Lk 1,39-45 - Advent 4. vasárnapja

2021.12.19.

Megosztom
Elküldöm

„Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!”

Olvasmány (Mik 5,1-4a)

Ezt mondja az Úr: Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Juda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért elhagyja őket az Úr, míg nem szül, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék. Föllép és legelteti nyáját az Úr erejében, az Úrnak, az ő Istenének, fenséges nevében. Akkor biztonságban élnek, mert hatalmát kiterjeszti egészen a föld határáig: és ez lesz a béke.

Szentlecke (Zsid 10,5-10)

Testvéreim! Krisztus, amikor a világba lép, így nyilatkozik: Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. Először tehát ezt mondta: „Áldozatot, ajándékot, engesztelő és égőáldozatot nem akartál, nem volt az kedves előtted”, jóllehet ezeket a törvény írta elő. Azután így folytatta: „Íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat.” Tehát az előzőket eltörli, hogy helyébe állítsa az utóbbit. Vagyis Isten akarata szerint Jézus Krisztus testének feláldozása egyszer s mindenkorra megszentel bennünket.

Evangélium (Lk 1,39-45)

Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Juda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt felujjongott a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jön hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!”

Vasárnapi beszéd

Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked!” Erről a mondatról szeretnék beszélni, de természetesen nem erről a mondatról, hanem ennek a mondatnak a kapcsán elmélkedhetnénk ezen az estén karácsonyi előkészületképpen arról, hogy ahogyan Mária befogadta és meghallotta, és érzékeny volt a Szentlélekre, hogy hogyan tudnánk mi fölismerni, érzékenynek lenni, nyitottnak és befogadónak a Szentlélek inspirációira. Mégpedig ennek a mondatnak a kapcsán remek lehetőségünk van arra, hogy mind erről elmélkedjünk. Nem tudom, hogy ez az egyszerűség vagy a bonyolultság kedvéért lesz-e így, de a mondat vége felől fogok elindulni, és eljutunk oda, hogy „boldog”. Tehát a vége felől fogok, minden egyes szóhoz valamiféle rövid kommentárt fűzni.

Az első gondolat így szól, hogy „boldog vagy, aki…” itt van egy szó, hogy „aki”, de hogyha a mondat végére megyünk, „…mert hitted mindannak beteljesedését, amit az Úr mondott NEKED.” Te az a valaki vagy, akinek mondta ezt, és ezt neked, csak neked mondta ezt. Tehát az első szó: NEKED.

Vagyis, hogyha szeretnénk eligazodni a belső hangjainkban, a belső késztetéseinkben és inspirációinkban, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy a Szentlélek valami nagyon személyeset fog nekünk mondani. Az, amit a Szentlélek közvetít és képvisel, az még akkor is nagyon személyes, ha egyébként egyetemes érvényű. Még akkor is nagyon személyes, ha egyébként azt gondoljuk, hogy mindenkire érvényes lehet. De éppenséggel itt, ahogy azt mondja Erzsébet, hogy „Boldog vagy, mert ezt NEKED mondta az Úr az angyalon keresztül, nem másnak mondta.” Hogy éppen, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a specialitása annak, amikor tudhatjuk, hogy a Szentlélek inspirál bennünket, akkor annak az az első specialitása, most ahogy ebben a történetben vagyunk benne, hogy az olyan személyes is tud lenni, hogy senki másnak nem szól, csak nekem. Nem csak, hogy nem szól senki másnak, hanem csak nekem, hanem hogy úgy élem át, hogy pontosan nekem szól, hogy az Úr ezt pontosan nekem mondja.

Ezért mi ennek a jelentősége? Hogy ez túl fog mutatni azon, amit így szoktunk mondani: a lelkiismeret hangja bennünk. Amikor a keresztény ember életvitele a lelkiismerete alapján zajlik, ha szabad így mondanom, az pont kevés. Az egyébként nagyon sok, de nekünk keresztényeknek kevés. Mégpedig azért, mert a lelkiismeretünk, bár nagyon világosan tudja mondani, hogy jó és rossz, helyes és helytelen, ezt tedd, ezt kerüld el, és a többit, de a lelkiismeret hangjánál mélyebbről szól az emberben az, amire úgy utalhatunk, hogy ez a Szentlélek hangja bennünk. Ezért nem véletlen, hogy a szentírás is tele van olyan történetekkel, amikor valaki éppen jól tájékozódik abban, hogy mi helyes és mi helytelen, mi jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, és a Jézussal való találkozásból valami több kerekedik ki. Mert éppenséggel Mária mindannak, ami itt erkölcsös, annak az alapjait megvetette, és ebben semmi hiba nincsen. De az, hogy ő azt mondta Gábriel angyalnak, hogy „Rendben van.”, az túlmutat azon, hogy erkölcsös és erkölcstelen, jó és rossz, helyes és helytelen, valami többről van szó.

Ezért az első gondolat így szól: Nem véletlen, hogy megjelenik ez, hogy „aki”, és „az Úr mondta NEKED”. Úgyhogy, ha keresztény emberként a Szentlélek indítására szeretnénk élni úgy, mint Mária, akkor bizony nagyon érdemes ezt a speciális hangot a szív legmélyéről meghallanunk, és a szívünket eléggé érzékennyé tenni ahhoz, hogy képesek legyünk a fülünk érzékenysége alapján, a szívünk érzékenységének és mélyéből a hangot meghallani.

A második így szól, hogy „MONDOTT”, hogy „mondta neked”. A MONDTA az egy nagyon izgalmas irányba visz el bennünket, úgy sokszor a Szentlélek valamiféle kinyilatkoztatásszerű és jellegű kihívást intéz hozzánk. Az lesz a benyomásunk ezzel kapcsolatosan, hogy nem egyszerűen csak elhangzott egy szó, vagy egyszerűen csak egy mondat, vagy lett egy fölismerésünk, hanem hogy annak mindenképpen van valamilyen nem énszerű jellege, hogy azt nem én mondtam, hogy az nem az én gondolatom. Bennem jelent meg ez a gondolat, esetleg az én fölismerésem lett, de leginkább azt lehetne róla mondani, ha a Szentlélektől van, hogy nem énszerű. Azt mondom: én ezt így sosem mondtam volna, vagy én mindenre gondoltam volna, csak erre nem, vagy ha azt kérdezték volna, hogy mihez van kedvem, hát mondjuk ehhez talán pont kevésbé lett volna kedvem. Vagy úgy mit gondoltam volna, hogy mi a következő lépés, hát biztos nem ezt mondtam volna.

Ez valahogy úgy van, hogy a keresztény ember nagyon világosan fölismeri azt, hogy ahogy megyünk az Isten felé vezető úton, nagyon gyakran ezen az úton a következő lépés egy ugrás. Mégpedig azért, mert nincs következő lépés. A következő állomás az törvényszerűen egy ugrás lesz. Így is mondhatnám, hogy mi az, hogy nem énszerű, hogy ott valami ugrás történik, ami nem vezethető le belőlem. Elnézést kérek, hogy úgy magamat hozom egy picike kis élményszerű példának ide, de az, hogy én online közvetített miséket… Hát, ez nem belőlem következik. Ha van valami, ami belőlem ilyen ösztönös tiltakozást váltana ki, és azt gondolnám, ha engem kérdeztek, hogy „Na, Feri! Mit szeretnél csinálni?”, akkor úgy nektek szeretném mondani. Látjátok, már több mint egy éve nem is ezt csinálom. Ezt nevezem nem énszerűnek, de közben lett egy meggyőződésem azzal kapcsolatosan, hogy de pont ezt kell most csinálnom. Tehát a második, hogy MONDTA, és a MONDTA-ban megvan ez a kinyilatkoztatás jellegű, amit így neveztünk, hogy nem énszerű, és van benne valami ugrásszerű, ami nem vezethető le belőlünk.

A harmadik, hogy „az Úr mondta azt”. Milyen érdekes, hogy úgy hozza a szerző, Lukács evangélista, „az Úr mondta azt”, de egészen konkrétan az Gábriel angyal volt. Ez azt is jelenti, hogyha mi a Szentlélekre érzékenyek vagyunk, lehet, hogy nem érdemes mondjuk olyan, mondjuk így, kicsit ilyen gőgösnek vagy rátartinak lenni, hogy közvetlenül mindig a Szentlélek mondja nekünk. Lehet, hogy közvetítőkön keresztül szól majd a Lélek. Ezért mi nagyon megbecsülhetünk mindenkit és mindent, ami számunkra közvetítő. Milyen gyönyörűséges ez, hogy emberek és angyalok közvetítői lehetnek a Szentléleknek. És ez nyitottá és érzékennyé tehet bennünket arra, hogy amikor azt mondjuk, hogy „így az Úr”, és „úgy az Isten”, az nem egyszer olyan valakin keresztül érkezik, akivel kapcsolatosan egyáltalán nem gondoltuk volna, hogy pont ő fogja közvetíteni nekünk a Léleknek az üzenetét.

Ide tartozónak gondolom azt is, hogyha a Szentlélek inspirál bennünket, annak mindig lesz egy olyan jellege, hogy fölszólít, és kihívást intéz mifelénk. Lesz egy személyes-, erről már beszéltünk, de fölszólítás- és kihívás jellege. Pont azért, mert lesz egy fölszólítás- és kihívás jellege, ez hozhatja bennünk azt a fölismerést: „Igen ez utal arra, hogy itt ez nem énszerű, nem én találtam ki, nem pusztán az én gondolatomról van itt szó, hanem valami többről.”

A negyedik szavunk így szól, hogy: MINDANNAK, „annak a beteljesedésében, annak”. Ez mit jelent? Annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neked, nem akárminek a beteljesedésében, hanem ANNAK a beteljesedésében, amit a Lélek mondott neked. Miért fontos ez? Azért, mert amikor a Szentlélek szól hozzánk valamilyen módon, nem csak személyes, nem csak kihívás, nem csak fölszólít, nem csak kinyilatkoztatás jellegű, hanem egészen biztosak lehetünk arról, hogy az nekünk szól, de nem rólunk szól. Nekem szól nagyon személyesen, és lehet, hogy senki másnak nem szól, és ha én nem hallom meg, és én nem csinálom, senki más nem hallja, és senki más nem fogja csinálni, mert az nekem szólt, és mégsem rólam szól.

Mint ahogy Gábriel üzenete nagyon személyesen, kizárólag Máriához szól, de nem Máriáról szól. Az a gyönyörű, hogy az ember, aki úgy szereti átélni a maga rendkívüliségét, egyediségét, emberi méltóságát, hogy ez sosincs ellentétben az emberi méltóságunk fölfedezésével. Ez nagyon izgalmas élményünk. Éppenséggel valami fölemel bennünket a Szentlélek által, miközben annak nem mi vagyunk a középpontjában, nekünk szól, de nem rólunk szól, és ez egyáltalán nem okoz nekünk rossz érzéseket vagy fájdalmat.

A következő így szól: még itt akkor ennél a gondolatnál maradok, ugye annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott, még mindig itt vagyok. Olyan sok féle vágyunk van, és mindig van egy fájdalmam, amikor imádságokat hallok, és az imádságokban oly természetesen jelenik meg: „Uram, én erre vágyok, vagy arra vágyok. Ezt szeretném, és ez olyan jó lenne. Hát tőled tanultam, hogy érdemes imádkozni, és hogy ilyesmiért érdemes.” De a rossz érzésem abból fakad, hogy nagyon sok imádságunkban ténylegesen egy vágyból indulunk ki, és a vágyunkhoz szeretnénk Isten akaratát vagy tervét igazítani. De itt másról van szó. Itt arról van szó, hogy Máriának megvan a vágya, például, hogy feleség legyen, hogy családja legyen, hogy édesanya legyen, hogy kicsi babát szüljön. Igen ám, de a Szentlélekkel való találkozás nyomán történik egy fordulat. Nem Isten tervét vagy akaratát igazítja akár imádság formájában, vagy próbálja igazítani a saját, egyébként természetesen emberi és igaz vágyához, hanem fordítva jár el: fölfedezi a saját vágyát, ami igazodik Isten tervéhez és akaratához.

Ezért, amikor imádkozunk, sokaknak nagy csalódást tud okozni azt, amikor a vágyainkból indulunk ki, és Isten tervét, akaratát szeretnénk ahhoz igazítani, és ez nem mindig történik meg. Mi értetlenül és csalódottan állunk, de mi igaz dologért imádkoztunk. Ha Mária azért imádkozott volna „Hadd legyen nekem úgy, mint minden édesanyának, én hadd foganjak meg, és majd szüljek, szeressem a férjemet, és a férjem szeressen engem, és legyen egy szép családunk!”, ki gondolná erre azt, hogy ez nem egy igaz, vagy jó vágy. Nagyon is az. De hogy beteljesedjék mindaz, amit az Úr mondott, arra volt szükség, hogy Mária fölismerje azt a vágyát, ami az Úr tervéhez és akaratához simul.

De ebben az a gyönyörű, hogy ezek a vágyak ott vannak a szív legmélyén. Nem úgy van ez, hogy „Jó, hát akkor ez az Úr terve. Jó, legyen, legyen…!” Erre akkor szoktuk mondani, hogy áldozat. Arról van szó, hogy valaki a szíve legmélyén megérkezik és elérkezik ahhoz az ott lévő nagyon mély vágyhoz, ami összefüggésben van Isten akaratával és tervével. Ezért ez nem azt fogja jelenteni számára, hogy valami nem úgy lett, ahogy én akarom, aztán majd meglátjuk, csak lesz valahogy, hanem ott egy mély vágy kapcsolódik Isten tervéhez. Csak nem úgy, hogy a vágyamból indultam ki, és igazítottam hozzá Isten tervét, hanem fordítva. Ez, elnézést, hogy így mondom, elmélyültséget szokott kívánni. Ugyanis olyan sokféle vágyunk van. Ezek a vágyak annyira felszínesek is tudnak lenni, és rendezetlenek is tudnak lenni. És talán például Adventnek a négy hete azért is van, hogy legyen bennünk egy elmélyültség, és megtaláljunk egy emelkedettséget, mert az elmélyültség és az emelkedettség összefüggésében találhatunk rá azokra a vágyainkra, amelyek összefüggésben vannak Isten szándékával és tervével, mégpedig személyesen ránk szabott módon.

A következő mondatunk (szavunk – szerk.) így szól: BETELJESEDÉSÉT. Itt rögtön hadd különböztessek meg két dolgot. Ugye hitted annak beteljesedését, amit az Úr személyesen neked mondott, és csak neked. A beteljesedést, miután itt meghoztuk ezt a gondolatot, hogy a vágyaink, a beteljesedést különböztessük meg a kielégüléstől. Mert nem a vágyaink kielégüléséről van szó, a mégoly igaz, vagy szép, vagy erkölcsös vágyaink kielégüléséről van szó, hanem a személyünk beteljesedéséről, és a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Mert különben, ha ezt a megkülönböztetést nem tesszük meg, akkor a vágyainkra fogunk hivatkozni. Azt mondjuk: „De hát ezek természetesek, emberiek, normálisok. Esetleg ilyen hiányom van, olyan hiányom.” És nem értjük, hogy mindez miért nem egy kielégülésben ér véget. Azért, mert Isten ígérete nem arra vonatkozik, hogy minden vágyunk kielégül, hanem hogy a legmélyebb vágyaink, amelyek tükrözik a személyünk valóságát, hogy ezek be fognak teljesedni. A kettő egyáltalán nem ugyanaz. Tehát a vágyaink vagy kielégülnek, vagy nem, a szívünk legmélyebb vágyai, amelyekben fölismerjük Isten tervét, azok pedig beteljesednek. Ezért mondhatjuk azt, hogy Mária nem egyszerűen csak azért boldog, mert valami természetes emberi vágya kielégült, hanem azért, mert az ő személye az Istennel való kapcsolatban beteljesült, és beteljesedett – és az nem ugyanaz.

Hadd vigyem akkor ezt egy picit még tovább. Nemde ugye úgy van, hogy a felszínes vágyak egészen el tudnak minket lepni, egészen elborítanak bennünket. Mit mond a szenvedélybetegekről szóló szakirodalom? A szenvedélybeteg az a személy, aki olyan vágyakat tapasztal magában, amelyekre ez a jó kifejezés, hogy ellenállhatatlan. Tehát ismerjük azt a vágyat, ami teljesen ellep minket, és ismerjük azt a vágyat, aminek ellen se bírunk állni. És itt nem ennek a beteljesedéséről van szó, hanem a legmélyebb vágyainkról van szó, amelyek kapcsolódnak Isten tervéhez, és a két személy találkozásában nyernek megvilágosodást. Ezt azért akartam hangsúlyozni, mert mikor valakit egy vágyakozás teljesen elborít és ellep, sokan gondolják azt, hogy az biztos az egyik legmélyebb vágyam, attól az még lehet felszínes. Valaki átél egy ellenállhatatlan vágyat – persze, hogy gondolhatja róla azt, hogy „Ez a legmélyebb vágyam.” Hát, az embernek biztos, nem a legmélyebb vágya mondjuk a tudatmódosító szerre irányuló sóvárgása. Tehát attól, hogy valamit ellenállhatatlannak élek meg, az lehet, hogy nagyon fölszínes egyébként. Hadd menjek akkor tovább.

Azt mondja ez a mondat, hogy HITTED annak beteljesedését, amit az Úr mondott neked. Mit jelent az, hogy te ezt HITTED? Mária a szabadságát és az autonómiáját őrzi, hogy nem arról van szó, hogy egy vágy őt magába kaparintotta, és arról sem, hogy az Isten őt letarolta, hanem hogy Mária fölismeri az autonómiáját és a szabadságát, és megjárja a hitnek azt a szép útját, amit így nevezhetnénk, hogy a bizalom nyitottságától a meggyőződésből fakadó elköteleződésig. Egy valódi hit-út ez az emberi lélekben. Azért akartam ezt így mondani, hogy „Boldog vagy Mária, mert a hitedben ezt az utat bejártad.” Nemde úgy kezdődik, van a nyitottság és a bizalom. De nem elég a nyitottság és bizalom ahhoz, hogy a hit beteljesedése fölött aztán boldog emberré váljunk; a bizalom és a nyitottság nem elég, mert a hitnek van egy kiegészítő jellemzője, ez pedig az, hogy a nyitottságból és a bizalomból születik bennünk valami, amit elmélyítünk magunkban, mégpedig elköteleződés révén egy meggyőződéssé válik bennünk. Utána abból megint fakad a nyitottság és a bizalom. Miért fontos ez? Mert valaki a hitnek ezt az útját nem járja be a saját lelkében. Valaki mindig nagyon nyitott, nagyon bízik, és nem köteleződik el mindamellett, amit a Szentlélek neki sugall. Mások nagyon elkötelezettek, és föladják a nyitottságot, nagyon merevvé válnak. Hogyan jön akkor a Szentléleknek az újabb inspirációja? Tehát amikor a beteljesedésnek a boldogságáról van szó, akkor az azért lehetséges, mert Mária a szívében ezt az utat bejárja.

Azután azt is tudhatjuk, hogy itt a Szentlélek indíttatásáról van szó. Amikor a Szentlélek indít bennünket, biztosak lehetünk benne, hogy valami olyan jellegű kihívást intéz felénk, ami önmagunk felülmúlását fogja tőlünk igényelni. Az önmagunk felülmúlása bizonyos fájdalommal szokott járni, mégpedig azért, mert el kell hagynom a régi önmagamat, valamiképpen fölül kell múlnom, ki kell nőnöm azt a valakit, aki eddig voltam. Azt lehetne mondani, hogy az ember a szülés fájdalmát éli át kisebb vagy nagyobb mértékben. Onnan tudhatjuk, hogy valami a Szentlélektől van, hogy ettől a fájdalomtól Isten nem kímél meg, a szülés fájdalmától, ahogyan ez az új valaki újból és újból kialakul és formálódik bennünk.

Na most, a következő, hogy AKI hitted. Ugye, erről már tettem utalást, ezt akkor nem akarom tovább folytatni, de egy valamit igen. Így akkor most elkezdünk elérni oda, hogy VAGY. Boldog VAGY. Ez egy nagyon fontos szó. Azért fontos, mert „hitted annak beteljesedését, amit az Úr mondott neked” – de hát az még nem teljesedett be. Éppen ott van Erzsébetnél, még, még… Szinte minden előtte van. De „boldog VAGY”. Nem arról van szó, hogy boldog leszel, hogy életed legvégén úgy hunyod majd le a szemed, hogy azt mondhatod visszanézve: „Tulajdonképpen szép volt. Nagyon nehéz volt, megérte.” De Erzsébet azt mondja Máriának: „Boldog VAGY, itt és most vagy boldog.” Onnan tudhatjuk, hogy valami a Szentlélektől van, hogy megvan a kihívás jelleg, és valami, ami önfelülmúlásra késztet bennünket, de közben azt is átéljük, hogy ami még nem teljesedett be, valamiképpen itt van, és most van, mégpedig azért, mert valóság, mert realitás. Annyira erős valóság és realitás, hogy lehet, hogy a maga teljességében majd később teljesedik be, de ennek a realitása itt és most elért engem. Szinte valóságosabb minden másnál, reálisabb minden másnál, érvényesebb minden másnál, és igazabb minden másnál anélkül, hogy beteljesedett volna, és itt és most mégiscsak ezt élem át.

Ez volt akkor a következő gondolat. Azt is mondhatnánk itt most már, hogy „Most vagy boldog Mária, mert hitted, hogy majd mindaz be fog teljesedni, és ennek egy része már be is teljesedett.” De, amikor a Szentlélek Isten indít bennünket valamire, akkor megint csak történik egy fordulat, az ember állandóan próbálja megragadni Istent, de ebben a fordulatban pont fordítva éljük meg, hogy Isten ragadott meg bennünket. Amikor azt éljük meg, hogy most Isten ragadott meg engem, és nem én ragadtam meg Istent, akkor ezzel együtt a szülés fájdalmához hozzá szokott tartozni az is, hogy Isten ragadott most meg engem, és indított engem valamire, ami önfelülmúlásra indít engem, kihívást ad, és találkozom a saját végességemmel, a saját esendőségemmel, gyöngeségemmel, gyarlóságommal és nemtudásommal. De onnan tudhatom, hogy a Szentlélek érintett meg engem, hogy ezt nagyon világosan be merem látni, és nem fáj. Mert hát a valóságban vagyok, a realitásban, az igazságban, abban, ami érvényes.

Akkor egyszer csak átélem a saját gyarlóságom, esendőségem, kicsiségem anélkül, hogy ez fájna. Mégpedig azért, mert valaki olyan teljesíti itt most be az én személyemet, aki éppenséggel azért jön, hogy az ember bele ne fulladjon a saját kicsiségébe, gyarlóságába, esendőségébe és korlátoltságába. Ezért egy nagyon szép paradoxon jelenik itt meg. Nagyon világos lesz a saját esendőségünk, és ez az esendőség most nem a szomorúság forrása, hanem annak a lehetősége, hogy Isten beteljesítsen bennünk valamit, ami annyira elégtelen, hogyha csak mi vagyunk.

Így jutunk el az első szóig, hogy: „BOLDOG vagy.” Mit jelent ez a boldogság? Először is nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy nem Mária mondja azt Erzsébetnek: „Boldog vagyok.”, hanem Erzsébet mondja Máriának, hogy „Boldog vagy.”? Vagyis, amikor a Szentlélek által történik valami, ott nagyon gyakran történik egy egység, és kívülről is valaki valami nagyon hasonlót lát, vagy él meg, mint amit az illető belülről. Hogy amikor Krisztus meghal a kereszten, hogy akkor ott egy pogány katona azt tudja mondani: „Valóban Isten fia volt.” Tulajdonképpen az evangelizációnak ez a kulcsa, hogy valaki átadja magát – most leegyszerűsítem –, történik benne és általa valami, és ez kívülről is körülbelül ugyanúgy hat, mint ahogy azt ő belülről megélte. Létrejön valami egység a Szentlélekben.

Azt szeretném még itt kihangsúlyozni, hogy: Honnan tudom, hogy a Szentlélektől történik valami? Hogy általam valami több születik. Nagyon egyszerűen innen. Hogy abban én benne vagyok, az általam történik, nélkülem nem történik meg, általam valami több születik, és én annak része és részese vagyok. Ez összefüggésbe hoz engem a saját boldogságommal.

Itt megint egy megkülönböztetést záró néhány mondatként hadd tegyek meg. Nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy van az a boldogság, amit az ember kinő, és van az a boldogság, aminek a mélysége és magassága spirituális jellegű, ihletettségű. Amikor azt mondja Erzsébet: „Mária, te boldog vagy.”, ez a boldogság nem a kinőhető boldogság kategóriájában van. Mi az, hogy kinőhető boldogság? Közeledik a Szenteste, szerintem mindegyikünknek van ezer élménye arról, hogy azért egy Szentestén biztos történt velünk egy-két jó dolog már életünk során. Amikor gyerekek voltunk, hogy hogyan tudtuk várni azt, hogy „Há-háhh!” És ahogy beszélek erről, megjelennek az illatok, és megjelennek a fények, és valami, hogy bontok egy ajándékot. Hát azért tudtunk boldogok lenni, nem? De közben ahogy most látjuk magunkat, ahogy gyerekként bontogatjuk az ajándékot, azért azt a boldogságot egy picit azért kinőttük. Olyan sok boldogságot tud az ember kinőni, és ahogy visszanézek, azt mondom: „Erre vártam annyira? Azt gondoltam, ezen múlik az élet? Na most megadatott, vagy kielégült, hát most akkor hogyan tovább?” Ez az a boldogság, amit az ember kinő.

De amiről Erzsébet beszél, az az a boldogság, amibe az ember belenő. Ez valami olyan jellegű boldogság, aminek spirituális mélysége és magassága van, elmélyültséget és emelkedettséget kíván tőlünk, és amikor azt valaki megízlelte valaha is élete során, szerintem azt mindannyian egyszer-kétszer már biztos, akkor arra úgy emlékszünk vissza, hogy az elvehetetlen tőlünk. Visszakívánkozunk oda, és azt mondjuk, hogy egyrészt tudunk örülni annak, hogy az már velünk megtörtént, másrészt tudjuk, hogy egy kihívás lesz nekünk ebbe a boldogságba újból és újból a Szentlélek által, a hitünk révén belenőni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)