Mk 12,28b-34 - Évközi 31. vasárnap

„Ő az Egyetlen.” Szeretni teljesen az Egyetlen Istent a tökéletlen ember részéről.

Olvasmány (MTörv 6,2-6)

Az Ígéret földjének határán Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „Féld az Urat, Istenedet egész életedben, tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket meghagyok neked, fiaidnak és unokáidnak is, hogy sokáig élj. Halld hát, Izrael, és legyen gondod rá, hogy teljesítsd azokat, így jól megy majd sorod és megsokasodsz a tejjel-mézzel folyó országban, amelyet az Úr, atyáid Istene ígért neked! Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben.”

Szentlecke (Zsid 7,23-28)

Testvéreim! A zsidóknál nagy számban voltak papok, mivel a halál következtében nem maradhattak meg. Krisztus viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért tudja mindörökre üdvözíteni azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk. Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor feláldozta önmagát. A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, míg az eskü szava, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.

Evangélium (Mk 12,28b-34)

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.

Vasárnapi beszéd

„Ő az Egyetlen.” És közben így szól a legfontosabb parancs, hogy „teljesen”. Erről szeretnék beszélni, az Egyetlent hogyan képes az ember teljesen szeretni. A kettő közé tegyünk be valamit, ami tulajdonképpen végig fogja kísérni az elmélkedésünket. Ez pedig az, hogy: szeretni teljesen az Egyetlen Istent a tökéletlen ember részéről. Arról szeretnék most szólni, hogy az ember anélkül, hogy tagadná a tökéletlenségét, a végességét, a gyarlóságát, a sebzettségét és nyomorúságát, mégis hogyan lehetséges az, hogy ez a kijelentés, hogy „teljesen”, ez utána mibennünk, vagy a pap részéről a beszédben ne valami ideológia legyen azután, valaminek az idealizálása, egyszerűen csak valami szépelgés, egy szép beszéd, és közben mi pontosan lefordítjuk a magunk nyelvére, és azt mondjuk: „Jó, jó, hát vonjunk belőle gyököt! Jó, hát egy tökéletes ember biztosan így csinálná, csak mi nem.”

Nem tudom, olvastátok-e néhány nappal ezelőtt Cseh Lacinak, úszóbajnokunknak egy interjúját. Csak azt az elemét szeretném idehozni, hogy azt mondja: „Néha nagyon-nagyon nehéz volt. Azért volt nagyon nehéz, mert lehetetlen volt. A lehetetlenségnek a nehézségét akkor éltük át például, sokszor nap-nap után, amikor délelőtt teljesen kiúsztuk magunkat, és beleadtunk mindent, amire képesek voltunk, majd a délutáni edzés előtt ott ültünk még a víz partján, és arra gondoltunk, hogy azt a mennyiséget arra az időre lehetetlen lesz leúszni. Tudtuk pontosan, hogy lehetetlen lesz.” Hogyan lehetséges teljes szívünkből, lelkünkből, erőnkből, és a többivel úgy, hogy ez ne ütközzék bele abba a lehetetlenségbe, hogy „Teljesen? Ugyan már!”? Ne járjunk úgy, hogy még mielőtt elkezdenénk, már elment az összes életkedvünk. Mert most eleve akkor valami olyasminek feszülünk neki, amivel kapcsolatban a belső gondolatunk az, így szól egy kicsi hang, és azt mondja: „Úgyse fog sikerülni. Minek, minek erőlködsz?” Szóval akkor erről lenne szó.

Az első gondolat így szól: Az Egyetlen Isten. „Mert én vagyok az egyetlen.” Mert Ő az Egyetlen. De nem tudom, rácsodálkoztunk-e arra, hogy tulajdonképpen az ember is egyetlen? Ami segíthet bennünket abban, hogy Istent a magunk tökéletlenségével, de a magunk teljességre törekvésével szeresük, az nem egyszer az, hogy nem csak Isten egyetlenségét ismerjük föl, hanem a saját páratlanságunkat is. Fölismerjük azt, talán éppen Mindenszentek és Halottak napjához ennyire közel.

Nem tudom, nektek milyen élményeitek vannak. Minél idősebbé válok, annál inkább látom és fölismerem, és kicsit meg is rendülök attól, hogy azok, akik már elköltöztek ebből a világból, mennyire egyetlenek voltak. Mennyire visszahozhatatlanul, megmásíthatatlanul senki nem volt olyan, mint ők. Éppen talán halottak napjához közeledve csodálkozhatunk rá a saját egyetlenségünkre. Amikor valaki rácsodálkozik arra: Isten az egyetlen, és én, mi, az ember az egyetlen. Éppen ennek az összefüggésében rendülhetünk meg attól, hogy hát ez az egyetlen nagy lehetőségünk, hogy itt és most. Vagy most csináljuk így, vagy vége. Most, itt, itt, ahogy élünk húsz évet, negyvenet, hatvanat, nyolcvanat, ez az ember egyetlen lehetősége. Az egyetlen Isten, az egyetlen ember egyetlen kölcsönös lehetősége; itt és most, nem lesz több ilyen. Ez adhat nekünk valamiféle erőt, és – mondjuk így talán – muníciót, hogy egyáltalán belekezdjünk. Mert azt mondjuk: „Hát, ha most van itt az egyetlenség ideje és pillanata, akkor most!”

A második gondolat, hogy: Mit is jelent ez, mit is kezdjünk vele, hogy a tökéletlen ember akar teljesen szeretni? Mitől válik ez mégis csak valahogy élhetővé és emberivé? Azzal a teherrel, hogy sosem lesz az pont úgy, hát a tökéletlenségünk nem fog megszűnni attól, hogy beleadunk mindent, és szeretünk, ahogy tudunk. Attól a tökéletlenség megmarad. Hogyan lesz ez elviselhető az ember számára, hogy egyáltalán belekezdjünk? Nem az, hogy föladjuk, hogy belekezdjünk. Éppen az által, hogy ahogyan beleadunk mindent, hogy megpróbáljunk szeretni, maga a szeretet jár át bennünket és formál minket. Amikor beleadunk mindent, hogy azt valahogy megpróbáljuk úgy csinálni, beleértve természetesen azt is, hogy „embertársainkat úgy szeretni, mint önmagunkat”, most ezt én egybe is vonom. Éppen akkor, amikor valaki átéli a szeretetnek valami mély élményét, akkor szoktunk valami olyasmit is átélni, hogy tulajdonképpen ennek, ahogy most csináltam, nincs is reális alternatívája. Mit lehetne e helyett, vagy másképpen? Tudom másképpen, meg szoktam másképpen, meg tudom én azt, hogy milyen, amikor ez nem megy. De pont, amikor mi magunk átéljük, mit jelent az, hogy most azt hiszem, hogy szerettem őt, akkor szoktuk megérteni azt, hogy ezen kívül tényleg nincs más, amit érdemes volna csinálni. Az összes többi csak valami csinálmány. Ezt viszont érdemes csinálni, mert ez olyan.

A harmadik gondolat így szól: Hogyan tudunk a tökéletlenségünkkel együtt mégis csak úgy nekilendülni ennek, hogy teljesen? Úgy, hogyha például az ember kimondja azt, és ezt ki tudjuk mondani: „Amíg én élek, amíg én élek…!” Olyan fölemelő, hogy a tökéletlen ember oda tud állni egy másik ember elé, és azt tudja mondani neki: „Amíg én élek.”, hogy ez lehetséges. Olyan értelemben nem túlzás, hogy a tökéletlen ember számára is lehetőség.

Van egy picinyke élményem. Jött hozzám egy idős asszony, és a következőt mondta néhány évvel ezelőtt: „Feri atya! Én már – így mondta – öreg vagyok és beteg. Ki tudja, meddig élek. De nekem vannak elhunyt szeretteim, és én úgy szeretném azt, hogy amikor én nem vagyok itt, akkor még valaki misézzen értük.” Megkért engem a következő gondolattal: „Hát, te valószínű még maradsz egy ideig. Azért gondoltam rád, mert te nem vagy annyira öreg, mint én. Úgyhogy nekem az olyan jó érzés lenne, hogy én valamikor meghalok, és elmegyek innen, de közben tudom, hogy amíg te élsz, addig te misézel, amíg élsz.” És akkor kezet adtam rá, mondtam neki, nem akarom a nevét mondani, lehet, hogy valaki ismeri, mondtam neki: „Itt a kezem, amíg én élek, addig ez így lesz.” Tehát a harmadik gondolat így szólt: Fölfedezni annak a világát, hogy az ember reálisan ki tudja mondani a tökéletlenségével együtt, hogy „Amíg én élek…”.

Akkor a negyedik gondolat. Az is lehetséges a tökéletlenségünkkel együtt, hogy azt mondjuk, hogy: „Mindent bele fogok adni.” Az lehet, hogy nem lesz elég, lehet, hogy az is kevés lesz, lehet, hogy arra sem mondjuk majd azt, hogy ez maga a teljesség netovábbja. De azt megígérhetem, hogy mindent bele fogok adni. Nem tudom, hogy visszaidézitek-e az olimpiát, és az olimpián, amikor kajakosaink, kenusaink bejönnek, és még alig kapnak levegőt, de már interjút kell adni, amit én szívből utálok, de azért nézem. Akkor szokták tőlük kérdezni: „Naaa…? Elégedett?” És akkor mondjuk ezüstérmes lett, vagy nyolcadik. Úgy fáj nekem a kérdés, mert legalább levegőt hadd kapjon. Olyan jól esik, mikor valaki azt mondja: „Második lettem. Mondjuk győzni jöttem. Nyolcadik lettem, hát éremben bíztam. De azt kell magának mondanom, hogy én egy jó pályát mentem. Ami most bennem itt volt délelőtt, az odakerült a vízre. Énbennem ennyi nem maradt. Úgyhogy, ha azt kérdezi, hogy rendben volt-e? Rendben volt. Persze, tudok egy kicsit szomorú lenni, hogy nem győztem, de rendben volt.” Ezzel lehet élni, és ezután lehet aludni, és erre még büszkének is lehet lenni, a szó legjobb értelmében.

Tehát a tökéletlen ember nagy lehetősége, hogyan tud „teljesen”? Úgy, hogy mindent belead. Milyen érdekes, amikor az ember mindent belead, és elbukik, akkor is lehet hős. Nem csak győztes hősök vannak, nem csak azok, akik valahogy, mintha fölülmúlnák a tökéletlenségüket, a győzelmükkel valahogy azt közvetítik felénk: „Látjátok? Megy ez mindenkinek.”, mert nem megy mindenkinek. És néha amikor mindent beleadunk, akkor is veszítünk. És milyen érdekes, hogy a tökéletlen ember, aki mindent belead, a maga módján hétköznapi hőssé lesz, és fog tudni jól aludni. Talán Jézus szava szó szerint is elhangozhat felé: „Nem vagy messze Isten országától, mert beleadtál mindent.”

A következő így szól: A tökéletlen ember hogyan rugaszkodhat neki annak, hogy „teljesen az Egyetlent”? Hát úgy, hogy éppenséggel a tökéletlenségünknek és a végességünknek van valami olyan szépsége és mélysége, hogy egy-egy helyzetben, egy-egy helyzetben az ember tényleg valami teljességet oda tud tenni, ahogy azt mi tudjuk, és ezt át is tudjuk élni. Megint egy pár nappal ezelőtti olvasmányélményem a világhálóról. Egy volt Szovjetuniónak a sportolója, úszó egyébként, ez a történet miatt érdekes, éppen ott jár a tó, vagy folyó – erre nem emlékszem már – partján, és egy busz szerencsétlenül jár, és be a víz közepére. Ez az olimpikon nekiáll, és beúszik, és egymás után húzza ki az embereket az elsüllyedt buszból, egymás után. Több, mint húsz ember életét menti meg. És miközben több, mint húsz ember életét menti meg, annyira megsérül, hogy soha többet élsportoló nem tud lenni, olyan súlyos sérüléseket szenved közben. És közben annyira rosszul lesz, tehát annyira, amit ő tud, megcsinál, annyira, hogy elveszti legvégül az eszméletét, és kómába kerül. Heteken keresztül fekszik élet és halál között. Aztán visszajön ide, és kérdezte tőle a riporter: „Nem bánja, hogy ezzel a hősies gesztusával, hogy úgy mindenkit ki akart hozni, akit, és addig csinálta, ameddig csak egy szusz volt benne, hogy közben tönkrement a sportolói karrierje, nem bánja?” Erre ez a sportoló a következőt mondta: „Hát ezt egyáltalán nem bánom. Amit bánok, hogy végül már annyira rosszul voltam, hogy egy ember helyett egy széket hoztam föl. Mert éreztem a súlyát, és már nem voltam magamnál. Mikor följöttem, akkor láttam, hogy szék. Na, ezt bánom. Mert ha akkor láttam volna, hogy szék, és nem ember, lehet, hogy még egy emberrel többet föl tudok hozni. Na, ezt viszont bánom.”

A következő gondolat tehát így szól: Mindegyikünk életében voltak, vannak és lesznek helyzetek. Ezekbe a helyzetekbe az ember mindenét bele tudja sűríteni, aki csak ő maga, mindet, aki csak vagyok, és ez tényleg lehetséges. Mert hogy minden helyzetben, mindig? Ugyan, dehogyis! De kitüntetett helyzetekben igen.

A következő így szól: A tökéletlen ember hogyan feszülhet neki ennek, hogy az egyetlent, teljesen? Tudatosan. Tudatosan. Ezt azért mondom így, mert pár nappal ezelőtt tartottam egy előadást. Odajött hozzám egy asszony, aki azt mondta: „Hát igen, volt ez a néhány példa a társkapcsolatról. Hát azért, ezek nagyon fájtak. De tudja, azért járok én ilyen előadásokra, mert minden egyes előadással jobban megértem, mit rontottam el. Nekem ezek az előadások nagyon hasznosak, mert most már nem tudom hány éve tönkrement ez a kapcsolatom, pedig teljesen jól akartam csinálni, de most is minden lehetőséget megragadok arra, hogy megértsem, hol szúrtam el. Mert minél jobban meg fogom érteni, hol szúrtam el, annál jobban fogom tudni csinálni ezután.” Ezt nevezem tudatosságnak. Milyen fölemelő a tökéletlen ember részéről, hogy a tökéletlensége pont hogy fölhasználva, azt mondom: Az életnek minden pillanata lehetőséget ad nekem arra, hogy önmagamra reflektáljak. Nézzétek el ezt nekem! Hát ne csak úgy éljek bele a világba, aztán ahogy esik, úgy puffan, hogy az ember csak improvizáljon, és akkor néha valami jól jön ki belőle, néha valami rossz, hanem a tökéletlenség adja a lehetőséget, hogy minden pillanatban megértsek valamit, és tudatosabb legyek abban, mit hogyan érdemes. Ez nagyon sajátosan magába fogja foglalni azt, ahogy a tökéletlen ember a teljest megéli és megvalósítja.

Megyek tovább. A tökéletlen ember hogyan tudja ezt a „teljesen”-t? Így mondanám megint, csak összesűrítve egy szóba: Elszántan. A tökéletlen ember ki tudja mondani a következő mondatot: „Számíthatsz rám. Akármilyen bajban vagy, hozzám jöhetsz. Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, hogyha jönnél, ne akarnék neked segíteni. Számíthatsz rám.” Vagytok itt sokan édesapák, édesanyák, nagymamák és nagypapák. De milyen fölemelő a tökéletlen ember részéről, ahogy az édesanya, az édesapa odaáll a fia, vagy a lánya elé, és azt mondja neki: „Fiam, számíthatsz rám. Fogalmam sincs, hogy mi lesz, fogalmam sincs, hogy mire leszek képes. Ezekről fogalmam sincs, (de) számíthatsz rám.”

Újból és újból eszembe jut ez a történet. Az ’50-es, de inkább már a ’60-as években volt. Volt egy fiatal lelkész, és a fiatal lelkész tele volt lendülettel. Az, hogyha egy lelkész meg egy pap az ’50-es-’60-as években tele volt lendülettel, annak szokott lenni következménye. Akkor elment a fiatal lelkész az öreg lelkészhez. Az öreg lelkész, hát őbenne már a lendület nem volt annyira sodró erejű, viszont volt nagyobb bölcsessége. Akkor a fiatal mondta: „Én nekiállok, engem semmi nem érdekel!” Az idős lelkész mondta: „Na, jó, jó, fiam, jó, ez nagy dolog, ez nagy dolog. Azért egy kicsit azért ésszel is csináld, nem muszáj rögtön, aj, aj!” Na, de a fiatal mondta: „A… töö…!” Ugye, értitek, mit mondott? Ezt mondta, csak szavak is voltak benne. Aztán akkor az idős lelkész látta, hogy a fiatal lelkész nem fogja türtőztetni magát. Hogyha fejjel megy a falnak, hát az is benne lesz neki. Akkor a következőt mondta az idős a fiatalnak: „Nézd, hát, hogyha te ezt így fogod csinálni, azért én ezzel nem értek egyet. De, ha neked bármi bajod esik, akkor jöhetsz hozzám.” A tökéletlen ember odaállhat egy másik tökéletlen ember elé, és azt mondhatja neki: „Számíthatsz rám.” És valamit meg tudunk ízlelni, és valamit meg tudunk élni, és valamit meg tudunk valósítani abból, hogy mit jelent, hogy teljesen.

Következő. Egy picit azért olyan nehéz ez, amit eddig mondtam, ezért most már muszáj arról beszélni, hogy a „teljesen”-ben nem csak a saját erőfeszítéseink vannak benne. Hát hiszen itt egy kapcsolatról van szó, és az ember képes arra, hogy a kapcsolatban önmagát átadja, és az önátadásban önfeledtté váljon. A teljességben benne van az a tökéletlen ember részéről, hogy egy pillanatra, egy percre, hogy átadja magát valakinek, és átadja magát valamire, és ennek az önfeledtségét átélje. Ebben az önfeledtségben tényleg átéljük azt, hogy szinte nincs idő, hogy nincs tér, hogy nem is számít, hogy mi és hogyan van, egyszerűen csak valahogy ez teljesen átjár és betölt bennünket. Ezért kívánom mindegyikünknek azt, hogy meg tudjuk beszélni… Nem beszélni, ez elszólás volt. Meg tudjuk becsülni. Meg tudjuk becsülni a spirituális tapasztalatainkat. Mert mindegyikünknek életünk során egy-kettő-három biztos, hogy volt. Egy olyan számunkra megrendítő élmény, ami magával ragadott, ami átjárta a teljes valónkat, és átéltük azt, hogy itt mennyire nem csak arról van szó, hogy a tökéletlen ember erőfeszítéseket tesz.

Van egy gyönyörű mondás, az így szól: Az ember, aki elérkezett a szakadék szélére, adja meg a lehetőséget arra, hogy kinőjenek a szárnyai. Az ember, aki mindig csak olyan óvatosan, meg csak úgy félig-meddig, meg úgy magát kímélve, meg úgy okosban; sose nőnek szárnyai. Aki elmegy a szakadék széléig, és a szónak legjobb értelmében ott ha azt hallja Istentől, hogy „Ugorj!”, és ugrik, éppen akkor élhetjük át azt, pont a szakadék szélén állva, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint azt gondolnánk. Ahogy Mahatma Gandhi ezt mondta: „Az ember aközött, amit képes megtenni, meg amit végül megtesz, ég és föld a különbség.” Ezért az ember, ha elmerészkedik a maga tökéletlenségével a szakadék széléig, ott élheti át azt, hogy Istennel együtt mennyivel sokkal több minden lehetséges.

Aztán most már a zárásnál vagyok. Ez pedig így szól: Elképzeltem egy beszélgetést, de ez most a képzeletnek a szüleménye. Mégpedig elképzeltem azt, hogy mi, ahogy emberek tusakodunk azzal, hogy szeretni egy másikat, egy tökéletlen másikat, mi, tökéletlen emberek, az egyetlen Istent tökéletlen emberként. De elképzeltem, milyen lehet az, amikor az Atya, a Fiú és a Szentlélek összeültek, hát valamikor, ki tudja, mikor. Összeültek, és mondjuk arról beszélgettek, hogy itt van ez az ember, egyetlen mindegyik. Hogyan szeressük őt? Sose fogja visszaadni, mindig ilyen lesz. Annyira tökéletlen, hát előre tudjuk. Hogyan szeressük őt? És tudom, hogy ez a képzeletem, de máris jól esik elképzelni, hogy én is egy picit ott vagyok, és hallom, ahogyan az Atya, a Fiú és a Szentlélek megállapodnak egymással, hogy teljes szívből, hogy minden erővel, hogy ahogy csak megy nekünk, a tökéletlent. Annyira jól esik elképzelni ezt a pillanatot, hogy az Isten valamikor eldöntötte, hogy a tökéletlen embert teljes szívvel, teljes lélekkel, minden erővel, ahogy csak tudja.

A Miatyánk előtt

Szívem szerint azért imádkoznék most veletek együtt, hogy fölismerjük azt, nem csak Isten egyetlen, nem csak minden ember egyetlen, hanem hogy mi magunk is egyetlenek vagyunk. Rácsodálkozom arra, hogy: „Hát, hiszen, én egyetlen vagyok. Senki nincs még olyan, mint én.” Akkor ebből az is következik, hogy senki úgy szeretni nem tud, mint én, senki ott, és akkor, és úgy nem lesz, mint éppen én, ott, és akkor, és úgy. Úgyhogy az ember szeretete mindenképpen páratlan. Azért szeretnék veletek együtt imádkozni, hogy ez a fölismerésünk, hogy „Hát hiszen, egyetlen vagyok.”, ez adjon nekünk ösztönző erőt és bátorítást.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)