Jn 1,1-18 - Karácsony utáni 2. vasárnap

2022.01.02.

Megosztom
Elküldöm

(A hanganyag feltöltése folyamatban – szerk.)

Az élő Istent megismerjük és befogadjuk

Olvasmány (Sir 24,1-4.12-16)

A bölcsesség a maga dicséretét zengi, tiszteletben áll Istennél, népe közepette dicséri önmagát. Megszólal a Magasságbeli gyülekezetében, és Isten népének serege előtt eldicsekszik. Így beszél hozzájuk: „A mindenség Teremtője parancsot adott nekem, s aki teremtett, kijelölte sátramnak helyét. Így szólt: »A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen, és választottaim között verj gyökeret.« Ősidőktől fogva, a kezdet kezdetén teremtett, és nem pusztulok el soha, mindörökre. Szolgáltam előtte szent sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet. Letelepedtem a szeretett városban, s Jeruzsálemben van uralmam székhelye. Dicsőséges nép közt vertem így gyökeret, az Úrnak részében, az ő örökrészén, s a szentek gyülekezetében megtelepedtem.”

Szentlecke (Ef 1,3-6.15-18)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden áldásával megáldott minket a mennyekben lévő Krisztus által. Őbenne választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt minket, hogy akaratának tetszése szerint, Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Amióta értesültem az Úr Jézusba vetett hitetekről, és az összes szent iránt tanúsított szeretetetekről, szüntelenül hálát adok értetek, és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok. Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőséges Atya adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reménységre hívott meg titeket, és milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet ő a szenteknek készített.

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

Istent soha senki nem látta, de Jézus megmutatta nekünk, Jézus kinyilatkoztatta számunkra, elsősorban az által, hogy eljött közénk. Nem elsősorban az által, hogy tanított, vagy mit mondott, hanem az által, hogy megtestesült. De nem csak erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy tehát akkor ez azt jelenti, ha meg akarjuk tudni, ki Isten, érdemes Jézusra néznünk. ha meg akarjuk mondani, hogy ki is Ő valójában, akkor Jézus személyén keresztül juthatunk el oda, hogy egészen pontosan mondhassuk azt, hogy „Akkor már értem, és érzem, és rácsodálkoztam, és megsejtettem, hogy ki Isten.” De nem csak erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy tulajdonképpen János evangéliumának a legelejét hallottuk, és micsoda drámai felütés ez, hogy arról beszél az apostol és evangélista, hogy az övéi közé jött, és nem ismerték föl. Azok közé jött, akik fölismerhették volna. Mert hiszen kik közé jött? Többek között mondhatjuk azt, hogy vallásos emberek közé, a hívő emberek közé, a Megváltót váró emberek közé, az istentiszteletet gyakorló emberek közé jött, és nem ismerték föl azt a valakit, akit vártak, és akire hivatkoztak. Ha ezt egyetlen mondatba akarnám sűríteni, azt mondanám: Istenre hivatkozva nem fogadták be Istent. Istenre hivatkozva nem ismerték föl Istent. Istenhez imádkozva nem fedezték föl, hogy Isten az, aki eljött közéjük.

Mit jelenthez ez a számunkra, hogy azok a tényezők, amelyek a kétezer évvel ezelőtt élő Istenre hivatkozó emberre jellemzőek voltak, aminek az lett a következménye, hogy hiába érkezett meg Isten, nem fogadták be, ezek a tényezők ma is fönnállnak. Ezek a tényezők a mi egész konkrét esetünkben és személyünkre vonatkozóan is fönnállnak. Tehát ezekről a tényezőkről szeretnék beszélni, amelyek a ma emberének a realitásához tartoznak, és amelyek megnehezítik számunkra, hogy Istent befogadjuk. És hogy milyen drámai ez a helyzet, nyilvánvalóan úgy tekintek magunkra, mint akik egyébként Istenre hivatkozunk, és ezek a tényezők akkor is fönnállnak. Először is arról szeretnék beszélni, hogy miért nehéz nekünk Istent fölismerni, miközben megvannak az Istenről alkotott képzeteink, és fogalmaink, és esetleg meggyőződésünk, sőt, az Istenre vonatkozó magatartásunk is.

Az első, hogy az Istenre vonatkozó képzeteinket nagyon átszínezi a szüleinkkel való kapcsolatnak mindenféle tapasztalata és élménye. És miután a szüleink nem voltak tökéletesek, és most sem tökéletesek, mint ahogy mi szülőként szintén nem vagyunk tökéletesek, és nem is leszünk, ezért a kicsi gyermek, ahogy kialakul számára a képzete annak, hogy ki és milyen is Isten, ebbe bele fog kerülni nagyon sok tapasztalat apuról és anyuról, nagyiról és nagytatáról, és ezek a képzetek egy része egész jó, másik része meg hát, mhh. Mondjuk, ahogy szokták mondani, sok tejszínhabbal sem megy el. Tehát az első nehézségünk, hogy természetesen az Istenről alkotott képzeteinkben is szerepet játszik a szüleinkhez való kapcsolódásunk és tapasztalataink, és máris ez meg fogja nehezíteni azt, hogy Istent fölismerjük, mert sokszor Isten meg nem pont olyan, mint apa volt, vagy anya, miközben apát és anyát jó esetben szeretjük.

A második gondolat így szól: Nem csak a szüleinkről alkotott élményeink és képzeteink befolyásolják az istenképzetet, hanem befolyásolják a számunkra fontos személyek, akik itt akkor most túlmutatnak a szüleinken, és a velük kapcsolatos tapasztalataink. Rácsodálkoztam arra, hogy amikor serdülő voltam, és az a korszak, amikor hát szeretjük valahogy a példaképeket, vagy valahogy fontosak lesznek személyek, akiket akár még idealizálni is szeretünk, hogy miközben én nem voltam vallásos egyáltalán, aközben a számomra serdülőkorban a példaképek mind vallásosak voltak. Ez tulajdonképpen nekem föl sem tűnt. Ha valamilyen szerettem volna lenni, hát mondjuk olyan, mint Albert Schweitzer, vagy olyan, mint Mahatma Gandhi, vagy mint Martin Luther King, és nyilván folytathatnám a sort. Sokkal később tudatosult bennem, de érdekes, én egyáltalán nem kaptam vallásos nevelést, és mégis ezek a számomra fontos személyek, akik lehet, hogy nem is olyan értelemben fontos személyek, hogy személyes kapcsolatban lettem volna velük, de mégis fontossá váltak az életemben, egytől egyig hívő emberek voltak. Igen ám, de ők sem voltak tökéletesek. És ezért, miközben ők bekerülnek abba a világba, hogy milyen is lehet akkor Isten, a tökéletlenségeik is bekerülnek, miközben esetleg egészen példamutatóak és rendkívüliek, és joggal hivatkoznak Istenre, mert valóban hívő emberek.

A harmadik csoportba azok a személyek tartoznak, akik egyébként még közvetlenebbül és konkrétabban – így mondhatnánk ezt – egyházi személyek. Persze lehetnek civilek, és lehetnek klerikusok is, hiszen hát… szóval valakik, akikkel kapcsolatban tudjuk azt, hogy na, ők olyan Istenre hivatkozó személyek.

Itt elmondanám egy apró-cseprő élményemet. Miután nem nevelkedtem vallásos környezetben, ezért nekem tudatos képzeteim nem voltak, de azért voltak, csak nem voltak tudatosak, és emlékszem, ahogy még régen, ahogy a szüleink szokták mondani, amikor még igazi telek voltak, olyan hidegek, hogy miután én a Városmajornál laktam, ott volt a városmajori templom. A városmajori templomnak az ereszcsatornájáról olyan sok hetes igazi fagyok nyomán hatalmas jégcsapok csüngtek alá. De nem ilyen kis… (hanem) huhh! (Mutatja, hogy nagyok – szerk.) Én pedig egy magasugró voltam, és ezért én mit csináltam? Mentem jégcsapokat törni. Fölugrottam, és törögettem a jégcsapokat. De nyilván úgy szerettem volna, hogy a tetejénél törjön el, mert hát ezt is a versenyszellem nevében, minél nagyobb jégcsapokat akartam gyűjteni. Emlékszem erre, hogy én éppen ott vidáman ugrálok és szedem le a jégcsapokat, és mindent csinálok, ami nekem tényleg örömet okoz és élvezetes. Egyszer csak szembejött reverendában a plébános atya. Egyébként kifejezetten mondjuk így kedvesen, de azért szigorúan rám nézett, és azt mondja: „Ne törje le! Megsérülhet az eresz.” Ez egy teljesen helyénvaló mondat volt, és éppenséggel meg is szívleltem, hogy tényleg, akkor nem töröm le, de emlékszem, hogy utána még vagy tíz évig milyen eleven élmény volt bennem az, hogy a papok meg a keresztények olyanok, akik rászólnak az emberre, hogy ne ugráljon. Pont valami, amit annyira örömmel csinálok, és annyira ártatlannak tűnt, és benne volt a gyereknek minden öröme és mozgása és lendülete és élete és kedve és mindene, és jön egy mondjuk nagyon korrekt, fekete ruhás bácsi, és azt mondja (Mutatja az ujját ingatva, hogy NEM – szerk.).

Mondhatnám azt, nem tehetek róla, de ez bekerült az Istenről alkotott képzeteim közé, és nem mondhatnám, hogy segítette az Istenre vonatkozó kapcsolatom elmélyülését. Nyilvánvalóan ez a pap bácsi teljesen korrekten mondta, amit mondott, és mégis, bizonyos szempontból ez akadálya lett annak, hogy rácsodálkozzak Istenre, mert nekem bekerült oda, hogy Isten biztos akkor valami ilyesmi. Ezért, itt csak egy záró mondatom lenne, ezért aztán sokszor az Istenről alkotott képzeteink eléggé felettes énszerűek. Azt is mondhatnám, hogy kevésbé valamilyen spirituális mélységet hordoznak, inkább valamilyen erkölcsi tartalmat. Nagyon sokak számára Isten inkább tehát valamilyen erkölcsi tartalmat hordozó lény, mintsem valaki, aki az élet legmélyével hoz bennünket összefüggésbe és kapcsolatba; a kettő azért nem ugyanaz.

A következő. Mi az, ami megnehezíti az életünket, hogy fölismerjük Istent, miközben esetleg Istenre hivatkozunk? Az, hogy az életutunk során senki sem kapta pontosan azt, amire szükségünk lett volna, senki sem. Ezért mindegyikünknek vannak hiányaink, és a hiányokból fakadó vágyaink. Azt figyelhetjük meg nagyon sokan, a vágyaik és a hiányaik köré építik az Istenről alkotott képzeteiket. Isten számukra az a valaki, aki után vágyakoztak, akire úgy gondoltak, hogy „Hadd lenne már olyan pont, és akkor az nekem pont nagyon jó lenne!” De Isten nem pont az a valaki, aki egybeesik az összes hiányommal és beteljesületlen vágyammal, és azok megadásával. Ezért akik jószándékúan, de a vágyaik köré szervezték a képzeteiket, sokszor tudattalanul, azt mondva, hogy „Isten akkor nyilván az a valaki, aki majd a vágyaimat betölti. Isten akkor nyilván az a valaki, aki megadja nekem mindazt, ami nekem annyira hiányzik, vagy amire annyira sóvárgok.” És amikor Isten azt nem adja meg, akkor történik egy csalódás. Tehát ez a negyedik gondolat így szólt, hogy megnehezíti az élő Isten fölismerését az, amikor az Istenről alkotott képzeteink a vágyaink, a hiányaink, a sóvárgásaink köré szerveződtek tudva, vagy tudatlanul.

A következő, az ötödik gondolat: Amikor az Istenről alkotott képzeteinket nagyon átszövik a saját fantáziáink. Ez egész természetszerűen így van, hogyan is lehetne másképpen, hiszen Istent senki nem látta. Hát, ha Istent senki nem látta, nyilván azért képzeteink lesznek, fantáziáink lesznek. Hadd mosolyogjam meg most magamat, hogy ahogyan az Istennel való kapcsolatomat próbáltam mélyíteni az önismeret alapján is, egyszer csak rácsodálkoztam, hogy az istenképzeteimhez hozzákapcsolódott Yoda mester. Yoda mester még csak nem is élt, egy kitalált szereplő a Csillagok háborújából. Na, de emlékszem, hogy nekem mekkora élményt jelentett kicsi fiúként megnézni a Csillagok háborújának első részét – most időrendben mondtam. És ott Yoda mesterre hogyan tekintettem föl kicsi fiúként, és akarva-akaratlanul része lett az Istenről alkotott képzeteimnek. Egy – mondjuk így – tudatos folyamatot igényelt, hogy Yoda mestert leválasszam onnan. Mert hát, ez megtörtént magától.

Akkor a következő. Kétségkívül vannak, akik számára az Istenről alkotott képzetek úgy állnak össze, hogy idealizálnak valakit, elképzelik akár magukat is, és azt mondják: „Na, az ideális önmagamat elképzelem, Isten biztos olyan.” Ez nagy nehézségeket okoz abból a szempontból, hogy a valódi Istent, az élő Istent fölismerjük, ugyanis Isten nem egy idealizálás révén jön létre, a fantáziánk termékeként. Ezért miközben mi pontosan megmondhatjuk, esetleg leírhatjuk, hogy egy ideális istennek milyennek kéne lennie, egészen nyilvánvaló, hogy az élő Isten nem esik egybe az általunk ideális Istennek nevezett elképzelt lénnyel. És hogyha döntéshelyzetekbe kerülünk, én magam is meg tudom érteni, hogy valaki azt mondja: „Én inkább a számomra ideális Istent szeretném kérni, nem annyira az élő Istent. Mert nekem úgy tűnik, sokkal jobba tudnék vele lenni.” Tehát ami megnehezíti az élő Isten elfogadását és befogadását, az az idealizálás, beleértve sajátos módon önmagunk eszményített változatának a kivetítését Istenre.

A következő. Természetesen több- és kevesebb mértékben megsérültünk, és a szívünk nem csak egészséges, hanem sebzett és sérült is, és nagyon sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy a sérült rész köré szerveződnek a képzeteink Istenről. Így alakulhat ki egyébként nagyon sok negatív képzet Istenről, és ezek a negatív képzetek nagyon világosan összefüggésben vannak a saját sebeinkkel, sérüléseinkkel, múlt béli rossz tapasztalatainkkal. Amikor ez történik, nézzétek el nekem, hogy újból és újból hangsúlyozom ezt, hogy amikor a sérültségemből kiindulva próbálok Istennel valahogy valamit kezdeni, vagy befogadni, hát nem egyszer az történik, amit minden nap hallok, hogy valaki éppen a nehézségekben a következőt mondja: „Isten nem szól hozzám, nem törődik velem, hallgat.” Amikor valaki ilyesmit mond, ő Istenről beszél, ahogyan ő Őt elképzeli. Ezekben a helyzetekben nem, sokszor azért megpróbálom szelíden elmondani azt, hogy „Nem lehetséges-e az, hogy nem arról van szó, hogy Isten nem szól, hanem hogy nem hallod jól? Vagy hogy itt van, csak nem látod jól?” Nem lehetséges-e az, hogy a zavar inkább minálunk van, és nem Istennél? Ahogy a filozófus mondja: nagyon sokan a saját korlátaikat a világ határainak tartják. Innen már csak egy mondat: Az ember a saját korlátait és sérültségeit, az abból adódó világ- és istenlátását Istennek képzeli. Hát, Isten sokkal több annál. De mi mégis nem magunkat kérdőjelezzük meg, hanem Istent, és ez megnehezíti az élő Isten fölismerését és befogadását.

A következő gondolat így szól: Azután vannak a személyiségfejlődésünk meghaladott képzetei Istenről, amelyeket azonban magunkban őrzünk. Hiába vagyunk negyven-ötven-hatvan évesek, főleg krízis idején, egy válságban fölelevenednek bennünk a már meghaladott képzeteink Istenről, beleértve a csecsemőkori képzeteket, a kisgyerek képzeteit, az általános iskolás gyerek képzeteit – ezek mind bennünk vannak. Valójában élők és elevenek, legföljebb nem tudatosak, vagy nem befolyásolnak bennünket nagyon aktívan. De, amikor nehéz helyzetbe kerülünk, így mondja a szakértelem, akkor visszacsúszunk valamilyen felnőtt állapotból valami gyermeki állapotba, pont a nehéz helyzetekben, és ott érdekes módon pont azok az élő Istenre vonatkozó képzetek nehezebben érhetőek el sokak számára, amelyek egyébként megvannak akkor, amikor jól vagyunk. Viszont a sokkal torzabb gyerekkori tapasztalatainkból fakadó képzetek, azok elevenné válnak. Ezért is lehet nagyon sokaknak ilyen élménye, hogy mintha Isten pont a bajban hagyna el, vagy mintha Isten pont akkor nem lenne ott, amikor úgy nagyon nagy szükségem van rá. Ez ékes kifejezése annak, hogy az illető esetleg egy válságba került, és gyermekkori képzetek fogságába esett.

A következő, most egy másik területre szeretnék átvonulni. Ami megnehezíti Isten fölismerését és befogadását, ezek nem csak az egyéni életünknek a különböző eseményei és jelenségei nyomán jönnek létre, hanem hát társas lények vagyunk, foganásunktól kezdve társas lények vagyunk. Ez mit jelent? Társas tapasztalatok, és a társas önazonosságunk is befolyásol bennünket, és megnehezíti, hogy az élő Istent fölismerjük és befogadjuk.

Akkor itt szeretnék egy pár gondolatot mondani. Például, nem csak arról van szó, hogy apu és anyu, hanem arról, hogy vannak családi tapasztalatok Istenről, amiket a család Istenre vonatkoztat. Pár nappal ezelőtt hallgattam egy dokumentumfilmet. Egy idős férfiember, akit elhurcoltak a Gulagra, ott volt kilenc évet, és hazajött. Ott dolgozott kilenc éven keresztül a bányában. Kérdezte tőle a riporter: „Mi adott erőt önnek, Pista bácsi, hogy haza tudjon jönni?” És Pista bácsinak könnyes lett a szeme, és azt mondja: „Egyedül Isten. Nekem egyedül Isten adott erőt ahhoz, hogy haza tudjak jönni.” Ugye el tudjuk képzelni, hogy egy olyan családban, ahol valaki hazajön a Gulagról, és a gyerekeinek könnyes szemmel elmondja, aztán az unokáinak könnyes szemmel elmondja: „Tudjátok, engem Isten hozott haza, Isten erősített meg. És ha Isten nem lett volna velem, lehet, hogy ti se vagytok.” Ez a családtörténetnek a részévé válik. Nem csak arról van szó, hogy apukám és én, hanem arról, hogy egy családhoz tartozunk, és létrejön ez a társas önazonosságunk, és ez segítheti valakinél azt, hogy kialakuljon egy jó lehetőség Isten fölismerésére és befogadására.

De hadd mondjam el mondjuk a kiegészítő történetét. Jött hozzám egyszer egy fiatalember. Tíz éven keresztül készült a keresztségre, tíz évig. Ez azért történt így, mert történetesen az ő szülei és nagyszülei egytől egyig tudósok voltak, és a családnak a gondolatvilágába és az önazonosságába az tartozott bele, hogy a tudomány ellentmond az istenhitnek, ezért „Az ember vagy hívő, vagy tudós. El köll dönteni.” Egy férfi, ez a fiatalember átélte, személyes élménye volt Istenről, valódi istentapasztalata volt. Tíz évébe tellett, míg saját magában az önazonosságát el tudta úgy rendezni, ezt a lojalitáskonfliktust, hogy ez ne azt jelentse számára, hogy „Szembe kerültem az egész családommal, a szüleimmel és nagyszüleimmel, az egész örökségemmel, és mindazzal az értékkel, ami az önazonosságomhoz elemi módon tartozik hozzá.” Tíz évébe tellett, és tíz év után jutott el oda, hogy „Most már meg tudok úgy keresztelkedni, hogy ez ne egy meghasonlást jelentsen számomra.”

A következő, megyek. Csoportoknak is a tagjai vagyunk. Az önazonosságunkhoz hozzátartoznak a csoporttagságaink is, és az néha nagyon megnehezíti azt, hogy az élő Istent fölismerjük és befogadjuk. Most hadd tegyek egy utalást kétezer évvel ezelőttre. Hogy vannak a farizeusok? Jézus sokszor mondja azt: „Ó, ti farizeusok! Pont ti nem fogadtok el engem, pedig ti vagytok a legvallásosabbak.” Ez volt a kritikája erre a csoportra nézve. Ugye el tudjuk képzelni, ha valaki farizeus volt kétezer évvel ezelőtt, és a farizeusok nagy része nem fogadta el Jézust, akkor őneki sokkal nehezebb volt Jézust elfogadni, mintha nem lett volna farizeus, mert ez egy lojalitáskonfliktus, és identitáskonfliktus. „Hogyha elfogadom Jézust, szembe fogok kerülni azzal a csoporttal, amely csoporttal összefüggésben élem meg saját magamat.” Ilyenkor nagyon gyakran a csoportot választjuk Isten helyett, mert az identitásunknak a megrendülése szenvedéssel jár. Nem szeretjük, hogyha az identitásunkat át kell alakítani, az önazonosságunkban nagy változások történnek, ez nem szokott nekünk jól esni. Tudattalanul is inkább úgy döntünk, hogy maradjon a csoport, maradjon a szilárd önazonosság, és inkább Istenre mondunk nemet.

Hadd menjek akkor tovább. A következő, hogy nem egyszer azután az önazonosságunk, az Istenre vonatkozó képzeteink valamiféle intézményesüléssel is összefüggésbe kerülnek. Hadd hozzak erre egy példát. Kétezer évvel ezelőtt, mikor várták a Messiást, Istent előszeretettel hívták így, hogy a Seregek Ura Istene. Hát ez az egyik meghatározó kijelentés volt Istenről: a Seregek Ura Istene. Most képzeljük el, hogy aki a Messiást is úgy várja, hogy ő a Seregek Ura Istenének – mondjuk így, hogy – a képviselője. Akkor jön a szelíd Jézus, rajzolgat a porba. Milyen érdekes, hogy intézményes választ is szükséges volt az egyháznak adni arra, hogy miközben az ószövetségi választott nép így mondta, Seregek Ura Istene, az egyház közgondolkozásába, az Istenről alkotott képzetekbe ez nem került bele. Nem szoktunk beszélni Istenről, a Seregek Ura Istenéről. Ugye, nem szoktunk így beszélni? Nincs ilyen ünnepünk, hogy Isten, a Seregek Ura Istenének ünnepe. Jó Pásztor vasárnap, az van. Ezért amikor intézményesülnek az Istenről alkotott képzetek, és mi ezeknek az intézményeknek tagjai vagyunk, az nagyon megnehezítheti, hogy az élő Istent fölismerjük és befogadjuk, mert azok az intézmények, és az intézményekhez való tartozásunk szintén az önazonosságunk részei.

Akkor még egy lépéssel hadd menjek (tovább). Sokszor, és mondhatnánk ezt, természetes módon, az Istenről alkotott képzetek valamilyen vallásos rendszer részeivé is válnak. Ez nem törvényszerűen van így, mert lehet, hogy valaki hívő ember, de mondjuk nem vallásos. És olyan is lehet, hogy vallásos, és szinte egyáltalán nem hívő. A kettő nem jár így kéz a kézben, természetszerűen.

Nem tudom, emlékeztek-e, amikor Jézust odaviszik a főpapokhoz. A főpap a következőt kérdezi Jézustól: „Te vagy-e a Messiás?” Tudjátok, hogy mit mond a főpap? Azt mondja: „Kényszerítelek Isten nevében, hogy nyilatkozzál, te vagy-e a Messiás, vagy nem? Kényszerítelek Isten nevében.” Ez egy kivételes pillanat, mert Jézus a főpapnak a következőt mondja: „Én vagyok a Messiás.” És hozzátesz még egy mondatot: „A Mennyei Atyám jobbján fogok helyet foglalni, és onnan jövök majd el dicsőségben.” Nem tudom, tudjátok-e, hogy mi a főpap reakciója erre? Az, hogy fölkiált: „Káromkodott! Istent gyalázta!” Miközben, ha Ő tényleg a Messiás, akkor ha Ő a Messiás, nemde logikus, hogy helyet fog foglalni majd Isten jobbján. És az is logikus, ha Ő a Messiás, hogy akkor majd eljön dicsőségben. Tehát miközben Jézus színtisztán azt mondta, ami maga az igazság, aközben a főpap, aki várta a Messiást, hogyan reagál erre? Hogy káromkodott, hogy káromolja Istent. Ennél jobban nehéz történelmi bizonyítékot találni arra, hogy nem könnyű fölismerni Istent, és azután Őt befogadni. Mert kétezer évvel ezelőtt például a főpap…

Hadd menjek tovább, és ez már a vége. Kétségkívül, hogy az Istenről alkotott képzeteinknek lehetnek politikai jellemzői is. Nem megrendítő, hogy mikor mondjuk a XX-XXI. században csoportok egymás ellen harcolnak, és előszeretettel mondja az egyik csoport magáról azt, hogy „Mi vagyunk a jók és a hívők, ők a rosszak és hitetlenek.” És a másik csoport ugyanezt mondja: „Mi vagyunk a jók és a hívők, és a másik csoport a rosszak és a hitetlenek.” Hogyha csoportok, politikai rendszerek hivatkoznak Istenre, nemde ez meg fogja nehezíteni azt, hogy mi az élő Istent fölismerjük és befogadjuk, mert ez a hivatkozás és a történelmi tapasztalataink be fognak szivárogni azokba a képzetekbe tudatosan és nem tudatosan, amelyeket Istenről őrzünk magunkban. Sokakban elmélyíthetik azt a benyomást, hogy Isten tényleg olyan, hogy vannak a jók és a rosszak, és a rosszakat el kell pusztítani, vagy vannak a hívők és a hitetlenek, és a hitetleneket is el kell pusztítani. Ezek a képzetek megjelenhetnek a történelmi tapasztalat okán.

Itt hadd mondjak egy mellékmondatot! Az Istenről alkotott képzeteinknek nagy része tudattalan, még csak nem is tudatos. Ahogy az önazonosságunk nagy része is tudattalan, és még csak nem is tudatos, de attól még az nagyon nagy erővel hat ránk. Így érkeztem el akkor a záráshoz. Nemde érdekes, kétezer évvel ezelőtt a főpap, aki mondjuk így, hogy egy kulturális és politikai tényező is volt, a következőt mondja: „Magunk között szólva, jobban járunk, ha egy ember vésze el, mintha az egész nép.” Ugye ez aztán igazán logikusnak tűnik, értelmesnek, racionálisnak. Kivéve akkor, hogyha az az egy valaki az Isten. Az Istennel kapcsolatos dilemmáink sokszor ennyire élesek, hogy az egyik oldalon – úgy mondhatjuk – ott van minden, és a másik oldalon senki más nincs… csak Isten. Ezekben a helyzetekben de könnyen mondjuk azt: Hát nem logikus, hogy inkább Isten vesszen, és minden más megmaradjon, beleértve engem is?

Ezért aztán az Istenről nem csak képzeteink vannak, hanem fogalmaink és gondolataink is. Azok is néha könnyítik, vagy néha nehezítik az élő Isten fölismerését és befogadását. Hadd mondjak el most egy szép történetet erről. Megint csak néhány nappal ezelőtt néztem egy másik dokumentumfilmet, Sándor György humoralistáról. Nagyon egyszerűen szólva mondhatjuk azt, hogy Sándor György egy hithű ifjú kommunista. De a gyereke a piaristákhoz jár iskolába, és Sándor György egy nyitott ember, és azt mondja: „Hadd menjek be hittan órára. Kíváncsi vagyok, hogy ez a Jelenits István piarista atya mit mond Istenről.” Sándor György azt mondja: „Hallgattam Jelenits István piarista atyát, és hát úgy a magam megfontolásai alapján azt tudtam mondani, hogy amit mond, az igaz. Akkor hallgattam még egy ideig, arra is azt mondtam, hogy amit mond, az igaz. A következő gondolat jutott eszembe: hát, ha amit eddig mondott, az igaz, akkor lehet, hogy a többi is az.” Milyen nagyszerű, óriási lehetőség, amikor ideológiákat le tudunk rakni, mert az ideológiák nagyon meg tudják nehezíteni az élő Isten fölismerését és befogadását. Ahogy lerakjuk az ideológiákat, sokkal közelebb jut az igazság és az élet hozzánk.

Most jön akkor a befejezés. Azt mondhatnánk tehát, hogy nagyon fontos nekünk az önazonosságunk. De az önazonosságunk, miközben ez egy vallásos önazonosság, egy keresztény önazonosság, katolikus önazonosság lehet, és hívő önazonosság, az önazonosságunk tele van olyan csapdákkal, amelyek megnehezítik az élő Isten fölismerését és befogadását. Ezért nem könnyű a dolga annak, akinek van egy erős önazonossága, és éretlen személyisége. Ennél már csak annak nehezebb a dolga, akinek van egy erős önazonossága, de a személyisége éretlen, és meghallhatja azt az orvosoktól, az immunológusoktól, hogy nem erős immunrendszerre van szükségünk, hanem jól működőre. Mert az erős immunrendszer, ha az csak erős, de nem elég okos, nem pontosan tudja, hogy mi az, ami fenyegető rám nézve, hogy azt kiszűrjem, mi az, ami életet ad és gyógyít, hogy azt befogadjam. Ha az immunrendszerünk csak erős, de nem elég bölcs, nem működik elég jól, abba pont bele lehet halni.

Ezért az az önazonosság, amely erős ugyan, de nem elég bölcs, nem működik elég jól, hogy egészen pontosan fölismerje, mi való a Szentlélektől és mi nem, lehet, hogy egy nagyon erős önazonosság, és éppen el lehet benne pusztulni. Ezért a záró gondolat így szól: Nem erős önazonosságra van szükségünk pusztán csak. Legyen erős az önazonosságunk! Legyen elég bölcs is, működjön jól, hogy pontosan tudja, hogy amikor Jézus az övéihez jön, vagyis hozzám, hozzád, hozzánk, amikor jön Jézus hozzánk, hogy akkor Őt befogadjuk, ne taszítsuk ki. Mert ha csak erős az önazonosságunk, akkor kétesélyes a helyzet.

Honnan tudhatjuk, hogy befogadtuk Istent, hogy befogadtuk Jézust és a Szentlelket? A válasz tulajdonképpen nagyon-nagyon egyszerű. Nekünk Istent nem elméletben szükséges elfogadnunk. Mert elfogadni egy gondolatot is lehet, meg másik ember véleményét. Amikor valakit befogadok, az azt jelenti, hogy ő alakítani fogja az életemet és a személyiségemet. Ha valakit befogadok, nem lehetek többé az az ember, aki voltam. Ezért onnan tudhatjuk, hogy befogadtuk jézust, hogy a magunk módján, egy picit, néha-néha egy-egy csodás pillanatban még hasonlítunk is hozzá. Ezért az a személy, aki szeretné befogadni Istent, nem csak törekszik arra, hogy „A magam módján, ahogy nekem ez megy, a saját gyarlóságommal, adottságaimmal, hadd legyek hasonló Jézushoz!”, hanem ez néha, mint ahogy a mai evangélium szól erről, világossággal föl is ragyog.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)