Lk 3,15-16.21-22 - Urunk megkeresztelkedése

2022.01.09.

Megosztom
Elküldöm

A megkeresztelt ember, a keresztény ember méltósága

Olvasmány (Iz 42,1-4.6-7)

Ezt mondja az Úr: Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek. Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, és szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen tanítja az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő tanítására várnak a nemzetek. Én, az Úr hívtalak meg igazságban, én fogtam meg a kezed és én formáltalak. Általad kötök szövetséget népemmel, és adok világosságot a nemzeteknek, hogy nyisd meg a vakok szemét, és szabadítsd ki a börtönből a foglyokat, és a tömlöcből azokat, akik a sötétben ülnek.

Szentlecke (ApCsel 10,34-38)

Kornéliusz (százados) házában Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Valóban el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt és az igazságot cselekszi. Isten a tanítást Izrael fiainak adta, és a béke örömhírét hirdette Jézus által. Ő a mindenség Ura. Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egész Judeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.”

Evangélium (Lk 3,15-16.21-22)

Abban az időben: A nép feszülten várakozott. Mindnyájan azon töprengtek magukban, vajon nem János-e a Krisztus. Ezért János így szólt hozzájuk: „Én csak vízzel keresztellek benneteket. De eljön, aki hatalmasabb nálam, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Ekkor történt, hogy amikor a nép keresztelkedni ment, Jézus is megkeresztelkedett. Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek leszállt rá látható alakban, mint egy galamb. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.”

Vasárnapi beszéd

Jézus megkeresztelkedésének ünnepén a keresztelt ember, a keresztény ember méltóságáról szeretnék szólni, a keresztény ember szabadságáról, a megkeresztelt ember felelősségéről, lehetőségeiről. Mindarról, ami adatik nekünk.

Az első gondolatom rögtön az, hogy onnan indulhassak ki, ami a kétezer évvel ezelőtti történetnek a valósága és realitása. Az pedig az, hogy amikor Keresztelő János előjön a pusztából, és ott, a Jordán mentén meghirdeti a bűnbánat keresztségét, és a nép elkezd hozzá özönleni és alámeríti őket, akkor ugye ti tudjátok, hogy Keresztelő János, ő egy civil. Keresztelő János nem egy pap. Keresztelő János egy papnak a fia, történetesen egy papnak a fia. De azt tudjuk róla a szentírásból, hogy ő nem lett a hivatalos papi rendnek a tagja, hanem miközben egy papnak a fia volt, a pusztában élt; ő egy civil. Ez a civil a Szentlélektől indíttatva elmegy a pusztából a Jordánhoz, és meghirdeti a bűnbánat keresztségét. Milyen izgalmas egyébként az erre adott érzékenység és válasz, ahogy hallottuk a szentírásból, hogy a nép feszülten és izgatottan várakozott, és mentek is oda, hogy hátha talán ő a Messiás. De minden esetre itt valami olyasmi történik, ami összefüggésben volt a hitüknek a lényegével. Szóval, amit akartam ebből mondani, hogy éppenséggel Keresztelő János számára nem volt ismeretlen, mit jelent az, hogy papság, mert az apukája pont az volt, de ő kiment a pusztába, és egy civil volt, és civilként hirdette meg a bűnbánat keresztségét.

A második gondolattal hadd menjek még tovább. Ez pedig azt jelenti, hogy Jézus is egy civil volt. Éppenséggel a kereszteléskor, amikor a keresztelést, a keresztelés titkát föltáró szimbólumokat használjuk, többek között megkenjük a megkeresztelt személyt krizmával, akkor az imádságunkban azt fejezzük ki, hogy a megkeresztelt személy részesedett Krisztusnak a királyi, főpapi és prófétai küldetéséből. De azért arra érdemes rácsodálkoznunk, hogy Jézus miközben civil volt, és civil maradt, ezt azért is mondhatjuk, mert a szó hivatalos értelmében az intézményesült hatalomgyakorlás értelmében sosem lett király, sosem volt az. Mi mondjuk így, hogy Krisztus Király, mi mondjuk azt, hogy Ő a világmindenség Királya. De az intézményesült hatalomgyakorlás megközelítéséből Jézus sosem volt király, sőt, hát ez volt a gúny tárgya, hogy micsoda király. Gondoljunk az elítélésekor való eseményekre.

De hát nem csak, hogy király nem volt a szó hivatalos értelmében, hanem pap sem. Jézus nem volt pap. Hogyha meg kellene neveznünk, hogy Jézus tulajdonképpen ki volt, hogyha a szónak most hivatalos értelmében a kétezer évvel ezelőtti intézményrendszer összefüggésében, hogy Ő ki is volt, akkor tulajdonképpen ő egy fölolvasó volt. Mondjuk úgy, hogy egy lektor, akit megkérhettek, hogy jöjjön, olvasson egy kicsit a szent szövegekből, és utána megengedték neki, hogy a hite alapján tanúságot tegyen, hogy ő hogyan élte meg, és hogyan éli meg mindazt, ami azokban a szent szövegekben van. Ilyen értelemben Jézus most leginkább ahhoz hasonlítana, mint ti, akik ketten kijöttetek és olvastatok, vagy a harmadikótok, aki kijön, és majd elolvassa az egyetemes könyörgéseket. Jézus a szó hivatalos értelmében sosem lett pap.

A harmadik pedig, a prófétaság. Tudjuk, hogy az ószövetségben létezett az úgynevezett hivatásos prófétáknak az intézménye. De Jézus sosem lett hivatásos próféta a szónak intézményesült értelmében, nem lett udvari próféta, aki Istenre hivatkozik, de azért előtte jól megfontolja, mit gondol róla a király, vagy éppen mi a fontos irány, amibe úgy bele kellene állni akkor, amikor az Istenre fog hivatkozni valamilyen történelmi helyzet kapcsán.

Jézus tehát a szó intézményesült megközelítése felől nézve nem lett se király, se pap, még csak próféta sem. És milyen érdekes, hogy a civil Jézus, miközben ezeket a szerepeket és funkciókat sosem töltötte be, aközben mi kétezer évvel később méltán azt mondjuk, hogy Krisztus Király, hogy Krisztus a főpapunk. És hogyha van valaki, aki meghirdeti, mint egy próféta, a Szentlélektől eltelve Isten szándékát, hát ki más, ha nem Ő. Ezért ha azon gondolkozunk, hogy mit is jelent a megkeresztelt ember szabadsága és felelőssége, lehetősége és méltósága, akkor éppen a civil Jézusig jutunk el, és Ő ennek a rácsodálkozásunknak az inspirálója és forrása.

Akkor a harmadik gondolatunk, az így szól. Eljátszottam ezzel a gondolattal, tudom, ez egy kicsit gyermeki, de mégis csak egy pár percet merészelek ebbe a gyermeki képzelet világába elkalandozni veletek együtt. Képzeljük el, hogy ott, ahogy pontosan nem tudjuk, hogy amikor megszólal a Mennyei Atya, hogy „Te az én szeretett fiam vagy, akiben a kedvemet lelem.”, hogy ezt most Jézus hallotta, vagy Keresztelő János hallotta, vagy ők ketten hallották, vagy az egész nép hallotta – nem tudjuk pontosan. De képzeljük el, hogy egyszer csak elindul egy mozgalom, és azt mondják: „De hát a Mennyei Atya mondta azt, hogy Jézus nem akárki. A szeretett fia, ezt mondta a mi Istenünk.” Úgy eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer csak akkor Jézus csinál egy-két csodát, és mondjuk olyan rendkívüli tagságot nyer a főtanácsba. Nyilván azért mondom, hogy rendkívüli tagságot, mert nagyon fiatal. Nem baj, nagyon fiatal, de hát mégis csak az Isten mondta róla ezeket a szépeket, hát akkor azért kapjon mondjuk a főtanácsban egy rendkívüli tagsági helyet.

Most megint csak játszok a gondolatokkal, és anakronisztikus lesz, amit mondok, a mai helyzetet vetítem a kétezer évvel ezelőttibe. De el tudom képzelni, hogyha Jézus kapott volna ott egy rendkívüli tagsági helyet a főtanácsban, s akkor elgondolkoztak volna a tanács tagjai, hogy mondjuk melyik bizottságba választjuk be. Biztos mondták volna, a dogmatikaiba ne, ne, mert olyan meredeket mond, de annyira meredek dolgokat mond, meg úgy fogalmaz, ez nagyon könnyen félreérthető, tehát a dogmatikai bizottságba nem kérjük őt. Jó, hát akkor néztek volna mondjuk a moralistákra, talán a morális bizottságba bekerülhetne. Hát, aj-jaj-jaj! Túl jóban van a bűnösökkel, így összemosódnak a dolgok, itt nagyon összemosódnak, nem világos, nem egyértelmű, most hogy is van, meg mint is van. Úgyhogy szerintem Jézust a morális bizottságba se vették volna be. Mondjuk a jogi bizottság az föl se merült volna. De esetleg még a liturgikus bizottságba, mert azt mondhatnák, jó, ott akkor sok vizet nem zavar. De hát Jézust a liturgikus bizottságba? Hát a templomban padokat borogat. Hát, szerintem a liturgikus bizottságba se vették volna be. Azt tudnám elképzelni, hogy talán a pasztorális bizottságba bevették volna. Azt mondták volna: „Hát tényleg, azért látszik, hogy úgy tud azon a nyelven beszélni, az emberek hallgatnak rá.” Talán kapott volna egy rendkívüli helyet a pasztorális bizottságban. És aztán eltelt volna néhány év, és a néhány év alatt akkor Ő is kiállhatott volna, és mondhatta volna, hogy: „Komoly eredményeket értünk el, több-kevesebb siker van a hátunk mögött, de nagy reménnyel nézünk a következő esztendő elé.”

Engedjétek meg nekem még ezt a játékosságot egy picit, de mindjárt befejezem. Mondjuk, ha ott, ebben a főtanácsban lett volna egy-két olyan jó érzékkel megáldott HR-es, PR-os és marketinges, és ha ők úgy mind összefogtak volna, lehet, hogy kisütik azt, hogy tulajdonképpen ez a Jézus elég jó reklámhordozó. Kigondolták volna – tudom, hogy bután hangzik – mondjuk a Krisztus utáni huszonnyolcadik év szlogenjét, és a szlogen így szólt volna: „A Messiás is velünk van.” Ez egy jó szlogen, talán egy évig kitartott volna. Nem így történt. Egyáltalán nem így történt. Egészen másképp történt, és az, hogy egészen másképpen történt, ez fölnyithatja a szemünket a megkeresztelt ember szabadságára, lehetőségeire, méltóságára, autonómiájára és felelősségére. Mert hogyan is történt? Lapoznom kell hozzá.

Miközben lehet, hogy egy jó szlogen lett volna egy évig, hogy „A Messiás is velünk van.”, eközben inkább az történt, hogy Jézus azokkal volt, akik kimentek a Jordán folyóhoz, hogy a bűneiket beismerjék, velük volt. Odament pontosan azokhoz, akik elmentek azért a Jordán folyóhoz, hogy fölismerjék a saját szabadságukat, a saját méltóságukat, a saját lehetőségeiket, és ebben a világosságban alá akarjanak merítkezni a Jordán folyóba, kifejezve azt, hogy tudják és fölismerték a saját szabadságukat, lehetőségüket és méltóságukat, amely méltóság akkor is van, ha tökéletlenek vagyunk, és azt a küldetést, ami akkor is van, ha gyarlók vagyunk. Ezért Jézus azokkal volt, akik kimentek a Jordán folyóhoz, beismerve a bűneiket, és főképpen azokkal volt, akikkel kapcsolatban, mert tudjuk a szentírás előző néhány mondatát… Keresztelő János mit mondott azoknak, akik kimentek a Jordán folyóhoz, hogy alámerítkezzenek? Azt mondta nekik, hogy… nincs is kedvem idézni, de az volt a lényege, hogy „Remélem nem azért jöttetek ide, hogy magatokat és másokat ámítsatok, hogy ti is itt vagytok. Onnan tudhatjátok, hogy nem önámításból, meg mások előtt szemfényvesztésből jöttetek, hogy a bűnbánattartás gyümölcseit fogjátok teremni. Vagyis onnan lesz egészen nyilvánvaló, hogy ti jogosan jöttetek ide, hogy az az életetekből föl fog ragyogni, onnan világos lesz.” Ezt mondja Keresztelő János még azoknak is, akik kijönnek a Jordán folyóhoz, hogy alámerítkezzenek.

Nem akarnék most belemenni abba a kérdésbe, hogy Jézus, akinek nincsen bűne, miért merítkezik meg a Jordán folyóban, mert erről már rengeteg szó esett, tudjátok ti is. Egyetlen gondolatom lenne, csak egy élmény kapcsán. Egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy „Mikor én Delhiben voltam, azon döbbentem meg, hogyha mondjuk a világos ruhámat kimostam este, kiraktam, és otthagytam reggel száradni, mire este visszamentem, az a gyönyörű fehér ruha mocskos volt már. Delhi annyira piszkos, hogy ezt képzeld el, hogy egy fél nap alatt a ruha, amit az ember kirak, az mocskos lesz.” Nemde van közös tapasztalatunk arról, hogy miközben törekszünk arra, hogy éljünk a saját megkeresztelt emberi méltóságunkkal, szabadságunkkal, hogy aközben azért sok mocsok ránk ragad, akarva-akaratlanul az emberre sok mocsok ragad rá. Ezért mire van szükségünk? A szónak valódi és átvitt értelmében, beleértve a keresztelés eseményét is, hogy alámerítkezzünk.

Szeretnék egy megkülönböztetést tenni. Az alámerülés az nem egyenlő az elmerüléssel, az nagyon nem ugyanaz. Az ember fenyegetett abban, hogy ilyen vagy olyan értelemben egyszerűen csak elmerüljön. Nem is akarom mondani a sort, hogy az ember mi mindenben el tud merülni; az nem alámerítkezés. Jézus alámerítkezik. Mi a különbség az elmerülés és az alámerítkezés között? Mikor az ember alámerítkezik, és nem elmerül valamiben, és onnan följön, utána jön a lényeg. Megvan nektek az az élmény különböző, mondjuk hollywood-i filmekből, hogy a főhős akár egy bokszoló, vagy bárki más egy életesemény kapcsán padlót fog? És jó esetben van ott valaki, aki egyszer csak megjelenik valóságosan, vagy a küzdő ember képzeletében, és azt mondja: „Állj föl! Állj föl!” És tudjuk, hogy az amerikai polgárjogi küzdelmekben volt egy szlogen, és a szlogen így szólt: „Nem föltétlen vagy felelős amiatt, hogy a padlóra kerültél, de felelős vagy azért, hogy fölállsz-e onnan.” Ezért mi, keresztény emberek is gondolhatjuk azt, hogy az alámerítkezés arról szól, hogy az ember tényleg ilyen-olyan értelemben néha átél valamiféle halálszerű élményt. Alámerítkezünk, és alámerülünk, de Isten azt mondja nekünk: „Állj föl!” De Isten nem csak ezt mondja, hogy „Állj föl!”. Az alámerítkezés és az elmerülés között a különbség az, hogy amikor az ember már-már nem kap levegőt és fuldokol, és szinte elpusztul, és szinte azt érzi, ha ez tovább így megy, meg is fulladhatnék… Ilyen élménye biztos mindegyikünknek van. „Ha ez tovább folyik, el fogok benne pusztulni, megfulladok.” A különbség az, hogy az ember, aki ott, a víz mélyén, miközben alámerítkezett, átéli azt, hogyha ez tovább így megy, megfulladok, amikor föláll a vízből, jó irányba indul.

Nem elég fölállni a vízből. A leginkább az életünket megjellemző pillanatok nem csak az, hogy van a krízis, és aztán van, aki föláll, van, aki nem, ki az, aki föláll, és mit jelent, hogy fölállt. A kérdés az, hogy amikor az ember, aki a szó valamilyen értelmében közel került a halálhoz, föláll, hogy Isten felé indul-e el? Nem elég csak fölállni. És ha meg kellene ragadnunk a megkeresztelt ember méltóságát, akkor az az, hogy ugyanúgy ránk ragad a mocsok, és ugyanúgy néha fulladozunk, és ugyanúgy néha nem kapunk levegőt és úgy éljük meg, hogy ebben elpusztulunk, de nem csak fölállunk, hanem jó irányba indulunk. Tudjátok, hogy a megkeresztelkedés után, ahogy a szentírás ezt hozza, Jézus milyen irányba indult el? Tudjuk pontosan, mert kiment a pusztába, és ott érte őt a megkísértés. A megkísértés, hogy tiéd lehet a hatalom és a dicsőség, és minden. De Jézus, ahogy fölállt az alámerítkezésből, a jó irányba indult neki.

Ezért a következő gondolat így szól, hogy ezért aztán amikor mi arra hivatkozunk, hogy megkereszteltek vagyunk, és keressük ennek a méltóságát és ennek a lehetőségeit, nem egyszerűen csak arról van szó, hogy kétezer évvel ezelőtt a választott nép tagjai körülmetélkedtek, mi pedig keresztelkedünk, tehát egy másik szertartás került ide. Ennél sokkal többről van szó. Mit jelent ez a különbség, ha meg akarnánk ragadni? Azt, hogy Jézus nem kizárólag – így mondanám ezt – a hivatalos Istent hirdette meg, az addig oly egyértelmű és világosnak tűnő hivatalos Istent, hanem kit hirdetett meg? Azt a valakit hirdette meg, aki amikor ő följött a Jordánból, azt mondta neki, hogy „Te az én szeretett fiam vagy.” Egy civil Istent hirdetett meg Jézus. Nem a profi Istent, a hivatalos Istent, a hivatásos Istent, hanem egy civil Istent. Azért, mert az Isten Jézusnak így mondta, hogy „Te az én szeretett fiam vagy.” Tehát ahogy alámerült és följött Jézus a Jordánból, Isten megmutatta magát egy civil Istenként, hogy „Én a te apukád vagyok.” Ezért nyilvánvaló lett, hogy Jézus milyen irányba indul el; hogy tanúságot tegyen egy civil Istenről. A civil Jézus a civil Istenről, akit így mondott: „Az én Mennyei Apucim.” Mert az „abba” tulajdonképpen ezt jelenti. Nem azt, hogy atyám, hanem hogy apuci. Egy civil Isten.

Így érkeztem el akkor a zárásig. Ez pedig az, hogy akkor hogyan ragadhatnánk meg, mit jelent az, hogy meg vagyunk keresztelve, annak a méltósága, autonómiája, szabadsága és felelőssége? Az valami olyasmit jelent, hogy egyszer csak nem az a kérdés, hogy ki hivatkozik Istenre, hanem hogy ki az közülünk, akire Isten fog hivatkozni? Mit jelent a jó irány, miután följöttünk a Jordán folyóból? Hogy meghalljuk azt a küldetésünket, hogy „Élj úgy, hogy elsősorban ne te hivatkozz rám. Én vagyok a te mennyei apucid. Élj úgy, hogy én hivatkozzak rád!” És akkor beteljesítetted ezt a civil küldetésedet, és megértetted, mit jelent, hogy meg vagy keresztelve.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)