Lk 9,28b-36 - Nagyböjt 2. vasárnap

„Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.”

Olvasmány (Ter 15,5-12.17-18)

Isten egy napon kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod őket számolni.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a te nemzetséged.” Ábrahám hitt az Úrnak, Isten pedig beszámította ezt az ő megigazulására. Majd ismét szólt Isten Ábrahámhoz: „Én vagyok az Úr, aki kihívtalak a káldeai Ur városából, hogy ezt a földet neked adjam birtokul.” Ábrahám így válaszolt: „Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt?” Erre Isten megparancsolta neki: „Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot.” Ábrahám odahozta neki ezeket az állatokat, majd középen kettévágta őket, és a szétvágott részeket egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor ragadozó madarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahám mély álomba merült, és félelmetes sötétség szállott rá. Amikor a nap lenyugodott, és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami vonult végig a szétvágott darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrahámmal, és így szólt: „Utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig.”

Szentlecke (Fil 3,17–4,1)

Testvéreim! Kövessétek a példámat mindnyájan! Nézzétek azokat, akik úgy élnek, ahogy példámon látjátok. Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Végük a pusztulás, Istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, és az eszüket földi dolgokon járatják. A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért, szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!

Evangélium (Lk 9,28b-36)

Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.

Vasárnapi beszéd

Megrendítő a mai evangélium történetében az a mondat, és a mondatnak ez a része, hogy Illés, Mózes és Jézus arról beszélgettek, hogy milyen halállal kell majd szenvednie és meghalnia (Jézusnak). Kicsit furcsa is ez így, hogy hogyan kell majd szenvednie, hogy milyen halált kell majd halnia, és hogy erről beszélgetnek ott. Közben, miközben ez egészen megrendítő, aközben pedig mindez valahogy a dicsőség fényében zajlik le. Erről a kettősségről, bizonyos szempontból erről a feszültségről szeretnék most beszélni, annak a feszültségéről, ami a mai evangéliumi történetet végig járja. Vagyis, szinte mintha két külön történet lenne; Péternek, Jánosnak és Jakabnak a története, hogy fölmennek, aztán elfáradnak, aztán elalusznak. Azt sem tudják, hogy mit mondjanak, utána meg inkább nem is beszélnek az egészről semmit se. Mondjuk egy ötletük van, ami hát, hmm. Közben van egy másik történet, ahogy Jézus ott, a hegyen találkozik Mózessel és Illéssel, és az arca átváltozik, és megváltozik, és a ruhája ragyogó lesz, és valahogy a küldetéséről van szó, és megjelenik az Isten dicsősége rajta és benne. Mintha két külön történet lenne. Erről szeretnék most beszélni, ennek a feszültségéről, de úgy, hogy mind a két történetrészt szeretném nagyon komolyan venni.

Ezért most hadd induljak el onnan; Pétertől, Jakabtól és Jánostól, akik azt mondják: „Készítsünk sátrat!” Azt sem tudják, mit mondjanak, és csak félnek, és zavarban vannak, és egyébként a legfontosabb részeket meg átaludják. Akkor most innen hadd induljak el. Ha innen indulunk, akkor azt lehetne mondani, visszatérve ehhez a nagyon fontos és drámai mondathoz, arról beszéltek, hogy milyen halált kell halnia, hogy hogyan kell majd szenvednie. Ha egyetlen szóba szeretnénk sűríteni, hogy akkor mi a témánk, azt mondhatnám, az áldozatiság.

Mit jelent ez, hogy Jézus áldozattá lesz? Természetesen, ha ránézek az égre, meg rátok, akkor azt mondom, áldozat lesz értünk. De most mit kezdjünk…? Maradjunk csak itt, hogy Jézus áldozat lesz, elítélik, megölik, és meghal. Mit kezdjünk ezzel? És hogyha itt most a földön állunk, úgy, mint Péter, Jakab és János, és még nem sok mindent értünk abból, hogy ez tulajdonképpen Jézus szempontjából mit jelent, akkor hadd beszéljek arról, hogy éppenséggel akik az áldozatok segítésével foglalkoznak, nagyon izgalmas és fontos megfontolásokat tettek, amit mi is nagyon tudnánk használni mások, és a magunk javára is. Ez pedig az, hogy amikor történik valamilyen katasztrofális esemény, mint mondjuk a háború, vagy éppenséggel két évvel ezelőttől kezdve, ahogy átéljük a világjárványnak az egész világra vonatkozó katasztrofális következményeit, hogy amikor valaki áldozattá válik, akkor naivul gondolhatnánk azt, hogy akkor áldozat éppen az, akivel az az esemény megtörténik. Ebben az esetben Jézus áldozata lesz egy helyzetnek, áldozattá válik.

Ennél sokkal többről van szó, mégpedig arról, hogy nem csak azt tekinthetjük áldozatnak, abból a szempontból, hogy ki, mit és hogyan él meg egy katasztrófával kapcsolatosan, aki egészen konkrétan annak az akár természeti csapásnak, vagy éppen egy háborúnak konkrétan az áldozata, hanem az áldozatiságból részesül akarva-akaratlanul mindenki, aki az áldozatnak családtagja, aki őneki a közvetlen környezetében van. Őrá is jellemző lesz mindannak a fájdalomnak, szenvedésnek, nehézségnek, küzdelemnek, megpróbáltatásnak, értetlenségnek a jellemzője. Nem csak azt nevezhetjük áldozatnak, akivel konkrétan ez történik, családtagokkal is, miközben lehet, hogy velük vagy nem történik, vagy sokkal átvittebb értelemben történik. De aztán nem csak a családtagok, hanem menjünk még egy következő körre, a segítők. A segítők részesedni fognak, akármilyen furcsán is hangzik ez, az áldozatiságnak a terhéből, annak a szenvedéséből, annak a megpróbáltatásából. Tehát akik most segítenek, és tényleg, az ember összerakja a kezét mindenkiért hálát mondva, aki most segít, lenyűgöző, hogy milyen sokan milyen gyönyörűségesen segítenek, egyszerűen fölemelő és lenyűgöző. De érdemes pont az ő érdekükben is kimondani, hogy miközben ők segítenek, bizonyos értelemben, módon és mértékben részesednek abból, amit az áldozatok egészen közvetlenül átélnek, és ez nekik egyáltalán nem lesz könnyű. Ennek van egy természetes terhe és kihívása.

Azután kik tartoznak még ide? Azok, akik valamiképpen részesei, így is mondhatnánk, tanúi annak a katasztrofális eseménynek, ami létrejön. Vagyis tulajdonképpen mindannyian. Ne csodálkozzunk ezért, és nem mondjuk így, hogy véletlen, hogy a szomszédunkban zajló háború, aminek többé-kevésbé tanúi vagyunk, és szemlélői vagyunk, hogy az ránk is hatást gyakorol. Akármilyen furcsán is hangzik, lehet, hogy sosem gondoltuk volna ezt, vagy nem mondanánk így ki, de ilyen értelemben most attól függetlenül, hogy ennek a háborúnak egészen konkrét következményei hogyan érnek el bennünket, pusztán az által, hogy mi szemlélői vagyunk, és tanúi ennek, részesedünk abból a megpróbáltatásból, persze kisebb mértékben, most nem akarom ezt cifrázni, ami az áldozatoknak a megpróbáltatása és nehézsége.

Azután még azok is bizonyos értelemben áldozattá lesznek, így mondja a szakirodalom, akik érzékeny lelkűek, az érzékenyek, akiknek elég egy képet látni, egy történetet hallani, egy valakivel találkozni, és ez őket nagyon mélyen megérinti, és máris részesednek az áldozatiságnak a belső következményeiből.

Végül a hatodik csoport, még ők is bizonyos szempontból áldozattá lesznek, akikben fölmerül annak a lehetősége és gondolata, hogy „Én is lehetnék ott.”, hogy ez velünk is megtörténhetne, hogy ez most éppen itt is történhetne. Az életnek az a jellemzője, hogy bárkikkel bármikor bármi megtörténhet. Tehát akkor éppen velünk is ez megtörténhetne, megtörténhetett volna, vagy… Akinek éppenséggel az emberi szíve miatt megjelenik ez az egyébként reális gondolat: „Hát, de hát ez megtörténhetne velünk is.”, ő is valamiképpen részesedni fog abból, mit jelent, hogy áldozattá válunk, vagy egy helyzet áldozatává leszünk.

Ezért aztán látjuk ezt a hat csoportot, hogy mennyire többről van itt szó, mint pusztán csak arról, hogy vannak valakik sok száz kilométerre ide, és hát nekik nagyon nehéz. Ennél sokkal inkább összetartozunk egymással, akarva és akaratlanul is.

Most akkor a következő gondolat az lenne, hogy miután az áldozatokat megkérdezzük, hogy mi az, ami nekik valódi segítséget nyújt, hadd mondjam el nagyon röviden, hogy maguk az áldozatok mit mondanak egy nap múlva, egy hét múlva, egy év múlva, tíz év múlva, hogy nekik mi az, ami valódi segítséget nyújtott, amiben ők átélhették, hogy valakik értik és tudják, hogy mit jelent, hogy ők áldoztatává lettek egy helyzetnek.

Az első, hogy valódi segítség az, amit oly sokan tesznek most direkt vagy indirekt, közvetlen vagy közvetett módon, ez pedig az, hogy a legalapvetőbb fizikai szükségleteket igyekszünk betölteni. Éhes vagy-e? Szomjas vagy-e? Van-e hol aludnod, van-e ruhád, a gyereknek van-e mit enni, megvan-e az orvosságod? A legalapvetőbb fizikai szükségletek kielégítése valódi segítség az áldozatok részére.

Második: Valódi segítség az is, hogyha azok, akik valamilyen értelemben és mértékben áldozatok lettek, találnak olyan valakit akkor, amikor éppen ők mélyponton vannak, akiknek meg lehet fogni a kezét, aki megfogja az ő kezét, hogy valakit át lehet ölelni, hogy valaki meg tudja simogatni a másik ember arcát vagy hátát. A legelemibb fizikai kapcsolat az áldozat segítésére.

A harmadik: Valódi segítség az áldozatnak az, hogyha van kinek mondani. Ilyen értelemben ezt biztos, hogy mindannyian megéltük. Hogy miközben a szónak valamilyen értelmében a helyzet áldozatává lettünk akarva-akaratlanul, azért de jó, hogy ezt lehet mondani. De jó, hogy nem kell egyedül vinni ezt, és magamban tartani; lehet mondani. Lehet mondani azt is, ha nem értem, ha nem tudom. Egyszerűen csak az érzéseimet lehet mondani.

A negyedik: Valódi segítség az áldozatoknak, akármilyen módon is váltak azzá, az, hogy van valaki, aki bennünket megszólít. Amikor mi sokszor azt sem tudjuk, hogy egyáltalán mit mondjunk, vagy kinek mondjuk. Annyira kiszolgáltatottak is tudunk lenni, hogy lebénulunk, és van valaki, aki odajön hozzánk, és embernek lát bennünket, és megszólít minket. Valódi, igazi segítség.

Azután valódi és igazi segítség, hogyha az áldozat pontos információt kap a saját helyzetéről, arról, hogy tulajdonképpen mi történik most, vagy arról, hogy mi fog történni egy óra múlva, vagy egy nap múlva, hogy hova tud menni, hol tud élelemhez… Valódi segítség a hiteles információ.

Végül a hatodik valódi segítség, amikor hírt kapunk és pontos információkat a családtagjainkról. Azokról, akikkel szűkebb és tágabb értelemben közös az életünk, a szó valódi megélt értelmében. Pontosan tudhatjuk, hogy velük mi van. Hát még a harctéren harcoló katona is, nem egyszer mi tartja benne a lelket? Hogy tudom, hogy biztonságban van a feleségem meg a gyerekeim, hogy tudom, hogy ők szeretnek engem. Tehát a hatodik valódi segítség: tudni azt, hogy mi van a szeretteimmel.

Most hadd maradjak még itt Péternek, Jakabnak és Jánosnak a világában. Még itt nagyon a földön állunk, és birkózunk ezzel az áldozatisággal. A következő gondolat az így fog szólni, hogy mi az akkor, ami valódi segítséget jelent, hogyha mi közvetlenül nem tudunk segíteni? Segítsük a segítőket. A segítők segítése is valódi segítségnyújtás. Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Van, akinek ez az óriási lehetősége, egész konkrétan, hogy megengedjük a családtagjainknak, hogy segítsenek. Akkor mi a segítőket fogjuk segíteni, bátorítani fogjuk őket, információkat adunk nekik. Segítsük a segítőket! Nyilván akkor ebben mehetek még egy picit: segítsük a segítőket segítőket! Megyek tovább.

A következő így szól: Milyen szép is az, ahogy a szónak valamilyen értelmében áldozattá lettünk, vagy leszünk, és egy helyzetnek az áldozatai vagyunk, hogy akik nekiállnak segíteni a szónak valamilyen értelmében és módján, máris valahogy, mint Péter, aki azt mondja: „Ne csináljunk itt három sátrat?” Valahogy ez a megküzdésnek már valami nagyon-nagyon a földtől egy picit elemelkedett módja. Amikor valaki már túllát azon, hogy én egy helyzetnek áldozatává lettem, és azon gondolkozom, hogy hogyan tudnék megküzdeni a saját áldozattá válásommal úgy, hogy közben másoknak segítek, akik lehet, hogy sokkal inkább áldozatává váltak egy helyzetnek. Látjátok, itt kezdünk már egy picit elemelkedni ettől a „Péter, Jakab és János általudjuk a lényeget”.

Mi az, amit még érdemes, nagyon fontos kimondani? Akármilyen furcsán is hangzik, de hogyha azt akarjuk, hogy szilárd talaj legyen a lábunk alatt, akkor szükséges megneveznünk és kimondanunk, hogy ő tényleg áldozat lett, hogy ő áldozatává lett egy helyzetnek. Akármilyen szinte banálisan hangzik ez, ezt most ki kell mondani, vagy… Igen; tanúskodnunk kell. Mert a tanúskodás jelenti azt, hogy hiteles információt kap a saját helyzetére vonatkozóan az áldozat. Ezt úgy fogja kapni, hogy mi tanúvá válunk. Amikor egy szülő bántalmazza a gyerekét, az nem nevelés, hanem bántalmazás, és ott a gyerek áldozattá válik. Amikor egy férfi szexuálisan vagy más módon bántalmaz egy nőt, akkor egészen nyilvánvaló, hogy ott van egy tettesünk, az a férfi, és a nő áldozat. Amikor az egyik gyerek a világháló bugyrain keresztül súlyosan bántalmazó dolgokat ír egy osztálytársának, akkor ott van egy tettes és van egy áldozat. Fontos kimondanunk éppen azért, hogy az áldozat mellett lehessünk, hogy „Te most ennek a helyzetnek áldozata lettél.”

A mai magyar valóságunkban a pedagógusokat sem tudom tettesnek látni. Egy helyzet áldozatai. Persze ennél sokkal többről van szó, de ez a beszéd második része lesz. Így jutunk el oda, hogy Jézus sem csak egy áldozat. De mielőtt ott a dicsőség fényét szemléljük, azért az az alap, hogy állunk a földön, hogy azt mondjuk: „De az egészen biztos, hogy Jézus az áldozat, és mások a tettesek.” Amikor Jézus perét majd egy hónap múlva halljuk, hogy az hogyan volt, nemde úgy volt, hát akkor is úgy volt, hogy elkezdték mondani, hogy Jézus nem is áldozat, hanem hogy ő a tettes. Akkor is a hatalom logikája ezt kívánta, mint mindig is ezt kívánja, hogy hogyan tudjuk elmondani, hogy Jézus a tettes. Ő az, aki föllázítja a népet, tehát akkor ő a tettes. Ő az, aki nem tartja be a törvényt, ahogy egy tisztességes farizeus, akkor ő a tettes. Ő az, akit rengetegen követnek, és ebből nem tudjuk, hogy mi lesz, hát akkor ő a tettes. Kétezer évvel ezelőtt is így volt. És amikor nem megrendítő, hogy tizenegy apostol, hát tíz, meg még egy, úgy elszelelnek, nincsenek is ott a kereszt alatt. János van ott, meg Mária. Ez mit jelent? Nem tanúskodnak. Nem tanúskodnak az áldozat mellett. Jézus nem tettes, hanem áldozat.

Ezért megint csak ugye, hogy a realitásban, meg a valóságban lenni. Hát, ha… Az orosz elnök nem áldozat, hanem tettes. Az Ukrajnában élők pedig nem tettesek, hanem áldozatok. Akármilyen furcsa is, de ezeket egyszerűen szükséges kimondani, mert különben nem álltunk ki az áldozatok mellett. Ez pontosan ahhoz hasonló, mint amikor elszelelünk, mikor Jézust fölfeszítik a keresztre. Szükséges kimondani, hogy ki a tettes, és ki az áldozat. Miért is? Mert különben a tettes nagyon szívesen mondja azt, hogy „Hát én…?” És akkor hivatkozhatunk mindenfélére. Mint ahogy Pilátus is hivatkozott, meg Kaifás is hivatkozott, a főpap is mondta: „Ó, jobb, ha egy ember vész el, mintha az egész népnek baja lesz.” Persze, hogy hivatkozunk.

Amikor mondjuk Oroszország elnöke azt gondolja, és így jelenik meg előttünk, és a tettei nyomán rengeteg áldozat lesz, hogy „Én vagyok élet és halál ura.”, ahogyan a múlt vasárnap erről beszéltünk, hát ő nem élet és halál ura, hanem háborús bűnös, és amit csinál, az gyilkosságok sorozata, és akikkel csinálja, ők az áldozatok. Nézzétek el nekem ezt az egy-két percet, de hát itt erről van szó, hogy ezt mondjuk ki, hogy ez van.

Miről beszélgettek Mózes, Illés és Jézus? Milyen halált fog halni? Ez az az alap, ahonnan kiindulunk, hogy nevezzük meg, ki a tettes, ki az áldozat. De most szeretnék egyre inkább abban a fényben, abban a megvilágításban ránézni erre a történetre, meg a mi keresztény önazonosságunkra, aminek egy olyan gyönyörű képe az, hogy és abban a fényben, világosságban és dicsőségben megváltozott Jézus arca. Hogyan tud megváltozni az áldozat arca, hogy ne csak az áldozatiság tükröződjék rajta, hanem ahogy ránézek, én magam is, és ő maga is magánál sokkal többet is lát, hogy nem csak áldozat. Mert idáig arról beszéltünk, nevezzük meg, ki az áldozat, nevezzük meg, ki a tettes, legyünk tanúk. De most kezdjünk el nézni a dicsőség fénye felé, és abban a fényben kimondhatjuk ezt, és ez lehet az alap mondatunk, hogy minden áldozat több, mint pusztán csak áldozat. És hogyha valamit tényleg akarunk kezdeni azzal, hogy most mit csináljunk (azzal, hogy) bizonyos értelemben áldozattá lettünk, vagy egy helyzet áldozatai vagyunk, akkor az első lépés így szól, hogy fölismerjük, hogy lényegileg és mindig is többek leszünk, mint áldozatok.

Szerintem minden évben egyszer elmondom. Jött hozzám egy hölgy, akkor már negyven körül volt, több, mint egy éven keresztül minden héten, mert olyan nagyon áldozattá lett. Mert a családban is, meg egyébként is bántalmazták őt, nem egyféleképp, nem háromféleképpen, hanem szinte minden… Nem ragozom. És amikor már kezdett egy kicsit jobban lenni, több mint egy év után, azt kérdeztem tőle: „Most, hogy már úgy rá is tudsz nézni a múltadra, hogy egyáltalán lehetett erről beszélni, és kiderült, hogy ki a tettes, és ki az áldozat, hogy akkor most meg tudod-e fogalmazni azt, hogy mi az, ami a legjobban fáj neked? Hátha azzal még van dolgunk.” Ez a negyven éves asszony a következőt mondta, miután gyerekkorától kezdve elmondhatatlan, milyen sokféleképpen bántalmazták és lett áldozat, azt mondja: „A legjobban az fáj, hogy a szüleim nem ismerték föl, hogy Isten gyermeke vagyok. Ennél fájdalmasabbat el sem tudok képzelni. Hogyan lehetséges, hogy az apám és az anyám ezt nem látták rajtam? Ez hogyan lehetséges? Hát, hiszen az vagyok!”

Amikor valaki, akire azt mondhatnánk, hogy bántalmazott és áldozattá lett, azt mondja: „Nekem a legjobban az fáj, hogy a bántalmazóim nem látták rajtam, hogy én Isten gyermeke vagyok.” az azt jelenti, hogy ő már nem csak áldozat, hogy ő már magát nem csak áldozatnak látja és tartja. Miközben ne hamisítsuk meg, ne tagadjuk, ne másítsuk meg, és ne kicsinyeljük. Ő maga fölfedezte: „De hát nem csak az vagyok. Sokkal több vagyok.” És egyszer csak kezd megjelenni az a fény, az a világosság, amiben az áldozatnak az arca át tud alakulni és formálódni, és közben a realitásban vagyunk.

Akkor ezt a gondolatot szeretném egy picit akkor tovább vinni. Akkor ez azt jelenti, hogy képes vagyok már nem csak egy helyzet áldozatának lenni, hanem most már tudatosan szabadon áldozatot hozni. Ez nem ugyanaz, hogy áldozattá lettem. Picit ahogy a szöveg mintha még sugallaná is, hogy milyen halált kell halnia, hogy hogyan kell majd szenvednie. Jézus önmagát sem úgy éli meg, hogy „Semmi más nem vagyok, mint egy helyzet áldozata.”, hanem „Áldozatot hozok.” Amikor ebben a fényben elkezdem a saját helyzetemet már másképpen is látni, egyszer csak kezd mindent átformálni és átalakulni. Akkor már tudom, hogy milyen óriási lehetőségem az, hogyha áldozat is lennék és vagyok, hogy tudok áldozatot hozni. Ettől minden elkezd átalakulni és megváltozni.

Akkor így a következő gondolat így szól: Mikor ez a mondat hangzik el, hogy arról beszéltek, hogy hogyan kell meghalnia, hogy hogyan kell majd szenvednie. Még sokaknak eszébe juthat az is: „Most akkor az Isten a tettes?” Isten, mint valami tettes azt mondja, hogy „Akkor te leszel az áldozat, és akkor ezt csináljuk…?” Amikor Jézus azt mondja: „De hát ez a küldetésem, hogy áldozatot fogok hozni. Nem leszek csak áldozat, hanem áldozatot fogok hozni.” Akkor egyszer csak kiderül, hogy ő hogyan látja a Mennyei Atyát. Itt nem arról van szó, hogy… Nézzétek el nekem, remélem nem botránkoztok meg ezen. Sokaknak ez nagy problémája. Itt nem az Isten a tettes és Jézus az áldozat, hanem Jézus áldozatot hoz a Mennyei Atya és mifelénk, mégpedig azért, mert szereti az Atyát és minket.

Tehát nem Isten büntetéséről van szó. Amikor a koronavírus elborított bennünket, világjárvány, tudom, hogy egy éve ezt emlegettem nektek. Megrendítő volt nekem, mikor valakik elkezdték mondani, hogy mi Istennek a terve a járvánnyal. Két dolog miatt is megrendítő. Az egyik, mert nem tudják. Olyasmiről beszélnek, amit nem tudunk. A másik, hogyha elmondjuk, hogy a járványnak ez az értelme, azzal lehet, hogy elállunk az áldozatok, a betegek és a szenvedők mellől. „Ez az értelme. Fogd föl! Fogd föl, és csinálj vele, amit akarsz!”

Hadd ismételjem el Elie Wiesel holokauszt túlélő mondatát, akit mikor megkérdeztek: „Most így utólag visszanézve, mi volt Auschwitz értelme?” És Elie Wiesel a következőt válaszolta: „Remélem, semmi.” Tehát szívem szerint azt mondanám, óvakodjék mindenki megmondani, hogy mi ennek a háborúnak az értelme. Remélem, semmi. És ez nem azt jelenti, hogy akkor az ember, ha nem tudja megmondani, mert jó, ha nem tudjuk megmondani, hogy a járványnak, a háborúnak mi az értelme, hogy ne tudnánk értelmes életet élni. Amikor az ember csak a földön áll, és ellepi a sötétség, azt gondolhatjuk, hogy nem tudunk az élet mellett állni, ameddig nem mondjuk meg, hogy mi az értelme. Nem kell tudnunk. Azt szükséges tudnunk, hogy hogyan éljünk értelmes emberi életet, ha van járvány, és hogyan éljünk értelmes emberi életet, ha van háború.

Ezért mindenki, aki valamilyen módon áldozatává lett ennek a helyzetnek, és közben azon is töpreng, hogy hogyan tudnék mások javára lenni, akik szintén esetleg jobban áldozattá lettek, máris a világosságban realizálja azt, mit jelent, hogy értelmes életet élni, miközben reméljük, hogy ennek a háborúnak semmi értelme nincs. Mert ha azt mondanánk, hogy van valami, ellépnénk az áldozatok mellől.

Akkor így most már a zárás felé tartok. Jézus ahogyan elárulták és meghalt, és – mondjuk így – éppen a szerettei nincsenek ott a kereszt alatt. Ott van Mária és János, és a kritikus tömeg. Van ez a mondás, hogy „Egy mindenkiért, mindenki egyért.” Mondjuk Jézus ezt pont nem élte meg. Ő azt mondja, mindenki… Ő mindenkiért, a mindenki meg ellene, most kicsit kisarkítva. De milyen gyönyörű, mikor valaki azt mondja: „Az életemnek lehet olyan helyzete, hogy én ezt úgy élem meg, hogy mindenki ellenem.” De a mondat úgy folytatódik: „Én akkor is mindenkiért.” Ez a dicsőség fénye. Ha lenne olyan helyzet, hogy mindenki ellenem, én akkor is mindenkiért. Amikor valaki, miközben lehet, hogy valamilyen értelemben áldozat lett, ezt tudja mondani, és így tud élni, akkor megint csak valósággá teszi az életében, hogy mennyivel többről van szó, mint hogy az ember, ha áldozat is, pusztán csak áldozat lenne.

Akkor a záró gondolat így szól: Nemde azt mondjuk a hitünkben, hogy Jézus valóságos ember? Tényleg így van, de valóságos Isten is. Azt mondjuk, Jézus valóságosan szenvedett: nagyon igaz. De közben azt is tudjuk, hogy valóság, amikor a szenvedése nyomán és kapcsán azt mondta: „Beteljesedett.” Azt mondjuk, Jézus valóságosan meghalt, és így is van. De azt is mondjuk, hogy valóságosan föltámadt. Ezért mikor azt mondjuk, igen, Jézus valóságosan ennek a helyzetnek ott kétezer éve az áldozata is lett, de azt is mondjuk, hogy sokkal több volt ő, mint egy helyzetnek az áldozata, hanem éppen mindannyiunk megmentője.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )