Lk 5,1-11 - Évközi 5. vasárnap

2022.02.06.

Megosztom
Elküldöm

A csodálatos halfogás – Mi történt Péterrel?

Olvasmány (Iz 6,1-2a.3-8)

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Így kiáltott egyik a másiknak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet.” Hangjuktól még a küszöbök alapjai is megrendültek, és a templom megtelt füsttel. Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát.” Akkor az egyik szeráf odaröpült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele ajkamat, és így szólt: „Íme, mivel ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd.” Azután hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Így válaszoltam: „Íme, itt vagyok, engem küldj el!”

Szentlecke (1Kor 15,1-11)

Testvéreim! Figyelmetekbe ajánlom az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne. Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Különben hiába lettetek volna hívőkké. Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint; eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek is megjelent. Ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután megjelent Jakabnak, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok között, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van. Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívőkké.

Evangélium (Lk 5,1-11)

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust.

Vasárnapi beszéd

Ebben a történetben abból indulunk ki, és onnan veszi kezdetét az események sora, hogy a halászok éppen a halfogás idejét lezárva már kihúzzák a bárkáikat, és éppen fölkészülnek a következő munkára, foltozgatják a hálóikat. Majd a történet ott fejeződik be, hogy mindenüket elhagyva követik Jézust. A kettő között akkor mi történt? Ha le akarnánk egyszerűsíteni, azt mondanánk: „Ja, hát csoda történt. Egy csodán múlott minden, Jézuson múlott minden, a csodálatos halfogás, hát ezen múlott minden.” Akár ezt is mondhatnánk, de én most a másik irányba szeretnék haladni, nem Jézusról beszélni, hanem Péterről. Nézzük meg az események láncolatát Péteren keresztül. Mi történt Péterrel, hogy egyáltalán ez a csoda ott létrejöhetett, és azután pedig, hogy ez lett a következménye, nyilván Péter döntéséből, hogy mindenét elhagyva követte a Mestert? Erről lenne akkor szó.

Az első. Hogyan veszi kezdetét az, hogy aztán átélhessünk valamit, amit így nevezünk, hogy csoda? Hát az úgy, hogy tulajdonképpen Péter kéznél volt, Isten keze ügyében volt. Az első gondolat így szól: Sokszor azt gondoljuk, a csoda az valahogy, nem tudom honnan csöppen, miközben annak az előzménye, hogy Péter megszólítható volt, hogy Péter elérhető volt, hogy Péter kézközelben volt, hogy Péternek oda lehetett éppen szólni, és lehetett őt kérni valamire.

Az első gondolat az, és ahogy rátok nézek, máris jó kedvem lesz, hogy hát azzal, hogy itt vagytok, máris kiderül, hogy ti olyanok vagytok, akik Isten közelébe merészkedtetek, és azt mondjátok: „Akár szólhat is nekem, akár mondhat is valamit. Akár meg is kérhet engem valamire.” Szóval ti kézközelben vagytok. Tehát az első, valahogy Isten keze ügyében lenni, valahogy – így is mondhatnám – hallótávolságra lenni hozzá.

Akkor a második lépés, ez így szól: És azután Pétert meg lehetett valamire kérni. Mert a második lépés az, hogy Jézus oda tud hozzá fordulni, ha már ott van neki kézközelben, és azt tudja mondani: „A bárkádat hadd kérjem már el! Menjünk egy kicsit be a vízre!” Ugye tudjuk, ez azért történik, mert a víz fölerősíti a hangot. Ezért, hogyha a vízről beszél, akkor ott a nagy sokaság hallani fogja, amit mond. Tehát annak megvolt nagyon is a maga értelme. De a mi szempontunkból annak van itt szépsége, hogy Péter egy olyan valaki volt, akit meg lehetett kérni egy apró szívességre. Akkor még semmi nem látszik abból, ami megtörtént aztán a nap végére. De mégis azt tudta mondani: „Persze!”

Harmadik gondolat. Ma ilyen parádésan gyors leszek. A harmadik így szól: Milyen érdekes az, hogy ott van az a nagy beszéd, a sokaságot Jézus beszédjében tanítja. De azért van aközött különbség, hogy Péter ott ül, és úgy hallgatja, hogy Jézus mondja, és lehet, hogy csodálatos dolgokat mondott. Bárcsak ott lettünk volna! És ahhoz képest milyen rendkívüli kicsiség az, nem, hogy azt mondja: „Gyere, segíts már nekem! Menjünk be, egy kicsit távolabb a parttól!” vagy „Gyere, menjünk, evezzünk akkor a mélyre!” Mondjuk ez a két mondat, amit Péternek mondott, hol lehet az minőségben, tartalomban, gazdagságban ahhoz képest, ahogy tanította a népet? Csakhogy Péternek az nem volt mindegy, mert azt a két egyszerű mondatot Péternek mondta, és Péter kézközelben volt, és meghallotta, és hallgatott erre a szóra.

Eszembe jutott a saját ifjúkori élményem, mikor 18-19-20 éves koromban, olyan megtérőfélben voltam, és hittanórára jártam. De hát én akkor még azt se tudtam, mi hogyan van a kereszténységgel, és gondoltam, hogy az én helyem a hittanterem legvégső csücskében van, és tényleg, mindig oda is ültem, mert hát elöl ülnek a keresztények, én meg hát, na. Én beültem oda hátra, és történetesen ott volt a konvektor. Én emlékszem, hogy az atya csodálatos dolgokat mondott, hahh! Különben talán nem is jártam volna oda. De érdemes volt odajárni, nagyszerű volt. Én ott két évig ültem a legsarokban, a konvektornál. Az atya, Imre atya egy idő után mindig a következőt mondta. Már hogy kicsi volt a terem, mi sokan voltunk, és úgy hirtelen egyre melegebb lett. Akkor mindig azt mondta: „Légy szíves, tekerd le a konvektort!” És én tekertem. Hogy ő tulajdonképpen mit mondott ott éveken keresztül, szinte semmire sem emlékszem. Az nem azt jelenti, hogy értelmetlen volt mondani, remélem, beépült abból valami, hogy annak megvolt a maga haszna. De látjátok, ahogy azt mondja onnan, hogy „Tekerd le, légy szíves!”, felejthetetlen.

Szóval ahhoz, hogy végül aztán valami történjen a nap végére, van az az egy-két egyszerű mondat, amit Jézus pont nekünk mond, és aminek a jelentősége egészen elhanyagolhatónak tűnik, amikor elhangzik, pont éppen csak valami ilyesmi. De ahhoz, hogy a vége az legyen, ami, ahhoz kell az a mondat, és kell, hogy azt fölismerjem, hogy az nekem szól, és az alapján cselekedjek, miközben az nem rendkívüli, esetleg csak valami apró szívesség.

Ahogy továbbmegyünk, akkor a következő. Amikor azt mondja Péter Jézusnak: „Uram, egész éjszaka fáradoztunk. Hát, ennek semmi értelme nincsen.” Ugye tudjátok azt, hogy ez azért van, mert süt nagy erővel a nap, a halak nem bírják azt a nagyon nagy meleget. Ezért napközben lemennek a mélyebb rétegekbe, mert ott hűvösebb van, és több az oxigén. Megint csak megvan a logikája, hogy miért mondja Péter, hogy „Éjszaka mentünk halászni, és nem fogtunk, nappal tehát nem lesz esélyünk halat fogni.” De mi az, ami a mi szempontunkból most fontos? Az, hogy miközben Jézus, a Mester, aki éppen tanította a sokaságot, Péter nem fél azt mondani neki, hogy „Szerintem ez nem jó ötlet.” Milyen fölszabadító az, hogy lehet, hogy ezt le tudnánk vezetni Péter személyiségéből, hogy egy olyan mondós volt. Hát, kicsit olyan volt. De azért, hogy ő a Mester mellett megengedhette azt magának, hogy elmondja, hogy ő ezt hogyan gondolja, hogy annak ott szabad tere volt. És az, hogy ő szabad döntést hozzon arról, hogy majd ő követi Jézust mindenét elhagyva, abban igenis részt vesz az, hogy ő Jézus közelében megélhette, hogy azt mondhatja, hogy „Szerintem ez nem jó ötlet.” Ennek a szabadsága ott van, és utána nem következik egy letolás vagy egy minősítés.

Na, akkor itt megyek tovább, a következő. Hát azért mégis csak, milyen szépsége van ennek, hogy „A Te szavadra.” Miről szoktunk itt beszélni? Hát, hogy mégis csak, Jézus szavára, meg a bizalom, és a többi. De én most nem ezt szeretném kihangsúlyozni, hanem milyen szép ez a mondat, azt mondja: „A Te szavadra. Legyen úgy, és megteszem Neked, ahogy Te mondod. A Te szavadra.” Vagyis itt megjelenik valami, ami lényeges lesz később, hogy Péter itt egy ÉN-TE kapcsolatban van Istennel. Ez egy ÉN-TE viszony. ÉN a TE szavadra ezt megteszem. Úgy is mondhatnánk, hogy milyen sokan vannak és vagyunk, de sokat beszélünk Istenről. Az egy ÉN-Ő kapcsolat, ÉN és Ő. Az nem ÉN és TE kapcsolat. Ezért a lelki élet mesterei újból és újból azt mondják nekünk: Beszéljünk keveset Istenről, és beszéljünk sokat Istennel. Mert amikor Istennel beszélek, az egy ÉN-TE kapcsolat. Amikor Istenről beszélek, az egy ÉN-Ő kapcsolat. És az aztán igazán megrendítő, amikor valaki rengeteget beszél Istenről, vagy hivatkozik rá, és szinte egyáltalán nem beszélget vele. Az egy ÉN-Ő kapcsolat, és abból egy személyes meghívás és küldetéstörténet aligha lesz. Ez volt akkor tehát az ötödik gondolatunk.

A hatodik. Azt mondja a szent író, ilyen nagyon egyszerűen: „Meg is tette.” Már, hogy Jézus kérte, hogy „Evezz a mélyre!”, azt mondta „Szerintem ez nem jó ötlet, de a Te szavadra…” és meg is csinálta. Megint csak, hogy a történetnek a vége az legyen, ami, ahhoz az is kell, hogy nem állunk neki minden alkalommal a végtelenségig ragozni, és átgondolni, hogy most így, most úgy, vagy amúgy, hanem egyszerűen a cselekvésben vagyunk. A cselekvés révén lesz lehetőségünk arra, hogy olyan tapasztalataink legyenek, amelyek révén jobban megértjük, hogy tulajdonképpen itt mi is történt, és miért történt az. A következő, amit még ide szeretnék rakni, hogy amikor Péterre ez a szó vonatkozik, hogy „És meg is tette.”, akkor milyen izgalmas ez, hogy az Istennel való kapcsolatából Péternek nem az következett, hogy másoknak mit és hogyan kéne csinálni. Milyen sokszor halljuk a beszédet Istenre hivatkozva, és majdnem mindig az a kicsengése, hogy mások mit és hogyan csináljanak. Itt pedig van egy ÉN-TE kapcsolat, és Péter azzal foglalkozik, hogy ő mit csináljon.

A következő gondolatunk az, hogy amikor cselekszik Péter, és kivetik a hálót akkor, amikor az minden tapasztalattal szemben van, na ezt szoktuk valamiféle csodatörténetnek, vagy eseménynek hívni. De itt megint nem ezt szeretném ragozni. Mert talán nem ez a lényeg, hogy ez egy csodálatos halfogás, hanem sokkal inkább az, hogy Péter Jézussal cselekszik közösen, és csinálnak valamit, ami Péternek az addigi tapasztalatait fölülmúlja, és ezt tartom lényegesnek. Mi mindannyian valahogy hajlamosak vagyunk a beszűkültségre, és a saját tapasztalatainkat tartjuk az életnek és a világnak, és ez néha megakadályozza azt, hogy Istennel együtt valami olyasmit hozzunk létre, vagy valami olyasmi történjen, ami az addigi tapasztalatainkat felülmúlja. Nem egyszerűen csak ellentmond neki, hanem felülmúlja. Ezért ez a gondolat erről szól. Nem a csodán van a lényeg, hogy ezt csak Jézus tudta megtenni, ott és akkor Péterrel, hanem az, hogy Péter nyitott volt arra, hogy történjen valami, amibe ő beleállt, és belement, hogy akkor csináljuk, ami túlmutatott Péter addigi összes tapasztalatán.

Tehát ha az Istennel való kapcsolatban vagyunk, nemde számíthatunk arra, hogy rengeteg minden történhet köztünk, velünk és általunk, ami túl fog mutatni mindazokon a tapasztalatokon, amelyeket eddig hordozunk. Lehet, hogy csacskaságnak tartjátok majd most ezt a példát, vagy hát tulajdonképpen élmény ez számomra. Ausztrál Nemzetközi Nyílt Teniszbajnokság. Rafael Nadal öt játszmában megnyeri, huszonegyedik Grand Slam. De nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy amikor elkezdenek játszani, egy öt és fél órás mérkőzés, akkor kiírják, hogy az ellenfelének hetven százalék esélye van a győzelemre, Nadalnak pedig harminc százalék. Amikor az első két játszmát elveszti Nadal, akkor kiírja mindenféle tapasztalat alapján az okos computer, hogy négy százalék esélye van Nadalnak arra, hogy nyerjen. És Nadal három játszmát végigjátszik úgy, hogy alig van esélye arra, hogy nyerjen. És végül hogyan hagyja el a pályát? Hogy ő nyert. És a folyamatban volt egy pillanat, amikor négy százalék esélye volt.

Ezért ez a gondolat nem a csodáról szól, hanem arról, hogy nyitott vagyok arra, és cselekvőképes, hogy valami olyasmiben is részt vegyek, ami az addigi tapasztalataimat fölülmúlhatja. És ez realitás, mert az Isten nyilván valami ilyesmiben tud engem részesíteni.

Akkor a következő így szól. Mikor ez megtörténik, akkor gyakran beszélünk erről úgy, hogy az első lépés az, hogy hát, az ember a maga erejével próbálkozik, úgy nem ment. De akkor jön Jézus, beszáll a bárkába, és Istennel együtt meg megy. De itt nem erről van szó. Nem tudom, hogy közös élményünk-e az, hogy megpróbálunk valamit csinálni Istennel együtt, és akkor se megy? Nekem van ilyen élményem jó pár, hogy én ezt Istennel együtt próbáltam csinálni, és kudarc a vége. Ezért a folyamat nem ott fejeződik be, hogy Isten nélkül nem megy, Istennel meg megy. A folyamatnak a harmadik lépése az érdekes, amikor átéljük azt, hogy nekünk még Istennel sem megy, a következő lépés a legfontosabb lépés, amikor arról lesz tapasztalatunk, hogy Istennek még velünk is megy. Nem az a realitás, hogy nekünk Istennel együtt minden megy, hanem hogy Istennek még velem is megy. Ez egy egészen másik műfaj. És ezért nem arra vagyok nyitott, hogy Istennel együtt nekem menjen, hanem hogy Istennek mehessen még akár velem együtt is.

Következő. Akkor azt mondja, hogy annyi halat fogtak, ott óriási bőség van, hogy ugye egyedül nem is győzték, szólnak a másik bárkában a barátaiknak. Milyen érdekes ez, ahhoz, hogy ez az élmény itt a maga teljességében megjelenjen, Péternek szüksége volt néhány barátra. Mert kellenek a barátok. A barátok, akiknek szólhatunk, hogy „Gyertek, segítsetek!” Arra gondoltam, hogy itt a barátokról van szó. Milyen… úgy lejátszódott bennem egy képzelt beszélgetés, hogy ott a másik bárkában vannak. Na, de Péterék fogták a halat, nem az ő haluk. Úgy elképzeltem, hogy a másik bárkából úgy odaszólnak Péteréknek: „Húsz százalékért segítünk.” Ilyesmi egyáltalán nem hangzik el. Ők nem húsz százalékért segítenek, hanem barátságból. Milyen érdekes, ahogyan Péternek ott a barátai segítenek, aztán annak a sok halnak a fele, abból ők is részesednek.

Aztán hogyha tovább megyünk itt, az események sorában, akkor elérünk oda, hogy mindkét bárka megtelt azzal a rengeteg hallal. Érdekes ez, hogy általában arról szoktunk beszélni, hogy becsüljük meg a kicsit, hogy gondoskodjunk a kicsiről, a piciről, a védtelenről, esendőről, a gyarlóról. De a mai evangélium éppen ezzel a tapasztalatunkat felülmúló történettel arra szólít most föl, hogy gondoskodjunk a nálunk többről. Mert az a rengeteg hal fölülmúlta, az a tapasztalat fölülmúlta azt, amit ők addig elképzeltek, megéltek és megtapasztaltak.

Nemde valahogy úgy, hogy hajlamosak vagyunk érzéketlenek lenni mindazzal a naggyal kapcsolatban; a rengeteg hal, a természet, ez a teremtett világ, akár beleértve a Teremtő Istent. Olyan nagy, olyan természetesnek vesszük, hogy van, természetesnek vesszük, hogy kapunk belőle, és részesedünk. De itt arról is szó van, hogy Péter és a barátai gondot viselnek a náluk többre, a náluk többel, mindarra és mindazzal, azzal a többel, amiből ők részesednek. Ezért ez a gondolat azt szeretné nagyon hangsúlyozni, hogy akik a természettel közel élnek, ők talán sokkal inkább megtapasztalják azt és becsülik, hogy az a nagyobb nem egyszerűen csak az a nagy, ami természetesen van és eltart bennünket. Az az a nagy, amiből én részesedek. És én arról a nagyról is szeretnék gondoskodni, mert ha nem részesedek belőle, és nem részesülhetek belőle, akkor kifogy belőlem az élet.

A következő. Azután így szólt: „És akkor leborult Jézus előtt.” Ez maga az élmény és az élménynek a hatása Péterben, találkozása a nála nagyobbal. Olyan jól esik nekünk az, remélem, jól esik nekünk az, amikor találkozhatunk tényleg valaki, valami nálunk nagyobbal. Pár nappal ezelőtt telefonon beszélgettem egy kedves barátommal, és a következőt mondja nekem: „Te, hallgattam egy riportot egy nagyszerű magyar matematikussal, most kapta meg az Abel-díjat, hát, hogy ez egy milyen csodálatos ember. Most mindenkinek mondom, hogy hallgassa meg a vele való riportot. Hát ez egy milyen csodálatos ember!” Olyan lelkesen beszélt arról, hogy ő találkozott valaki nála többel, és milyen nagy hatást gyakorolt rá. Tényleg, hazamentem, és megnéztem a riportot.

A következő így szól. Azt mondja: „Uram, menj el tőlem!” Milyen szép, hogy Péter most még mélyebben van ebben az ÉN-TE kapcsolatban. Nem ÉN-Ő, meg ÉN-AZ, hanem ÉN-TE. „Uram, menj el tőlem!” És de érdekes, ahogy Péter ezt mondja „Uram, menj el tőlem!”, majd pedig a legvégén a történetnek: „Mindenüket elhagyva követik Őt.”, de szép az, hogy Péternek a naggyal való élménye és találkozása mennyire nem a haszon, meg a nyereség logikájára épül. Nemde így van bennünk gyakorta: „Mi a nagy előnye? Mi a nagy haszna? Majd akkor…” Itt épp fordítva van. Ő a nagy, van egy csodálatos halfogás, és a haszonnak a kérdése egyáltalán nem jelenik meg, sőt, éppen fordítva, az arról való lemondás jelenik meg. Megyek tovább.

Azt mondja: „Menj el! Menj el tőlem!” Mire hivatkozik a szent író? Arra, hogy Péter azt mondja: „…mert bűnös ember vagyok.” A szakirodalom ezt a következőképpen nevezi meg: amit Péter itt megél, az nem föltétlenül a konkrét bűnei miatti bűnösségének az élménye vagy tapasztalata, hanem az, hogy van egy tapasztalatait felülmúló élmény, és egyszer csak átéli azt: „Te jó ég! Hát ki vagyok én Hozzád képest? Egyáltalán ki vagyok én? Hát akkor most ki vagy Te, és ki vagyok én?” Ezt úgy hívjuk, hogy ontológiai-, vagy egzisztenciális bűntudat, amiben nem a személyes, ez-az elkövetett, ilyen vagy olyan bűnöm van a középpontban, hanem annak az élménye, hogy „Te jó ég!” Tulajdonképpen most a Naggyal találkozva megsejtem a saját végtelen kicsiségemet, kiszolgáltatottságomat, gyarlóságomat, esendőségemet, és beleérve azt, hogy és egyébként bűnöket is elkövetek, és nem is bírok hosszú távon nem elkövetni ezt-azt. Ez az ontológiai-, vagy egzisztenciális bűntudat. Amikor az ember átéli az Isten közelében azt, hogy ő ki is. És itt nem a bűnösségen van a hangsúly, hanem a töredékességen, az esendőségen, a saját emberi természetünknek a gyöngesége fölismerésén. Annak csak egy része, hogy követünk el bűnöket.

És milyen érdekes és milyen fontos, ahogyan Péter fölismeri ezt, mi a válasza Jézusnak? „Ne félj!” Sőt, a többieknek: „Ne féljetek!” Miért fontos ez? Mert amikor átéljük a kicsiségünket, gyarlóságunkat, esendőségünket… nem ragozom, hogy akkor, ha valamire rászorulunk, akkor az az, hogy a nagy a maga nagyságával ne legyen számunkra nyomasztó. És amikor Jézus azt mondja: „Ne félj!”, akkor történik megint csak valami csodás. Egyrészt, hogy a kicsi és a nagy közti viszonyt nem a hasznosság és a nyereség határozza meg. De most kiderült, hogy még csak nem is a félelem. Nem a nyereség, nem a félelem. Ezt összesűrítve úgy mondhatnám, hogy nem a büntetés és nem a jutalmazás. Jézus egy olyan viszonyban éli meg önmagát, és Péter egy olyan viszonyban éli meg önmagát, ami túlmutat a jutalmazás, büntetés, nyereség, haszon és félelem logikáján.

A következő gondolat így szól: De miért kell azt mondania Péternek, hogy „Ne félj!”? Tulajdonképpen éppen most szereztek egy csomó halat. Miért nem örülnek? Éppen ujjonghatnának is. „Haj!” Elnézést ezért a mondatért, hogy „…megfogtuk Isten lábát! Hát itt a sok hal!” Miért jelenik meg a félelem? Azért, mert ahogyan ebben az egzisztenciális-, ontológiai-, a létezésünkhöz kapcsolódó bűntudatban meglátja magát Péter, hogy „Milyen kicsi is vagyok én , Tehozzád képest én.”, hogy történik még valami fontos. Ez pedig az, hogy rácsodálkozik, és fölismeri azt, hogy ez a nála sokkal nagyobb és hatalmasabb, egy őt megszólító módon érkezik hozzá, éppen őneki és ővele akar valamit tenni. Úgy is mondhatnám, hogy a halakkal együtt Jézus Pétert is kifogja. Azt is mondhatnám, hogy Péter amikor kihúzza a hálót a többiekkel, nem csak a halakat halássza ki, hanem saját magát. Péter magát is felszínre hozza, magát is kihalássza. Amikor az ember magát a fölszínre hozza, a napfényre, Isten közelébe, ezt szoktuk úgy mondani, hogy hirtelen megrettent Istentől, megijedt Jézustól. Nem erről van szó. Az ember miért fél Isten közelében? Azért, mert az általában egyet jelent azzal, hogy nem Istentől félek, mert találkoztam vele, hanem hogy találkozom magammal. Mindazzal, ami eddig az árnyékban lehetett, ott lehetett a víz alatt, úgy tehettünk, mintha nem lenne, az egyszer csak a napvilágra kerül.

Az ember igazából nem Istentől fél. Persze mondhatjuk így, hogy Istentől félünk, de hát nem véletlen, hogy Jézus állandóan mondja: „Ha valakitől nem érdemes félnetek, hát tőlem biztos nem.” Hányszor mondja: „Ne féljetek!”? Az ember mégis fél. És egy idő után, ha komolyan vesszük Jézus szavát, tudhatjuk, hogy nem Istentől félünk, hanem attól, hogy meglátjuk a saját árnyékunkat, mindent, amit addig elrejthettünk a víz színe alá. Az ember inkább nem találkozik Istennel, hogy ne kelljen találkoznia saját magának az ezzel, azzal és amazzal. Ezért, amikor valaki így beszél, hogy „Félek tőle.”, tudhatjuk, hogy az nem Tőle van, hanem attól, hogy azzal a szembesüléstől félünk, hogy meglássuk, hogy ki mindenek vagyunk, többek között. Az ember úgy szeretne Istennel találkozni, hogy ne kelljen saját magával találkoznia, és ez pont ezekben az ÉN-TE élményekben lehetetlen. Az Istennel való ÉN-TE élményekben törvényszerűen nem csak Istennel találkozunk, hanem magunkkal, és a nagy kihívásunk nem az, hogy mit kezdjünk Istennel, vagy hogy Isten mit kér majd tőlünk, hanem hogy mit kezdjek magammal, ez a nagy kihívásunk. Nem Istentől szaladunk messze, hogy „Jaj!”, hanem magunktól akarunk messze szaladni.

A következő így szól azután. (Feri többet lapoz – szerk.) Nem kell annyit lapoznom. Mit él át Péter, amikor azt mondja, hogy „Bűnös ember vagyok, menj el tőlem!”, és közben pedig Jézus azt mondja „Emberek halászává teszlek.”? Itt két dolog kapcsolódik össze: az ember méltatlanságának a tudata a küldetésünk tudatával, és fontos a kettő együtt. Sokan vannak, akik a méltatlanságuk tudatára hivatkozva sokszor, mert elmenekültek saját maguk elől, mert az a félelmetes, ezért inkább a méltatlanságukra hivatkozva, hogy „Nem, hát én nem, nem!”, nem mennek bele eléggé a saját személyre szabott küldetésükbe. Mások viszont éppen a küldetésre hivatkozva egészen el tudnak felejtkezni a saját méltatlanságukról. Ezért ebben a történetben gyönyörű szép, ahogy egymás mellé kerül ez a két szempont, hogy az ember nagyon világosan látja a saját méltatlanságát, nagyon pontosan felejthetetlen módon, és közben ugyanolyan világosan hallja, ahogyan az Isten azt mondja neki: „Emberhalász leszel.”, és a kettő nem kioltja egymást, hanem a kettőben találkozik Isten és ember az emberi szív mélyén.

Most már a vége felé vagyunk. Mikor azt mondja: „Péter, emberhalász leszel.” Az, hogy Péternek ezt mondja, hogy „Emberhalász leszel.”, azt mondhatnám, hogy na, ez igazán Péternek való. Hát, ha valakinek való az emberhalászat, az a halász az. Ezért a küldetésünk, és az, hogy végül ott hagyta, és követte Jézust, abban valahogy majdnem mindig ott lehet ez az élmény, hogy az Istennel való találkozásomban, ebben az ÉN-TE élményben azt élem át, hogy ez igaz, hogy túlmutat minden eddigi tapasztalatomon, még az is igaz, hogy méltatlannak tartom magam, még az is lehet, hogy félek, ez most mind lehet, de valahogy ez mégis igazán nekem való. Szívem szerint azt mondanám, hogy addig meg ne nyugodjunk, amíg az Istennel való ÉN-TE kapcsolatunkban nem jutunk el odáig, hogy azt mondjuk, hogy „Na, amit most csinálok, Isten amit csinál velem, na ez olyan igazán nekem való.” És nem azért, mert én ilyen vagy olyan vagyok, hanem azért, mert valahogy ez pont az én dolgom.

Aztán akkor, utolsó előtti szempont, hogy „Mindenüket elhagyva követték Őt.” Most megint nem ezt szeretném kihangsúlyozni, hogy „Mindenüket elhagyva…”, mert akkor azt mondjuk „Jó, ez megint nem szól nekünk, ez a történet.”, hanem ebből azt az elemet kiemelve, hogy: mire hívja Jézus Pétert? Kockázatra. Így is mondhatnám: „Gyere Péter, kockáztass velem!” Az ember, aki az Isten közelében megmelegszik, majdnem mindig arra hivatkozik, hogy Isten az a valaki, aki a tenyerén hordozza, és a biztonság, és a jó pásztor, és a kövér legelő – nem ragozom. Ez nagyon egyoldalú, mert ennek a történetnek a szépsége éppen az, hogy Péter meghallja, miután már egyet kért tőle Jézus, aztán még egyet kért tőle Jézus, most a harmadiknál pedig az történik, hogy mer Istennel együtt kockáztatni.

Csak egy párhuzam. Most, hogy átéljük, átéltük talán, mondhatjuk így, a világjárványt. Most egy nagyon érdekes kutatást olvastam arról, hogy amikor valamiféle katasztrófa helyzetben vagyunk, fenyegetettségben vagyunk, ami az életünket is fenyegetheti, ez lehet egy tűzvész, lehet egy földrengés, természeti katasztrófa, vagy például egy világjárvány, ami ténylegesen fenyegette, fenyegetheti az életünket. Matematikai modellezés alapján arra voltak kíváncsiak, hogy a biztonságnak és a kockázatvállalásnak milyen lehetőségeit érdemes vállalni akkor, hogyha túl akarjuk élni, ha az élet mellett szavazunk? Négy csoport. Az első csoport, akik rengeteg kockázatot vállalnak. Második csoport: sok kockázat, kis biztonság. Harmadik csoport: sok biztonság, de néhány alapvető, életet meghatározó kockáztatás. És a negyedik csoport: biztonság, biztonság, biztonság, nulla kockázat. Nem biztos, hogy tudtok nekem válaszolni, de az a kérdésem, hogyha az élet mellett döntünk, akkor a matematikai elemzés alapján melyik az a csoport, amiben a legnagyobb lehetőségünk és esélyünk van az életre? Ezen modell alapján azt mondhatjuk, hogy alapvetően persze, hogy törekedjünk a biztonságra, de szükséges lesz egy-két komoly, akár rosszul is, negatív végkimenetellel is kecsegtető kockázatot vállalnunk. Az vezet az életre.

Ezért hogyha mi Jézussal akarjuk az élet útját járni, egészen biztosak lehetünk abban, ha biztonsági játékosok vagyunk, az kevésbé vezet el bennünket és másokat az életre. Csak hogy a lényegét kiemeljem, egy-két olyan kockázatra mindig szükség van, a mindig alatt, hogy újból és újból, kikerülhetetlenül, aminek lehetne negatív kimenetele, és azt mégis vállaljuk.

Így jutok akkor el a legvégéig. És aztán azt mondja a szent író: „És Péter, a többiek, mindenüket otthagyva nyomába szegődtek Jézusnak.” Ezért milyen izgalmas, hogy a történetnek van valahogy egy csúcspontja, nyilván az a rengeteg hal, és aztán van egy drámai csúcspontja, az, ahogyan Péter ott leborul, és azt mondja „Menj el…!”, de hogy Péter nem állt meg az istenélménynél. Mert az is lehetséges volna, hogy ezt az istenélményt jól elteszi magának, újból és újból fölidézi, és azt mondja: „Ó, van nekem egy jó történetem Jézusról. Az a sok hal, haa!” De hogy Péter azt mondja, hogy ez az élmény abban segít nekem, hogy aztán jöhessenek a hétköznapok. Nem az élménynél állok meg, hanem megpróbálok úgy élni, hogy mindig Jézusnál álljak meg, és az élményem, ami egy napja, egy hete, és egy éve volt, az segít nekem abban, hogy ne az élménynél álljak meg, hanem Jézusnál.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )