adódik, hogy az ember társas lény, és tudunk személy szerint nem keményszívűek lenni, de egy csoportnak, intézménynek, közösségnek a tagjaként valahogy, miközben innen (Magára mutat – a szerk.) az indulna el, hogy „Jézust!”, egyszer csak ahogy megszólal az a nyáj hang, az már úgy lesz, hogy „Barabást!”

A következő gondolat. Mi a különbség akkor aközött, hogy valaki keményszívű, és aközött, hogy nem keményszívű? Most tudatosan nem is mondtam ezt, hogy akkor most mi az, hogy nem keményszívű, de most hadd segítsek magamon. Próbáljuk megnevezni, megfogalmazni, milyen az az ember, aki nem keményszívű! A szentírást hívtam segítségül abból a szempontból, hogy van egy egészen konkrét történetünk Józsefről és Máriáról. Ott József pont ezen töpreng, hogy „Elbocsássam, vagy ne bocsássam el?” Milyen érdekes, hogy őneki ott először az a döntése, hogy „Elbocsájtom.” De nem csak ez a döntése. Józsefnek az a döntése, hogy „Elbocsájtom őt titokban.” Majd pedig az a döntése, hogy „Nem félek magamhoz venni őt.”

Milyen érdekes ez, ez itt két döntés. Az egyik, elbocsájtom titokban, a másik az, magamhoz fogadom, és vállalom nyíltan. Mi az, ami ezt a két döntést összeköti? Egy személy, akiről a szentírás azt mondja: „József igaz ember volt.” És miután igaz ember volt, amennyiben úgy döntött, hogy elbocsájtja, azt titokban akarta tenni, mégpedig azért, mert ő tudta a törvényt, azért akarta titokban csinálni, mert tudta, hogy a törvénynek milyen következményei lehetnek a keményszívűek részéről. Ezért ő pontosan tudta a törvényt, és – mondjuk így – tiszteletben is tartotta a törvényt, és mégis fölülmúlta azért, mert egy igaz ember volt. Mi az igaz voltának a kulcsa? József igaz voltának a kulcsa ebben a dilemmában, hogy elbocsássam vagy ne, az az, hogy túllát a törvényen. Nem a történet elején áll öt, tíz, harminc, ötven évig, hogy most el lehet bocsájtani, vagy nem lehet elbocsájtani.

Mit jelent, hogy túllát a törvényen? Két dolgot. Az egyik, hogy látja Máriát. Nem csak egy törvényt hall és lát, és keres, és töpreng rajta, hogyan van a törvény, hanem hát, ő Máriát látja. Következetesen fönntartja a látásmódját valakivel, aki egy személy. Akiről egyébként ebben a pillanatban azt gondolja, hogy megcsalta őt, és hogy a megcsalás révén a törvénynek bizonyos elemei érvényesek rá. És mégis következetesen fönntartja azt a látásmódját, hogy Mária egy személy, hogy ő valaki. Ezért nem csak a törvényen töpreng, hanem hogy hogyan lehetne ez egy személlyel, Máriával kapcsolatosan az hogyan lehetne úgy, hogy az igaz legyen. Ezért, ha megfogalmaznám, most akkor itt van a keményszívűség, azt mondanám talán: igazszívűség. És mi a másik, amit József lát, és nem csak azt kérdezi, mi a törvény? A másik, hogy József hozzáfér a saját igaz szívéhez. Ez a nagy különbség, hogy látja Máriát, és kapcsolatban van a saját igaz szívével, a saját élő szívével, a saját eleven szívével, a saját igaz szívével. Ebből a kettőből fakad az, hogy azt mondja: „Titokban bocsájtom el.” És ebből fakad az, hogy „Nyilvánosan magamhoz veszem.” Ide tegyünk akkor még egy gondolatot, ami a kettő között e kettőt összeköti. Közben ezzel a nyitott és igaz szívével megint csak nem a törvényig lát, hanem Istenig egy angyalon keresztül, aki számára megint csak egy személy. Akkor látja Máriát, látja a saját igaz, nyitott szívét, és látja Istent, mint egy személyt. Ebből a háromból fakad az, hogy először azt mondja, legyen így, aztán azt mondja, legyen úgy, és mindezt összeköti az ő igazszívűsége.

Hadd menjek egy picit tovább. Ez mit jelent? Hogy József nem csak azzal foglalkozik, hogy mi a törvény, hanem azzal, hogy mi Isten szándéka. Jézus a kérdésében mire szeretné a farizeusokat elsegíteni? Hogy nőjék ki ezt a kérdést, és mi lenne, ha azt a kérdést tennék föl már most, nem az, hogy „Mi az Isten törvénye?”, hanem hogy a törvényalkotónak mi a szándéka, ugyanis az nem ugyanaz. Mert ha engem csak az érdekel, hogy mi a törvény, egy idő után Istennel nem is kell kapcsolatot tartanom, elég tudnom a törvényt, maradhatok keményszívű, és élem az életet. De ha engem az foglalkoztat, hogy mi volt a Teremtő Isten szándéka, Mózes szándéka, és Jézus szándéka, akkor ebből az következik, hogy egy személlyel szükséges kapcsolatban maradnom, Istennel, mint személlyel, és ennek a személynek a szándéka kezd el foglalkoztatni és érdekelni. Mármost nem az a kérdésem, hogy mi a törvény, és szabad-e vagy nem, lehet-e vagy nem. Mi Istennek a terve és a szándéka? De kevésbé a terve, mert az a terv az olyan személytelen. Nem? Mi a szándéka? Isten szívének mi a szándéka?

Csak egy pici közbevetés. Talán látjátok rajtam, meg úgy hát az elmúlt évtizedek, nyilván megismertetek annyira, hogy nem vagyok egy egyházjogász alkat. Nem ez a fő csapás, amivel megközelítem az evangélium mélységeit. De emlékszem arra, hogy amikor az egyházjogot tanultuk, akkor persze én: „Na, hát ebből mi lesz?” De azért rendesen tanulgattam, tanulgattam, és egyszer csak megfordult bennem az egyházjoghoz fűződő viszony. Ez pedig az volt, amikor egyébként én akkor még Erdő Péter professzor úrtól tanultam, és nála vizsgáztam egyházjogból, mert akkor ott volt tanár. És amikor ő arról kezdett el beszélni, hogy létezik olyan, hogy a törvényalkotó szándéka. Lehet, hogy ez nektek magától értetődő, mert ti értelmiségiek vagytok, de én egy huszonéves kis kölyök voltam, és én egyszer csak: „Há! Hogy az egyházjogban van ilyen!” Hogy van törvényalkotó. Nem csak törvény, törvényalkotó, és őneki van valami szándéka. Egyszer csak megváltozott bennem a törvényhez fűződő viszony, mert rácsodálkoztam arra, hogy milyen érdekes, hogy akkor a jogszabályokon és a törvényeken keresztül is vezet egy út. Én eddig ezt nem láttam, egészen Jézusig. Hát ez akkor egész nagyszerű! Hát akkor…!

Most már a zárás felé tartok. Amikor a törvény a nagy témánk: Szabad-e elbocsájtani vagy nem? Mi a helyes, mi nem? Mi a törvény, és mi nem? Akkor valami személytelen dologgal foglalkozunk, azzal, hogy mi helyes és mi helytelen. Amikor azt kérdezzük: „De mi a Teremtő Isten szándéka, és mi Mózes szándéka és Jézus szándéka?”, akkor nem valami személytelen törvénnyel, hanem egy személynek a szívével foglalkozunk, a szándékával. Valamivel, ami a személynek ott a szíve mélyén van, a vágyával, a szándékával, a törekvésével. Nem tudom, érzékelitek-e, hogy szép lassan mennyire eltávolodtunk ettől a kérdéstől: „Most akkor szabad-e elbocsájtani, vagy nem szabad elbocsájtani?”

Most akkor milyen izgalmasan kapcsolódik ehhez a záró jelenet. Ugyanez a téma: elbocsájtjuk a gyerekeket, nem bocsájtjuk el, hogy van ez? És Jézus azt mondja: „El ne bocsássátok őket! Küldjétek inkább ide, hozzám! Tudom, hogy nem értik a törvényt.” Miért akarták elbocsájtani az apostolok a gyerekeket? Azért, mert az ószövetség gondolata, mondhatnám egy kicsit így, csak a törvénnyel, de nem a Teremtővel foglalkozó ószövetségi ember gondolata, hogy a gyerek nem számít, mert nem ismeri Isten törvényét, és az számít, aki ismeri Isten törvényét. Tehát a gyerekek nem számítanak. Amikor Jézus azt mondja: „Engedjétek hozzám, mert ha nem lesztek olyanok, nem úgy fogadjátok Isten országát, mint a gyermek, hát hogyan is tudnátok oda bejutni?” Ez mit jelent? Ha nem múljátok fölül azt a kezdeti kérdést, ha csak nem találtok rá valami nyitottabb kérdésre, valami emberibb kérdésre, valami igazabb kérdésre, és valami személyesebb kérdésre, akkor én (Jézus) akármit is teszek, ti azt nem értitek meg. Mert mit tesz Jézus? Jól bánik a keményszívűvel, következetesen mindenkivel, sőt, azt befogadja. „Jöjjenek hozzám, akárki is az!”

Ezért a zárás így szól. Ezért talán merhetem így mondani, a keresztény ember igazi nagy kérdése nem az, hogy a törvény most ezt mondja, vagy azt mondja. Akármit is mond a törvény. Hanem van két, ennél sokkal fontosabb témánk. Az egyik, hogyha én igazszívű emberként szeretnék élni, akkor arra kaptam fölszólítást, hogy megértsem a keményszívűségem történetét, hogy megértsem a házastársam keményszívűségének a történetét, hogy megértsem a mi házasságunkban lévő keményszívű kapcsolatunk történetét. Hogy én ezt minél jobban megértsem. És a másik nagy témánk pedig, hogy minél inkább megértem a keményszívűségem történetét, azután egyre jobban kidolgozzam magamban az igazszívűségem történetét. Hogy nekünk, mindegyikünknek van egy keményszívűségünk története, és egy igazszívűségünk története. És a mi fontosabb és mélyebb kérdésünk nem az, hogy most így vagy úgy, hanem hogy ezt értsem meg, azt pedig mélyítsem el.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)