Jn 2,1-11 - Évközi 2. vasárnap

Egy gondolatkóstoló beszéd

Olvasmány (Iz 62,1-5)

Így szól az Úr: Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom, amíg föl nem ragyog igazsága, mint a hajnal, és szabadulása, mint a fáklya, nem tündököl. Meglátják majd a népek igazságodat és a királyok dicsőségedet. Új néven hívnak majd, amellyel az Úr ajka nevez el. A dicsőség koronája leszel az Úr kezében, királyi fejdísz Istened kezében. Nem hívnak többé „Elhagyottnak”, sem országodat „Pusztaságnak” hanem így neveznek: „Gyönyörűségem”, és országodat: „Menyasszony”, mert az Úr örömét találja benned, s országod újra férjhez megy. Mert amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled, aki téged felépít; és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened.

Szentlecke (1Kor 12,4-11)

Testvéreim! A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől. A harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálás képessége vagy a szellemek elbírálása jut osztályrészül. Más a különféle nyelvek adományát vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

Evangélium (Jn 2,1-11)

Abban az időben: Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: „Nincs több boruk.” Jézus azt felelte: „Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.” Erre anyja szólt a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt a szolgáknak: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való. A szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. A násznagy hívatta a vőlegényt, s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.

Vasárnapi beszéd

Menyegző volt a galileai Kánában, és éppen ebben a történetben megjelenik az a finom bor, mint ahogyan ezt tudjuk a híradásokból. Arra gondoltam tehát, hogy a mai beszéd egy kissé olyan borkóstoló gyanánt, gondolatkóstoló lesz. Kupicányi gondolatokat szeretnék idehozni, ti megízlelhetitek, és esetleg egyikre-másikra azt mondhatjátok, hogy: „Na, ez ízlik. Na, ez tápláló, ezzel tudok mit kezdeni.” Úgyhogy jöjjön egy gondolatkóstoló beszéd.

Rögtön az első gondolat az így szól, hogy az evangélium végén ezt mondja az evangélista, János apostol és evangélista, hogy: „Megkezdte Jézus a nyilvános működését a csodajeleivel.” Ez volt az első csodajel, és én most nem a csodára szeretném a hangsúlyt fektetni, hanem arra, hogy JEL, hogy ez egy csodajel. Mert persze, amikor meghalljuk ezt a kijelentést, hogy csodajel, gusztusunk támadhat a csodára, és akarhatjuk Jézust, hogy tegyen csodát; látványosat, világosat a mi életünkben. De közben pedig a nagyobb realitás az, hogy Jézusnak a csodái is jelek. Nem egyszerűen csak csodát tesz, hanem amire mi így szoktunk utalni, hogy csoda, az valójában minden esetben csodajel. Vagyis a csoda nem önmagában áll, nem azért történik, hogy egyszerűen szólva valami helyzet megoldódjon, valami probléma elháruljon, valami rossz jóra forduljon. Nem egyszerűen az a célja vagy funkciója, hanem mindig jel. Tehát amikor csodával találkozunk a szentírásban, azt mindig érdemes elsősorban jelként látni és értelmezni. Többé-kevésbé pedig mondhatjuk azt, tényleg így van ez, hogy vannak csodajelek, és vannak nem csodajelek, de azok is jelek. Ezért amikor Jézus eljön közénk, akkor azt is mondhatnánk, hogy a küldetését így is leírhatjuk, hogy jeleket ad, és jeleket mutat, és Ő maga is jelként jelenik meg előttünk. És ennek csak egy része, hogy néha csodát is tesz.

De akkor a következő gondolat így szól, a következő kupica, hogy kétségkívül vannak nem csodajelek. Amikor azt halljuk a szentírásban, hogy Jézus szokása szerint elment a zsinagógába, az is jel. Szokása szerint fölolvasásra jelentkezett, az is jel. Szokása szerint fölment húsvétkor Jeruzsálembe, az is jel. Szokása szerint tanítani kezdett, az is egy jel. Szokás szerint egy jel, éppen nem csodajel, hanem ilyen értelemben pont a másik oldalon áll, a szónak pozitív értelmében.

Ezért ez a harmadik gondolat így szól: Hogyha mi érzékenyek vagyunk a jelekre, akkor az nem azt jelenti, hogy a rendkívülire vagyunk érzékenyek, vagy a csodára vagyunk érzékenyek és nyitottak, hanem inkább így mondhatnám, mindarra, ami Istenre mutat, ami Istenre utal, ami Istentől van, ami Istent tárja föl, arra vagyunk nyitottak, és ezek néha csodás eseményekben ölthetnek testet, néha pedig a leghétköznapiakban.

Akkor a következő, így szól: Igen ám, de hogyha ez tényleg így van, akkor még nehezebb a helyzetünk. Hogyan értelmezzük helyesen a jeleket? Hát, ez egyáltalán nem olyan könnyű nekünk. Pár évvel ezelőtt szinte minden évben elmondtam ezt a mondatot, már szerintem pár éve nem, úgyhogy most megint merészkedek ezt ide hozni, ez egy keleti mondás. A keleti mondás így szól: Amikor a bölcs az égre mutat, az oktalan csak a kezet látja. Ennél jobban nem tudom kifejezni a nehézségeinket. A nehézség az, hogy amikor valamit jelként látunk, értelmezünk és ismerünk föl, megállunk magánál a jelnél, vagyis mondjuk a mutató kéznél, vagy ebben a történetben a finom bornál. És a látásmódunk, a tájékozódásunk, a megértésünk nem halad túl a jelen, hanem megreked a jelnél, és csak a jel. Ebből mi következik? Hogy a jelnek tulajdonítunk óriási jelentőséget, a jelet akarjuk. Ez mit jelent? Amikor betegek vagyunk, akkor semmi mást nem akarunk, mint gyógyulni. Amikor nehézségben vagyunk, semmi mást nem akarunk, mint abból a nehézségből kikerülni. Amikor igazságtalanság történt velünk, semmi mást nem akarunk, mint hogy derüljön ki az igazunk. Azt mondhatnám, ez kimeríti azt, hogy az ember csak a jelig lát, csak a jelig hall, és csak a jelig tájékozódik.

Ezért Istentől mit kérek? Csak a jeleket, nem Istent kérem, hanem a jeleket. Azt mondom: „Istenem, csinálj csodát! Vagy ne csodát, mert neked az nem csoda, neked az természetes.” És nem kérünk mást Istentől, csak a jelet, anélkül, hogy ellátnánk Istenig. Amikor a hitünkről beszélünk, akkor ezt összefüggésbe tudjuk hozni a jelekkel, és azt mondjuk, ha van jel, hiszünk, hogyha nincs jel, nem hiszünk. Tehát ez a gondolat, csak hogy összesűrítsem: nagy gyöngeségünk, kísértésünk lehet az, hogy éppen az Istennel való kapcsolatunkban csak a jelekig lássunk; a finom borig, a föltámasztott elhunytig, a meggyógyult betegig.

De miért mondhatom azt, hogy ez egy kísértés, vagy gyöngeség? Azért, mert amikor Jézus föltámaszt valakit a halálból, az az ember nemsokára majd később meg fog halni. Most Jézus megszaporította akkor a kenyeret, most a vízből készített bort, de az a bor is el fog fogyni. Ezért, ha az ember csak a jelig lát, akkor azt lehet mondani, hogy olyan korlátolttá teszi a hallását és a látását, ami a reményét igazából nem táplálja. A vágyainkat kielégíti, ad némi örömöt, de a reményünket nem tudja táplálni, azért, mert akármilyen szomorúan is hangozhat ez, de a jelek, mint jelek mulandóak. A jelek, mint jelek nem maradandóak. Éppen azért, mert a jelek valaki, valami náluk többre utalnak és mutatnak.

Akkor a következő kupica így szól: De hogy mire utalnak, vagy mire mutatnak, vagy mit akarnak föltárni? Valójában mindig a valóságot, a realitást, és ilyen értelemben Istent. De fordítva is mondhatnám: a jelek föltárják Istent, vagyis a realitást és a valóságot. Amikor az ember érzékeny lesz a jelekre, valójában nem rendkívüliségekre vagyunk érzékenyek ilyenkor, hanem a legegyszerűbb, legtermészetesebb valóságra és realitásra.

Ezért a következő gondolat így szól: Tulajdonképpen maga Jézus is jel. Annyira pontosan tudjuk, hogy maga Jézus is egy jel, hogy a szentírásban egészen konkrétan elhangzik: „Jel lesz ő, az ellentmondás jele.” Vagy pedig, amikor a születését hírül kapjuk, akkor ez hangzik el: „Jel lesz nektek. Ott lesz a pici baba, jászolba fektetve.” Jézus maga is egy jel. Ez mit jelent számunkra? Hogy azért mondhatjuk, hogy Jézus egy jel, mert Istenre mutat, mert Istenre utal.

Ezért a következő kupica így szól: Ezért, ha valaki Istentől semmi mást nem akar, mint a jeleket, csak a jelekig látunk, a jelekig hallunk, a jeleket vágyjuk, még ha azok csodák vagy természetes események… Akkor ez mit jelent? Hogy Istentől azt várjuk, legyen nagyon jó helyzetértékelő, és problémamegoldó. Ha jól értékeli a helyzetet – fogytán a bor – itt a pillanat: legyen sok finom bor. Akkor jól értelmezte a helyzetet, azt jól megoldotta, és a probléma ki van pipálva. Sok csalódásunk lehet egy olyan Istenben, akivel kapcsolatban az a gondolatunk, hogy ő egy helyzetértelemző, problémamegoldó Isten. Ha a legvégéig viszem el ezt a gondolatot, a halál nem egy probléma, amit az Isten megold, miután a helyzetet jól értelmezi.

Az ember számára nagy kísértés és gyöngeség lehet, hogy az életünket helyzetről helyzetre éljük. És ahogy helyzetről helyzetre élünk, próbáljuk a helyzeteket jól értelmezni, és aztán a helyzetekben meglévő problémákat megoldani. Az ember számára ez nagyon kevés, egyszerűen azért, mert az életben vannak megoldhatatlan helyzetek, és vannak megoldhatatlan problémák. Ez a realitás része. Ezért, ha azt várjuk Istentől, hogy Ő senki és semmi más ne legyen, mint megoldhatatlan helyzetek megoldója, és megoldhatatlan problémák orvoslója, akkor nem ismertük föl, hogy Ő kicsoda. Mert Ő nem egyszerűen csak valaki, aki megoldja az élet nehézségeit és problémás helyzeteit, hanem valaki sokkal több. Ezért hadd menjek tovább, és mutassam a következőt.

Ezért ez azt jelenti, hogy nem mi gyártjuk a jeleket, mi fölfedezzük a jeleket. Honnan tudhatjuk például, hogy egy jel nem a mi agyszüleményünk? Mert ez nem könnyű nekünk. Azért nem könnyű, mert tudjuk, hogy az agyunk trükkösen működik. Az agyunk főleg akkor, amikor bajban vagyunk és egy nehézség van, akkor nagyon szívesen elindul egy irracionális működésmódra, jeleket tud és vél fölfedezni. Azért, mert az agyunk utálja a bizonytalant. Ezért ott is jeleket vélünk fölfedezni, ahol tulajdonképpen – így is mondhatnám – nincs is jel. De mi jeleket fedezünk föl, és jeleket értelmezünk, és magyarázunk bele. Miért? Hogy a bizonytalanságunkat kissé oldjuk. Hogy ezért kissé megerősödjünk, szilárd talajt fogjunk. Mint egy beteg ember, aki az orvos tekintetéből jeleket vél fölfedezni az állapotára és a jövőjére vonatkozóan. Itt nem erről van szó. Honnan tudjuk, hogy nem erről van szó? Onnan, hogy az, ami a szentírásban jel, az valami olyasmi, ami érdekes módon bennünket késztet valamiféle változásra vagy megújulásra vagy növekedésre. Például, hogy fölismerjük, hogy kicsoda Jézus. Mert eddig azt tudjuk, itt egy názáreti fiatalember, ezzel és ezzel foglalkozik, de hogy Ő sokkal több annál. A jelek tehát nagyon gyakran éppen nem a szorongásunkat oldják, vagy bennünket megnyugtatnak, hanem éppenséggel inspirálnak valamilyen változásra és növekedésre, miközben kétségkívül a szívnek valamiféle békéjét tudják adni.

A következő gondolat vagy kupica, ez így szól: Milyen gyönyörű, hogy a szentírás tele van pozitív jelekkel. Mert akik a jelekre szoktak hivatkozni, szeretnek állandóan negatív jelekre hivatkozni: „Ez jel, és valami közelgő katasztrófának a jele.” Innen már csak egy lépés egy katasztrófaelmélet, és az összes többi. Összeesküvéselméletek, és jelek, és jelek. Milyen izgalmas, hogy a szentírásban amikor Isten jelet ad, még ha az például valami olyan jel is, hogy az ember tartson bűnbánatot, vagy térjen meg, annak a jelnek mindig van pozitív magva és lényege, az mindig pozitív. Mert ezek a jelek, még ha erről szólnak is, hogy „Bűnös vagy, tarts bűnbánatot! Elfordultál Istentől, térj meg!”, a pozitív magja mi? Hogy az ember a bűnében nem vész el, mert Isten megbocsájt. És ez a jel, hogy az ember, ha elfordult Istentől, vissza tud hozzá fordulni. Tehát a szentírásban ezek a jelek még ha olyan vészterhesek is tudnak lenni, mindig valamilyen pozitív lényegük van, és valamilyen pozitívumra utalnak. Természetszerűen, miután Istenre mutatnak és utalnak.

A következő kupica így szól, hogy azt is mondhatjuk, akkor egy picit összefoglalom ezt, ez egy testes kupica lesz, ez így szól, hogy: Ezért azok a jelek, amelyeket Isten ad nekünk, ezek a jelek sosem titkosak, sosem csak valami rendkívüli eldugott és beavatott társaságnak szólnak, nem valami elit számára értelmezhetőek csak. Mert sokszor gondoljuk ezt, ez egy jel, és ezt csak én láttam, egy jel, és csak valami nagyon speciális beavatott személy értelmezheti helyesen. Pont fordítva. Ott van az a bor, jut belőle mindenkinek, mindenki megízlelheti, és annak kapcsán fölfedezheti, hogy ki Jézus. Ezért aztán azok a jelek, amelyeket Isten ad, nem titkosak, nem elitek, ilyen értelemben nem rendkívüliek, nem a beavatottaknak szólnak, hanem mindegyikünknek, és ezért mindegyikünk számára értelmezhetők és fölfedezhetők.

Így a következő kupica meg így szól, hogy ezért a jeleknek van egy nagyon sajátos természete, ez pedig így szól: Több van benne. Több van benne, mint elsőre gondolnánk. Mint ahogy abban a vízzel teli korsóban is több volt: bor. Mint ahogy Péterben sem csak egy halász volt, hanem egy apostol. Az életben is több van, mint egyszerűen csak hetven vagy nyolcvan év. A jelek mindig nem csak valamire, valakire utalnak, aki a jel mögött van, ennél szebb az élet. A jelek arra utalnak, hogy mindig valami több van benne, hogy bennünk valami több van, mint amit elsőre látnánk, hallanánk vagy gondolnánk. Ezért a jelek mit tárnak föl? Azt a valóságot, hogy Isten sokkal több, mint amire gondoltunk. Jézus sokkal több, mint ahogyan azt gondolták. Mi magunk sokkal többek vagyunk, mint ahogy azt gondoljuk vagy gondolnánk. Ezért a jelek legfontosabb jellemzője, talán így mondanám, az, hogy föltárják: több van ebben, több van benne, több van bennünk.

Így jutok el most már a befejezéshez. Még egy-két kupica. Milyen érdekes ez, azt mondja a szent író: „Ez volt az ő nyilvános működésének a kezdete.” Arról beszéltünk, hogy a jel föltár valamit a valóságból. Jézus nem a csoda kapcsán lesz az, aki. Már eddig is az. Ma egy olyan világban élünk, nagy tere és lehetősége van a nyilvános működésnek. Tudunk nagyon nyilvánosan működni, és lehet számtalan felületünk. Milyen, hát, keresem itt a jó szót… Milyen részvétre indító az, amikor valaki a nyilvánosságra lépéstől várja azt, hogy valaki legyen. Jézus nem a nyilvánosságra lépéstől lett az Isten Fia. Az volt, csak akkor azt elkezdte látványosabban megmutatni, hogy mi is tudjuk, hogy így van. Egy egészen más működés az, amikor valaki tudja, hogy milyen nagy jelentősége van a nyilvánosságnak. Nem azért, mert a nyilvánosság tesz engem valakivé, hanem valaki vagyok, és ezt szeretném nektek megmutatni.

A következő így szól: Milyen szép ez, ahogy az hangzik el, hogy fogytán volt a boruk, és akkor már Mária inspirációjára Jézus tett valamit. Nem várták meg, míg a bor elfogy. A jeleknek van egy ilyen szép üzenete is. Mikor az ember érti a jeleket, lát és hall, akkor a következő történik: fölismerem azt, hogy nincsen reménytelen, csak reményvesztett, nincsen kilátástalan, csak hogy én nem látok ki valamiből. Az ember tud beszűkülni, és az ember, amikor beszűkül, azt mondja: „Kilátástalan helyzet, elfogyott a boruk.” Nem egy kilátástalan helyzet, csak legföljebb valaki nem lát ki belőle. Egy helyzet nem reménytelen helyzet, legföljebb az ember reményvesztett, és egy helyzetben, amiben ott van a remény, ő ezt a reményt nem fedezi föl.

Ez azt is jelenti, összefoglalva, hogy mi Jézusra nem úgy tekintünk: valaki, aki adja a jelet, és ezáltal oldja meg az életemet vagy egy helyzetet, vagy egy problémát. Nem azt várom, hogy ő egy problémát oldjon meg, mert ő a legzseniálisabb problémamegoldó, hanem hogy egy helyzetben ismerjem föl a jelenlétét. És ez nagyon nagy különbség. Jézus nem azért jött, hogy minden problémánkat megoldja, és minden helyzetünket megoldja, hanem jeleket ad, és Ő maga is egy jel, ami arra utal, hogy akkor is ott van, amikor egy reményvesztett ember azt gondolja, hogy talán… vagy egy helyzetre azt mondjuk, hogy kilátástalan, hogy akkor is ott van. Ezért az Isten nem problémamegoldó Isten, hanem Isten, aki van és jelen van. És amikor valaki fölfedezi a jelenlétét egy helyzetben, amire azt mondta, reménytelen vagy kilátástalan, egyszer csak az a helyzet nem kilátástalan többé, és nem reménytelen többé.

Akkor a következő gondolat így szól, ezek most már tényleg csak záró kupicák, mert nehogy megittasodjunk. Ez pedig, hogy, ez egy kicsit olyan csacska gondolat lesz, elnézést kérek, ha úgy veszitek, hogy egy ilyen lapos általánosítás. De én ezt a csodajelet olyan igazi nőies jelnek tartom. Mégpedig azért, mert – így gondolom – hogyha egy férfi adja a nyilvános működésének első jelét, hát abban legyen valami hősies, hát, csak azt kívánnánk, úgy legyen valami „Hahh!”. De amikor egy nő csinál csodát, vagy egy nő inspirációjára csinál csodajelet Jézus, az pont ilyen. Nem is lehet tudni, ki csinálta, egyszerűen csak úgy jó mindenkinek. Mindenkinek jobb kedve lesz. Megint csak így mondanám, egy érzelmi- és társas intelligenciával rendelkező Mária úgy ítéli meg, hogy „Jaj, vacak helyzet ez. Nem csinálnánk valamit?” Ezért önmagában ez a csodajel, ami Jézus nyilvános működésének kezdetén történik, egy nagyon kedves jel, mert nőies karaktere van, és olyan szép az, ahogyan így indul neki az evangélium, Jézus nyilvános működésében egy ennyire nőies csodajellel, az embernek jó kedve támad tőle.

Aztán így érkeztem el a zárásig. Szokták ezt így mondani, hogy na, azért sose felejtsük el, hogy Jézus nem a bort változtatta vízzé, hanem a vizet borrá. Ezt miért akarom mondani? Mert olyan szép az, ahogyan a természet és a kultúra és a spiritualitás találkozik a jelekben. A víz valami olyasmi az életünkben, amit a természet Isten által ad nekünk. Nincs vele semmi dolgunk, szomjasak vagyunk, és megisszuk. De a bor nem az a valami, amit csak úgy a természet ad nekünk, abban benne vagyunk mi is, mégpedig nagyon. Benne van az ember, a kultúrát teremtő ember. Benne van az ember mindazzal az okosságával, érzékenységével, tehetségével, tudásával, ami az emberben benne van. Ezért amikor Jézus a vízből bort alkot, akkor ebben nagyon-nagyon benne van Jézus, és nagyon benne van az ember. Az nem egyszerűen csak oltja a szomjunkat, Isten adja és a természet nyújtja, hanem hogyan mondanánk ezt mai nyelven? Hogy elég nagy a hozzáadott értéke.

A keresztény ember tulajdonképpen az a valaki, aki ennek a világnak a hozzáadott értéke. És hogyha igazán föl akarjuk ragyogtatni, hogy mit jelent, hogy mi keresztények vagyunk, akkor mi azok a jelek vagyunk, akik jelezzük a hozzáadott értéken keresztül, hogy Isten van.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )