Lk 13,1-9 - Nagyböjt 3. vasárnap
2022.03.20.
„De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Olvasmány (Kiv 3,1-8a.13-15)
Miután Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból, Midián földjén telepedett le, és ott Midián papjának, Jetrónak leányát vette feleségül. Mózes egy alkalommal apósának, Jetrónak, Midián papjának juhait őrizte. Messzire behajtotta a juhokat a pusztába, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Itt megjelent neki az Úr angyala: egy égő csipkebokorban, a tűz lángjában. Amikor odanézett, látta, hogy a bokor ég, de nem ég el. Így szólt magában: „Odamegyek és megnézem ezt a különös látványt: miért nem ég el a csipkebokor.” Amikor az Úr látta, hogy Mózes vizsgálódva közeledik, Isten megszólította őt a csipkebokorból: „Mózes, Mózes!” „Itt vagyok” – felelte. Erre Isten így szólt: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.” Aztán így folytatta: „Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene.” Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni. Az Úr így folytatta: „Láttam nyomorúságát Egyiptomban élő népemnek, és hallottam panaszát a munkafelügyelők miatt. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjel-mézzel folyó országba.” Mózes ezt mondta Istennek: „Ha megérkezem Izrael fiaihoz, és elmondom nekik: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: »Mi a neve?« – mit feleljek erre?” Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: »Aki Van«, az küldött engem hozzátok.” Végül ezt mondta Isten Mózesnek: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Jahve, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre.”
Szentlecke (1Kor 10,1-6.10-12)
Testvéreim! Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket: a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve Istennek, ezért odavesztek a pusztában. Ez mind intő példa lett számunkra, hogy ne kívánjuk a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Ne is zúgolódjatok, mint ahogy néhányan zúgolódtak, s ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal. Mindez előkép számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk. Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.
Evangélium (Lk 13,1-9)
Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.” Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Vasárnapi beszéd
Odamentek Jézushoz, és hírt adtak olyan személyekről, akik – most az egyszerűség kedvéért így fogalmaznám – elvesztek valamilyen szerencsétlenségben, valamilyen drámai élethelyzetben. És Jézusnak erre az a válasza, hogy: „Hát, de azt gondoljátok, hogy ők bármivel is rosszabbak vagy másabbak voltak a szó alapvető értelmében, mint bármelyikünk?” Azután arról beszél, hogy „Akkor tehát tartsatok bűnbánatot!”. Most erről szeretnék akkor beszélni, de mindezt egy folyamat részeként szeretném megfogalmazni és idehozni.
A folyamat pedig így szól: mondjuk, az első lépés, hogy van valamilyen bűn, vagy valami mulasztás. A második lépés, hogy a bűnt követi valamilyen bűntudat. A harmadik lépés, hogy megjelenik a bűnbánat. A negyedik lépés, hogy a bűnbánat nyomán megfogalmazódik a bűn bevallása. A bűn bevallásra érkezik egy válasz, ez pedig a bűnbocsánat, a bűn megbocsátása. De a folyamat még ezzel nem ér véget, mert a bűnbocsánat után a következő lépés a jóvátétel, és a jóvátétel után pedig, mondjuk, hogy egy keresztény nyelvhasználatot használjak, a jóvátétel után következik a megtérés. Vagyis az, hogy attól kezdve ott és akkor, abban a helyzetben igyekszem másképpen élni és másmilyen lenni. Ez tulajdonképpen a folyamat. És ebben a folyamatban, amire rászorulunk nap-nap után mindannyian, sok helyen el lehet veszni. Ezért arról szeretnék most beszélni, hogy melyek azok a helyzetek, amelyekben el tudunk veszni, és ez a folyamat a bűntől, mondjuk akár így a megtérésig valahol elakad, ott elveszünk, és ezért a folyamat nem tud végigmenni.
Erről lenne szó, és sok gondolatom lenne, ezért ezeket röviden kell, hogy mondjam, ezért arra jutottam, hogy talán ti ismeritek, ez a kultúránktól nem idegen, hogy vannak az úgynevezett lelki tükrök. S a lelki tükör arra szolgál, hogy valaki, aki bizonytalan abban, hogy most tulajdonképpen én jól csináltam, vagy nem csináltam jól, egyáltalán mi az, hogy bűn? Egyáltalán én bűnös vagyok-e vagy nem? Kicsit vagy nagyon? Sokszor vagy ritkán? Akkor elővesszük a lelki tükröt, és akkor hirtelen ráeszmélünk, hogy… hmm.
Úgyhogy amit most a beszédben szeretnék idehozni, ez egy sajátos lelki tükör lesz, ezért túl nagy kifejtéseket nem fogok hozni, hanem pusztán csak annyit beszélni egy-egy tényezőről, amiben el tudunk veszni, hogy éppenséggel az érthető legyen. És még egy kezdő gondolat. Mikor jönnek ezek az emberek, és azt mondják Jézusnak, hogy ezek az embertársaink elvesztek, Jézus azt mondja: „De hát bárki elveszhet, és ha nem tartotok bűnbánatot, akkor ti is elveszetté válhattok.” Tulajdonképpen ez számunkra azt is jelenti, hogy a realitás az az, hogy már most is kisebb-nagyobb mértékben elveszettek vagyunk, az ember állandóan elvész. És mi a nagy lehetőségünk? Hogy fölismerjük és beismerjük, hogy ennek a folyamatnak az összefüggésében valahol elvesztem, hogy elveszett vagyok, és kérem, az Isten találjon rám, találjon engem meg, mert elvesztem. Nézzük akkor ezeket a helyzeteket, ezeket a tényezőket, amelyekben valahogy megragadhatjuk, hol tudunk elveszni!
Az első gondolat akkor így szól, hogy el tudunk veszni, amikor az energiáinkat arra fordítjuk, hogy az önmagunkról alkotott pozitív képet, a pozitív énképet a realitással szemben is fönntartsuk. Vagyis nem arra törekszem, hogy igaz legyek, hanem igaznak látszódjak, nem arra törekszem, hogy jó legyek, vagy helyesen éljek, hanem arra törekszem, hogy azt a képet mutassam, és ti azt elhiggyétek, hogy én igaz vagy jó vagyok. Tehát az első gondolat, és ilyen röviden fogom ezeket mondani, amikor a pozitív énképet igyekszem fönntartani kifelé és befelé, ahelyett, hogy pozitív életet élnék.
A második elveszett lehetőségünk az az, amikor másokat hibáztatunk, másokat hibáztatunk, másokra figyelünk, másokkal törődünk, mások hibáit, bűneit, hiányosságait emeljük föl, és ez kitölt bennünket, ebben teljesen el tudunk veszni. És amikor esetleg lenne egy lehetőség, hogy fölismerjük a saját elveszettségünket, hát ez annyira nevetségesen kicsinek tűnik mások gyöngeségéhez képest; föl sem tűnik. Ezt tudjátok, mondjuk gyóntató papként, abban az élményben tudom megragadni, mikor jön valaki úgynevezett bűnbánattartásra, és a számára azt jelenti, hogy elmondja, hogy mások hogyan bántak vele rosszul, és ezt ő nagyon bánja.
A harmadik az így szól: Amikor a felelősségünket áthárítjuk, mégpedig esetleg arra hivatkozva, mert mások sokkal nagyobb és több felelősséggel rendelkeznek egy-egy helyzet kialakulásáért. Hát akkor ahhoz képest ugyan miért kellene nekem a saját felelősségemmel foglalkozni? Történészek és szakértők azt mondják, hogy a Harmadik Birodalomban, hogy az a rengeteg embertelenség meg tudott történni, annak az egyik kulcsa az volt, hogy fölülről lefelé mindig azok, akik a legvezetőbb helyzetben voltak, lefelé mindig azt mondták: „A felelősséget én vállalom.” Te ezt tedd meg, mert ez a parancs. Megteheted, mert ez a parancs, sőt, nemhogy megteheted, meg kell tenned, mert ez a parancs és a felelősséget én vállalom. Ezt úgy mondhatjuk rendszerszintű hiba, egy élő rendszer működésének rendszerszintű hibája. És ha valaki elhiszi, hogy valaki fölötte azt mondhatja: „A felelősséget száz százalékig én vállalom, és neked már nincs.”, máris elveszett.
A következő lehetőségünk az, amikor ösztönösen és tudattalanul átadjuk magunkat egyébként az ösztönös és tudattalan énvédő-, vagy elhárító mechanizmusoknak. Ez mit jelent? Hogy az emberi lélek nagyon dolgozik értünk. Az emberi lélek mit akar, mint a természet gyermeke? Azt akarja, hogy mi ne szenvedjünk, próbál minket ettől megkímélni. Márpedig kétségkívül, mikor oda kell állnom magam elé, vagy te eléd, vagy Isten elé, és azt mondani, hogy valamit nem tettem jól, ez, ha nekem egészséges a lelkem, szenvedéssel fog járni. És a lelkem nagyon kedvesen, aranyosan, de mondjuk így, ösztönösen és egyszerűen, mint a természet gyermeke, megpróbál engem ettől a szenvedéstől megkímélni. És hogyha mi ennek önfeledten örülünk, hogy a lelkünk kimagyarázza és elhárítja és letagadja és lekicsinyli, akkor markába estünk a lelkünk ösztönös működésének. Ezt úgy hívjuk, nézzétek el, hogy ezt még egyszer kimondom: ösztönös elhárító-, vagy énvédő mechanizmus. Ez az, ami még a gyónási folyamatot is annyira meg tudja nehezíteni sokaknál, mert mondjuk elmenni, gyónni és bűnbánatot tartani, az tényleg szenvedéssel jár.
A következő elveszési lehetőségünk, amikor valaki a szándékos vakság világába lép, ez azt jelenti, hogy már lett egy fölismerésem és belátásom valamiről, hogy ezt nem tettem jól, de utána igyekszem ezt figyelmen kívül hagyni; ez a döntő momentum. Valójában tudom, valójában értem, már megvolt az a világos és szabad fölismerésem és belátásom, hogy ez nem volt jó, de utána ezt figyelmen kívül hagyom.
A következő lehetőségünk, amikor így is mondhatnám, engedjük, hogy a lelkiismeretünk tévesen működjön, kritikátlanul működjön. Hiszen a lelkiismeretünk nem egy az egyben Isten szava a lélekben. Az emberi lelkiismeret többé-kevésbé működik csak jól, mint ahogy az ember maga is csak többé-kevésbé működik jól. Ezért mit mond a II. Vatikáni Zsinat? Két nagyon fontos kijelentése van. Az egyik: az ember a lelkiismerete alapján üdvözül. Mert hát mégiscsak az egy olyan belső hang, amire az ember joggal hagyatkozik és hivatkozik. De ez a mondatnak pont csak az egyik fele, mert akkor mondhatjuk azt, hogy énnekem elégséges a lelkiismeretem alapján élni, mint valami belső fórum, ami előtt megállok, és megmondja, mi a jó és mi a rossz, ha folyamatosan fejlesztem a lelkiismeretemet, és felelősséget vállalok a saját lelkiismeretem működéséért. Ugyanis az egy alapvető belátásunk volna érdemes, hogy legyen, hogy a lelkiismeretünk mindegyikünknek többé-kevésbé téves. Ezért pusztán csak arra hivatkozni, hogy nekem nincs lelkiismeret furdalásom, vagy hogy én meg tudok állni magam előtt, lehet, hogy nem arról szól, hogy nem követtem el bűnt, hanem hogy annyira rosszul működik a lelkiismeretem, hogy nem szól ott, ahol egyébként szólhatna, hogyha egészségesen jól működne. Ezért föl vagyunk szólítva a lelkiismeretünk fejlesztésére.
A következő elveszési lehetőségünk, amikor elakadunk a személyiségfejlődésünkben. Mindannyian többé-kevésbé sérültek vagyunk, és ez a fejlődés el tud akadni, és az elakadt pontoknál el tudunk veszni.
A következő elveszési lehetőségünk az így szól, hogy amikor kiszolgáltatjuk magunkat az ösztönös igazságérzetünknek. Az ösztönös igazságérzet körülbelül így működik: „Szemet szemért, fogat fogért. Nincs irgalom, nincs megbocsájtás se másnak, se magamnak.” Ezért az ösztönös igazságérzet, ha bennünk eluralkodik, akkor sok embertelenségre is képesek leszünk, miközben az igazságra vagy az igazságosságra hivatkozunk, de annak nem egy kultúrált, hanem ösztönös működése hat ránk ilyenkor. És ráadásul az ösztönös igazságérzet nemcsak a mi személyes élettörténetünkben és annak alapján működhet, hanem természetesen a történetünk egy társas történet is. Az ösztönös igazságérzetünk működhet a múlttal, és a családunk, vagy a számunkra fontos csoportok történetével összefüggésben is. Mondhatjuk azt, hogy: „Engem nem bántottak, de az apámat igen. Engem nem bántottak, de mit tettek a nagyanyámmal?” És ha átengedjük magunkat az ösztönös igazságérzet működésének, sok bűnt fogunk elkövetni.
A következő elveszési lehetőségünk, amikor a múltnak valamilyen eseményét nem dolgoztuk föl, és a földolgozatlanság miatt, abban a sérült- és földolgozatlan működésmódban követünk el bűnöket. Olyan megrendítő volt nekem ez, egyszer jött hozzám egy hölgy, és azt mondta, hogy „Én szeretnék családot, szeretnék gyerekeket. Jaj, ez a vágyam, nem tudom én mióta. Anya akarok lenni!” És utána elmondta, hogy ő nagyjából úgy él, hogy az egyéjszakás kalandokat sem veti meg, és azon kívül meg sok minden mást sem vet meg. Tehát aközött, ahogy ő élni akart, és aközött, ahogy élt, már ki tudja, milyen régóta, olyan döbbenetes különbség és feszültség volt, hogy fölfoghatatlan volt ez a különbség. És elkezdtünk ezen beszélgetni, és a következő derült ki, hogy apai és anyai ágon is zsidó származásúak. A négy nagyszülőből három Auschwitzban halt meg. Természetesen tehát ő unokaként ezekkel a nagyszüleivel egyáltalán nem találkozott. Azt kérdeztem tőle, hogyha a nagyszüleid mondanának neked valami üzenetet az életre, hogy hogyan érdemes élned, üzenetet az unokának, akkor hogy él ez benned? Azt mondta: Erre én sose gondoltam, de most tulajdonképpen rögtön tudok erre válaszolni. A nagyszüleim, akik meghaltak a haláltáborban, valami olyasmit üzennek nekem, hogy élvezd az életet, amíg lehet.” Itt még csak nem is az egyes ember múltjának egy földolgozatlan eseményéről van szó, hanem egy családtörténetben, a származási családunk megelőző nemzedékeinek a földolgozatlan történetének a hatásáról van szó valakinek az életében. Nagyon el tudunk veszni a földolgozatlan, személyes, családi és egyéb történeteinkben.
A következő lehetőségünk az, amikor rácsodálkozunk arra, hogy van bennünk egy egészséges rész, ez az egészséges rész talán most itt ül és hallgatja ezt a beszédet, de van bennünk egy sérült rész is, és az a drámai, hogyha a sérült lélekrészünk veszi át bennünk az irányítást, a sebzett énrészeinknek mindig sokkal gyöngébb az erkölcsi nívója, mint az egészséges részünknek. Nagyon sokan ülhetnek, vagy ülhettek, vagy lehetünk itt olyanok, akiknek például van egy olyan sérült énrésze, hogy az elhagyatott gyerek. Ha egy elhagyatott gyerek belső énrésszel él valaki, mi mindent megteszünk azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, akár még bűnöket is. Van valakiben egy dühös gyermeki rész, sérült énrész, ez a dühös gyerek mi mindenre rávesz bennünket. Van bennünk egy újból és újból mindennel kiegyező és alkalmazkodó sérült gyermeki rész. Azért, mert gyerekkorban mi más lehetőségünk lett volna? Nagyon sokak inkább akkor beletörtek, és elkezdtek alkalmazkodni. Ha van bennünk egy sérült gyermeki alkalmazkodó rész, mi mindent fog elfogadhatónak tartani majd, ami elfogadhatatlan? Ezért nagyon fontos fölismernünk a sérült részeinknek a működését, mert ők sokkal gyöngébb erkölcsiséggel rendelkeznek, mint egyébként a bennünk élő, eleven, egészséges személyiség részeink.
A következő lehetőségünk a tanult tehetetlenség, mikor a mulasztás világában veszünk el, és azt mondjuk: „Hát mi jót tehettem volna?” vagy „Ugyan már, hát én?” Tudom, ezt a történetet mondtam már nektek, de hátha valaki még nem hallotta. Mikor fiatal emberként hajléktalanszállón éltem egy évet ott a hajléktalanszálló épületében, és ott akkor ruhaosztás volt, hetente kétszer, nem akarom bő lére ereszteni, de emlékszem, hogy akkor még a kilencvenes évek legelején még Németországból érkeztek a ruhaadományok. És jöttek a hajléktalanok, és jött egy férfi, és én láttam, hogy kell neki a kabát. Bementem a raktárba, volt ott egy csodálatosan jó kabát, de tényleg, most is emlékszem, még a szövésére is emlékszem, és rápróbáltuk, és jó volt rajta, és én egy ilyen ifjúkori büszkeséggel, „Hah! Ez az!”, segítettem. És akkor tíz perc múlva jött vissza a férfi, hozta így a kabátot így, hogy a legminimálisabban érjen hozzá, és azt mondja nekem: „Nem jó.” Csodálatos volt a kabát. Pont ráöntötték. Döbbentem, néztem rá: „Hogyhogy nem jó?” Fogja a kabátot, azt mondja: „Nincs rajta itt két gomb. Nem jó.” Én akkor fiatalemberként nagyon dühös lettem. Nagyon dühbe gurultam, mert azt gondoltam, hogy én segítek, és ő ezt a két nyomorult gombot nem tudja fölvarrni. Már egészen másképp látom, ez a tanult tehetetlenség, hogy valakinek nincs meg a következő lépés, hogy valakinek eszébe se jut, hogy segíthetne valamiben. Hogy még az a lépés sincs meg, hogy mi az, amit a legelemibb módon esetleg magamért tehetnék, hogy aztán, ha én jobb állapotba kerülök, másokért tudnék cselekedni. Az ember a tanult tehetetlenségében, mikor az ős alapélményeink azok, hogy úgysem vagyunk hatással a saját életünkre, úgyis mások döntenek a fejünk fölött, úgyse az lesz, amit mi szeretnénk – ez a tanult tehetetlenség.
A következő ilyen lehetőségünk az énközpontúságban való elveszésünk. Az énközpontúság nem egyenlő az önzéssel. Az énközpontúságnak nagyjából, ha lehetne egy alapmondatát kimondani, az így szól: A lényeg, hogy én mindig jól járjak. Lehet, hogy én nem vagyok éppen önző, de azért az nagyon alapvetően fontos, hogy én jól járjak. És mondjuk az önzetlen embernek mi az alapmotívuma? Hogy hát azért eldöntöm, hogy lehet, hogy most nekem sokkal nagyobb örömet okoz, hogyha te jársz jól, mégpedig azért, mert lehet, hogy nekem most fontosabb, hogy te járj jól, mert ez most egy olyan helyzet. Megyek tovább.
A következő, amikor valamelyikünk megkeményedik, és a megkeményedésünkben, a fájdalmunkban és a saját szenvedésünkben veszünk el. És miközben a fájdalom és a szenvedés jogos lehet, aközben egészen be tudunk szűkülni és bezáródni a saját fájdalmunkba és szenvedésünkbe. Én emlékszem rá, tizenéves fejjel rajongtam Rejtő Jenő műveiért. Hát én mennyit olvastam, rongyosra olvastam őket. És az egyik Rejtő Jenő regényben van ez a néhány számomra akkor szemet nyitogató mondat, hogy XY, akinek nagyon nehéz volt az élettörténete, két irányba mehetett volna. Az egyik, vannak olyanok, akik nagyon sok szenvedést éltek át, és ezért megkeményedtek és vannak olyanok, akik ugyanolyan sok szenvedést éltek át, és ezért nagyon együttérzőek, és nagyon részvéttel vannak mindenki iránt, aki szenvedéseket él át. Ezért elveszhetünk a saját megkeményedésünkben, és akkor ránk borul a saját fájdalmunknak és szenvedésünknek a világa, és már nem látunk ki, s elveszünk benne.
A következő ilyen lelki tükörnek való, megfontolni való az, hát nevezzük ezt most nevén: antiszociális személyiségzavar. Az antiszociális személyiségzavar alaphangon száz emberből egyet érint, de inkább többet. Azt lehetne mondani, hogy nem szorong, amikor bűnt követ el, nem fáj neki, ha bűnt követ el, nem is érez, és nincs is együttérzés benne, nem érez irgalmat, nem érez ilyen értelemben fájdalmat a másik fájdalma révén, és nincsen belátással a saját tetteire vonatkozóan.
Olvastam, tudom, egyszer már emlegettem ezt nektek, egy amerikai orvosnak a könyvét, aki azt mondja, hogy „Éppen az antiszociális személyiségzavarral élőknek az agyműködését tanulmányoztam. És ahogy néztem, egyszer csak a legnagyobb megdöbbenésemre azt ismertem föl, hogy az én agyamról alkotott felvételen ugyanazok a tünetek vannak.” Azt mondja ez az orvos: „Felnőtt emberként egyszer csak rádöbbentem, hiszen én is ilyen vagyok.” Egyszer csak elkezdte megérteni, hogy miért volt olyan sok konfliktusa még a családtagjaival is, hogy miért voltak ledöbbenve a családtagjai, amikor ő egészen részvétlen, egészen együttérzés nélküli és embertelen dolgokat csinált. És ez az ember, miközben a személyiségzavara megvan, aközben azt mondta: „Ezért lépésről lépésre most megtanulom, hogy hogyan érdemes élni. Mert ha az én sebzett részem ez a személyiségzavarom, hát akkor majd megnézem, hogy az egészséges részemben hogyan volna érdemes élni.” Úgyhogy ha valakinek személyiségzavara van, abban sem kell elvesznie.
A következő ilyen lehetőség az, amikor a lélektani megközelítést abszolutizáljuk. Minden egyes tettünket, mulasztásunkat, magatartásunkat átgondoljuk és megértjük, és látjuk a hátterét és az okokat, és egészen odáig tudunk eljutni, hogy az erkölcsi megfontolásokat tökéletesen figyelmen kívül hagyjuk. Mintha ez a világ, hogy erkölcsi megfontolás, jó és rossz nem is létezne, mert minden föloldódott a lélektani megközelítésben.
A következő ilyen, és itt egy másik csoportot hadd hozzak. Emlékeztek a folyamat, amiben el tudunk veszni bűntől a megtérésig. Na, el tudunk úgy is veszni, hogy lehet, hogy van bűnbevallásunk, de már nem részesülünk a bűnbocsánatban. De nem azért, mert Isten nem bocsájt meg, vagy a másik ember, hanem azért, mert mi nem a megbocsátás irányába megyünk, hanem az önsorsrontás felé. Önmagunk bántalmazása felé, önsorsrontás, és erről Gyökössy Bandi bácsinak van egy gyönyörű története. Bandi bácsihoz – református lelkész – elment egy férfi és elmondta, hogy milyen bűnöket követett el. Bandi bácsi lelkészként azt mondta: „Ó, hát ezt most bevallottad, látom a fájdalmadat, Isten megbocsájtott, menj békével.” Ez a férfi eljött hozzá egy hét múlva, elmondta nagyjából ugyanazt. Bandi bácsi azt mondja: „Isten megbocsátott neked, menj békével!” Harmadjára is jött az ember, elmondta ugyanazt. Bandi bácsi azt mondja: „Most mielőtt elmondanám neked, hogy Isten megbocsátott és menj békével, mert ezt el fogom mondani, szeretném fölhívni a figyelmedet, hogy egy bűnt rendszeresen és rendre kihagysz a fölsorolásból.” Döbbenten nézett rá a férfi, hát pont az ellenkező irányban volt, azt is már harmadjára mondta, amiről már megkapta a bűnbocsánatot, és Bandi bácsi a következőt mondja: „Ugyanis te tolvaj is vagy. – Micsoda? – Igen, te tolvaj vagy, mégpedig azért, mert te Istentől visszalopod a bűneid. Úgyhogy te tolvaj vagy, te minden héten visszalopkodod a bűneidet, és aztán eljössz ide. Vedd tudomásul, ez lopás, azonnal hagyjál föl vele!” Amikor önsorsrontó életet élek, nem engedem meg magamnak az életet, vagy a boldogságot, vagy azt, hogy jól lehessek valamilyen bűnöm miatt, tudatosan vagy nem tudatosan, Isten hiába bocsájtana meg; én visszalopom a bűnömet.
A következő, amit így hívhatunk, hogy a neurotikus bűntudat. A neurotikus bűntudat nem teszi lehetővé azt, hogy a megbocsátásból részesedjünk, mégpedig azért, mert ott is bűnt szimatolunk, ahol nincsen. Nincs ott bűn, csak van bűntudat, ezért a folyamat elején is elakadhatunk.
A következő, amikor van számunkra valami nagyon fontos családi kötődésünk, mondjuk a szüleinkhez, vagy a nagyszüleinkhez, és a családi kötődésünk miatt van egy komoly lojalitásunk valamelyik családtagunk felé, akitől megtanuljuk azt, hogy mi jó és mi rossz, mi helyes és helytelen. Csakhogy ő nemcsak jó dolgokat tesz, hanem rossz dolgokat is. De mi a lojalitásunk miatt, mert szeretjük aput, vagy szeretjük anyát, vagy szeretjük a nagyszüleinket, akik bűnöket is elkövettek, a lojalitásunk miatt, mert fontos a családi kötődés fenntartása, emiatt azt is magunkhoz vesszük és elfogadjuk és helyesnek tudjuk látni, amit a szüleink vagy nagyszüleink nem tettek helyesen, mégpedig azért, hogy idebent is a kapcsolatunkat velük fönn tudjuk tartani.
A következő, és ezt egész drámainak tartom, amikor valakiktől kaptunk jót és rosszat. Gyerekkorban a szüleinktől nagyjából ezt mondhatjuk, kapunk jót és rosszat. Jó esetben kapunk sok jót, és az emberi gyöngeség miatt egy-két rosszat. Ez így hagyján is lenne, de nem egyszer az történik, hogy kapunk jót, lehet, hogy nem is sokat, a rosszban pedig van nagyon sok bántalmazás. Igen ám, na de gyerekkorban nagyon nagy értéke van annak a kicsi jónak is, amit valakitől kapunk, mert gyerekkorban nagyon szűk a világ, ezért ha attól az egy-két-három embertől, akitől egyáltalán kaphatunk jót, kapunk jót, de közben kapunk nagyon sok rosszat, nem egyszer a kapcsolat miatt azt a nagyon sok rosszat is elfogadhatónak tartjuk. Beleértve a bántalmazást is, és beleértve nagyon sok bűnt, amit paradox módon velünk szemben követtek el. De miután azt a kis jót megkaptuk, ragaszkodunk ahhoz, mert ha arra is azt kéne mondani: „De hát akkor mink maradna?”, ezért kötődhetünk olyasvalakikhez is, akik bántalmaztak bennünket, és ettől kezdve belül törvényesíthetjük például a bántalmazást.
Ez nem csak egyéni és családi szinten lehet így, hanem társadalmi szinten is, ha azt mondjuk egy élő rendszerben: „De hát volt abban jó is.” Attól kezdve, mert a rossz a jóval együtt érkezett, nagyon sok rosszat törvényesíthetünk magunkban, és mondhatjuk azt, hogy: „Jó, hát azért az elfogadható azért, mert jóval együtt érkezett.” Úgy mondja ezt a szakirodalom, amikor ambivalensen, kettősségben kapjuk a jót a rosszal együtt, a rossz elfogadhatóvá lehet bennünk.
És most már akkor utolsó néhány gondolatunk. Az is lehetséges, hogy valaki már nem a lelkiismerete szavára figyel, hanem a lelkiismerete szava helyére valamilyen csoportszabály vagy csoportnorma lép. Erről nem is akarok beszélni, mert erről már ejtettünk szót.
A következő, amikor pedig nem egy csoportnorma lép a lelkiismeret helyébe, hanem egy tekintélyszemélynek a szava, gondolata vagy megközelítése. Ezekről beszéltünk, nem akarom már hosszabban. Még egy-két zárás.
Aztán olyan is van, hogy elveszünk a tömegben. Ugye ti tudjátok, hogy a tömeglélektan alapvető fölismerése, hogy a tömegben az egyes ember erkölcsisége nagyon gyöngévé válhat, és nem azért, mert a tömeg bennünket fenyegetne, hanem azért, mert a tömegben sokkal nehezebben érik el sokan a saját személyes lelkiismeretüket, mikor mellettük zúg a tömeg? Karinthynak az a gyönyörű novellája, a Barabbás. Mikor Pilátus fölteszi a kérdést: „Kit bocsássak el, Jézust, vagy Barabbást?”, s azt mondja az író, egyenként mindenki azt kiáltotta: „Jézust.”, de a tömeg együtt mégis így szólt: „Barabbást.”
A következő, utolsó előtti, akármilyen furcsa is ez, de érdemes megkülönböztetnünk az istenfélelmet az Istentől való félelemtől. Nagyon sokan a szó jó értelmében nem istenfélők, hanem félnek Istentől. És az Istentől való félelem bezárttá és beszűkültté teszi őket és nem engedi azt a sok jót, ami ott lenne bennük. Nem véletlen, hogyha Jézusnak van szava, amit mindig elmond az elejétől a föltámadás legutolsó pillanatáig, hogy „Ne féljetek!” És amikor Jézus azt mondja, ne féljetek, azt Isten mondja. Ezért különböztessük meg az istenfélelmet az Istentől való félelemtől.
S akkor az utolsó gondolat, hogy amikor valakinek az irgalmasságról, a megbocsájtásról vagy a szeretetről nincsen tapasztalata, vagy nagyon kevés. Olyan megrendülten olvastam egy beszámolót egy észak-koreai menekülttől, aki most azt már nem tudom, hogyan keveredett onnan ki, és elmondta, hogy ő sok-sok évet élt ott egy táborban, s a következő mondatot mondta: „Mi ott, a táborban nem ismertük a szeretetet. Én azt, hogy egyáltalán van szeretet, azt később ismertem meg.”
Nagyon nem könnyű kilátnia valakinek valami elveszettségből, hogyha azt mondja: „Ha én beismerném, hogy rosszul tettem…?”, vagy „Kérlek, bocsáss meg!”, vagy „Ezt elrontottam.”, és erre őneki nincs tapasztalata, hogy létezik irgalom, létezik megbocsájtás, létezik részvét és emberség, ugyan miért tartana bűnbánatot? Ezért, ha van egy sajátos felelősségünk, az éppen az, hogy általunk tapasztalhatóvá legyen az, hogy van irgalom, hogy van megbocsájtás, és létezik a szeretet. Mert ha ezek vannak, akkor igenis a realitásban vagyunk, ha azt mondjuk, hogy bocsáss meg, mert vétkeztem.
Ezért a záró gondolat így szól. Ugye, miről beszél Jézus? Azt mondja: „Hát ti is elvesztek, vagy elveszíthetitek magatokat, ti is elveszetté válhattok.” És a mai evangélium fölszólít bennünket arra, hogy álljunk neki és keressük meg magunkat, hogy keressük meg magunkat, hogy az összes olyan részünket, ami elveszett, hogy keressük meg. És azért merhetjük megkeresni az összes elveszett részünket, mert tudjuk, hogy erre egy olyan valaki bátorít bennünket, aki azt mondja: „Azért jöttem, hogy megkeressem az elveszettet. És azért jöttem, hogyha megkerestem az elveszettet, akkor megtalálva örüljek neki és életre vezessem.”
(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)