Mk 12,38-44 - Évközi 32. vasárnap

„Ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”

Olvasmány (1Kir 17,10-16)

A nagy szárazság idején Illés próféta az Úr parancsára útra kelt és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony, aki rőzsét szedegetett. A próféta megszólította, és ezt mondta neki: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!” Amikor az asszony elindult, utána szólt: „Hozz egy falat kenyeret is!” Az így felelt: „Amint igaz, hogy él a te Istened: Nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán elmegyek és elkészítem magamnak és a fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk.” Illés azonban így válaszolt neki: „Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lepényt, aztán hozd ki nekem; magadnak és a fiadnak csak utána készíts. Mert ezt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre.” Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is. A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által mondott.

Szentlecke (Zsid 9,24-28)

Testvéreim! Krisztus nem kézzel épített szentélybe lépett be, amely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.

Evangélium (Mk 12,38-44)

Egy alkalommal, amikor Jézus tanított, ezt mondta a tömegnek: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Örömest elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak. Ezért keményebb ítélet vár rájuk.” Ezután leült szemben a templompersellyel, és figyelte, hogy a nép hogyan dobja a pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De egy szegény özvegyasszony is odajött, és csak két fillért dobott be. Erre magához hívta tanítványait, és így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.”

Vasárnapi beszéd

Óvakodjatok az írástudóktól, mert színleg, látszólag nagyokat imádkoznak, és ilyen és ilyen dolgokat tesznek. De ez csak színleg van, és látszólag. Azután pedig Jézus leül, és nézi, hogy az emberek hogyan dobják a pénzt a perselybe, és nagyon világosan, pontosan akarja látni, hogy milyen az, amikor valami nem színleg van, hanem valóságosan, és valóban van. Erről szeretnék most szólni.

Arról, hogy – és ez az első gondolat – az embernek milyen ősi természete az, hogy egyrészt szeretjük magunkat megmutatni, nagyon is szeretünk látszódni, nagyon is vágyunk arra, hogy fölfedezzenek bennünket, hogy fölismerjenek minket, a nevünkön szólítsanak, hogy figyeljenek ránk, hogy figyelmesek legyenek velünk. Nem is ragozom ezt. Ősi mély vágyunk van erre, hogy megmutathassuk magunkat, és mások lássanak bennünket, és ez valami jónak legyen a kezdete. Másfelől pedig az emberi természetünkben ott van ez a törekvés, hogy elbújjunk, hogy elrejtőzzünk. Nemde úgy van, hogy ne látszódjunk, hogy egy részünk ne látszódjék, hogy a múltunknak egy eseménye ne látszódjék. Hogy el tudjuk azt rejteni, el tudjuk kendőzni, hogy sose derüljön ki. Ahogy az ember a szónak most átvitt értelmében is az egész életét valamiféle bújócskázásban tölti; akarjuk néha megmutatni magunkat, és akarjuk, hogy találjanak meg minket, és ennek valami öröm legyen a következménye. Másfelől pedig szégyenükben, fájdalmunkban, félelmünkben, szorongásunkban ki tudja mi miatt szeretnénk elrejtőzni, vagy egy részünket elrejteni; senki ne lássa. Az ember úgy tűnik, egy ilyen lény, hogy egyszerre mutatja magát, és egyszerre rejtőzik, néha így, és néha úgy.

A második gondolat akkor erről szól, hogy hogyan is van a ma nemzedéke ezzel? Van bennem egy őszinte aggodalom a fiatalabb nemzedékek felé. Mégpedig azért van bennem ez a kifejezett aggodalom, aminek újból és újból szeretek hangot is adni, mert úgy tűnik számomra, hogy a fiatalabb nemzedékek valahogy úgy nőnek bele ebbe a világba, hogy azok, akiknek a részéről fontos lenne, hogy ők figyeljenek rájuk, nem figyelnek eléggé. Ez most nem kritika akar lenni, nem minősítés, egyszerűen csak az aggodalmamat, a fájdalmamat szeretném kifejezni ezzel kapcsolatosan, hogy fölnőnek a nemzedékek úgy, hogy akiknek a tekintetében vágynak ők megismertetni, fölfedeztetni, azok nem figyelnek rájuk eléggé. És közben mi történik? Hogy erre a nemzedékre nem figyelünk eléggé, de közben pedig mégis csak ők mutatják magukat. Ez meg zavar minket. Mikor mutatják magukat, ez zavar bennünket.

Akkor azt találtuk ki, hogy eltereljük a figyelmüket, azért, hogy amikor mutatják magukat, ne zavarjanak annyira, vagy pedig már ne is mutassák magukat, hogy még kevésbé zavarjanak bennünket. Ezért adunk nekik okos eszközöket, mindenféle képernyős dolgokat, digitális tárgyakat. És mi történik ezzel a nemzedékkel? Az történik, hogy egy idő után figyelni sem tudnak, mert azt tanulják meg, milyen az, amikor lekötjük a figyelmüket azért, hogy ne látszódjanak, mert akkor nekünk figyelnünk kéne rájuk. Ezért lekötjük a figyelmüket, aminek az az ára, hogy nem tudnak figyelni.

Ahogy egyre nagyobbá lesznek, fölnő egy nemzedék, akiről azt mondhatjuk el, hogy egész szélsőségesen éli meg az emberi természetnek a bújócskázását. Az egyik az, hogy állandóan próbálja magát megmutatni. De hogyan próbálja megmutatni magát? Szinte magamutogatóvá válik egy nemzedék. Nem csak megmutatni kívánja magát, hogy fedezzék föl, és lássák őt, magamutogató lesz. Közben, miközben magamutogatóvá lesz, attól a természetes ősi, igaz vágytól, hogy vegyetek észre, aközben ott van a másik rész is, elrejtőzik. Sokszor már csak a négy fal között, sokszor már csak egy képernyő előtt, elrejtőzik szinte az egész valóságtól, hogy egy ki tudja, milyen világban bolyongva bújjon el. Ezért aggódom a következő nemzedékek miatt. De nem erről szeretnék beszélni, hanem csak valahogy elmélyíteni a témát, és az emberi természet, hogy hogyan is van akkor ez, hogy – és ezt most nem fejezem be, mert már beszéltem róla.

Nézzük akkor a harmadik gondolatot! Amikor egy nemzedék, és többé-kevésbé mi is, természetesen a magunk módján, egy nagyon nagy dilemmában találjuk magunkat. A dilemma így szól: Most akkor az egész életünket arra fordítsuk, hogy látszódjunk, esetleg megmutassuk magunkat, vagy esetleg magamutogatóvá legyünk, hogy azután történhessen már valami jó, valami szép, valami emberi, valami szívet melengető, vagy pedig valamilyenné akarjunk válni? Ez az ember ősi dilemmája. Valaminek látszani, vagy valamilyennek lenni.

Azt is mondhatnám, ez egy stratégiai döntés kérdése. Mindannyian akarva-akaratlanul, tudatosan vagy nem, eldöntöttük, hogy valamilyennek akarunk látszani, és felnőttként is, mint valami kicsit elhagyatott gyerek, bújócskázunk, ezt megmutatjuk, azt elrejtjük, ezt így csináljuk, hogy ezt vedd észre, ezt gondold rólam, így láss engem. Hogy az ember akkor bennreked a bújócskában, vagy pedig elindul egy másik irányba, ami így szól, hogy elsősorban nem az foglalkoztat, milyennek látszom, és főképp nem arra helyezem az időt és energiát, hogy tűnjek valamilyennek, hanem elkezdek azon dolgozni, hogy valakivé váljak. Ez egy stratégiai döntés kérdése.

Így eljutok a negyedik gondolatig, hogy hogyan látjuk akkor ennek tükrében az írástudót, a farizeust? A farizeus trükkös, a farizeus az a valaki, aki állandóan a másikat lesi, lesi és nézi a másikat, és azon töpreng, hogy a másik hogyan látja őt. Ahogy ő mutatja magát, a másik elhiszi-e azt, hogy ő olyan, amilyennek ő mutatja magát? De miközben állandóan a másikat figyeli és lesi, aközben saját magára van tekintettel, valójában önmagát nézi, a másikat lesi és figyeli, de valójában önmagát nézi. Ehhez kapcsolódik egy harmadik elem, ez pedig az, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha ő Istent nézné. Valójában nem Istent nézi, hanem úgy tesz, mintha Istent nézné. Az írástudó és a farizeus a másikat nézi, és azzal a vággyal teszi ezt, de azzal a szorongással is, hogy „Remélem elhiszed, hogy olyan vagyok, amilyennek mutatom magam!”. Mert ő ebben a stratégiai helyzetben, hogy látszani valaminek, vagy lenni valakivé, úgy döntött, hogy látszani valakinek. Nem csodálom, hogy szorong, hogy minden figyelmét az köti le, hogy te hogyan látod őt, miközben bezáródik abba, hogy állandóan magára van tekintettel, és közben el kell játszania, hogy Istent nézi.

Így jutok el a következő gondolatig. Ez mit jelent? Hogyha valaki úgy döntött, hogy inkább valakivé szeretne válni, nem pedig valamilyennek látszani, akkor az Istenhez fűződő bizalmi kapcsolatát kezdi kiépíteni, és ebben a bizalmi viszonyban szeretne valamilyenné érlelődni, valamilyenné növekedni. Tudja, hogy az Istennel való bizalmi kapcsolat révén lehet igazán az a valaki, akivé érdemes válnia. De ha nem ebbe az irányba mentünk, hanem a másik irányba, akkor az fog történni, hogy állandóan arra kell figyelnem, és itt akkor a különböző lépéseket szeretném mondani, hogy meg kell próbálnom elhitetni veled azt, amilyennek mutatom magam. Azután ez nem elég, el kell hitetnem magammal is, hogy az vagyok, amilyennek mutatom magam. De az igazi trükk az, hogy megpróbálom elhitetni Istennel, hogy az vagyok, amilyennek mutatom magam.

Nem kritikaként mondom, de szinte nincs olyan vasárnap, amikor ne tapasztalnék egy olyan gyónót, aki eljön, és látom, ahogy mondja, ahogy ott jelen van, hogy ő most először el akarja velem hitetni azt, azért, hogy ő is elhiggye, és nagyon néz engem, hogy én elhiszem-e azt, amit ő ott mutat. És hogyha én elhiszem, a pap elhiszi, akkor azzal az önmegnyugtató érzéssel lép majd ki, hogy akkor Isten is biztos elhitte. És látjátok, hogy milyen óriási különbség van aközött, hogy valaki arra törekszik, hogy Isten elhiggye azt, amit én mutatok magamról, vagy pedig, hogy a bizalmi viszonyomat építem ki ővele. Nézzétek el nekem, hogy ezt így mondom, nem esik nekem jól statisztájává lenni egy olyan folyamatnak, amiben rajtam keresztül próbálja valaki elhitetni Istennel, hogy ő az a valaki, amilyennek mutatja magát. De most ezt nem is akarom már tovább mondani, hanem nézzük akkor a következőt.

Ez pedig, hogy szeretném az együttérzésemet kifejezni azok felé a gyónók felé, akikkel kapcsolatban ez a nehézségem van. Mégpedig azért, mert majdnem biztos vagyok benne, ha valaki például ezt teszi, szerintem ő elég erősen szoronghat attól a gondolattól, hogy Isten mindent lát. Nem csoda, hogy ő megpróbálja magát valamilyennek mutatni, hiszen egy olyan Istennel kapcsolatban, aki odakint őt lesi, és figyeli, talán, mint valami nyomozó. Sőt, ennél egy másik képet is szeretnék idehozni, ez egy történet.

Képzeljétek el, volt egy idős pap bácsi. Az idős pap bácsi azt vette észre, hogy a fiatal káplán lelkesen a gyerekmisén beszélget a gyerekekkel, és nem valami szentbeszédet mond, hanem hát kérdezgeti őket. Az idős pap bácsinak tulajdonképpen meg is tetszett ez, mert látta, hogy a gyerekek ezt mennyire élvezik, és egyre többen vannak. Volt egy vasárnap, amikor ez a káplán nem volt ott, és ezért az idős pap bácsi, életében először eldöntötte, hogy ezt most ő is megcsinálja. Az idős pap bácsi fogta a mikrofont, és kiált a gyerekek elé, és a következő kérdést tette föl nekik: „Mondjátok meg nekem, milyen is Isten?!” Hát persze, a gyerekek a maguk módján mondták, amit tudtak: olyan, mint Jézus, a jó pásztor… Nem ragozom. Végül az idős pap bácsi a következőt mondta: „Na, gyerekek! Isten olyan, mint egy légy: mindent lát.”

Ezután egy kicsit kevesebb gyerek érkezett a következő vasárnap a templomba, amit szintén meg tudok érteni, mert egy olyan Istenben, akire a legjobb kép az, hogy olyan, mint egy légy, nem tudom, hogy az én gyermeki nyitottságommal nagyon vágyakoznék-e, de minden esetre ez a kép megindokolhatja számotokra azt, hogy miért vagyok nagyon együttérző azokkal, akik például szorongva gyónnak, egy olyan Istennek, vagy inkább egy olyan Isten elől rejtőzködve, aki mindent lát.

Megint egy történet. Egy ismerősöm mesélte, kamionos. Azt mondja: „Járjuk egész Európát, megyünk ide-oda. Néha kamionstop van, akkor dekkolunk másfél-két napot. Hát persze, ilyenkor azért előkerül a tömény, meg ez-az. Van olyan kamionos társam, aki mikor ott összejöttünk, ő mindig befeküdt a kamion alá, és ott ivott. Döbbenten kérdeztük: Megbolondultál? Miért a kamion alatt iszol? – Azért, mert Isten mindent lát, de a kamion alatt…”

Mit szerettem volna ezzel mondani? Nem csodálom, hogyha valakiben Isten úgy él, hogy Isten odakint van, mint egy légy, vagy mint egy nyomozó, hogy valahogy inkább először is megpróbál valamilyennek látszani. Esetleg az van benne, persze érdemes volna valamilyennek lenni, de arra már se idő, se energia nem jut. Mert ez elől az Isten elől az ember tényleg megpróbál inkább elrejtőzni.

Így érek el a következő gondolatig, hogy mi az, ami föloldhatja ezt a feszültséget. Talán éppen az, hogy egyszer csak az ember fölismeri azt, hogy Isten nem az a valaki, nem pusztán az a valaki, aki odakint van, hanem Isten az a valaki, aki idebent él. Milyen érdekes, az ember, akiben Isten úgy él, hogy Isten odakint van, és les, és néz, és figyel, és ki tudja, annak mi lesz a következménye. És milyen másképpen él az a hívő, akiben az él, hogy Isten elsősorban nem az a valaki, aki odakint van, hanem az a valaki, aki idebent él. Milyen érdekes, az ember, aki rejtőzködik Isten elől, de rejtőzködik minden embertársa elől, hiszen, ha valamilyennek látszani akarok, akkor az azt jelenti, hogy mindenki elől megtanulok rejtőzködni. E mögött minek a naivitása húzódik? Hogy lehet, hogy Isten mindent lát, és az is lehet, hogy Isten mindenhol van, de egy hely van, ahol el tudok rejtőzni előle, és az nem a kamion mögött és alatt van, hanem a szívemben.

Az ember megpróbál elrejtőzni Isten elől saját magában. Egy olyan Isten elől, aki sehol máshol nincs, csak odakint, nem csodálom, hogy az ember, aki szorong, megpróbál elrejtőzni odabent. De azon se csodálkozom, hogy az ember, aki megpróbál elrejtőzni mindenki elől, beleértve Isten elől is, saját magában, rettenetesen magányossá lesz, mert úgy látja, és úgy éli meg saját szívét, hogy ott senki nincsen. Éppen ezért lehet oda elrejtőzni még Isten elől is. Egy olyan emberi szív, ahol senki és szinte semmi nincsen, hogy az egyszerűen csak valami rejtek, ahova elbújunk Isten és a másik ember elől, nem csodálom, hogy úgy nehéz az élet.

Így érek el a beszédnek, a gondolatmenetnek a vége felé, hogy ezért van egy óriási lehetőségünk, hogy fölismerjük Istent, aki idebent van. Most én is megfigyelhetem az asszonyt, aki a két fillért dobja a perselybe. Nem tudom, hogy tibennetek milyen érzést kelt az asszony, aki az egész megélhetését bedobja a templomperselybe? Én elmondom nektek, hogy nincs olyan, amikor olvasom ezt a történetet, hogy ne jutna eszembe az a kép, hogyha én tudnám, hogy az az asszony most az egész megélhetését dobta a perselybe, hogy ne éreznék késztetést arra, hogy odamenjek, kivegyem a perselyből, és utánaszaladjak, és azt mondjam neki: „Isten elfogadta, ezt légy szíves, rakd már el! Egyszerűen elviselhetetlen nekem, hogy most az egész megélhetésedet odaadod. Mi lesz teveled?”

És hogyha nézzük, ahogyan Jézus együtt volt velünk, újból és újból nemde arról beszélt, hogy vegyük észre a szegényt, akinek már a megélhetése is nehéz, és segítsünk a nyomorúságán. Milyen érdekes, hogy ebben a történetben mintha pont fordítva lenne, Jézus azt mondaná: „Dobja csak be!” Mindenét odaadta. – „Ez igen!” – De mi lesz az asszonnyal? Erre a kérdésre, hogy rendben van, odaadta mindenét, de „Mi lesz az asszonnyal?” a válasz a mai evangélium tükrében az, hogy az asszony ismeri azt az Istent, aki odabent van. Ha az asszony odaadja mindenét annak a valakinek, aki odakint van, hú, de kevés marad idebent. De az asszony azt a két fillért nem egy távoli Istennek adta, aki ki tudja, hol van, de azért mindent lát, hanem annak az Istennek, aki idebent van. Mert az asszony szíve tele van ezzel az Istennel. Ezért, amikor odaadja mindenét annak az Istennek, akivel tele van a szíve, akkor ugye tudjuk, hogy nem lesz szegény. Ugye ismerjük azokat az édesanyákat, azokat az édesapákat, a nagymamákat, a barátokat, azokat az embereket, akik egy-egy gesztusukban egész lenyűgöző módon oda tudnak szinte mindent adni, vagy adott esetben az életüket is odaadják.

Hogyan lehetséges ez, hogy számukra az a… hogy az édesanya számára, amikor a gyerekének azt odaadja, a gyereke nem csak odakint van, hanem idebent is. A barát, aki odaadja az életét a barátjáért, az a barát nem csak odakint van, hanem idebent is. Ezért az ember egyszer csak fölismerheti azt, hogy a szív nem arra való, hogy oda elrejtőzzünk Isten, és mindenki más elől, hanem az emberi szív arra való, hogy fölfedezzük, hogy ott micsoda gyönyörűség és micsoda szépség lakik.

Ezért mondhatnám azt, hogy az emberi szív legcsodásabb része nem a jó tulajdonságaink, vagy amit jól csináltunk, vagy az erényeink. Az emberi szívünk legcsodálatosabb része – így mondom, egyszerűen – a bennünk lakó Isten. Ezért az az ember, aki nem látszani akar valamilyennek, és nem attól szorong, hogy Isten mindent lát, és akkor ennek mi lesz a következménye, az az ember azt mondja: „Hát bennem egyszer csak fölfakadt egy mély vágy, hogy látni akarlak Téged. Nem az foglalkoztat engem, hogy Te látsz-e, és milyennek látsz, és hogyan látsz, és mit nézel. Dehogy ezzel foglalkozom. Azzal foglalkozom, hogy a szívem mélyén van egy kiapadhatatlan vágy: látni akarlak! Azért akarlak látni úgy, ahogy vagyok, hát dehogy foglalkozom én azzal, hogy most éppen tépetten, koszosan, mocskosan, vagy hogy vagyok; látni akarlak. Ezért rohanok, és azért akarlak látni, mert a szívemnek Te vagy a legcsodálatosabb része, és föl akarlak fedezni.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )