Mk 13,24-32 - Évközi 33. vasárnap

2021.11.14.

Megosztom
Elküldöm

Halandóság, múlandóság, tökéletlenség, végesség, nem tudás.

Olvasmány (Dán 12,1-3)

A végső nagy napokról szól az Úr: Abban az időben fölkel Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója; mert olyan szorongattatás ideje következik, amilyen még nem volt soha, amióta nemzetek vannak. Abban az időben megszabadul néped, mind, aki be van írva a könyvbe. Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra. Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok.

Szentlecke (Zsid 10,11-14.18)

Testvéreim! Minden pap naponta elvégzi szolgálatát, és ugyanazt az áldozatot többször is bemutatja. Ezeknek azonban nincs erejük a bűn eltörlésére. Krisztus ellenben csak egy áldozatot mutatott be a bűnökért, és örökre helyet foglalt az Isten jobbján. Már csak arra vár, hogy minden ellensége hódolattal leboruljon lába előtt. Egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. Ám ahol ezek bocsánatot nyertek, ott nincs többé bűnért való áldozat.

Evangélium (Mk 13,24-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Azokban a napokban, amikor a gyötrelmek véget érnek, a nap elsötétedik, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről, és a mindenséget összetartó erők megrendülnek. Akkor majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. Szétküldi angyalait, és összegyűjti választottait a világ négy tájáról, a föld szélétől az ég határáig. Vegyetek példát a fügefáról: Amikor már zöldellni kezd és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtó előtt. Bizony mondom nektek, nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim soha el nem múlnak. Ám azt a napot vagy órát senki sem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem egyedül az Atya.

Vasárnapi beszéd

Amikor az ég erői megrendülnek, amikor a gyötrelmek véget érnek, amikor az életünk a földön befejeződik… Elég komoly témánk van a mai vasárnapra. Minderről összevontan szeretnék beszélni. Így is mondhatnám, hogy a múlandóságunk, a halandóságunk, a végességünk, a tökéletlenségünk, beleértve még azt is, hogy Jézus ahogy nem egyszer beszél erről: „Ezt még én se tudom, hogy ki ül a jobbomon és balomon, ezt a Mennyei Atya tudja.” Hogy mikor jön el a pillanat? Ezt is a Mennyei Atya tudja. Tehát összefoglalva, az emberi természetnek most erről az oldaláról szeretnék elmélkedni az evangélium alapján: halandóság, múlandóság, tökéletlenség, végesség, nem tudás. Mit kezdjünk ezzel?

Az első gondolatunk így szólhat, hogy kétségkívül egy életen keresztül tudatosan, nem tudatosan küzdünk, és küszködünk az emberi természetnek ezen adottságaival. Lehetőségünk van arra, hogy mindezekre valamilyen – így mondom most összefoglalva – lélektani választ adjunk, tehát valami olyan választ, ami a lélektan tárgyköréből megérthető. Igen ám, de pontosan az emberi természetnek erre a részére nem tűnik elégségesnek, ha csak valamilyen lélektani választ adunk, hanem szükségesnek tűnik, hogy adjunk rá valamilyen spirituális választ, valamilyen hitbéli választ. Ha ezt egy kicsit még jobban szálazhatom, azt mondhatnám, hogy az ember az emberi természetére adhat valami lélektani választ arra a helyzetre, amiben vagyok, arra az állapotra, amiben átérzem és átélem azt a helyzetet, de az szükséges válasz lesz, és nem lesz kielégítő, mert ezek nem adnak választ a létezésemre, az életem alapjára.

Egy egész konkrét példát szeretnék most idehozni, ezen keresztül ez megérthetővé válik, és a többi ennek a példának a logikájára kerül majd kifejtésre. Tehát akkor az első gondolat így szól, a bevezető után, hogy az ember egy olyan lény, a létezéséből adódóan, hogy vágyjuk a biztonságot, keressük a biztonságot. Bele van rajzolva az emberi szívbe és az emberi sejtekbe és természetbe. Mit jelent az, amikor erre az ősi, emberi, kikerülhetetlen vágyunkra valamilyen lélektani választ adunk? Ha a helyzetre adjuk a választ, akkor törekedni fogunk a biztonság megteremtésére. Ha az állapotunkra adunk választ, ahogyan átéljük ezt a helyzetet, akkor érdemes törekednünk a biztonságérzetünk kimunkálására. Tehát biztonság és biztonságérzet. Adunk akkor erre valami lélektani választ, de az ember számára ez nem lesz elég. Mert az emberi létezésre pusztán csak lélektani választ adni az válasz lesz a helyzetre, válasz lesz a jelenlegi pillanatnyi állapotomra, de nem lesz válasz az emberi létezésem lényegére, mert arra valamilyen spirituális válaszra van szükségem.

Hogy ez mennyire így van, felejthetetlen számomra, tizenvalahány évvel ezelőtt valahogy pont előkerült az embernek ez a törekvése a biztonságra, és erről volt szó. Majd azután megkeresett engem egy hölgy, és a következőt mondta: Ő ilyen gyönyörű beszédet, nagyszerű beszédet talán sose hallott. Ő elképesztően lelkes lett, mert ő tulajdonképpen biztosításokkal foglalkozik, és most ő megértette, hogy mi a dolga, és hogy mi dolgozhatnánk együtt. Én akkor beszélnék erről, hogy hogyan van is az ember, az ember mindenképpen kiszolgáltatott, múlandó és esendő, és utána ő jönne, és kötnék az életbiztosításokat. Most odáig nem jutottunk el, hogy kapok-e valami jutalékot, de hát tulajdonképpen azt sem tudtam, szinte olyan volt ez, hogy köpni-nyelni nem tudtam, hogy valaki így ragadta meg azt a beszédet. Ennél jobban nem tudom elmondani, hogy amikor az emberi természetre valaki csak valami, a helyzetre és az állapotra valami lélektani választ ad. Mert magunk között szólva, lehet, hogy valaki, aki átéli az emberi természetének ezt a kiszolgáltatottságát, és elmegy, és köt egy életbiztosítást, és közben átéli azt, hogy „Na, akármi is történik velem, ennek kapcsán tudok gondoskodni a családomról és másokról.”, én el tudom képzelni, hogy ő megnyugszik. Ez lélektanilag egy jó válaszlehetőség lesz neki az állapotra és a helyzetre. Hát, csak nem a létezésére. A létezésünkre az életbiztosítás nem válasz. De akkor mi az, ami itt válasz lehet?

Az első gondolatnál akkor tehát azt mondhatnám, hogy amikor eljutok például oda, átélve azt, hogy a létezésem okán a biztonság egy örök kérdés számomra, ahogyan Jézus azt mondja a kereszten, hogy: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Ez egy spirituális válasz, ez egy hitbéli válasz. Az ember adhat a helyzetére és állapotára számtalan választ, az nem lesz válasz a létezésünkre, mert arra valamilyen spirituális válaszra van szükségünk. Nem véletlen, hogy éppen Jézusnak a mondatát idéztem abban a kiszolgáltatott helyzetében, azért, mert a spirituális válaszaink ha Jézushoz tudnak kapcsolódni, azok valódi válasszá tudnak bennünk alakulni és válni. Így mennék akkor tovább. Először mondanék egy-egy gondolatot, milyen az, amikor a helyzetre, állapotra adunk valami lélektani választ, ami szükséges, de nem elégséges, majd pedig egy gondolat, egy lehetőség a spirituális válaszadásról.

A második gondolat akkor így szól: Kétségkívül halandóak vagyunk. Ez az emberi természet a mai evangéliumból is adódó, kikerülhetetlen része. A halandóságra milyen választ adhatunk? Egy olyan kedveset mondott nekem egy idős úr. Az idős úr a következőt mondta: „Feri! Azért jöttem el gyónni, mert betöltöttem a nyolcvanat. Hát, ez megér egy gyónást.” De nem csak ezt akarom idehozni, hanem azt mondja: „Tudod, annyira jól esik nekem, hogy én megéltem ezt a nyolcvanat. Azért esik jól, mert amíg nem voltam nyolcvan, hát már azért idős vagyok, hetvenkilenc évesen sem voltam fiatal, mindig arra gondoltam, hogyha én mondjuk most meghalok és eltemetnek, esetleg akkor a pap, vagy valaki azt mondja: <<Hetvenvalahány évet élt, élhetett volna még.>>” A mai lehetőségeink alapján még azt is mondhatnánk: „Hát, nem is volt még olyan idős.” Azt mondja: „De ahogy betöltöttem a nyolcvanat, szerintem ha a pap temet, mondhatja már azt: szép kort ért meg.” Szerintem tényleg mondhatja a pap, hogy szép kort ért meg, és ezt egy csodálatos emberi válasznak tartom arra, hogy halandóak vagyunk.

Ténylegesen milyen jó, amikor valaki ennek a gondolatának a lendületében viszi az életet, és azt mondja: „Nekem még dolgom van, nem halhatok meg fiatalon.” Ez egy jó válasz a helyzetre, az állapotra, és beleértve mindenre, amit ott átélünk, csak nem válasz a létezésre. A létezésemre nem lesz válasz, hogy elmúltam nyolcvan. És? Ezért a kérdés, hogy miféle spirituális választ tudunk, hitből adódó választ tudunk adni az emberi természetünknek erre a vonására? Eszembe jut Carl Gustav Jung lélektani szakember, aki azt mondta: Beszélgetek haldoklókkal, és az a tapasztalatom, akik valamiképpen abban a meggyőződésben élnek, hogy a halállal nem fejeződik be az élet, hanem van tovább, ők jobban viselik az utolsó szakaszt. Ezért ő a következő választ mondta erre, ez még mindig a lélektani rész: Ha receptre föl lehetne írni a halálon túli életbe vetett hitet, fölírnám orvosként receptre. De ez még mindig ide tartozik.

Mi az, ami egy kicsit talán több? Ezt úgy mondanám, ami a spirituális válasz: ahogyan megküzdünk a saját halandóságunkkal, megérthetjük azt, hogy a szó szoros értelmében nekünk sohasem a halállal van dolgunk, még csak nem is a saját halálunkkal, hanem a halandóság fölhívja a figyelmünket arra, hogy nem mindegy, hogy hogyan élek. Amikor megpróbálok, és elkezdek úgy élni, ahogy érdemes, beleértve azt is, hogy Isten mire mondaná azt, hogy „Te az én szeretett gyermekem vagy, kedvemet találom benned.” Amikor valaki elkezd úgy élni, hogy nap-nap után azt mondja: „Ahogy ma éltem, szerintem így érdemes.” És onnan tudom eldönteni, hogy így érdemes, hogy szerintem az égből a Mennyei Atya azt mondta volna nekem ma, hogy: „Ma kedvemet találtam benned.”

Az ember minél inkább úgy él, ahogyan érdemes, annál kevesebb dolga van a halállal. Hiszen ha úgy élek, ahogy kihozom magamból a legjobb lehetőségeimet, úgy, ahogy érdemes, annál többet úgysem tudnék tenni. Akkor megtettem, amire képes vagyok. Ha valaki ezt megteszi, nincs dolga a halállal, hanem az élettel van dolga. Ezért ha komolyan vesszük a halált, és úgy élünk, ahogy érdemes, egyszer csak egészen – hát ez a spiritualitásnak a halált fölülmúló tapasztalata bennünk – egyszer csak az élet kellős közepén találjuk magunkat, és szinte egyáltalán nem lesz dolgunk a halállal, hanem a leginkább az élettel. Hadd menjek tovább!

Negyedik gondolat. Van a fájdalom és a sebezhetőség. nem tudom, szíven ütött-e benneteket a mai evangélium kezdő sora, hogy „amikor a gyötrelmek véget érnek”? Hát, ha valaki úgy szenvedett már életében, akkor tudja, hogy ennek a mondatnak van realitása. Tehát itt van az emberi természet a maga fájdalmával, gyötrelmével és azzal, hogy az ember sebezhető. Sebezhető a lelkünk, a szívünk, a testünk. Annyira védtelenek vagyunk.

Eszembe jutott David Laing, egy pszichiáter. Idős korában egy kicsit eltávolodott attól, hogy orvosként segítsen. Kérdezték tőle, talán az egyik utolsó interjújában, hogy „Ön, ha bekerülne mondjuk egy pszichiátriára, annyira tönkre menne a lelke, annyira sérült és beteg lenne, mit várna ott, hogy mit tegyenek önnel?” Két dolgot mondott. „Én, aki annyira látom a saját orvoslásunknak a határait, a végességét, az esendőségét, azért két dolgot nagyon szeretnék. Az egyik, hogy bánjanak velem emberségesen. A másik pedig, hogyha erős fájdalmaim vannak, adjanak egy kis fájdalomcsillapítót.” Én ezt a kettőt igazi lényegi lélektani válasznak tekintem a helyzetre, a megélésére, arra az állapotra, amit az ember átél. „Bánjanak velem emberségesen, és csillapítsák a fájdalmam!” De ha ezt megteszik nekünk és értünk, lehetünk a szívünk mélyéből hálásak, de ez mégsem lesz válasz az ember kikerülhetetlen sebezhetőségére.

Akkor mi adhat itt valamilyen spirituális választ? Emlegettem már nektek ezt a mondatot. Elie Wieselt arról kérdezték, holokauszt túlélő, megtapasztalta az emberi sebezhetőséget és az emberi fájdalmat, és megkérdezték tőle, hogy meg tudná-e mondani, mi volt Auschwitz értelme. Elie Wiesel a következőt válaszolta: „Remélem, semmi.” Arról is beszéltünk már, hogy itt vagyunk a negyedik hullámnak (Covid – a szerk.) most már a fölszálló ágában. Föltesszük ezt a kérdést a sebezhetőségünk miatt. „Miért van ez a világjárvány? Mit tesz ez velünk?” Én szívem szerint azt mondanám, az embernek erre a kérdésre nem kell tudni válaszolnia. Nem kell tudnom, miért van ez a járvány. Az embernek arra a kérdésre érdemes tudnia válaszolnia, hogy: Hogyan élhetek értelmes életet akkor, ha a világjárvány kellős közepén vagyunk? Nem Auschwitznak kell, hogy legyen értelme. Reméljük, nem volt értelme. Nem ennek a járványnak kell, hogy legyen értelme, hanem az ember akar értelmes emberi életet élni járvány idején is. Az ember, aki az összes sebezhetőségével és az embertársai sebezhetőségével együtt is megtalálja azt, hogy hogyan élhet értelmes emberi életet, miközben lehet, hogy mint ahogy Jézus azt mondja: „Mikor fog ez történni? Nem tudom. És attól, hogy nem tudom, még nagyon is értelmes életet éltem.” Mert nem azt firtattam, hogy de akkor pontosan mikor és hánykor, hanem hogy hogyan élhetek értelmes életet.

Mi akkor a válasz a fájdalomra és a sebezhetőségre spirituális értelemben? Azt kérdezték megint csak egy haláltábor túlélőtől: „Mondaná meg, önökben, túlélőkben van-e valamilyen közös vonás? Csak néhány százalékuk élte túl. Van valami közös tehetség? Ez egy adottság, egy képesség?” Ez a túlélő a következőt válaszolta: „Van, van bennünk közös vonás, mindegyikünkben. Valakik valamikor segítettek nekünk. Gondolja, hogy a haláltábort saját erőből túl lehetett élni? Az ember annál sokkal sebezhetőbb.” Mit jelent a spirituális válasz? Ahogyan ez a valaki folytatta, és azt mondta: „Sokszor akik segítettek nekünk, hogy mi túléljük, ők ott maradtak.” Mi a spirituális válasz a sebezhetőségre? Amikor valaki szabadon a sebezhetőséget és a fájdalmat vállalja valaki másért. Mert abban ott feszül az önfelülmúlás, és az egy valódi spirituális válasz lesz a saját sebezhetőségére, amikor már nem a kiszolgáltatottság miatt szenvedek, hanem azt mondom, hogy ezt érted vállaltam. Következő.

Bizonytalanság és nem tudás. Így mondanám, a bizonytalanság az állapot, amiben vagyok, a nem tudás az a helyzet, hogy hát nem, nem tudjuk, hogy az pontosan mikor és hogyan van. Milyen emberi választ adhatunk rá, és érdemes rá adni? Eszembe jutott egy hölgy, pszichológus, ő maga meséli el ezt a történetet, és azt mondja. „Én egyetemi hallgató voltam, éppen tanultam még. Vége volt a vizsgaidőszaknak, és az utolsó vizsgám napján találkoztam egy évfolyamtársnőmmel. Már mentünk haza, letettük az egész félévet, és én boldog voltam, hogy jön a nyár. Ő pedig olyan nagyon, csak olyan szolidan, olyan magába fordulóan, olyan csendesen mondogatta: hát, jön a nyár, jön a nyár, hát nem tudom, hogy nekem jön-e a nyár.” De ez a fiatal pszichológia hallgató hölgy nem értette ezt az üzenetet, és aztán elváltak, ő továbbra is lelkes volt, és mondta: „Na, nyaralunk és Balaton…!” Néhány nap múlva kereste őt a rendőrség, és a két nyomozó azt mondta: „Mi ennek az X.Y. évfolyamtársnőjének a halála ügyében nyomozunk. A nyomozás azt derítette ki, hogy ön volt az utolsó föltételezhetően, akivel ő még találkozott. Mit tudna elmondani erről a halálesetről?” Akkor derült ki ennek a pszichológia szakos hallgató hölgynek, hogy abban a pár perces beszélgetésben ő nem ismerte föl, hogy öngyilkossági krízisben van a másik személy. Mondhatnám így is mindenféle kritika vagy gúny nélkül, hogy még nem tanulták. Őneki azt nem kellett tudnia fölismerni, mert még nem tartottak ott a tananyagban. Ez a pszichológia szakos hallgató hölgy a tudományágának az egyik legnevesebb képviselője lett, és a következőt mondja el erről az élményéről: „Én ott húszévesen megértettem azt, hogy amit megtanulok a lélekről, az emberről, az nem tananyag. Onnantól kezdve én nem valami tananyagról, tananyagból vizsgáztam, hanem tudtam, hogy minden egyes mondat, amit én ott tanulok, az lehet, hogy életet fog menteni. Ettől kezdve minden, ahogy az egész életemet végigtanultam, annak a hátterében nem az volt, hogy karriert akarok, vagy előre akarok jutni, hanem az, hogy tudtam, hogy minden mondat, amivel többet tudok, lehet, hogy valakinek az életét menti meg.” Az ember, aki úgy dönt, hogy egy egész életen keresztül tanulni akar, mert minden, amit megtanul, lehet, hogy valakinek az életét menti meg, egy kitűnő lélektani válasz a nem tudásra. Arra, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk, és bizonyos dolgokat nagyobbrészt sosem fogjuk tudni. De ez egy jó lélektani válasz, amivel jó lélekkel lehet végigélni az életet.

De milyen válasz adható akkor, hogyha valamilyen spirituális választ szeretnénk erre adni? A válaszunk lehet az, hogy az élet élhető akkor is, hogyha nem értek benne mindent. Olyan szép számomra az, amikor a nő kér valamit a férfitől, és a férfi nem kérdez vissza, hogy miért, hogy „Miért én? Miért most? Miért ezt? Miért így? Egyáltalán hogyan jutott ez eszedbe?” Olyan fölszabadító, amikor halljuk Jézustól például ezt a mondatot, hogy „A Mennyei Atyám akarata miatt. Lehet, hogy ezt most pontosan nem értem, csak ezt kérte tőlem. És mert Ő kérte tőlem, az elég nekem.” Mert a lélektani választ megadom, megpróbálok mindent megérteni, ami érthető. De közben, ha Isten kér tőlem valamit, azt megteszem az előtt is, hogy megérteném, mert lehet, hogy a megértés később jön.

Zorba, a görög. Nem tudom, ismerős-e számotokra, milyen gyönyörű az a sor, ahogy Zorba, a görög a következőt mondja: „Táncolni kell, uram. A zene majd megjön valamikor.” A keresztény ember ez a valaki. Lehet, hogy zene még nincs, de odarakom magam. A zene majd megjön valamikor.

A következő: félelem és fenyegetettség. Milyen választ adhatunk lélektani, emberi választ az állapotra és a helyzetre? Vegyük a legsúlyosabb esetét, a halálfélelmet. Nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy a halálfélelemnek csak a kisebbik része vonatkozik az elmúlásomra. Mert a nagyobb része a szeretteimre vonatkozik, az életre vonatkozik. A halálfélelem nagyobb részének a tartalma az, hogy mit fogok magam után hagyni, hogy mi lesz a szeretteimmel, ha elmegyek, hogy ki és hogyan fog majd az ő életükben jót adni nekik? Megtettem-e mindent, amit érdemes? A félelemnek a legmélye a halálfélelem, és a halálfélelemnek a legmélyén nem csak a halál köszön nekünk, hanem az élet, és azt kérdi tőlünk, hogy: „Megtettél-e mindent, amire képes vagy?” És amikor valaki elkezd félni a halálfélelemmel, akkor milyen nagyszerű lélektani válasz az, hogy kikristályosodik ebből, hogy hogyan érdemes élnem, hogy kikért és hogyan lesz érdemes élnem. Attól kezdve minden percet abban a meggyőződésben, de abban a megtiszteltetésben élem, hogy akkor most úgy élek, és azoknak adok, és úgy adok, ahogyan érdemes. És ez által érdekes módon elkezd csökkenni a halálfélelmem.

Hadd mondjak akkor egy utolsót! Mégpedig, ez a következő: ott van a múlandóságunk, és a múlandósággal együtt a végességünk, és a múlandóságban és a végességben megélhetjük a magányosságot is. Milyen lélektani választ adhatunk erre? Egy nagyon – számomra – érdekes kutatásról hallottam, ez pedig a következő. Itt vagyunk a világjárvány kellős közepén, és a világjárványban arra voltak kíváncsiak, hogyan hat ránk a természet. Ugye, ezt nem is kell különösebben indokolni, a természet jól hat ránk. Érdekes módon az ember, aki küszködik a múlandóságával, a végességével, és kimegy a természetbe, oldódik a szorongás, oldódik a stressz, oldódik a félelem és a bizonytalanság. Miért? Mert ahogy a pici ember ott van a hatalmas természetben, az égbolt és a fák, és az erdők, a fenyvesek és a tölgyesek, és a többi… Mit élünk át tudatosítás nélkül is? „Nahát, van itt nálunk valami több. Ez már akkor is volt, amikor nem voltam, még mielőtt lettem volna is volt, és elköltözök innen, ez az erdő akkor is lesz. Ez az égbolt akkor is lesz.” Az ember kilép a természetbe és átélheti a szó leggyógyítóbb értelmében, hogy van nálam valami több, és de jó, hogy én ezt a többet látom, és ez a több hat rám. Én ennek a többnek, hiszen én ennek a többnek része vagyok. Ez még az erdőben is így hat az emberi lélekre.

De ami igazán érdekes volt számomra, arra voltak kíváncsiak, hogy világjárvány idején hogyan hat ránk az épített környezet. Az derült ki, hogy még az épített környezet is jól hat ránk. Mert kimegyek, sétálok az utcán, és azt mondom: „Milyen gyönyörű, a húszas években építették. Ki élt itt a húszas években?” Megyek tovább. „Századfordulós!” Megyek tovább. „A háború után épült.” A műemléki épített környezet az emberi lelket gyógyítja, pedig csak tárgyak, és mi készítettük őket. Nem megrendítő, hogy járok a műemlékek között, és jól hat rám? Mert hírt ad egy épület arról, hogy az emberi múlandóság, végesség, esendőség és korlátok, hogy azok mennyire csak itt és most hatnak, és itt és most bizonyulnak olyan végérvényesnek.

Mert mi a spirituális válasz? Jézus ebben az evangéliumban annyira szépen és izgalmasan mondja, hogy „Az ég és föld el fognak múlni, kétségkívül a műemlékekkel és az erdőkkel együtt. A szavaim nem veszítenek érvényességükből. A szavaim nem múlnak el.” Amikor a kicsi ember komolyan veszi a nagy Isten szavát, és elkezdünk ahhoz kapcsolódni, és abból táplálkozni, hát Isten szava. Mennyivel sokkal inkább túlmutat a mi végességünkön és kicsinységünkön, mert az a szó teremtette ezt a világot. Az a szó vált meg bennünket. És az a szó mondja nekünk, hogy: „Szeretlek téged.” Milyen szép, ahogy az ember ebben az esendőségben, múlandóságban és végességben átéli sokszor a saját magányosságát. És mit mond Jézus? „Úgy lesz az, hogy a föld végső határáról is Isten mindenkit összegyűjt.” Mi küzdhetünk a magányossággal, de ez a magányosság a személy voltunkról ad hírt, hogy személyek vagyunk, megismételhetetlenek és rendkívüliek, egyediek. De ennek az az ára, hogy néha magányosnak érezzük magunkat.

Erre a spirituális válasz az, hadd mondjam most így: Beszélgettem néhány nappal ezelőtt valakivel, aki készül a keresztelésre. Mondtam neki, hogy meg fogom rajzolni a kereszt jelét a homlokodra, hogy örömmel és szeretettel fogad téged a keresztény közösség. „Tudod te azt, hogy neked nem csak Istennel lesz kapcsolatod, hanem a szentek a te barátaid lesznek?” Rám nézett, egy fiatal valakiről van szó, és a következőt mondja: „Cimboráim lesznek a szentek?” Milyen lelket fölemelő, mikor valaki úgy él ezen a földön, hogy a szentek a cimboráim, hogy nekem a szentek a barátaim, és a szentek a puszta létezésükkel túlmutatnak azon a korlátoltságon, és végességen, és múlandóságon, és esendőségen, amit én most olyan erőteljesen megélek.

Ezért a záró mondat így szól: Szükséges lélektani válaszokat adni a helyzeteinkre és az állapotainkra, de a létezésünkre Isten inspirálta válaszokra van szükségünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)