Lk 2,41-52 - Szent Család vasárnapja

„Gyermekem, miért tetted ezt velünk?”

Olvasmány (Sir 3,3-7.14-17a)

Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben. Aki tiszteli apját, bűneit engeszteli, megszabadul tőlük, és mindennapi imája meghallgatásra talál. Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját, aki pedig tiszteli apját, örömét leli gyermekeiben, s amikor imádkozik, meghallgatásra talál. Aki becsüli apját, hosszú életű lesz, s aki szót fogad apjának, felüdíti anyját. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se. Apád iránt tanúsított jó cselekedeted nem megy feledésbe, és elszámolják neked bűneidért. A jótett fejében majd gyarapodni fogsz.

Szentlecke (Kol 3,12-21)

Testvéreim! Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Bocsássatok meg ti is úgy, ahogyan az Úr megbocsátott nektek. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre kaptatok meghívást az egy test közösségében. Legyetek hálásak! Krisztus igéje éljen bennetek gazdagon! Tanítsátok és intsétek egymást telve bölcsességgel! Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket! Bármit mondtok vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek! Így adjatok hálát általa az Atyaistennek! Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban! Férfiak! Szeressétek feleségeteket, ne legyetek hozzájuk durvák! Gyermekek! Fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr előtt! Apák! Ne keserítsétek meg gyermekeitek életét, hogy kedvüket ne veszítsék!

Evangélium (Lk 2,41-52)

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak, Jeruzsálembe, hogy ott keressék. Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.

Vasárnapi beszéd

„Gyermekem, miért tetted ezt velünk?” Olyan gyönyörűséges ez a kérdés akkor, ha tudjuk, hogy három napig keresték ott, Jeruzsálemben, de már közben egy napig egyébként már eltávolodtak, tehát itt nem is három napról van szó, hanem több napról. Egy édesanya egy ilyen helyzetben, amikor látja a gyerekét, és történt valami olyasmi, ami hát minimum így mondhatnánk, hogy érzelmileg eléggé fölkavaró lehetett a számára, a fiacskájától megkérdezi, hogy „Fiam, miért történt ez?” Erről szeretnék beszélni. Hogyha Máriának egy számára érzelmileg ennyire nehéz helyzetben megvolt ez a nagyvonalúsága, nyitottsága, érzékenysége, befogadókészsége a fia felé, hogy „Mondd meg, miért is történt ez? Hogyan történhetett ez meg?”, hogy akkor mi is elővehetjük ezt a nyitottságunkat és érzékenységünket, és próbáljuk megérteni – így is mondhatnám – ennek a helyzetnek, sőt konfliktusnak a természetét. Tulajdonképpen ez itt egy konfliktus. Ez egy konfliktushelyzet, és egy konfliktus beszélgetés.

Hogyha ezt egy tágabb összefüggésbe helyezzük, arra is rácsodálkozhatunk, de érdekes, hogy Jézusnak és Máriának a kapcsolatáról nem sokat mond a szentírás. De éppenséggel három olyan történetünk van abból a nagyon kevésből, amiben Mária és Jézus között valamiféle konfliktus van. Mert itt, amikor tizenkét éves, itt is van egy konfliktus, azután amikor a nyilvános fellépése kezdődik Kánában a menyegzőn, nemde ott is erről beszélünk és hallhatunk. Mária azt mondja: „Fogytán van a boruk.” Jézus pedig azt válaszolja: „Hát a mi dolgunk ez, asszony?” Itt is megjelenik egy konfliktus. Azután egy kicsit később pedig, amikor Mária és a rokonok keresik Jézust, miközben ő tanít, akkor mit hallunk? Jézus azt válaszolja: „Kik az én anyám, kik az én testvéreim? Azok, akik megtartják Isten szándékait.” Alig van néhány történetünk Jézusról és Máriáról, és újból és újból megjelenik a konfliktus témája. De mi szeretnénk ebben eligazodni, és nyilván ott van bennünk az, hogy mindezt Szent Család ünnepén. Hét gondolatom lenne, próbálom szikáran mondani, ezért nem lesznek nagyon történetek, szeretnénk most eligazodni, keressük a támpontokat.

Az első gondolat így szól: Ha szeretnénk megérteni, mi az, amire mindig szoktunk hivatkozni, mikor keressük azt, hogy mi helyes itt, vagy mi helytelen, és Jézus helyesen cselekedett, vagy nem cselekedett helyesen? Mária reakciója helyes volt, vagy nem volt helyes? Egyáltalán miért csinálta Jézus, amit csinált? Hogy szoktuk ezt kifejezni? (Úgy,) hogy értékek, értékek alapján akarunk élni, keressük, hogy tényleg mi az, ami értékes, mi az, ami alapján akarunk élni. Itt vannak tehát az értékek.

Mit mond a humán tudomány, hogy miről mondjuk azt, hogy számunkra valami értékes? Onnan, hogy az valamilyen egyéni- vagy társas szükségletet tükröz. Tehát: értékek, szükségletek. Honnan tudja az ember azt, hogy vannak szükségleteink, és mi az, amit így nevezhetünk, hogy szükséglet? Onnan, hogy megjelennek a ráutaló vágyaink és késztetéseink. Tehát ha az ember felé megyünk, az egyes ember felé, itt vannak az értékek, az értékek mögött szükségletek, a szükségletek mögött pedig a vágyak. Most, ha megyünk a közösség felé, a társas természetünk felé, akkor ugye itt vannak az értékek, és az értékekből vezetjük le az igazságainkat, hogy mi igaz és mi nem, hogy mi helyes és mi nem, mi jogos és mi nem, mi rendes és mi nem. Itt vannak az igazságaink, és az igazságainkat próbáljuk később normákban, törvényekben, jogszabályokban megfogalmazni. Lehetnek ezek társadalomra vonatkozó jogszabályok, vagy éppen a családnak írott és íratlan törvényei és szabályai.

Itt van ez az öt csoport tehát: középen értékek, szükségletek, vágyak, igazságok, normák. Ez ad nekünk egy jó kiindulási pontot, mégpedig az alapján, hogy mindegyiknek a megfontolásait el tudjuk mélyíteni magunkban. Például azt mondjuk: De érdekes, hogy az embernek nem csak individuális szükségletei vannak, hanem társas szükségletei is. Vagy amikor a vágyainkról beszélünk, azt mondjuk: De érdekes, hát vannak felszínes vágyak, és vannak mélyebb vágyak. Épp két héttel ezelőtt beszéltünk erről, hogy vannak olyan vágyaink, amik egészen el tudnak borítani bennünket, mint ahogy a függőségben élő ember ellenállhatatlan vágyat érez mondjuk a függőségének a tárgya iránt, miközben ezt megkülönböztetjük a legmélyebb vágyainktól. Tehát akkor eligazodhatunk a vágyaink természetében és világában. Most, ha megyünk a társas viszonyok felé, ott vannak, ugye erről beszéltünk, igazságok. Mire csodálkozhatunk rá? De érdekes azért ez, hogy amikor mi az igazságokról beszélünk, és egy családban megjelenik ez a szempont, hogy kinek van igaza, hogy akkor majdnem mindig rácsodálkozhatunk arra, és eljuthatunk oda, hogy számunkra az igazságnak része a szeretet. Ha van egy konfliktusom, akkor az igazságnak része az, hogy ez a konfliktusom a férjemmel, a feleségemmel, a gyerekemmel van. Vagyis, ha az ember az igazságot tényleg akarja képviselni, mire lesz szüksége? Hogy azt szeretettel képviselje, mert ha nem szeretettel képviselünk egy igazságot, az már nem az igazság. Az lehet egy szempont, lehet egy norma, de nem az igazság. Az igazságnak része, hogy mi személyek vagyunk, kapcsolatban vagyunk egymással, fontosak vagyunk egymásnak. Ezért szeretetlenül az igazságot nem lehet képviselni.

Aztán ha továbbmegyünk, a normák felé, ott pedig látjuk, milyen óriási jelentősége van annak, hogy ne csak a vágyainkat tartsuk értékesnek, hanem a vágyakból azért vezessünk le szabályokat, normákat és a többit. Mert ugyanis mindegyikünknek lehetnek egyoldalúságai. A ma embere nagyon szeret a vágyaira hivatkozni: „A vágyaim és a szükségleteim.” És sokszor nem eléggé tart be normákat, törvényeket és jogszabályokat, és nincsen eléggé tekintettel mondjuk mások személyére. Másfelől meg azt is láthatjuk, valakiknek nagyon fontos a norma, a szabály, a törvény, az igazság, és közben pedig elszakadnak a saját szívük vágyaitól és alapvető emberi szükségletektől. Ezért hogyha egyensúlyt akarunk keresni magunkban vagy a családi életünkben, arra lesz szükség, hogy a normák és az igazságok ne szakadjanak el a vágyainktól és a szükségleteinktől. De viszont is igaz, hogy a vágyaink és a szükségleteink valahogyan mégiscsak megfogalmazást nyerjenek, és aztán a tetteinkben különböző igazságokban és normákban öltsenek testet.

Ez volt az első gondolat. Az első gondolatot valamivel egészítsük ki. Ez pedig az, hogy itt Szent Család ünnepén beszélünk erről. Amit eddig mondtam, ebben, semmi nem jelent meg ebből a szempontból. Nézzük csak, mi történik akkor, hogyha a megfontolásainkban megjelenik a spiritualitás szempontja! Akkor egyszer csak, hogy a vágyakból induljak ki, egyszer csak fölismerjük, hogy a legmélyebb vágyaink Isten felé irányulnak bennünk, hogy létezik ilyen, hogy Isten utáni vágyakozás, amit semmilyen más vágy betöltése nem tud kielégíteni.

Azután nézzük a szükségleteket! Például, hogy létezik az intimitás szükséglete. De ha a spiritualitás az emberi természet része, márpedig az, akkor létezik egy olyan szükséglet, hogy szeretnénk meghitt viszonyban lenni Istennel. Amikor a tizenkétéves Jézus ott van a templomban, és kérdezget, és okosodik, és nyitott, megjelenik egy szükséglet; szükséglet a meghitt kapcsolatban Istennel.

Azután itt vannak az értékek. De hogyha a spiritualitás számunkra egy realitás, akkor egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy az értékek számunkra személyesek, hogy a legfontosabb értékeink nem személytelenek, hanem személyesek, annyira, hogy a legnagyobb kincseink személyek. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és azután az embertársaink – hogy személyek. Ezért amikor mi értékek alapján élünk, az egyértelműen azt fogja jelenteni, hogy személyek alapján akarunk élni. Nem akarom ezt hosszabban mondani. És fölismerjük Istent, nem egyszerűen csak valakit, aki az erkölcsi rend őre, vagy aki törvényt ad az embernek, szabályokat és egyebeket, hanem őt személyként ismerem föl, és így akarok vele kapcsolatban lenni.

Azután a negyedik csoport, amikor arról beszélünk, hogy igazságok – mit mondott Jézus? „Én vagyok az igazság.” Ebben a pillanatban rácsodálkozunk arra, hogyha nekünk a spiritualitás fontos, hogy igazságnak azt nevezzük, ahogyan Jézus élt ezen a földön, az igaz. És hogy az ember nem csak az igazságot így-úgy képviseli, hanem maga igaz emberré szeretne lenni. Mi alapján válok igaz emberré? Hogy úgy szeretek, ahogy Jézus szeret, akkor igaz ember leszek. És ha nem szeretek úgy, ahogy Jézus szeret, akkor kevésbé vagyok igaz ember, mert az igazságnak akkor itt megjelenik a spirituális mélysége és tartalma, ami pedig személyes. Ezért kapcsolatba ágyazott, és nem szakítható el a szeretettől.

Végül akkor hogyan vagyunk a normákkal, törvényekkel, jogszabályokkal? Ha a spiritualitás része az életünknek, egyszer csak fölfedezzük azt, hogy van bennünk valami, ami mélyebben van, mint a lelkiismeretünk, mélyebben van. Mi ez? A kérdés nem pontos, mert a kérdés pontosan így szól: Ki ez? Úgy hívják, hogy a Szentlélek Isten. Ezért a keresztény ember számára a legmélyebb norma az a Szentlélek Isten inspirációja a szív mélyén. Ezért is lehetséges az, hogy a keresztény ember, ha a Szentlélek inspirációjára hallgat, nem egyszer valami olyan – így mondhatnám – elv alapján cselekszik, ami kívülről szinte érthetetlennek is tűnhet, vagy valamiféle normaszegésnek, miközben a keresztény ember azt mondja: Számomra a legvégső normának az alapja, hogy a Szentlélek mit bízott rám, mit kér tőlem, és mit akar, és milyen küldetést ad.

Ez volt az első pont, a többit már csak sokkal rövidebben mondom. Azt mondja Mária: „Miért tetted ezt fiam velünk?” Akkor kicsit tudunk tájékozódni, megvan ez az öt terület. Igen ám, de nem csak alapigazságaink vannak, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő igazságaink is. Mit jelent az, hogy alapigazság? Alapigazság például az, hogyha egy kapcsolatba nem fektetünk időt és energiát, az a kapcsolat szét fog hullani. Akkor is, ha egyébként azt mondjuk egymásnak, hogy szeretjük egymást; idő és energia hiányában a kapcsolataink elkezdenek széthullani. De mit nevezhetünk még alapigazságnak? Alapigazságnak nevezhetjük azt is, hogy a szüleinkről nem hozhatunk döntést, a szüleink mindenképpen azok, akik, és nekünk embereknek a szüleinkhez fűződő kapcsolatunk nem számolható föl, az egy realitás, az önazonosságunk része. Az lehet, hogy nem állok szóba apámmal vagy anyámmal, attól függetlenül az önazonosságomnak mindig is része lesz az, hogy az élet kin keresztül érkezett el hozzám, ez egy alapigazság, megmásíthatatlan, nincs a kezünkben az, hogy ez másképpen legyen. De alapigazságnak nevezhetjük azt is, hogy a csoportokhoz, a közösségeinkhez, a nemzetünkhöz való tartozás is az önazonosságunknak a része. Most ezt vagy megéljük, vagy nem, vagy tudatos, vagy nem, vagy ápoljuk, vagy nem, de attól ez még alapigazság.

Igen ám, de a családban és az élő rendszerekben nem csak alapigazságok vannak, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő igazságok is, és ez már a harmadik pontunk. Mi az, hogy egymást kölcsönösen kiegészítő igazság? Például, hogy az alkalmazkodás értékét vagy szükségletét kiegészíti az önérvényesítés szükséglete, értéke, igazsága, vágya és normája. Vagy például alapvető értékünk az, hogy szeretünk szenvedélyesek lenni, és átélni az élményt, és a szenvedélyességnek az értékét egy másik értékigazság egészíti ki, ez pedig a biztonság értéke és igazsága, ami mögött a biztonság szükséglete van, és a biztonság iránti vágyakozás mutatja meg, hogy ez milyen alapvetően az emberi szív része.

Miért fontos ez? Azért, mert sokan próbálnak úgy tájékozódni, hogy mindig csak az alapigazságokat keresik. Például, ha Mária azt mondja a kicsi fiának: „Ide figyelj, kisfiam! Ilyet nem csinálunk, és kész.”, akkor ő úgy gondolta volna, hogy itt egy alapigazság van, az alapigazság az, hogy az ember ilyet nem csinál, és a Kisjézus örülhet, hogyha nem kap ki. De Mária azzal a kérdéssel, hogy azt mondta: „Fiam, tefelőled ez a helyzet hogy néz ki?”, ezt kérdezi, „Fiam, miért csináltad ezt?” Vagyis Mária föltételezte, hogy nem csak őfelőlük van az életnek valamilyen igazsága, hanem a kisfia felől is van az életnek valamilyen igazsága, és ő erre rákérdezett. Vagyis Mária érvényre juttatta azt, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk jól megoldani, ha azt kérdezzük meg, mi az alapigazság, hanem hogy azt is érdemes megkérdeznünk, hogy „Kicsi Jézus… hát nem is vagy olyan kicsi, tizenkét éves vagy – abban a korban az már bőven serdülőkornak számított – ide figyelj, fiam! A te igazságod mi ebben a helyzetben? Nagyon kíváncsi vagyok rá, mert ki kéne egészíteni az én igazságomat vele. Ha csak a saját igazságom alapján megyünk, akkor biztos az nem lesz az egész.” Szóval, hogy el tudjunk igazodni, milyen óriási jelentősége van, hogy nem csak az alapigazságokat keressük, az egymást kölcsönösen kiegészítő vágyakat, szükségleteket, értékeket, igazságokat és normákat. Sőt, azt is tudjuk, hogy a férfi igazságát a felesége igazsága egészíti ki, és a szülők igazságát a gyerekek igazsága egészíti ki. Ez volt a harmadik gondolat.

Mi a negyedik? Ha még inkább szeretnénk tisztességesen tájékozódni, akkor szükségünk lesz arra a megfontolásra, hogy igen ám, na de az értékeknek, sokszor látjuk azt, van egy hierarchiája. Nem csak kiegészítik egymást, ez is, és az is, is-is, hanem olyan is van, hogy mi a lényeg, hogy van valami, ami fontosabb és van, ami kevésbé, valami értékesebb és van, ami kevésbé. Vannak a legmélyebb vágyaink, és vannak a fölszínes vágyak. Ezért, ha jól akarunk tájékozódni, és a keresztény ember, amikor eljön a templomba a szentmisére, valójában azt is kifejezzük, hogy mi itt a lényeggel kívánunk foglalkozni, hogy számunkra ez itt a lényeg.

Ezért aztán a következő gondolat így szólt, és így szól: Igenis az értékeinknek van egy hierarchiája. Megmondhatjuk azt, hogy az értéksorrendem micsoda. Amikor Jézus azt mondja: „Kedves édesanyám, kedves József! Hát nem tudtátok, hogy az én értékrendemben Isten előrébb való vagy fontosabb vagy lényegibb?” És boldog az az édesanya, aki ezt nem úgy értelmezi, hogy a fia ezt ő ellenében mondta, vagy hogy ez a szeretetlenség kifejezése. Mert amikor a Kisjézus azt mondja: „Én nagyon szeretlek édesanyám.” Hát, hogy mennyire szereti, a halála előtt néhány órával az utolsó mondatai egyikével azt mondja Jánosnak, a tanítványnak: „Ott van a te édesanyád.”, és azt mondja a szent író: „És János attól kezdve Máriát magához fogadta.” Az utolsó mondatai egyikével azt akarta, hogy az édesanyja biztonságban legyen, hogy valaki törődjön vele élete végéig. Akkor, amikor ott van napokon keresztül a jeruzsálemi templomban, és azt mondja: „De nekem, hát nekem mégis csak a Mennyei Atya a minden.”, azt nem az anyukájával szemben mondta, hanem kifejezte, hogy őbenne az értékek, a vágyak, a szükségletek egy milyen sorrendben és hierarchiában élnek és léteznek. Ez tényleg izgalmas, és érdemes megértenünk.

Már csak két gondolat. Ez az eddig elmondott megfontolás nem lesz nekünk elég, mégpedig azért nem, mert ahogyan az értékeket valósítjuk, az mindenképpen és törvényszerűen egy folyamat, folyamatokban vagyunk benne. Nem gyönyörű, ahogyan befejeződik a mai evangélium: „…és Jézus hazament Názáretbe a szüleivel, és növekedett bölcsességben, kedvességben.” Növekedett. És amikor tizenkét évesen ott van a templomban, akkor mondhatjuk azt, hogy az a serdülőkori Jézus. És ha az édesanyja jól meg akarja érteni, hogy Jézus, az ő fiacskája mit miért csinál, akkor azt érdemes úgy értelmeznie, hogy az egy folyamatnak éppen egy része, és mondjuk serdülőként ezt így csinálja. Lehet, hogy öt-hat-nyolc évvel később szól az anyukájának, hogy: „Most elmentem Jeruzsálembe.” De mondjuk serdülőként nem szól, mert éppen serdül, és akkor nem szól róla. Vagyis mindig folyamatokról van szó, és boldog az a szülő, aki megérti, hogy a gyereke nem jó vagy rossz ekkor és akkor, nagyon gyakran, hanem éppen egy folyamatban van benne, és most egy korszakában éppen azt csinálja, ami annak a korszaknak annyira jellemzője, és neki azt éppen ténylegesen csinálnia kell.

De most a folyamatokat egészítsük ki egy másik gondolattal, ez pedig, hogy a folyamatoknak van iránya. Nem csak arról van szó, hogy az ember megfogan, megszületik, él és meghal. Hát, ez egy folyamat. Ha tájékozódni akarunk, hogyan érdemes Máriának a fiával bánnia, akkor érdemes látnunk azt, hogy milyen irányba éljük az életet. Nekem felejthetetlen, ahogy Nemes Ödön jezsuita atya egy lelkigyakorlaton újból és újból föltette ezt a kérdést, és egy életre bevésődött nekem: „Az alapvető kérdésünk így szól: Isten felé néz-e az életem?” Hogy az életemet Isten felé viszem-e? Az életemet egy bizonyos területen Isten felé viszem-e, egy kapcsolatban Isten felé viszem-e, egy témában Isten felé viszem-e? Alapvető kérdés, hogy az a folyamat, amit éppen csinálok, Isten felé mutat, vagy másfelé? Milyen izgalmas lehetett Máriának, akinek persze nagyon ijesztő lehetett, hogy mi lesz, és mi volt a kicsi fiával, és Jézus egyszer csak azt mondta: „De én Isten felé vittem magam.” Ha Mária is úgy éli az életét, hogy ő is Isten felé viszi magát, egyszer csak egy konfliktusnak lesz valami nagyon-nagyon izgalmas közös talaja, és Mária azt mondhatja: „A fiam is a maga módján pont azt csinálta, amit én akarok csinálni. Az életét Isten felé akarta vinni.” De érdekes, akkor itt egy kiegészítő igazság.

Záró gondolat. És kétségkívül létezik olyan, hogy jó és rossz, és a jónak és rossznak feszültsége. Ez is kétségkívül létezik, mikor elkezdünk azon gondolkodni, mi alapján cselekedjünk, és mit csináljunk Jézussal, aki nem szól az édesanyjának és apukájának, hogy el fog tűnni. Ebben a történetben az a gyönyörű, hogy amikor Mária érzelmileg egy nyilván nagyon nehéz helyzetben megkérdezi a fiától, hogy „Fiam, miért is csináltad ezt tulajdonképpen? Van-e ennek valami üzenete mifelénk?” Mert így szól a szentírás, hogy „Mivelünk miért csináltad ezt?” Vagyis a fiával, akire azt mondhatnánk elsőre, hogy valami nem helyeset tett, hogy Mária azon gondolkozik, hogy hogyan tudja ebben a dilemmában, hogy most jól és rosszul reagálni, hogy ő jól reagált? Mert amikor szeretettel fordult a fia felé egy számára nehéz helyzetben, és jól bánt vele, arra mondhatjuk, hogy az jó. És hogyha Mária éppenséggel arra jutott volna, hogy először a saját indulatát a fián levezeti, és ad neki mondjuk egy pofont, akkor arra bátran mondhattuk volna, hogy rossz. Ezért ténylegesen, ha tájékozódni akarunk, akkor ott van a jó és rossz feszültsége, amit meg nagyon egyszerűen úgy írhatunk le, ahogy erről már többször beszéltünk, tudom, hogy „Jó az, ha jól bánunk egymással, és rossz az, ha nem bánunk jól egymással.”

Ezt szerettem volna nagyon-nagyon sűrűn elmondani, és szíves elnézéseteket kérem, mert tudom, hogy amit mondtam, nem volt túl szórakoztató, túlságosan történetekbe ágyazottan izgalmas és érdekes. De talán, amikor azt akarjuk megérteni, hogy Mária miért ezt a kérdést tette föl, hogy „Fiam, miért tetted ezt velünk?”, hogy ennek a kérdésnek a megértése mögött egészen csodálatos dolgok vannak. És hogy ezeket a csodálatos szempontokat és tényezőket fölismerjük, akkor közelebb kerülünk a Szent Családnak a titkához.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)