Lk 3,1-6 - Advent 2. vasárnapja

„Minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”

Olvasmány (Bár 5,1-9)

Jeruzsálem, vesd le a gyász és az ínség ruháját, öltözzél annak a dicsőségnek díszébe, amelyet Isten ad neked mindörökre. Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az Örökkévaló dicsőségének koronáját, mert az Isten ismertté teszi fényességedet mindenütt az ég alatt. Isten ezt a nevet adja neked örökre: „Igazságosság békéje”, „jámborság dicsősége”. Kelj fel, Jeruzsálem, állj a magaslatra, és tekints keletre! Nézd, miként gyűlnek egybe fiaid, napkelettől napnyugatig a Szent (Isten) szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog mentek el, ellenség hajtotta őket, de Isten mindnyájukat visszavezeti hozzád, olyan pompával hozzák majd őket, mint királyi sarjakat. Mert elhatározta Isten, hogy alacsonnyá teszi a magas hegyeket és az örök bérceket. A föld színéig betölti a völgyeket, hogy bizton haladhasson Izrael Isten dicsősége alatt. Az erdők és az illatos fák Isten parancsára mind árnyékot nyújtanak Izraelnek. Isten vezeti majd népét örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát.

Szentlecke (Fil 1,4-6.8-11)

Testvéreim! Mindig, minden imádságomban örömmel emlékezem meg mindnyájatokról, mert az első naptól mindmáig közösséget vállaltatok az evangéliummal. Ezért bízom benne, hogy aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi. Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. Könyörgök is azért, hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjon a helyes ismeretben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, s bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcsében, amelyet Jézus Krisztus szerzett, Isten dicsőségére és tiszteletére.

Evangélium (Lk 3,1-6)

Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében történt: Poncius Pilátus volt Judea helytartója. Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániász pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idejében az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. S ő bejárta a Jordán egész vidékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, ahogy meg van írva Izajás próféta beszédeinek könyvében: „A pusztába kiáltónak ez a szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét.”

Vasárnapi beszéd

Olyan szép a mai evangélium abból a szempontból is, ahogyan az evangélista Jézusnak a születését az arra való várakozásunkat, a fölkészülésünket egy tágas összefüggésbe helyezi, és így kezdi el mondani, vagyis nem egyszerűen csak azt mondja, hogy „Na, megszületik az a pici baba, és akkor ott látjuk őt. Esetleg ott van apu, ott van anyu.” Most nem a betlehemi jelenetet szeretném idehozni, hanem arról van szó, hogy egy történelmi távlatba helyezi Jézusnak a születését, egy történelmi összefüggésbe. De még azon belül is mondhatjuk azt, hogy hogyan is történik ez? Megszólítja az Úr Keresztelő Jánost. Itt van egy személy, és ennek a személynek egy nagyon személyes küldetést ad. Majd ez a személy, aki az Istentől megkapja ezt a küldetést, ezt ő annak a népnek a tagjaként végzi el és látja el, és kimegy a Jordán vidékére, és megszólítja a választott nép tagjait: „Jöjjetek, tartsatok bűnbánatot!” Majd pedig hogyan fejeződik be az evangélium? Milyen gyönyörűséges, hogy az utolsó mondat így szól, hogy „Minden ember meglássa a világ üdvösségét, minden ember üdvösségét.”

Vagyis Keresztelő Jánossal kezdtük, mondhatjuk így, az ő személyes küldetése, amit a nép körében végez el, hogy minden ember üdvösségre jusson. Ebben a nagy összefüggésben szeretnék beszélni a mai evangéliumról. Ez pedig az, hogy közben pedig egészen nyilvánvalóan, ahogy ott van a személy, ott van a közösség, és ott van az emberiség, ebben az összefüggésben, hogy meglássa minden ember a közelgő Üdvözítőt, mindezt az evangélista összeköti a bűnbánattartással. „Akkor most menjetek ki a Jordán folyóhoz, merítkezzetek alá, és tartsatok bűnbánatot!”

Mit jelent ez számunkra? Nagyon egyszerűen nem pusztán csak az, hogy most akkor a bűnbánati időben, ahogy szoktuk mondani, Adventben most akkor menjünk el gyónni. Ennél sokkal többről van szó, mégpedig arról, hogy az ember a valóságnak, az igazságnak, a realitásnak a maga felé eső részét vegye észre, azt tudatosítsa magával, majd pedig azt vegye magára. És amikor magára vette az igazságnak, a realitásnak és a valóságnak, annak a teljességének a maga felé személyesen rá eső részét, azért vállaljon felelősséget. Tulajdonképpen erről van szó. Hogy aztán ezt lebontogatjuk, és éppen így fejezzük ki, hogy például tartsunk bűnbánatot, vagy például tegyük jóvá, vagy például adjunk elégtételt, vagy például, például… Ez mind ennek valamiképpen a kulturális megvalósulása, és valamiféleképpen a kibontása és megélése. De mi a lényeg? Az, hogy az ember, ha készül az üdvözítő születésére, aki minden ember üdvözítője, akkor a teljes igazság magunkra eső részét vegyük magunkra, és annak a következményeit azt vállaljuk, ezt a felelősséget pedig éljük meg. Hadd menjek akkor tovább.

Mit jelent ez? Akkor ez azt jelenti, hogy milyen érdekes, azt mondja az evangélista, hogy Keresztelő Jánosnak meg kellett hirdetnie a megtérést a bűnök bocsánatára, mégpedig azért, hogy ezzel előkészítsük és egyengessük az Úr útját, útjait. Milyen érdekes, hogy az Úr útját előkészítjük, és hogyan csináljuk? Hogy a felelősség ránk eső részét magunkra vesszük, egy személyes bűnbánattartással, adott esetben. De nem érdekes, hát nem volna elég? Hát várjuk az Urat, hát jöjjön! Tényleg, jól fölöltözünk, ha kicsit még késik, akkor meg ne fázzunk, hát azt’ akkor jöjjön. Nem izgalmas e, hogy miközben az Úr érkezését várjuk, aközben azt hirdeti meg Keresztelő János, hogy „Te csinálj magaddal valamit!”? Ez egy lényegi momentum. Ha mi komolyan vesszük azt, hogy az Úr érkezését várjuk, akkor abból az fog következni, hogy egészen biztosan nekünk magunkkal valamit tennünk kell, ez egészen biztos, hogy így van. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert különben lehet bennünk ez a naivitás: „Hát az Úr érkezését várjuk, ráadásul ő a megmentő, a megváltó, minden emberé, hát akkor várjuk Őt nagyon, nagyon-nagyon.” Ez éppenséggel semmire nem lenne akkor elég.

Hanem mit jelent ez, hogy miközben az Úr érkezését várjuk, és arra készülünk, velünk van valami dolog, mindenkinek saját magával? Ez nagyon egyszerűen az igazságnak, a valóságnak és a realitásnak azt a jelenségét, mibenlétét tükrözi, hogy egy ideig kétségkívül meg lehetnek a magunk témái és a magunk problémái. Hadd hozzak csak utalásszerűn egyet-egyet, hogy aztán érthető legyen, hogy hova szeretném kivinni a gondolatmenetet.

Mit mond az alkoholbeteg személy? Azt mondja: „Iszom, mert van egy csomó problémám.” És akkor a csomó problémával foglalkozik. De egy idő után mindig történik egy fordulat, amit így mondhatunk: Már az igazságnak nagyobb része és reálisabb része nem az, hogy iszom, mert van sok problémám, hanem hogy azért van sok problémám, mert iszom. Ebben a pillanatban már nem a sok problémával van elsősorban dolgom, miközben azok tényleg, és valódi problémák, hanem magammal, azzal, hogy iszom. És amikor a házasok közt házastársi konfliktusok vannak, és van rengeteg problémájuk és számtalan témájuk, azok tényleg problémák és tényleg témák, és nehézségek, és megpróbálják őket megoldani, és valahogy-valahogy, hogy legyen jó. Egy pont után megint megjön a fordulat. Hogyan mondhatjuk a fordulatot? Úgy, hogy közben pedig egyszer csak már a kapcsolat nem azért kezd el esetleg tönkremenni, mert ezek a problémák és témák itt vannak, hanem azért, ahogyan egymással bánunk, amikor problémáink vannak. Vagyis megtörténik a fordulat, és a nagy téma már megint én és mi leszünk, nem az, amit eddig témának tartottunk. Azok a témák és problémák vannak, de a fordulat után az ember lesz a téma.

Amikor konferenciák garmadáját tartjuk a klímaváltozásról, amit most már klímakatasztrófának hívunk, a fordulat ebben a témában is már régen megtörtént. Már régen nem egy újabb konferenciát kell rendezni arról, hogy még újabb és újabb számokat mondjunk el a problémáról, mert a fordulat már megtörtént, az igazi nagy téma már az ember. Ezért rengeteg konferenciát kellene tartani arról, hogy az ember miért tesz, vagy miért nem tesz meg sok mindent, ami az ő személyes ráeső felelőssége lenne a személyes ráeső valóság és igazság okán.

Amikor megérkezett a COVID-19, persze, hogy azt mondtuk, hogy a vírus a témánk, a vakcina a témánk, az oltás a témánk, és az, hogy mindezt hogyan csináljuk majd. Ez pontosan így volt egy ideig. De itt is megtörténik egy idő után a fordulat, már meg is történt. És a fordulat után megint csak ki és mi a nagy témánk? Már nem a vírus, de az továbbra is probléma, és továbbra is téma. De a nagy témánk már nem a vírus, hanem mi magunk, az ember, aki vagy fölveszi az oltást, vagy nem veszi föl, hogy megértsük azt, ha valaki nem veszi föl, miért nem veszi föl, anélkül, hogy bántanánk, ítélkeznénk, vagy az agressziónkat őfelé árasztanánk ki, anélkül, hogy megértenénk, hogy mi történik. Ezért most már a nagy témánk megint csak az ember. Nem akarom ezt hosszabban. A realitás ránk eső része ebből a szempontból az, hogy egy ideig tényleg ott vannak a problémák és témák, de egy pont után jön a fordulat, és mindig én magam leszek önmagam legfontosabb témája. És ha én magammal nem kezdek valamit, akkor elakadtam az Úr útján.

Hadd hozzam ide akkor most ötödiknek azt, hogy természetesen mi miatt jövünk ide? Az Úr miatt, Isten miatt, várjuk Jézus születése napját. Készülünk, egyengetjük a magunk módján az Úr útját. Ámde egészen biztosak lehetünk, hogy ebben a témában is, ami persze problémákat is hozhat, egy idő után, ha valakinek fontos Isten, már nem Istennel van dolga, hanem magával. Mert egy idő után egészen biztosak lehetünk abban, hogy megtörténik a fordulat, és akinek nagy témája Isten, nekünk biztos, hogy az, biztosak lehetünk abban, hogy egy idő után a téma veleje már nálunk van. Amikor Keresztelő János eljön, és azt mondja „Ti várjátok az Üdvözítőt, a Messiást? Hát akkor készüljetek most már úgy, hogy vegyétek észre, mi a rátok eső rész! Mert már itt tartunk.”

Itt hadd menjek akkor tovább. Ez pedig akkor azt jelenti, hogy miután a ránk eső résszel tényleg nekünk van dolgunk, kétségkívül ez melós. Energiával, idővel, szenvedéssel szokott járni, azt pedig egyenesen nem szeretjük. Ezért nagyon gyakran járunk el úgy, mint a gyerekek. Mikor a gyerek úgy nagyon szabadulna már, és nagyon ki akarna menni a hóesésbe, meg ő hóembert akar, meg korcsolyázni akar, meg ő ki akar menni, és hó-hó-hó. És akkor azt kérdezi apu vagy anyu: „Kész vagy a leckével? Rendben van a szobád?”, akkor mit mond a gyerek? „Kész vagyok, megvagyok!” És akkor lehet, hogy úgy tessék-lássék gyorsan csinál valamit, a szekrénybe bekotor mindent, hogy ne lehessen látni a göröngyöket. Azután gyorsan-gyorsan, hogy ne lehessen látni ott a rögöket. És azt mondja, de el is hiszi, hogy „Kész vagyok. Itt már minden egyenes. Itt már minden szép sík. Itt most már nincsenek görbék, csak szép egyenesek.” A felnőtt ember is gyakorta így jár el.

Akkor erről szeretnék most mondani, hogy az ember akkor azt mondja: „Kész vagyok.”, de nem vagyok kész, hanem az embernek akkor megvan a személyes felelőssége. De a személyes felelősségünknek épp a mai evangélium fényében legalább van három dimenziója. A személyes felelősségünknek megvan az egyéni része, hogy én egyes emberként mikor mit hogyan tettem, nem tettem. Ámde az ember társas lény; csoportok, közösségek, cégek, intézmények tagja, része és részese. Ezért a személyes felelősségünknek mindenképpen van csoportos szintje, társas szintje, közösségi szintje, intézményes szintje. Majd pedig a személyes felelősségünknek van az emberiségre kiterjedő egyetemes szintje is. Az ember hajlamos úgy eljárni, akár Adventben is, miközben várjuk az Üdvözítőt, hogy a személyes felelősségünknek csak az egyéni részével foglalkozunk, és a csoportos, intézményes, közösségi részét besöpörjük az ágy alá, az egyetemes részét szívesen besöpörjük az asztal alá, és azt mondjuk: „Kész vagyok. Kész vagyok. Gyónni is voltam, elmondtam, hogy kétszer hazudtam, háromszor húslevest ettem pénteken, és a többi.” Vagyis a személyes felelősségünknek van egyéni, társas-csoportos-közösségi, és egyetemes szintje.

Akkor ebből mi fog következni? Az fog következni, hogy az igazságnak van egy énrám, van egy a csoportjainkra, és van az emberiségre vonatkozó része. És a valóságnak is van arra vonatkozó része, és a realitásnak. És az ember, aki tényleg ezt a felelősséget vállalni akarja, akkor ezt az egészet igyekezhet magára venni. Akkor ez pedig azt jelenti, hogy amikor Keresztelő János azt mondja „Jöjjetek ide, a Jordánhoz, és merítkezzetek alá a bűnök bocsánatára!”, akkor ezek a bűnök lehetnek egyéni-, társas-, vagy az emberiségre vonatkozó jellegűek. És milyen érdekes, hogy amikor arról beszélünk, hogy valaki kiáll, és azt mondja: „Én ezt az igazság nevében, vagy Isten nevében teszem.”, nagyon gyakran úgy jár el, hogy a hivatkozásában valami nála többre hivatkozik. Az emberiségnek egészen szörnyűséges életet élő tagjai amikor a szörnyűséges dolgaikat megteszik, nagyon gyakran mire hivatkoznak? Valaki-valami náluk többre. Hogy: „Ezt nem magamért csináltam, hanem hát az egyházamért. Nem magamért csináltam, a felekezetemért csináltam. Nem magamért csináltam, a hazámért csináltam. Nem magamért csináltam; a csoportomért, a közösségemért, a cégemért… csináltam.”

Ez egészen szörnyű, amikor valaki a felelősségnek ezt a három szintjét nem veszi magára. Egészen szörnyűséges életet élő emberek tudnak arra hivatkozni, hogy „A családomért tettem.” Tulajdonképpen ez egészen megrendítő. Most az olimpiáról hadd hozzak ide egy történetet, ami ugyanennek a jelenségnek egy megélése. Egy futó, Tokióban vagyunk, magas páratartalom, nagyon meleg van, maraton futás. Odaér a frissítő állomáshoz, és mikor odaért a frissítő állomáshoz, ott vannak kirakva a vizes poharak, ami hát nem is arra kell, hogy valaki jó eredményt érjen el, hanem ne ájuljon el, egyáltalán ne legyen rosszul. Ő fogja, megissza a vizet, majd a következő mozdulatával az összes többi poharat lesodorja, hogy akik utána jönnek, nekik ne legyen vizük. De hát ma már mindent fölvesznek, tehát a világhálón megnézhetitek ezt a mozdulatot. Megkérdezték: „De miért csinálta ezt?”, és azzal szembesítették: „A győzelem miatt? Azért, hogy győzzön, hogy egyáltalán jó eredményt érjen el, képes volt a sporttársaival ezt tenni?” Az illető ebben a szorult helyzetében a következőt válaszolta: „Nem magamért tettem, a hazámért.” Ez az, amikor valaki azt mondja, mint egy gyerek, hogy itt egyenesség van ám. Egyenesség van, síkság van, gyönyörű szépen itt minden el van lapogatva. De hát nincs ellapogatva. Az egyszerűen valami szörnyűséges, ott az ember fölbotlik és elesik.

Ez tehát azt jelenti, hogy amikor Jézus Keresztelő János, bárki elé áll, azért, hogy meghirdesse az igazságot, az üdvösség jó hírét, olyan elgondolkodtató az, hogy Jézus az igazságot nem az emberekkel szemben hirdette meg. Jézus az igazságot nem a választott néppel szemben hirdette meg. Jézus az igazságot nem egy-egy bűnössel szemben hirdette meg. Jézus az igazságot az emberért hirdette meg. Az igazságot minden emberért hirdette meg, meghirdette az igazságot a népért, és meghirdette az igazságot az egyes emberekért, minden egyes személyért. Hogy az igazság meghirdetése az nem másokkal szemben történt, akkor se, ha azok a mások gyarlók voltak, bűnösök, vétkesek, esendőek, törékenyek.

Az igazságot Jézus nem az emberrel szemben hirdette meg, hanem az emberért. Amikor az igazságot a személyért, a csoportokért, közösségekért, intézményekért, nemzetekért, egyházakért és az emberiségért hirdetjük meg, az az igazság meghirdetése. Akkor joggal mondjuk azt, hogy várjuk, hogy érkezzék meg a Béke Fejedelme. Mert akkor tudjuk, hogy az igazság hogyan hozza el a békét. Mert az az igazság, amit valaki egyes emberként, vagy egy csoportnak, intézménynek, felekezetnek, egyháznak a tagjaként másokkal szemben hirdet meg, abból sosem lesz béke. Ezért a keresztény ember az igazságot a másikért hirdeti meg. Ennek nagyon egyszerűen például az a következménye, hogy mi az utakat igyekszünk egyenessé tenni, és nem a másik embert laposra verni, mert az nem ugyanaz. Nem a másikat kell laposra verni, mert nincs igaza, hanem az Úr útjait egyenessé tenni, hogy azon még az is tudjon járni, akinek a járás nagyon nehéz. Hogy azon még az is tudjon tájékozódni, akinek a tájékozódás is nehéz.

Ezért mondhatjuk azt, hogy milyen sokan vannak, mint a kicsi gyerekek, azt mondjuk: „Kész vagyok.” Hogyan lennénk kész akkor, amikor például azt gondoljuk, hogy akkor az igazság meghirdetése agressziónak vagy erőszaknak az érvényre juttatásával megtörténhet? Az egészen elképzelhetetlen. Milyen érdekes ez, ahogyan azt gondoljuk, hogy ez lehet, és akkor van három alapvető – mondjuk – tévedésünk. Az egyik, hogy mire szoktunk hivatkozni? Azt mondjuk: „Hát, féltem. Nem csináltam volna, de végül aztán hát, talán az agressziómat az indokolja, hogy féltem, félelemből cselekedtem.” Tudjátok, a kutatók miről beszélnek? Hogy nagyon sokszor, amikor a félelemre hivatkozunk, nem a félelemről van szó, hanem a mohóságról. De az ember, mint a kicsi gyerek, sokkal könnyedebben tudja azt mondani: „Féltem.” Ez pont olyan, mint amikor az ember azt mondja: „Kész vagyok.” Magunk előtt sokkal egyenesebbnek tűnik azt mondani: „Félelemből bántam veled rosszul.”, mint hogy fölismerjem, hogy mohóságból történt.

Mi a második, ami sokszor fölmenti bennünk az agressziót? Azt mondjuk „Persze, hát féltem.” A másik, mikor azt mondjuk: „Nem volt más választásom. Féltem, és nem volt más választásom.” Ezzel szemben pontosan tudjuk, hogy mindig van más választásunk. Semmi másra nem érdemes nekünk gondolni, mint Keresztelő Jánosra, aki azt mondja: „Gyertek ki a Jordánhoz! Mert ha ti elismeritek, hogy van bűnötök, azzal azt is elismertétek, hogy lett volna másik választási lehetőségetek.” Mert ha az embernek nincs választási lehetősége… Tehát a másik, amikor azt mondjuk: „Kész vagyok.”, az, amikor arra hivatkozunk magunk előtt, hogy „Nem volt más választási lehetőség.” A realitás pedig az, hogy mindig van. Az első tehát a félelem, a másik, hogy nem volt más választási lehetőségem. Most a kettő összekötve: nem félelem, hanem mohóság.

Délelőtt találkoztam itt egy kedves hajléktalan barátunkkal. Láttam, hogy van rajta egy póló, meg egyetlen vékonyka kis kabátka, és így állt itt az egy fokban. Kérdeztem tőle, hogy nem fázik-e? Rám nézett, és ez a hajléktalan férfi, aki több, mint húsz éve él az utcán, a következőt válaszolta nekem: „Feri atya! Az embernek nem lehet meg minden. – Te, nem kéne neked egy pulóver? – Feri atya, az embernek nem lehet meg minden.” Hát, tulajdonképpen nehezen kapok szavakat erre. Egy hajléktalan ember az egy fokban pulóver nélkül áll, és erre, hogy „Nincs pulóvered?” az a válasza, hogy „Az embernek nem lehet meg minden.” Nem megrendítő, amikor egy hajléktalan ember egy ilyen választ ad?

A harmadik, amivel az agressziónkat szoktuk menteni, hogy miért, miért, hát miért is, miért is? Azt mondjuk: „Nem lehetett vele együttműködni. Persze, mert nem volt már más. A következő lépés már csak ez lehetet.” És közben pedig milyen fenyegetőek és bántóak tudunk lenni. Nem csak egyéni szinten; csoportos, közösségi, intézményes, emberiség szinten. Miközben szívesen vagyunk úgy, mint a gyerekek, és azt mondjuk: „Kész vagyok.”, miközben két dimenziót besöpörtünk az ágy alá.

Hadd menjek most akkor a legvégére. Ez pedig, hogy amikor valaki fölismeri a felelősségét, a személyes felelősségét, annak nem csak az egyéni részét, hanem a csoportos és intézményit, sőt, az egyetemes emberit, majdnem biztos lehet benne, hogy amikor odamegy a Jordán folyóhoz, és azt mondja, hogy: „Ezt mi nem csináljuk jól, MI, így, együtt.” De a MI alatt nem azt érti, hogy a sajátját besöpri a MI alá, hanem azt mondja, hogy „Én is részese vagyok annak. Ezt mi együtt nem csináljuk jól.”

Amikor valaki odamegy a Jordán folyóhoz, hogy erről beszéljen, szinte biztos lehet benne, hogy az a csoport, közösség, cég, vagy intézmény előbb-utóbb valamilyen formában hajlamos lesz őt árulónak kikiáltani. Ebben majdnem biztosak lehetünk. Ezért nem csoda, hogy az ember, mint egy kicsi gyerek ennek a következményeit nem szívesen vállalja, hanem inkább azt mondja: „Az egyéni részt azt elrendeztem, kész vagyok.” Miközben a felelősségünknek van nem csak egy egyéni, hanem egy társas felelősségünk, egy egyetemes felelősségünk. Ha minden egyes ember a maga dolgát jól megcsinálja, attól még azok a csoportok, közösségek, intézmények és mi emberiség szinten működhetünk rosszul. Ezt úgy hívják, hogy rendszerszintű probléma. Ezért az egyes embernek mindazon rendszerszintű problémákkal is van dolga, aminek részei és részesei vagyunk.

Hadd hozzak egy nagyon egyszerű példát erre. Mikor a férj és a feleség veszekednek egymással, és a veszekedés elfajul, de már öt-tíz éve zajlik ugyanabban a forgatókönyvben, és mindig a problémák és a témák. Hova térnek előbb-utóbb vissza? Hogy: „A múltban, hogy te mit csináltál, a múltban mit csináltál, és te mit csináltál a múltban, és te vagy a hibás, meg miattad, és a múlt, és a múlt, és a múlt.” Erőltetnek olyan megoldási kísérleteket, amelyekkel tönkreteszik az életüket. Ez rendszerszintű probléma. Erre például mit mondanak azok, akik segíteni akarnak nekik? Azt mondják, hogy „Azonnal abba kell hagynotok azt, hogy a múlt témáit hánytorgatjátok föl! Mert ha így jártok el, akkor a jelen nehézségeit nem tudjátok megoldani.” Nem arról van szó, hogy a múltban az nem történt így, úgy, vagy amúgy. A probléma és a valóság, a realitás így van. De ha mindig végül a múlthoz értek vissza, az egy rendszerszintű problémának lesz a része. És ti erőlködhettek akármennyit, ha nem értitek meg, hogy nektek a jelennel van dolgotok.

Ugyanide tartozik az is, ha az ember abban az elmérgesült konfliktusban nem érti meg, és nem fogja föl, hogy most már tényleg valamit másképpen kell csinálnom. Hiszen már öt és tíz éve már mindent kipróbáltam, hát, és akkor ide jutottunk. Ez egy rendszerszintű probléma. A rendszerszintű problémára rendszerszintű válaszra van szükség. Az egyes ember tehát megpróbálhat a maga nevében az egyéni felelősségével igenis jól sáfárkodni, attól még nagyon sok minden nem fog megjavulni. Sok minden meg fog javulni, és sok minden nem. Pont úgy, mint a gyerek szobájában, aki azt mondta: „Nézzetek ide, ide, és ide! Rend van.” És rengeteg más helyen egyáltalán nincsen rend.

Akkor így elérkezem a végéhez, Mert olyan szép a mai evangélium. A mai evangélium hogyan hozza azt, hogy ÉN, és MI, és Mindenki? Azért, hogy „minden ember meglássa a világ üdvözítőjét”. Azt úgy hozza, hogy Keresztelő Jánosnak van egy nagyon személyes felelőssége, egy nagyon személyes küldetése. Ezt a nagyon személyes küldetést egy csoportnak, egy népnek, egy intézménynek – mondjuk így – egy vallásnak, egy felekezetnek a tagjaként végzi el, minden ember javára. Ezért, ha az ember az Úr útjait egyengetni akarja, nem az Úr útját, az Úr útjait, a minden ember felé eső utakat, akkor az azt jelenti, hogy fölismerem a személyes felelősségemet és küldetésemet. Azt csoportok, közösségek, felekezetek, intézmények tagjaként elvállalom, de úgy csinálom, hogy az minden ember javára legyen.

Csak egy záró történet egy színészről. Nem mondom a nevét, mert nem ez az érdekes. Ez a színész pár évvel ezelőtt kapott egy ajánlatot. Az ajánlat így szól: egy napi munka, egy reklám forgatása, egy napi munkáért ez a világhírű színész kapott egy ajánlatot, 35 millió dollár, egy napi munka, 35 millió dollár. A színész hazament, és megbeszélte a feleségével. A következőt válaszolta: „Nekem ez, hogy egy napi munkáért 35 millió dollár, nem éri meg. Három ok miatt nem éri meg. Az első az, hogy ez a légitársaság, amelyiknek a reklámjában kellene szerepelnem, egy olyan országban működik, amely országban sok embertelenség zajlik, és az emberi jogokat nem tartják tiszteletben. A második okom, hogy miért nem éri meg nekem egy nap alatt 35 millió dollár, az, hogy akkor azon a napon nem lehetek a családommal. A harmadik ok, ami miatt nekem ez egyáltalán nem éri meg, hogy elveszi az alvásidőmet.” Arra csodálkoztam rá, hogy itt van egy színész, aki azt mondja: „Nekem egy napi munkáért a 35 millió dollár egyáltalán nem éri meg, mégpedig azért, mert van az emberiség, van a családom, és én is.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )