Jn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

„Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége.”

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

„Mi pedig láttuk Isten egyszülöttjének dicsőségét. Mi láttuk Jézus dicsőségét, az Emberfia dicsőségét.” Erről szeretnék beszélni, természetesen Karácsony összefüggésében. Mi ez az üzenet, hogy az ember, hogy mi itt, és az előző és a következő nemzedékek is megláthatják Isten dicsőségét Jézusban? Mit jelenthet ez számunkra?

Nem tudom, ti hogyan éltétek meg idáig Karácsonyt? Hogyan szoktuk ezt mondani mondjuk olyan egyszerű szavajárásunkban? Azt mondjuk, hogy „Jó volt az idei Karácsony.”, „Ma nem sikerült olyan jól a Karácsony.” Hogy sikerült az idei Karácsony? Ha így tennénk fel a kérdést, a magunk természetességében, akkor talán három nagy válaszcsoportba sorolhatóak lennének azok, amit ilyenkor mondunk. Az egyik, hogy valami ilyesmit mondunk: „Hát, ez úgy kevesebb lett, mint aminek gondoltam.” Gondolhatunk a gyerekekre is, esetleg voltak nagy várakozásaik és vágyaik: „Hát, azt nem kapták meg, vagy hát, na, kisebbet kaptak, kevesebbet.” Vagy éppenséggel mikor azt mondom: „Hát, ez kevesebbnek bizonyult, mint ahogy gondoltam. Például: na, az apukám Karácsonykor is ivott, szeszt, sokat. Na, az anyukám Karácsonykor is sírt, sokat.” Most nem is akarom ezt tovább mondani, a gyerekek is jól összebalhéztak Karácsonykor. Szóval létezik az a csoportválasz, amikor valami ilyesmit mondunk: „Hát, ez úgy kevesebb lett idén, mint amilyennek láttuk, vagy gondoltuk, vagy reméltük.” Aztán biztos a másik csoport valahogy így hangzik: „Hát, ez pont annyi volt, mint aminek látszik. Volt benne jó és rossz vegyesen. Tényleg, volt, ami egyáltalán nem volt benne jó, de azért volt benne klassz is.” És akkor föl tudjuk ezeket sorolni, és azt mondjuk: „Jó, hát ezzel úgy ki lehet békülni.”

Talán van egy harmadik csoport, akik azt mondják: „Én azt hiszem, ez az idei Karácsony is, mint úgy egyébként a karácsonyok, több ez, mint aminek látszik.” A Karácsony sokkal több, mint aminek látszik. Mert minek látszik Karácsony? Annak látszik, hogy van egy pici baba, aki megszületik. Éppenséggel mondjuk három ember megy oda, hogy úgy nagyon kifejezze, hogy mit gondolnak arról, hogy hát itt nemcsak egy pici baba született, és hát, hogy milyen körülmények között. Nem ragozom. De most, hogyha Jézus egész életét idehozom, hát ami látszik belőle, az az, hogy születik, ahogy születik, nem túl dicsőséges, azután menekülnie kell, azután pár év tanítás után elítélik és megölik. Szóval ami látszik, az…

A harmadik csoportba tartozók azt mondják, sokkal több ez, mint aminek látszik. Hogyan ragadhatnánk meg, mit jelent ez, hogy sokkal több, mint aminek látszik? Fölidézzük, hogy 2000 évvel ezelőtt sem látta mindenki Jézus születésekor az ő dicsőségét. Sőt, azt mondhatnánk nagyon kevesen látták az Ő dicsőségét. És leélte a földi életét, és miközben találkoztak Jézussal, és vele együtt voltak. És mondhatjuk azt, hogy miért mondja ilyen lelkesen János evangélista „Mi láttuk Isten egyszülöttjének dicsőségét.”, hát azért, mert együtt volt vele. Hát persze, hogy látta Isten egyszülött Fiának dicsőségét. És akkor lehetünk egy kicsit szomorúak, hogy hát mi meg nem voltunk ott, mi nem láttuk. Na de kétezer évvel ezelőtt egy maréknyi kisebbség látta csak Jézusnak a dicsőségét, a többség azt nem látta. A többség valami olyasmit mondott: „Kevesebb, mint aminek látszik. Na, van benne ez is, az is, csak elítélték, megölték.”

Szóval a harmadik csoportba tartozók azt mondják: „De várjunk csak! Kétezer évvel ezelőtt sem volt magától értetődő, hogy bárki, aki meglátta Jézust, találkozott, vagy beszélt vele, látta volna az Ő dicsőségét.” Hogy akkor itt valamire szükségünk van. Min múlik 2021-ben, hogy valaki látja-e Isten Fiának dicsőségét, és aztán ennek a világossága életet hoz számára? Nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, hogy aki a kicsiben meglátja a nagyot. Aki a kicsiben meglátja a nagyot, ő meglátja Isten Fiának dicsőségét a saját életében is.

Miért merhetem ezt mondani, hogy megláthatjuk Isten dicsőségét itt a földön, hogyha látjuk a kicsiben a nagyot? Hogy ez miért reális? Eszembe jutott mégis csak valami, ami tényleg a szó szoros értelmében természetes: ott van egy petesejt, meg egy hímivarsejt; hát, nem túl nagyok. Még akkor is, hogyha a petesejt kihúzhatja magát büszkén, és azt mondhatja: „Én vagyok a legnagyobb emberi sejt.”, akkor is kicsi. Milyen izgalmas, hogy az ember abban a két kicsi sejtben, ha elég jól lát, ha a világosságot jól használja, akkor abban a két kicsi sejtben sokkal többet lát, mint két kicsi sejtet. Vagy éppenséggel amikor megszületnek a gyermekeitek, hát nem úgy van, hogy ott van az a kicsi baba, és ahogy rájuk néztek, azt mondjátok: „Az életemet odaadnám érte.” Hát akkor nem úgy van, hogy abban a piciben valami olyasmit láttok meg, annál a világosságnál, amely világosságnál érdemes látni, hogy azt mondjátok: „Hát olyan nagy számomra, ebben a kicsiben valami olyan nagyot látok, hogy még az életemet is szívesen odaadnám érte.”

Aztán eszembe jutott Nick Vujicic, de csak azért jutott eszembe, ugye nincs karja, nincs lába – meg akarja magát ölni. Ha most összefüggésbe hoznám a Karácsonnyal, azt mondanám, olyan kicsinek érezte magát, olyan kicsinek, amilyen kicsik mi sosem leszünk, mert neki se karja, se lába nincsen. Valaki, aki ezt megéli, és azt mondja magáról: „Mentem haza, és arra gondoltam, hogy ma lesz az utolsó napom, mert nekem elegem volt.” Ahogy vitték őt, a szomszéd kislány átkiáltott a kerítésen, és azt kiáltotta neki: „Szia Nick! Hogy vagy ma?” És Nick Vujicic azt mondja: „Na jó, akkor ma nem ölöm meg magam.” Vagyis egyetlen köszöntésben, amit valaki kedvesen, szeretettel, nyitottan mond: „Szia Nick! Hogy vagy ma?”, abban a kicsi néhány szóban valaki meglátta az életet, megtalálta benne a világosságot, valamit, ami miatt még karok és lábak nélkül is érdemes élni. Nem is akarnám ezt hosszabban mondani, egyszerűen csak azt szerettem volna idehozni, hogy realitás az, hogy valaki a kicsiben meglátja a nagyot, mert az a nagy a kicsiben valóban benne van, hogy ez egy realitás.

Akkor hogy most tényleg az előző egy-két év világához is összekapcsoljuk azt, amiről beszélünk. Ugye, amikor izgultunk azon, hogy legyen vakcina, akkor azért izgultunk, hogy legyen valakikben annyi világosság, hogy néhány kicsi sejtben megtalálják azt, amitől egy emberiség nagyobb szabadságra, egészségre és békére tud jutni, néhány sejtben. Szóval azt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy a realitás talaján vagyunk akkor, amikor a kicsiben fölfedezzük, meglátjuk, és fölismerjük a nagyot.

Akkor úgy lenne talán érdemes továbbmennünk, hogy akkor ez két dolgot biztosan jelent. Akkor az embernek nem kell nagynak lennie. Mert ha a kicsiben ott van a nagy, akkor a kicsi ember magában, másban, és elsősorban most Jézusban fölfedezheti a nagyot. Akkor nem kell nagynak lennünk. És a másik, ami még örömtelibb, nem érdemes időt, energiát szánni arra, hogy nagynak látszódjunk. Arra például egyáltalán nem érdemes időt és energiát szánni, hanem sokkal érdemesebb kinyitni a szemünket, minden érzékenységünket, hogy a kicsiben fölfedezzük a nagyot. Akkor ez tulajdonképpen a következőt jelenti, hogy amikor fölfedezzük a kicsiben a nagyot, akkor számunkra egyszer csak fölragyog Isten dicsősége.

Egy történetet szeretnék idehozni. Ma olvastam, tíz évvel ezelőtt, amerikai kosárlabda bajnokság, egy NBA sztár megy az autóval egyedül, Karácsony van. Megáll egy piros lámpánál, és bekopogtatnak neki az ablakon, és egy másik ember áll ott, de egy fegyverrel kopogtatott, és azt mondta, hogy „Azonnal add ide az autót!” Letekerte az ablakot ez az NBA sztár, és aki ki akarta őt rabolni, akkor ismerte föl, hogy egy nagy ember. A szó szoros értelmében magas. Látta ezt a magas embert, azt a híres embert, egyszer csak azt mondja: „Istenem! Hát téged nem rabolhatlak ki.” Ahogy fölkiáltott: „Téged nem rabolhatlak ki. Hát te nem is vagy kicsi, te nagy vagy.”, a történet nem ezzel fejeződik be, hanem azzal, hogy az NBA sztár azt mondja ennek a rablónak: „Ide figyelj, gyere, ülj már be! Hát ezt miért csinálod?” És ő elmondta, hogy azért, mert két napja szabadult a börtönből, és éppen semmije nincs, és azt gondolta, most meg kéne alapoznia a jövőjét. Az NBA sztár ott, Karácsonykor azt mondta ennek a fiatalembernek: „Tudod mit? Gyere, meghívlak egy vacsorára!”

Ebben a történetben számomra nem csak maga a történet szép, hanem az, hogy nem csak az történik, hogy az a rabló meglátja a nagyot abban a valakiben, nem erről van szó, hanem annak a rablónak a kezében fegyver van. És miközben az ő kezében van a fegyver, aközben abban a kicsiben, akit bármikor elpusztíthat, meglátja a nagyot. A kicsiben látja meg a nagyot. Milyen érdekes, amikor azt mondja az NBA sztár: „Gyere, ülj már ide be az autóba! Meghívlak egy vacsorára.”, akkor nem azért teszi, mert fél a nagytól, hanem mert abban a kicsiben meglát valami többet, akivé ő lehet, és ezért meghívja egy vacsorára, mert abban a vacsorában is sokkal többet lát, mint egy vacsorát. Ez az egyszerű történet, ami egyébként hát, szívet melengető történet, minden elemében arról szól, hogy a kicsiben valaki meglátja a nagyot. Mikor a kicsiben az ember meglátja a nagyot, fölragyog fölötte Isten dicsősége, és átjárja a szívét Isten dicsősége, és közöttük megjelenik Isten dicsősége, vagy ezen a világon megjelenik Isten dicsősége.

És mert tudom, hogy fárasztóak ezek a napok, egy-két perc múlva be is fejezem. Ezért most már ez csak a vége, hogy amikor az ember a kicsiben meglátja a nagyot, akkor fölragyog fölötte Isten dicsősége. Akkor ez fölszabadít bennünket arra, ez mit jelent, a történet nyomán is? Akkor ragyog föl bennünk, és köztünk Isten dicsősége, ha megbarátkozunk a kicsiségünkkel. Hogyha nem nagyok akarunk lenni, és nagynak látszani, hanem elfogadjuk és megbarátkozunk a saját kicsiségünkkel, a másik ember kicsiségével, és a magam és a másik ember, és Jézus kicsiségében, a kis Jézus kicsiségében fölfedezzük a nagyot, a nagyságot és a lehetőséget úgy, hogy nem kell naggyá lennünk. Ezért a karácsonyi örömhír így szól: amióta Isten megtestesült, ez azt jelenti, hogy a dicsőségnek nincs már köze a nagysághoz. A dicsőségnek nincs köze a hatalomhoz. A dicsőségnek nincs köze a befolyáshoz, a presztízshez, az érdekérvényesítő képességhez. Isten dicsőségének nincs köze ahhoz, hogy ki hova születik, hogy kinek milyen adottságai vannak, hogy ki nincs… Isten dicsősége semmilyen összefüggésben nincs azzal, ami így mondunk, hogy nagyság és hatalom.

Ezért akkor a záró mondat meg így szól, úgy szeretem azt a karácsonyi éneket: „Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!” De éppenséggel, ha mi fölismerjük a kicsiben a nagyot, akkor akár így is énekelhetnénk: „Dicsőség a földön az Istennek, és békesség a mennyben az embernek!” Hogyha fölfedezzük a kicsiben a nagyot, akkor a földön tapasztaljuk meg, éljük meg, és ragyog föl bennünk és köztünk Isten dicsősége. És mikor rátekintünk az égre, akkor ott egyszer csak fölragyog számunkra a békességszerző embernek a fényessége.Onnan tudjuk ezt, hogy ahogy kétezer évvel ezelőtt nem megértve, hogy mit jelent, hogy a kicsiben ott a nagy, hogyan mondjuk? Kis Jézus, meg Nagy Heródes. Nagy Heródesnek nincs semmiféle dicsősége. Van benne nagy sötétség, meg sok bűne, és nagy irgalomra szorul, és a kicsi Jézus pedig kicsi Jézus, és körülötte van Isten hatalmas dicsősége. Ezért a karácsonyi örömhír az, hogy igenis van közünk és részünk és részesedésünk Isten dicsőségében, aminek semmi köze nagysághoz, hatalomhoz, befolyáshoz, és érdekérvényesítő képességhez. Ezért lehetséges az, hogy a szentírásban ezt hallottuk örömhír gyanánt: „…és ez a világosság volt a világ Világossága, minden ember világossága.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )