Lk 6,17.20-26 - Évközi 6. vasárnap

Négy boldogmondás, és négy jajmondás

Olvasmány (Jer 17,5-8)

Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és akinek szíve elfordul az Úrtól. Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: semmi jót nem várhat, a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön. Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.

Szentlecke (1Kor 15,12.16-20)

Testvéreim!Ha mi azt hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha ugyanis a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is elvesztek, akik Krisztusban haltak meg. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.

Evangélium (Lk 6,17.20-26)

Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, és egy sík terepen megállt. Rengeteg tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül egész Júdeából, Jeruzsálemből, valamint a tiruszi és szidoni tengermellékről. Ekkor tanítványaira emelte tekintetét, és megszólalt: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul. Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal. De jaj, nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat. Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok! Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.”

Vasárnapi beszéd

Lukács evangélista nem – ahogyan mi megszoktuk a hegyi beszédben – nyolc-kilenc boldogságról beszél, hanem négy boldogmondás, és négy jajmondás. Ráadásul a biblikusok azt mondják, hogy talán ez ahogyan elhangzik Jézustól, hogy „Boldogok…”, és aztán, hogy „Jaj…”, ez talán közelebb lehet ahhoz, ahogy ott és akkor ez valóban megtörtént és elhangozhatott. Szeretnék akkor most egymás után erről a négy boldog mondásról beszélni, aztán még egy picit tovább is menni abból.

Az első. Hogyan értelmezhetjük, hogyan válik realitássá számunkra az, hogy „Boldogok a szegények.”? Mindenhova egy pici történetet szeretnék most mondani. Eszembe jutott, sok-sok évvel ezelőtt, az már majdnem harminc évvel ezelőtt volt, hogy megismerkedtem egy hajléktalan emberrel a hajléktalanszállón, és ő egyébként egy börtönviselt valaki volt, a testi sértés is benne volt a bűnlajstromában, mondjuk, nem volt egy könnyű ember. De aztán, ahogyan kijött a börtönből, és a hajléktalanságból föl akart állni, sok komoly erőfeszítést tett ezért. De hát persze, hogy szegény volt, mint a templom egere. Aztán segítettek is neki, látták az ő erőfeszítését, és ő is mindent megtett. Végül egy kicsi faluban sikerült – mondjuk így – megkapnia egy szuterént. Aztán a kicsi faluban a kicsi szuterént, ott a föld alatt, ő azt egy-két barátjával szépen helyrehozta, és az lett élete első lakása, és volt majdnem ötven éves. Hogy-hogy nem, én erre már nem emlékszem, de meghívott engem lakást szentelni. Én elmentem, és ahogy körbenéztünk, és tetszett nagyon nekem, ahogy ő kitalálta ezt a szép világot, és utána fogta, és a gázról levette a rántott csirkét, hogy együnk. Akkor jutott eszembe, hogy én nem mondtam neki, hogy én nem eszem húst. Tudjátok, ott volt az ünnep, és ő azzal készült, és továbbra is egy szegény ember volt, és a szegénységéből megvette a (rántott) csirkét, és megcsinálta, hogy mégis csak! Kósza gondolatként még az is eszembe jutott: Ha én nem eszem meg ezt a csirkét, mégis csak, azért ő nem akárki, esetleg úgy indulatba jön… Azért tudja, mit lehet ilyenkor csinálni. Szóval volt bennem egy kis aggodalom is. Aztán ott gőzölgött finoman a rántott csirke, és én azt mondtam neki: „Én nagyon sajnálom, ez az én hibám, de én biztos nem eszek rántott csirkét.” Rám nézett, de olyan nagyon komoly lett az arca, és a következőt mondta: „Ide figyelj! Amíg te az én vendégem vagy, te azt eszed, amit akarsz!”

Életem egyik legcsodásabb élménye, hogy ez az ember a szegénységéből ezt megcsinálta, és odaadta, és hogy erre így tudott válaszolni. Ez az élményem jutott eszembe arról, hogy mit jelent, hogy valaki a szegénységében is valahogy messze lát. Sokkal messzebb lát a szegénységénél, az egyszerűségénél, a pénztelenségénél, meg a rántott csirkénél. Az ember, ez a valaki ahogy túllátott azon a finom rántott csirkén, még engem is észrevett. És hogy ott, a szegénységében ő tudta, hogy… Ezt mondta nekem: „Ide figyelj Feri! Fontosabb vagy, mint a csirke.” És magunk között szólva ez nagyon jól esett nekem.

A második: „Boldogok vagytok, akik éheztek.” Eszembe jutott Gyökössy Bandi bácsinak egy nagyon csodás picike kis novellája. ’44-45, bombázások, Budapest ostroma, és ott van a Gyökössy család lent; apukája, szülei, ott vannak lenn a pincében, az óvóhelyen, és éheznek, mert már régen nincs mit enni. Egyszer csak, amikor van egy pici szünet, és föl lehet menni a lakásokba, és persze, aztán rohanni kell vissza, nehogy baj legyen. Akkor egy ilyen pici szünetben az egyik szomszéd néni hoz egy tálat, egy kis lábast, és a kicsi lábasban ott van a főtt krumpli, nem egy szem, hanem sok. És már mindenki éhezik, és nincs étel, és a néninél ott van az a… És odamegy Bandi bácsihoz, aki egy kicsi fiúcska, és ott a gyerekeknek, és azt mondja: „Gyertek, egyetek krumplit!” Néznek rá döbbenten, hogy ez a néni fönt éppen meg tudta volna enni a krumplit, és éppen megette volna, és akkor nem éhezett volna annyira. De ő fölment, hogy megfőzze, és lehozza a gyerekeknek. Bandi bácsinak az apukája döbbenten ránézett, és mondja: „De hát… Hogy-hogy ezt nekünk adod? Hát te is éhes vagy.” Akkor azt mondta: „Nézd, nem esik az embernek jól, ha magának eszik.” Ez egy olyan gyönyörű kifejezés. Nem az, hogyha magában eszik, ha magának eszik. Úgy el tudom képzelni, hogy elfogyott az a krumpli, a néni továbbra is éhes volt, meg boldog.

A harmadik. Mit tudunk ezzel kezdeni, hogy: „Boldogok, akik sírnak.”? Fahidi Éva jutott eszembe. Holokauszt túlélő, elmúlt kilencven éves. Néhány hónappal ezelőtt készítettek vele egy interjút, nagyon érdemes meghallgatni, a világhálón fönn van. Ő azt mondja, hogy „Fiatal lány voltam akkor és ott. Nekem ötven évembe tellett, míg mindazzal a borzalommal, ami ott történt, szembe tudtam nézni. Ötven év belső munkája kellett ahhoz, hogy egyáltalán tudjak sírni, hogy megjöjjenek a könnyeim, és abból a fájdalomból valamit merjek közel engedni magamhoz.” Tudjuk, hogy milyen csodálatos előadásokat tartott, még a világjárvány előtt is, 80-90 évesen táncolt a színpadon. Azok a könnyek, amik ötven év hallgatás, és fájdalom, és rettenet után megjelentek őnála, azok már nem csak a fájdalom és borzalom könnyei, hanem valakié, aki most már…

S akkor a negyedik, az így szól: „Boldogok vagytok, akiket gyűlölnek, és megvetnek, és kirekesztenek, és mindent rátok fognak.” Eszembe jutott Futó Karcsi bácsi. (https://karcsibacsi.hu/ – szerk.) Valahogy Karcsi bácsit mindenki Karcsi bácsizta, hát ő egy atya, és hát mondjuk ötven éven keresztül a csodájára jártak, egy szent életű pap bácsi. Nagyon sokan, akik az ötvenes-hatvanas-hetvenes, de még a nyolcvanas években is szerettek volna papok lenni, és hát azért ez akkor nem volt pont annyira teljesen egyszerű, meg magától értetődő, hogy azért ott voltak nehézségek, hogy most kit szentelnek, kit nem, meg kit engednek, meg kit nem, és a többi. Nagyon sokan előbb-utóbb Karcsi bácsinál landoltak. Karcsi bácsit úgy megrázta-tépte az élet, és valahogy olyan szépen megmaradt, hogy őt érdemes volt hallgatni. Akkor emlékszem, egy – hát, akkor már jóval idősebb – pap mesélte mindig ezt a történetet, hogy elment Karcsi bácsihoz, és mondta neki, hogy „Hát, nem tudom, hogy… Egyáltalán én pap tudok-e lenni, vagy föl fognak-e szentelni? Mert hát erre semmi biztosíték nincs, és…” És Karcsi bácsinak volt erre mindig egy mondása, mindig a következőt mondta: „Ide figyelj, fiam! Ha Isten papnak szán, a Varsói Szerződés is kevés ahhoz, hogy az ne úgy legyen.” Mindig ezt mondta. Emlékszem, hogy ez még nekem is milyen sokat jelentett. Ki tudja, hogy mi minden történik, meg hogy, meg kire mit hogy fognak. Ha az Úr úgy akarja, a Varsói Szerződés… Nézzétek el, hogy ezt így mondom: a Varsói Szerződés. Hol van már a Varsói Szerződés? Pedig akkor, amikor Karcsi bácsi azt mondta, hogy… akkor az még nagyon volt.

Ezt tulajdonképpen szinte csak bevezetőnek szántam, de nem akarok nagyon hosszú lenni. Viszont hogyha meg tudjuk ragadni a négy boldogságmondásnál azt, hogy az hogyan tud realitás lenni az életünkben… Akkor megpróbáltam megfogalmazni azt, hogy tulajdonképpen akkor mi a titka annak a boldogságnak, amiről Jézus a boldog mondásokban beszél. Akkor így egymás után, ezeket szinte csak röviden, néha itt-ott egy pici kis történetecske.

Az első, hogy akkor a boldogságnak a kulcsa afelől nézve, ahogy ezt Jézus éli és mutatja, az, hogy boldog tud lenni az az ember, aki nem szorul bele a jelenbe, a pillanatba, a percbe, pont abba az érzésbe, pont abba a fájdalomba, pont abba. Hanem valahogy tudjuk azt, és látjuk azt, hogy nem csak a jelen van. Hogy a jelenben vagyunk, a jelenben élünk, de nem csak a jelenből élünk. Talán ezt így lehetne mondani: A jelenben élünk, de sokkal több mindenünk van, mint hogy csak a jelenből éljünk.

A második, ez így szól: Ki az, aki boldog tud lenni Jézus szemléletmódja szerint? Az a valaki, aki nagyon is világosan átéli azt, hogy az életének vannak távlatai. Lehet, hogy most éhes vagyok, most éppen nincsen, most éppen veszteség van, most éppen sírok… De hogy, hah! Nem tudom pontosan idézni, de gyerekkoromban volt az a mondóka, hogy – már ez sem lehet, hogy pontos, ahogy mondom – „Volt egy cipész, meg egy pék.” Ismerős ez nektek? Jól mondtam, cipész? Mindegy. Szóval valahogy így szól: „Volt egy cipész, meg egy pék. Tovább is van, mondjam még?” (Volt egy molnár, meg egy pék – a szerk.) Én emlékszem, gyerekkoromban, már nem is tudom, hogy ezt ki mondta, hogy az óvodában vagy a nagymamám mondta-e, hogy tényleg, ahogy mondta, hogy „Volt egy cipész, meg egy pék. Tovább is van, mondjam még?”, hát persze, hogy érdekelt, hogy van tovább. Akkor megint mondott valamit. „Tovább is van, mondjam még? – Mondjad, mondjad, mondjad!” Ennél jobban ezt nem tudom elmondani. Amikor az ember ott van, hogy „Jaj, csak a cipész, meg a pék. De tovább is van. Mondjam még?”

Harmadik gondolat. Ez úgy szól, hogy amikor az ember a veszteségeiben és a veszteségei között pont a veszteséget átélve, afölött sírva, bánkódva talál rá valami többre, valami mélyebbre, valami lényegibbre, valami maradandóbbra.

Elnézést, hogy saját élményből hozok! Emlékszem, hogy amikor megvolt a papszentelésem, akkor meghívtam a szüleimet, hogy jöjjenek el életem első miséjére. De miután én egy elvált szülők gyermeke vagyok, ezért külön mentem apukámhoz, és külön mentem anyukámhoz, és mind a kettőt megkérdeztem róla, hogy eljönnének-e életem első miséjére. Ott még áldást is tudnék nekik közvetíteni, és hát, ah! A szüleim, hogy röviden mondjam a történetet, tulajdonképpen azt mondták, hogy: „Nem.” De nem miattam, meg nem a szentmise miatt, hanem azért, mert ők egymással nem akartak találkozni. Én emlékszem, ahogy úgy szembesültem én azzal, hogy a szüleim nem fognak eljönni életem első miséjére, azért, mert mindegy, hogy miért. Ahogy hazamentem, én búnak eresztettem a fejem, és behulltam az önsajnálat vermébe. Arra gondoltam, hogy énnálam szerencsétlenebb most fölszentelt pap nincs. Ahogy így búslakodtam, egyszer csak nem tudom hogyan, az jutott eszembe, hogy „Várjunk csak! Hát, ha nekem valami ilyesmi a családi örökségem…” Úgy mondtam én ezt, hogy „se pogácsa, se bugylibicska”. Ebből az örökségből én nem fogok tudni egy életet végigélni, hogy ez kevés ahhoz.

Akkor váratlanul meglepett egy gondolat, ott, ennek a veszteségnek, önsajnálatnak a mélyén, hogy „Mi lenne akkor, hogyha én nem pusztán csak a családi örökségemből próbálnám az életemet végigélni. Hogy talán van valami több. Talán van valami más, van valami mélyebb. És hát nyilván, ott éppen egy-két napja fölszentelt papként persze, hogy hirtelen eszembe jutott a következő, ezt így fogalmaztam meg: „Most döbbentem rá, hogy az életemet nem a szüleimtől kaptam, hanem rajtuk keresztül. Az életemnek a forrása, akkor most megértettem, hogy mit jelent, hogy Isten. Azt is megértettem, ami a szentírásban van, és szinte olyan értelmezhetetlennek tűnik, hogy „akik Istentől születtek”. Ott, a nagy szomorúságom és veszteségem mélyén egyszer csak valahogy valósággá lett számomra, hogy mit jelent, hogy Istentől születtem, apun és anyun keresztül. Megyek tovább.

Negyedik. Mert megnéztem, harmincnyolc perc volt a múltkori beszéd. Ez már bűnbánattartásra kell, hogy indítson. A negyedik, hogy többek vagyunk a hiányainknál. Olyan csodálatos Maslow, aki azt mondja, hogy – olyan jó, hogy valaki ilyen okosan meg tud valamit fogalmazni – „Eldönthetjük, hogy hiánymotivált életet élünk-e, és akkor mindig ez a hiány, és az a hiány, ez a könny, az a fájdalom, az a nehézség, és mindig hiányzik valami. – Senkinek sincs meg minden, emlékeztek, néhány héttel ezelőtt. – Vagy pedig növekedésmotiváltan élünk.” Amikor valaki növekedésmotiváltan él, tud boldog lenni anélkül, hogy az Isten, az élet az ő minden hiányát betöltené. Nem tölti be, és mégis a növekedésmotiváció miatt tud boldog lenni.

Ötödik. Éppen a veszteségben, fájdalomban, szegénységben, szűkösségben, megpróbáltatásban tapasztalhatjuk meg azt, hogy mi az, ami elvehetetlen. „Az sincs, az is hiányzik, szükséget szenvedek.” Mi az, ami elvehetetlen?

Valódi történet. Egy kislánynak eltörött a játéka. A nagy fájdalmában, a könnyei között odaszaladt apukájához, és mutatta: „Eltört, apa! Nézd, a kedvenc játékom.” Az apukája vigasztalta őt, de a kislány olyan vigasztalhatatlannak tűnt, mert a maga kis négy-ötéves szívével valahogy átérezte azt, hogyha ez a játék eltörhetett, akkor minden. Valahogy életében először nem csak a játék fölött örült, vagy fájt, hanem „Akkor ez az élet? Bármit el lehet veszteni? Bármi tönkremegy, és bárki meghal?” És megkérdezte az apukájától: „De apa, akkor minden elvész, minden összetörik?” Apukája ott és akkor ennek a kicsi lánynak a következőt válaszolta: „Na nem, nem, nem. Kislányom, van két valami, ami nem vész el. Az egyik, amit a fejedben őrzöl, de főképp az, amit a szívedben. Mert azt tőled nem lehet elvenni.” Pont mondjuk a veszteségnek, gyásznak, a szűkösségnek a tapasztalatában rácsodálkozhatunk két fölismerésre is. Az egyik: Mi az, amit biztos, hogy sosem veszthetünk el? Az a jó, amit már megtettünk. Elveszíthetetlen. És mi az, amit biztos, hogy nem veszíthetünk el? Az, amit odaajándékoztunk, na az elvehetetlen tőlünk. Megyek tovább.

Hatodik. Nincs az a szegényég, ami lehetetlenné tenné azt, hogy tudjunk másoknak adni. Nincs olyan szegénység, hogy ne tudnánk adni. Megint, tudom, ezt a történetet egyszer-egyszer már mondtam. Mikor vastüdős fiatal emberekhez jártam sokat, akkor persze, ott jó barátságok alakultak ki. Az egyik légzésbénult hölgy bekerült az intenzív osztályra, és néhány nap alatt meghalt. Mentem be az intenzív osztályra, akkor a halála előtt egy nappal voltunk. Azt mondta nekem az orvos, hogy nem értik, hogy hogyan bírja jajgatás, ordítás nélkül, mert ahogy látjuk a leleteit, meg látjuk, hogy hát a belső szerveivel mi van, igazából elviselhetetlen fájdalmai kell, hogy legyenek, és egyszerűen csak ámulunk, hogy ez hogyan van, hogy ebből szinte semmit nem mutat meg. Akkor leültem mellé, és már alig-alig tudott szólni. Leültem, és mondtam neki: „Szia Marcsi! Hogy vagy?” Rám nézett, kedvesen elmosolyodott, és a következőt mondta válaszképpen: „Én megvagyok. Te hogy vagy?” Egy kicsit most is kirázott a hideg. Valaki a haldoklásnak, a fájdalomnak a közepén azt tudja kérdezni az egészségestől, hogy „Te hogy vagy?” Megyek tovább, mert nem hinném, hogy ezeket a történeteket magyarázni kellene.

A következő. Amikor valaki együttérző tud maradni, miközben ő is rászorul az együttérzésre. Irgalmas tud maradni, hozzáfér a saját jószívűségéhez, miközben ő is rászorulhat arra, hogy neki segítsenek, mert az élet számára nagyon-nagyon nehéz.

Polcz Alaine, aki a haldoklásnak, a veszteségföldolgozásnak, az elmenetelnek a nagy tudója, őneki van egy nagyon szép mondása, egy szép gondolata. Ő azt mondja, hogy „Az igazán mély veszteségeink, azok megmaradnak veszteségnek, de van lehetőségünk arra, hogy körbenője az élet.” Ezt egyszerre tartom nagyon szépnek és reálisnak. Mitől sírunk, miért fáj? Például azért, mert valakit szerettünk. Most hogyha az a veszteség, az a fájdalom teljesen megszűnne, mivé lenne a szeretetünk? Sokszor azért fáj, mert szeretünk. Azért fáj még mindig, mert szerettünk valakit, és ezt nem akarjuk föladni. Ezért néha fáj is. De a lehetőségünk, hogy azt a fájdalmat körbenője az élet, nem akármilyen élet, most a nagybetűs ÉLET.

Azután, utolsó előtti gondolat, aztán egy zárás. Mi lehet a kulcsa, a titka annak a boldogságnak, amiről Jézus beszél? Amikor az ember a maga erőfeszítését megteszi. Vannak biblikusok, akik azt mondják, hogy amikor Jézus azt mondta ott, kétezer évvel ezelőtt: „Boldogok, akik sírnak, mert majd megvigasztalják őket, vigasztalást nyernek.”, hogy lehetséges, hogy elsősorban ott a bűnbánat könnyeire utalt Ő, nem akármilyen, vagy bármiféle veszteségre. Nem tudjuk, de ha mondjuk ez így volt, ugye közös tapasztalatunk az, ahogyan megszenvedünk azon, hogy valamit nem csináltunk jól. És van valahogy erőnk, bátorságunk odamenni egy másik emberhez, és azt mondani neki, hogy „Bocsáss meg nekem!”, hogy az milyen fölszabadultsággal tud járni. Mondjuk egy elkövetett bűn, ahhoz képest azt mondani egy másik embernek: „Kérlek, bocsáss meg!”, lehet, hogy szinte egyáltalán nincs arányban vele. Az valami nagyon kicsinek tűnik, és mégis az ember azt a kicsit megteszi, és milyen nagy a jutalma.

Akkor itt az utolsó gondolat, ez így szól: Hogyha össze kellene sűrítenem, hogy Jézus milyen világba akar bennünket bevezetni, ahol boldog tud lenni a szegény, a síró, az éhező, és aki üldözést szenved, vagy bántalmazást? Azt hiszem, egy szóba összesűrítve ez a remény világa. Ezért érdemes három mondatban megragadni akkor a reménység lényegét a boldogság szempontjából. A reménység lényege a boldogság szempontjából nem az, hogy reménykedünk, és ahogy reménykedünk, úgy van bennünk egy vágy, hogy talán azért csak jó lesz, talán csak beteljesedik, talán csak az igazam kiderül, talán csak… – most nem ragozom. Ez nem remény, hanem vágyakozás. Amikor valaki a remény embere, és emiatt boldog, az valami olyasmit jelent, hogy akkor is úgy csinálom, ha itt a földön nem nyer igazolást. Akkor is így csinálom, ha nem köszönik meg. Ezt akkor is így csinálom, hogyha itt a földön nem fog beteljesedni. Akkor is így csinálom, ha nem viszonozzák. Na, az a reménység. A reménység az, ami természete szerint túlmutat a földi élet korlátain, és megengedjük Istennek azt, hogy valami a mi személyes és picinyke életünkben ne itt és most teljesedjék be.

Zárás. A zárás – remélem, nem botránkoztok meg. Mert ahogyan próbáltam megsejteni, hogy mi is a boldogság titka, vagy világa, ahogyan Jézus róla beszél, egyszer csak valahogy az evangéliumnak egy sajátos átirata jelent meg bennem. Ez pedig valahogy így szól. Jézus akár egy következő beszédben azt is mondhatta volna: „Jaj, a szegényeknek!” Arra lettem volna kíváncsi, hogy Ő ezt hogyan folytatta volna. Például akár így is elhangozhatott volna: „Jaj a szegényeknek, akik a szegénységük miatt kegyetlenné válnak, és másokat bántanak! Jaj az éhezőknek, akik megkeményednek, és rosszindulatúvá lesznek. Jaj azoknak, akik sírnak, és akik a sírásukban és a saját fájdalmukban beszűkülnek, és már senkivel és semmivel nem törődnek, csak saját magukkal. Jaj azoknak, akiket megvetnek, kitaszítanak, mindent rájuk fognak, és akik emiatt táplálják magukban a gyűlöletet és a bosszúszomjat.”

Akkor ezt a kétszer négy mondást lehet akár úgyis befejezhetnénk, hogy: „Boldogok azok a gazdagok, akik nem szűnnek meg nagyvonalúnak lenni, és nem törekvésük az, hogy gazdagon haljanak meg. Boldogok azok a jóllakottak, akik gyakorolják a vendégszeretetet, és amijük van, azt igyekeznek megosztani másokkal. Boldogok azok, akik most nevetnek, hogyha táplálják magukban az irgalmat, az együttérzést és a részvétet, és igyekeznek embertársaik szenvedésén enyhíteni.” Végül talán mondhatjuk azt, hogy „És boldogok azok, akiket éppen itt-ott, akkor és ekkor elismernek, és elfogadnak és megbecsülnek, hogyha számukra mégsem ez a lényeg, hanem az, hogy Isten tervét megvalósítsák a saját életükben.”

Remélem, nem volt harmincnyolc perc…! És ha nem volt az, akkor talán már ezzel egy pici örömet tudtam nektek okozni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)