Lk 6,27-38 - Évközi 7. vasárnap

„Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom…”

Olvasmány (1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23)

Saul féltette hatalmát Dávidtól. Ezért Saul háromezer férfival, Izrael legjavával elindult, hogy felkutassa Dávidot Szif pusztájában. Dávid tudomást szerzett Saul érkezéséről. Egy éjszaka Dávid és Abisáj megközelítették Saul táborát. Sault alva találták a táborban. Lándzsája a fejénél a földbe volt szúrva. Abner és a csapat körülötte aludt. Ekkor Abisáj azt mondta Dávidnak: „Isten ma kezedbe adta ellenségedet. Lándzsával odaszögezem a földhöz, egyetlen döféssel. Másodikra már nem lesz szükség!” Dávid azonban így felelt Abisájnak: „Ne öld meg, mert senki sem büntetlen, aki az Úr fölkentjére emeli kezét!” Ezzel Dávid Saul feje mellől elvette a lándzsát meg a vizeskorsót, és eltávoztak anélkül, hogy valaki látta vagy észrevette volna őket, vagy pedig fölébredt volna. Mindnyájan aludtak, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk. Amikor Dávid a szemközti oldalra ért, jó messze megállt egy hegy tetején, úgy, hogy nagy távolság volt köztük. Dávid átkiáltott innen Saul táborába: „Nézzétek, itt a király lándzsája. Jöjjön át valamelyik szolga és vigye el. Az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében. Az Úr ma kezembe adott, de nem akartam kezet emelni az Úr fölkentjére.”

Szentlecke (1Kor 15,45-49)

Testvéreim! Az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, azután következik a szellemi. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való, (mennyei). Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért, ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, úgy a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni.

Evangélium (Lk 6,27-38)

Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”

Vasárnapi beszéd

Amiről beszél Jézus a hegyi beszédnek ebben a szakaszában, egyértelműen és nyilvánvalóan fölülmúlja mindazt, amire úgy általában így szoktunk gondolni vagy utalni, hogy ez jogos, vagy igazságos, vagy kölcsönös, vagy természetes, vagy logikus, vagy érthető. Tehát itt valaminek az egyértelmű fölülmúlásáról van szó, amire egyébként azt mondhatnánk, hogy egyébként az értékes lehet számunkra, vagy irányadó, vagy éppenséggel valami, amit természetesnek tarthatunk, jogosnak, igazságosnak, és a többi. Tehát itt valami jónak a fölülmúlásáról van szó, valami természetesnek és magától értetődőnek a kinövéséről. Ebben a szemléletben szeretnék tehát akkor most szólni, hogy mi az, ami segíthet bennünket abban, hogy valamit realizáljunk abból, hogy mi képesek vagyunk valamit fölülmúlni, ami egyébként jogos lenne, érthető, természetes, magától értetődő, emberi.

Ami elindíthatja azt, hogy milyen irányba is kezdjünk el gondolkozni, az a mai evangéliumnak ez a nagyon szép bevezetője. Az hangzik el, hogy Jézus így szólítja meg a tanítványait, hogy azt mondja: „Nektek, akik engem hallgattok, azt mondom, hogy…” És van ebben valami nagyon hangsúlyos, hogy „Nektek, mert ti a tanítványaim vagytok, akik engem hallgattok, azt mondom, hogy…” Innen szeretném akkor az irányunkat kijelölni, ez pedig az, hogy elsősorban nem arról szeretnék beszélni, ami egyébként persze adhatná magát, hogy ezt csinálni, azt csinálni, így cselekedni, azért cselekedni, emiatt cselekedni. Nem a cselekvésre szeretném a hangsúlyt fektetni, hanem arra, amilyen irányt Jézus szab a gondolatainak, ez pedig az, hogy kik vagyunk. A létezésünkhöz szeretném kapcsolni a gondolatot, nem pedig a cselekvésünkhöz, vagy valamiféle erkölcsi megfontoláshoz. Hiszen Jézus is így jár el: „Tanítványaim vagytok, nektek azt mondom, mert ti engem hallgattok…” És a szöveg közepe felé, a második harmadában megjelenik ez a gyönyörű utalás: „…mert ha így jártok el, akkor világos lesz és megvalósul, hogy a Magasságbelinek vagytok a fiai”.

Innen szeretnék akkor indulni, és akkor az első gondolatunk, ez így szól, hogy ezért aztán több vagyok, több vagyok, mint egyszerűen csak közönség, Jézus közönsége, vagy valaki, aki csak úgy érdeklődik vagy nyitott; Jézus hallgatója vagyok.

A második gondolatunk, ez így szól, hogy akkor, ha ér engem valami sérelem vagy bántalom – nem fogom mindig végig mondani a sort, valami igazságtalanság, valamit elvettek tőlem, nem ragozom ezt, mert tudjuk a szöveget, ezt már értjük, hogy ez van mögötte – több vagyok, mint a sértett részem. Több vagyok, mint a megbántott részem. Több vagyok, mint a kiszolgáltatott részem. Miért olyan, szinte lehetetlen néha, vagy még csak eszünkbe sem jut, hogy valami ilyesmit tegyünk, amiről Jézus beszél? Azért, mert bezáródunk és beszorulunk a sértett részünkbe, a fájdalmas részünkbe, a kiszolgáltatott részünkbe, és nem is látunk ki belőle.

Olyan szépet mondott nekem ma valaki délelőtt, egy olyan nagyobb darab férfiember, azt mondja: „Feri, most értettem meg, hogy te mindig mondod, ezt már hogy untam, hogy beszűkülünk.” Akkor a következőt csinálta, azt mondja: „Hát, volt egy helyzet, és én beszűkültem. Akkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy én beszűkültem. – Akkor azt mondja: – Rájöttem, hogy mi lenne, hogyha én kinyitnám magam.” (Szélesre tárja a karjait – a szerk.) Akkor ezt a mozdulatot csinálta nekem. Annyira most bennem van, a szemeim előtt van, hogy milyen izgalmas ez, valaki fölfedezi azt „Igen, most be vagyok szűkülve a sértett részembe, a megbántott részembe, a kiszolgáltatott részembe.” Képzeljétek el, hogy fölállunk, és csináljunk egy-két ilyet. Hahh! Nyissuk ki azt a világot!

Sokszor, akármilyen mókásan is hangozhat ez nektek, sokszor az, amikor ezt ténylegesen megcsináljuk, hirtelen valóságossá teszi, hogy a kereteket, amiben éppen most látok, gondolkodok és érzek, tényleg van lehetőségem kitágítani. Tehát akkor a második gondolat így szól: több vagyok, mint a sértett részem.

Olyan kedvesek voltatok velem, már múlt héten is, mikor valaki, aki nem áldozott, ezért megtehette ezt a jóságot velem, hogy megsúgta nekem, hogy hogyan van ez a „tovább is van, mondjam még”. Azután nagymamák küldték nekem kedvesen ezt a versikét, hogy Tamkó Sirató Károly. Csak mondom, ha el akarjátok olvasni. Akkor valahogy ez azóta is megy bennem, ez a „tovább is van, mondjam még”, de a mai evangélium kapcsán egy picit másképpen. Mondjuk akkor ez egy variáns, amire így utalhatnék, hogy „Több is vagyok, mondjam még? Jobb is vagyok, mondjam még? Klasszabb vagyok, mondjam még?” Úgyhogy akkor folytatom ebben a szemléletben: több is vagyok, mondhatom még?

A következő gondolat így szól: Több vagyok, mint az aktuális állapotom, mint amilyen állapotban most éppen megélem magam. Több vagyok, mint az aktuális állapotom. Olyan szép, ahogyan ütköztetjük ezt a kijelentést azzal, hogyha kívülről ránézek a mai evangélium szövegére, akkor mondhatom azt következtetésképpen, igen, akkor arról van itt szó, hogy a keresztény ember hogyan cselekszik, hogy a keresztény ember milyen szemlélettel él. De ha valaki csak idáig jut, hogy „a keresztény ember így csinálja, így kellene csinálni”, ez nem eléggé mozgat meg bennünket. Egészen más az a mondat, amikor meghallgatom azt az evangéliumi szakaszt, és nem azt mondom, a keresztény embernek így volna érdemes, hanem azt mondom, énnekem így volna érdemes. Mert én vagyok Jézus hallgatója, mert énnekem mondja Jézus, hogy „te vagy az én tanítványom, hogy ezért neked azt mondom, hogy…”

Egészen más erőforrások mozdítódnak bennünk, és indulnak el bennünk, ha csak addig jutok, hogy „a keresztény ember hogy meg mint”, vagy ha azt mondom, hogy én ki vagyok. Ha azt meg tudom mondani magam számára, hogy „De hiszen én Jézus hallgatója és követője vagyok!”, ez egy egészen más műfaj.

A következő gondolat így szól: Több vagyok, mint pusztán csak valami ösztönös reakcióra képes személy. Mert persze, hogy mindig van a sérelemre, megbántásra, igazságtalanságra, veszteségre, ezer dologra valami ösztönös és spontán reakciónk, de hogy én tudom, hogy ennél több vagyok. Miközben lehet, hogy az ösztönös reakcióm normálisnak tekinthető, egészségesnek, emberinek, és rendben van, de hogy több is vagyok. Több vagyok, mint pusztán csak az ösztönös reakcióm. És ebben az is benne van, hogy a keresztény ember egészen nyilvánvalóan nem csak reagál. Sokkal több a szabadságunk, a lehetőségünk, mint hogy helyzetekre állandóan csak reakciókat adjunk. Itt az aktív és kreatív szabad cselekvés lehetőségei nyílnak ki a számunkra.

Ezt úgy ragadtam meg, hogy ki az, aki erre képes? Akinek érett keresztény önazonossága van. Nem azon töprengek, ha egyáltalán töprengek ezen, hogy a keresztény ember mit és hogyan, hanem énnekem van egy kidolgozott, érett keresztény önazonosságom. Olyan szépnek találom ezt a szót, hogy érett önazonosság. Nem pusztán csak erős önazonosság. Az erős önazonosság lehet még nagyon merev, nagyon fafejű, nagyon kizárólagos, nagyon szeretetlen. Azért tartom szépnek ezt a kifejezést, hogy érett keresztény önazonossággal sokkal reálisabbá válik mindaz, amiről Jézus beszél, mert eszembe jutott az, hogy most már egy-két növény elkezdett virágozni. Olyan gyönyörű kis virágokat lehet már látni, a rügyek már kezdenek pattanni, hogy akkor már ott van bennünk, hogy gyümölcs, gyümölcs, gyümölcs. És ugye, hogy az éretlen gyümölcs kemény? Az kemény, ízetlen, eltörik benne a fogunk. Az érett gyümölcs az pont olyan, hogy úgy finom, és ízletes, és még finom az illata is, jó is az íze, nem kemény. Ezért az érett keresztény önazonossággal rendelkező személyek számára sokkal reálisabbá lesz az, amiről Jézus beszél, mint azok számára, akiknek esetleg van keresztény önazonosságuk, de az még olyan értelemben éretlen, hogy még túl kemény. Nemde az a tapasztalatunk, hogy az érett személyeket nagyon is jellemez valamiféle következetesség, világosság, egyértelműség és tisztaság, és mégis van bennük valami nagyon emberi, amihez szívesen kerülünk közel.

A következő gondolat így szól: Több vagyok, mint pusztán csak valaki, aki egy helyzetet valahogyan meg akarok oldani. Mert ha az ember csak helyzeteket akar megoldani, mindig helyzeteket látunk, akkor állandóan valahogy minden helyzetből megvan bennünk ez a késztetés, nem akarunk vesztesek lenni, nem akarunk lúzerek lenni. Halljuk az evangéliumnak ezt a sodrát, és azt mondjuk: „Jó, jó, szép, szép. De most akkor legyek már ennyire kiszolgáltatott, ilyen lúzer, ilyen…?” És ha csak helyzeteket látunk, egyáltalán nem fog kedvünk támadni újból és újból ezekben a helyzetekben így járni el, ahogyan Jézus beszél. De ha nem csak helyzeteket látok, hanem folyamatokat… Nézzétek el, ezt unos-untalan mondom. Ha folyamatokat látok, akkor minden további nélkül megengedhetem magamnak például azt, hogy most legyen neked több, most legyen úgy, ahogy neked jó. Megengedhetem, hogy most így legyen, megengedhetem, hogy két évig így legyen, megengedhetem, hogy huszonöt évig így legyen, megengedhetem, hogy neked így legyen. Megengedhetem, egyszerűen azért, mert egy nagyobb távlatban sokkal több minden engedhető meg, a szó jó értelmében, az ADOK értelmében, mint hogy minden helyzetből győztesen kellene kijönnöm, vagy hogy el kellene kerülnöm minden helyzetet, amiben azt élhetném meg, hogy most vesztes lettem.

Váci út – Szentendrei út. Nem egyszer veszem azt észre, hogy gyorsulási versenyt játszanak mellettem. Mikor elhúznak mellettem, ki tudja mennyivel, 140-150-nel, úgy bennem van ez, ők nem akarnak vesztesek lenni. És közben lehet, hogy ebbe bele fognak halni. Hosszú távon milyen értelmetlen, szinte életellenes az, hogy valaki mindig csak helyzeteket lát, és minden helyzetben vagy győzni akar, vagy nem akar vesztesnek lenni. Megyek tovább.

A következő így szól, hogy: Mindig többről van szó, mint hogy a rövid távú egyensúlyomat, rövid távú igazságosság, rövid távú méltányosság, rövid távú jogosság. Az ember az egyensúlyait jóízű, nagy, hosszú távúan is létre tudja hozni.

Olyan felejthetetlen nekem, egy férfi és egy nő kapcsolata, és az történik, hogy a férfi egy nagyon tehetséges valaki, és persze a feleség is. De a férfinek valahogy úgy beindul a karrierje, ahogy ezt szokták mondani, úgy megy föl-föl, és közben születnek a gyerekek, és az asszony otthon van, és ez így megy huszonvalahány éven keresztül, mert sok gyerekük van. A férfi közben még feljebb jut, most az egyszerűség kedvéért beszélek erről így, hát az asszony meg… Amikor aztán a gyerekek már elég nagyok, az asszony is komolyabb munkavállalóvá válik, és a férfi már hatvanhoz közel van, és az asszony ötvenen túl van, és valahogy pont úgy adja az élet, hogy a férfinek fölajánlják, hogy legyen miniszter, a nőnek meg fölajánlják, hogy legyen osztályvezető. Leülnek ketten megbeszélni, hogy ez hogyan legyen, ki ad, és ki kap. A férfi a következőt mondja a feleségének: „Huszonöt éven keresztül, amíg te itthon voltál a mi gyerekeinkkel, te sokkal többet tettél bele ebbe a közösbe, a családi közösbe, mint én. Akkor is, hogyha én nem csak magamért dolgoztam. Úgyhogy szerintem rajtad a sor, hogy vállald el te, mert ez neked egy nagy öröm, és az életed ezen a területen is kifutja magát. És énnekem jó lesz úgy, ahogy vagyok, huszonöt évig volt az egyensúly úgy, hogy én kaptam a többet, most akkor te kapjál.” A feleség azt mondja: „Egyetértek veled abban, hogy mind a ketten nem vállalhatjuk el, mert akkor a kapcsolatunk kárt fog szenvedni, mert akkor te is többet fogsz dolgozni, és én is, de nekünk a kapcsolat sokkal fontosabb. Azzal, hogy te azt mondtad, hogy inkább én, mint te, most a lehető legjobb érzésekkel tudom mondani neked, hogy inkább te.”

Az lett most úgy a testi érzetem, hogy úgy vennék egy jó mély levegőt, annyira fölszabadító, hogy van mondjuk valaki, aki azt mondja: „Én létre szeretnék hozni egy egyensúlyt, amiben huszonöt évig lehet akár így, harminc évig lehet úgy. Bőven belefér.” Mennyire más az élet, amikor mindig csak a rövid távú egyensúly, a rövid távú igazságom – nem is akarom ezt hosszabban ragozni.

Következő. Akkor ez azt is jelenti, még egy picit ide sűrítve, hogy például elviselhetőbbé válik ez a covidos két évünk. Ha vannak hosszú távú egyensúlyok, akkor megengedhetővé válik az, hogy legyen benne két ilyen egyáltalán nem jó év, amit egyáltalán nem akartunk. Ez valahogy elhordozhatóbbá válik, és nem leszünk görcsösek, és idegesek és feszültek, hogy az élet adja meg, és ma is adja meg.

Ide gondolom még: Móricz Zsigmondnak egy regényében van egy szál. Csak ezt szeretném idehozni. Ez a szál pedig az, hogy van egy asszony, akinek történetesen van örökölt vagyona, és van egy férfi, akinek történetesen ténylegesen így van, van örökölt adóssága, és ők egymásba szeretnek. A hölgy is nyílttá teszi, hogy „Nekem van…”, a férfi is nyílttá teszi, hogy „Nekem meg adósságom van.” Az asszony a következőt mondta: „Mi szeretjük egymást. Az azt jelenti, hogy akkor kifizetjük a te adósságodat, és akkor marad nekünk kettőnknek ennyi. Nekünk kettőnknek, ha még egyébként dolgozunk, ez elég lesz. Azt kifizetjük és kész, és utána abból élünk, ami nekünk kettőnknek van. Miért? Mert mi szeretjük egymást.” Megyek tovább.

A következő így szól: A te személyed sokkal több nekem, mint hogy igazam legyen. Sokkal több nekem, és én ezt a többet szeretném. A te személyed több, mint hogy igazam legyen. Nem tudom, ezt az egyszerűséget mondtam-e nektek? Ha már mondtam, akkor na, nézzétek el. De mikor úgy a covidnak a közepén voltunk, akkor rájöttem, hogy érdemes volna valami stratégiát kidolgoznom azért, mert mindenki nagyon nyűgösnek tűnt, meg a többség fáradtnak, meg feszültnek, meg stresszesnek, és a többi. A következő négy lépést találtam ki magamnak. Az első lépés így szólt: Ha valaki kedvesen szól hozzám, vagy van egy kedves gesztusa felém, mindenképpen kedvesen kell, hogy válaszoljak, függetlenül attól, hogy vagyok, meg hogy érzem magam. (Második🙂 Ha valakivel kapcsolatban én kezdeményezek, mindenképpen mindenkivel kezdeményezzek kedvesen és pozitívan. Harmadik: Ha valaki nem kezdeményez kedvesen és pozitívan, én válaszoljak rá mindenképpen kedvesen és pozitívan, mert ebből még sok jó kisülhet. Negyedik: Ha én hiába válaszolok kedvesen és aranyosan, és ő továbbra is olyan, amilyen, akkor a következőt fogom mondani magamnak: „Nincs akkora jelentősége.”

Képzeljétek el, amióta ezt úgy kitaláltam, vagy kifundáltam, azóta ennek a mondatnak számomra olyan kincs jellege lett! Ér engem valami, és akkor mindig eszembe jut ez a mondat: „Nincs akkora jelentősége.” Egyébként az a realitás, hogy a covid alatt tényleg nincs akkora jelentősége, mert nem vagyunk olyan jó állapotban. Lehet, hogy éppen mikor szárnyalunk, akkor azért úgy nem esik jól, meg megkérdezem, hogy miért. De most: (legyint – a szerk.) „Covid.”

Ez a következő gondolatunk, és jó, megyek tovább. De most ránéztem a lapomra, és ide írtam még valamit. Arra gondoltam, ezt mindenképp el kell mondanom. Ez, hogy „Nincs akkora jelentősége.” – talán van értelme ezt egy másik mondatban is kimondani, ez pedig az, hogy: Tényleg, és igazán számít, hogy ki mit tett velünk, ez tényleg és igazán számít. De a lényeg, hogy mi mit teszünk másokkal. Az a több, az az igazán, ami számít, hogy mi mit teszünk másokkal. Ez kapcsolódik össze azzal az előző gondolattal, hogy az ember több, mint hogy csak reagáljon, hogy csak hat ránk valami, és akkor egyszerűen reagálunk rá. Megyek tovább.

A következő így szól: Te mindig több vagy, mint tettes, és én mindig több vagyok, mint áldozat. Most a szó legegyszerűbb összefüggésében, te mindig több vagy, mint tettes, és én mindig több vagyok, mint áldozat. Ezért akkor ebből az is következik, hogy elmondjak egy történetet, amit azt gondolom sokan ismertek, de szerintem pont ide való, hogy mit jelent annak a szabadsága és nagyvonalúsága, hogy több vagyok, mint áldozat.

Kínában volt egy földrengés, és a földrengésben nagyon sokan meghaltak. Ott volt történetesen egy osztályterem, és ott, az osztályteremnél olyan módon dőlt össze ez a nagy, hatalmas vasbeton szerkezet, hogy sátorszerűen a falak, és ott, a falak alatt egy csomó gyerek túlélte. De ezt nem lehetett tudni. Igen ám, de volt egy kis fiúcska, és ez a kis fiúcska nem volt ott, az iskolának ezen a részén, ahol ott tönkrement az épület, és ő szólt a felnőtteknek, meg akik jöttek, és ott, a hatalmas zűrzavarban kérte őket, a mentőcsapatokat, hogy itt ássanak, és itt és itt, azért, mert itt vannak az ő osztálytársai. Ténylegesen így történt, hogy egy-két napba tellett, míg eljutottak azokhoz a gyerekekhez, és kiderült, hogy egy csomóan ott életben vannak. Ott egyébként Kínában egy kis nemzeti hős lett ebből a fiúcskából. Kérdezte őt a riporter: Hogy volt neked lelkierőd ehhez, hogy még te, kicsi fiúként, nem hazaszaladtál, hogy „Apa, anya!”, hanem még te ott mondtad, hogy „Gyerünk, gyerünk!”? A kicsi fiú a következőt válaszolta: „Hogyhogy, hogy? Én voltam a hetes. Nekünk azt mondták év elején, hogy a hetes egy héten keresztül törődik az osztálytársaival. Arról nem volt szó, hogy földrengés esetén ez nem lenne. Én voltam a hetes.”

Tulajdonképpen erről beszélek, hogy a legnagyobb erőforrásunk ahhoz, hogy realitás legyen az, amiről Jézus beszél, nem pusztán elméleti megfontolások, meg így cselekedni, meg úgy, meg mi, hanem hogy hát, mert keresztény vagyok. Nem az, hogy a kereszténynek hogyan… Én, én az vagyok. Jézus tanítványa vagyok, és Jézus most mondta, hogy ezt neked mondom, mert te ezt fogod érteni. Gyerünk!

A következő. Nekem többet ér az, hogy képes vagyok szeretni, mint az, hogy képes vagyok gyűlölni, vagy bosszút állni. Énnekem több és fontosabb, hogy egy helyzetben tudok szeretni, mint gyűlölni, vagy bosszút állni. Egy ismerősöm mesélte nekem, hogy az ő édesanyja eléggé neheztelő fajta volt, mondjuk így, nem akarok bántóan nyilatkozni. Úgy visszamenőleg hetven évre az összes sérelmeit memorizálta, újból és újból ezeket fölidézte. Az ismerősöm úgy odament hozzá, idősebb volt az édesanyja, és mondja neki: „Anya! Én azt látom, hogy neked rengeteg idődbe és energiádba kerül az összes sérelmedet elevenen tartani. Szerintem egyszerűen nem éri meg erre ennyi időt és energiát, hogy azt mind-mind vissza tudd idézni, és vissza tudjad emlékezni, hogy tényleg ő azt hogyan és mint csinálta.” Valami ilyesmit gondolok ide, hogy el tudom dönteni, hogy énnekem több, és jobban számít, hogy képes vagyok szeretni, mint hogy egyébként képes vagyok gyűlölni, haragot tartani és bosszút állni.

Akár azt is mondhatnám, hogy nem biztos, hogy az életet nullára kell kihozni. Mintha lenne bennünk egy ilyen gondolat, hogy adok is, kapok is, az ember az életet kihozta nullára, és akkor tulajdonképpen ez egy tisztességes, becsületes élet volt. Keresztény emberként eldönthetjük, hogy mi az életünket többre szeretnénk kihozni, mint nullára. Tehát akkor abba bele fog férni, hogy én többet, vagy akár jóval többet adjak, mint amit kérek vagy kapok. Az életemet nem szándékozom nullára kihozni.

Akkor gyerünk, jöjjön a következő gondolat. Nekem többet jelent mások jósága, mint mások bűnei, nekem az többet jelent. Volt egy haláltábort túlélő asszony, és a haláltábort túlélő asszony, mikor kérdezték tőle „És hogy volt, és mint volt?”, körülbelül a következőt mondta: „Borzasztó volt, nem is lehet ezt igazán elmondani, de…” és attól kezdve újból és újból mindig arról beszélt, hogy ki mikor hogyan segített neki. Neki többet ért, és többet számított, hogy ki hogyan volt jó vele, mint az, hogy ki mikor hogyan volt rossz vele. Az a megdöbbentő, hogyha megnézünk egy haláltábort, lehet, hogy ennyi (sokat mutat – szerk.) rossz van, és ennyi (picit mutat – szerk.) jó. És mégis mi döntjük el, hogy nekem az-e a több, amikor emberek jók és szeretnek, vagy az-e a több, amikor nem szeretnek és rosszul bánnak velem. Ezt eldönthetem, hogy ez nem mennyiségi kérdés, hanem az én döntésemen múlik.

Gyerünk, megyek tovább. Már csak három gondolat. A következő így szól: Többet jelent Isten irántam való jósága, mint az embertársaim esetleg irántam való rosszasága. Nekem az többet jelent, hogy Isten hogyan, és mikor, és milyen sok féleképpen jó, mint hogy éppen ő, vagy más éppen mit tett velem.

Placid atya, tíz év Gulag. És Placid atya újból és újból ezt mondta, és ő úgy fogalmazta ezt meg: Na, ha élni akartunk, így volt érdemes élni. Azt mondta: „Meg akarjuk mutatni a fogva tartóinknak, akik sok rosszat és bűnt követnek el ellenünk, hogy mi többek vagyunk náluk.” Elsőre akár mondhatnánk azt: „Hó, hát ez nem olyan elegáns, nem olyan költőien, magasztosan, szépen keresztényi. Micsoda? Megmutatni, hogy többek vagyunk?” Belegondolunk ebbe, hogy amikor ott van annak a realitása, hogy ténylegesen bántalmaznak, és egyszer csak úgy beszoruljunk a sértett részünkbe, és úgy visszaadjuk, és visszavágjunk, és azt mondjuk, hogy még így is nullán vagyunk, hogy akkor milyen reális erőforrás azt mondani: „Most fogom megmutatni neked, hogy több vagyok nálad. És az által vagyok több nálad, hogy nem adom vissza.” Amikor az által mutatom meg neked, hogy több vagyok nálad, hogy nem adom vissza, milyen érdekes, azzal egyáltalán nem bántalak téged.

Utolsó előtti gondolat. Többet jelent nekem a Jézussal való kapcsolatom, mint a te gyarlóságod; nekem ez fontosabb és több. Ezért én a helyzetekben, a Jézussal való kapcsolatom alapján igyekszem válaszolni, nem pedig pusztán csak az alapján, hogy te mit és hogyan bántál velem. Ezért azt is mondhatnám, hogy amikor Jézussal megtörténik az, ami megtörténik, az ember nem szeret vesztes lenni, az ember győztes szeret lenni, és az a kérdés, hogy szerintünk Jézus vesztes-e, vagy győztes? Mert ha ott igazán, valahol a zsigereink mélyén azt gondoljuk, hogy Jézus vesztes volt, akkor nem tudom, hogyan fog kibontakozni az evangélium általunk. Akkor viszont az a kérdés, ha Jézust elítélhették, és bántalmazhatták, és igazságtalanul, és megölhetik, hogyan gondoljuk mi Jézust győztesnek?

Hadd hozzak erre egy gondolatot. Persze, mondhatjuk azt, Jézus azért győztes, mert föltámadt a halálból. De most nem ezt szeretném mondani, mert ezt tudjuk. Hogyan győztes Jézus? Úgy, hogy azt mondja, kimondva-kimondatlanul: „Ti akármit tesztek velem, én akkor is az maradok, aki vagyok. Nem tudtok velem olyasmit tenni, hogy az megváltoztassa, hogy én ki vagyok. És miután ti nem tudjátok megváltoztatni azt, hogy én ki vagyok, hogy én vagyok a Mennyei Atya szeretett gyermeke, az vagyok. És ti akármilyen méltatlan, igazságtalan, embertelen dolgot csináltok, ez akkor is így marad. És ezért vagyok győztes, mert akármit tesztek, ezt nem tudjátok bennem legyőzni, mert ez így van, mert én ez vagyok.” Ezért a keresztény ember, aki, mint ember persze, hogy tusakodunk, és birkózunk, és nem akarunk vesztesek lenni, főleg nem bárgyúak, meg nevetségesek, meg lúzerek. Meg persze, az is bennünk van, hogy na győzni. Valójában a legnagyobb erőforrásunk az, nem az, hogy győzhetünk, vagy győztesek leszünk, hanem hogy győztesek vagyunk, mert azzá lettünk, és azok vagyunk, amit bennünk nem lehet legyőzni. Akkor győztesek vagyunk, és egy győztes megengedheti a másiknak, hogy… mert attól nem lesz vesztes, hiszen győztesek vagyunk, ezt nem lehet tőlünk elvenni.

Olyan szép a szentírás szava, azt mondja: van a régi ember, meg az új. Van a krisztusi, a földi ember, meg a mennyei – ezt hallottuk a szentleckében. Azért tartom ezt gyönyörűnek, mert mind a két kifejezésben, hogy a régi ember meg az új, a földi ember meg a mennyei, nem annyira valamiféle erkölcsi megközelítés jelenik meg, mint hogy bűnös meg nem tudom én, bűntelen, hanem kifejeződik benne valami, hogy élhetjük az életet olyan régi emberként, meg olyan földhöz ragadottként. Az is egy emberi élet lesz; lesz benne sok érték, sok szépség, lesz benne sok igazság, kihozhatjuk akár nullára is. Az ember fölfedezheti magában ezt, amire a szentírás így reagál, hogy a mennyei ember az új ember.

Akkor jön az utolsó gondolat. Mi az, ami itt még több számunkra? Hogy nekem többet jelent bennem a Szentlélek hangja, mint bármelyik másik hang, ami a lelkemben szól. Bennem a Szentlélek hangja a legtöbb hang, amire a leginkább figyelek. Nem becsülöm le a többi hangot, meg is tudom ezeket érteni, még bele is szövöm az életem szövetébe, de a legtöbb, amit kaphatok, az idebent a Szentlélek hangja. És idebent a Szentlélek hangja sokkal több, mint a te – mondjuk – bántalmazó hangod, vagy a gyalázó hangod, a kritizáló hangod, az ítélkező hangod, a megvető hangod, az igazságtalan hangod. A Szentlélek hangja annyival több bennem, hogy ezek szinte nem is egy pályán meccselnek.

Akkor itt a záró gondolatom így szól: Ezért aztán mi az, ami a legnagyobb erőforrásunk, hogy valamit megvalósítsunk abból és ahogy, amiről Jézus beszél? Hogy nem csak azt mondjuk, hogy „Esetleg lehetnék ez a mennyei ember is.”, vagy „Esetleg ezt az új embert is kidolgozhatnám magamból.”, hanem az óriási lehetőségünk az, hogy megvalósítsuk azt, akik már most vagyunk, és nem akik lehetünk, leszünk, vagy lehetnénk. Mert Jézus azt mondja: „Ti vagytok a tanítványaim, már most. Nektek, akik engem hallgattok, már most, azt mondom, hogy a Mennyei Atya gyermekei lehettek, már most, mégpedig azért, mert az én követőim vagytok.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )