Lk 15,1-3.11-32 - Nagyböjt 4. vasárnapja – Laetare-vasárnap

„Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”

Olvasmány (Józs 5,9a.10-12)

Izrael népe átkelt a Jordánon, és bevonult az Ígéret földjére. Ekkor az Úr így szólt Józsuéhoz: „Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” Izrael fiai Gilgalban táboroztak, és a hónap tizennegyedik napján este ott ülték meg a pászkát Jerikó síkságán. Másnap már az ország terméséből ették a kovásztalan kenyeret és a pirított gabonát. Attól kezdve, hogy a föld terméséből ettek, megszűnt a manna, és ettől az évtől kezdve Kánaán földjének terményeivel táplálkoztak.

Szentlecke (2Kor 5,17-21)

Testvéreim! Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki megbízott minket a kiengesztelődés szolgálatával. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Nem tartja számon vétkeinket. Sőt, ránk bízta a kiengesztelődés tanítását. Tehát Krisztus követségében járunk: Isten maga int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki Istennel. Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy általa „Isten igazságossága” legyünk.

Evangélium (Lk 15,1-3.11-32)

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”

Vasárnapi beszéd

Ennek a mai történetnek az eleje fontos számunkra abból a szempontból, hogy nagyon világossá teszi azt, hogy ezt a történetet, a példabeszédet Jézus kinek mondja. A történet a farizeusoknak szól, a nép véneinek, az írástudóknak szól. Ez nagyon fontos, most majd a beszéd szempontjából, ezért aztán a nép farizeusai és írástudói azok, akik miután méltatlankodnak Jézus magatartása miatt, hogy ő hogy-hogy bűnösökkel áll szóba, sőt velük is eszik, ezért ez a méltatlankodó farizeusoknak szól, és hogyha ez a farizeusoknak szól, akkor mi már ugye utólag pontosan láthatjuk, hogy többek között akkor ezeknek az embereknek érdemes volna saját magukat fölismerni az idősebbik testvér alakjában. Erről az összefüggésről szeretnék beszélni.

Elhangzik a történet a farizeusoknak, és a farizeusnak nem csak arra volna érdemes rácsodálkoznia, hogy hogyan van itt a tékozló fiú, ahogy szoktuk mondani, és az atyja közti viszony, hanem hogy az ő viszonya hogyan van Istennel és az ő viszonya hogyan van Jézussal és az ő viszonya hogyan van a többiekkel?

Erről szeretnék most akkor beszélni, és akkor az első gondolatunk így szól: Nem tudom, rácsodálkoztunk-e már erre, hogy azt mondja a szentíró: „…és akkor az Atya, miután a fiatalabbik kikérte a vagyon ráeső részét, ezért az apa szétosztotta köztük a vagyonát.” Hát ebben a történetben annak az elején egy utalást hallunk arra, hogy nemcsak a fiatalabbik fiú kapta meg az örökség ráeső részét, hanem az idősebb is. De még ha ez nem is volna elég, hát a történet befejezése körül meg azt halljuk, hogy az atya éppen azt mondja ennek az idősebb fiúnak, hogy hát, mindenem a tiéd. Sokszorosan látjuk és halljuk azt, hogy ennek az idősebb fiúnak egyáltalán nemhogy kevesebb jutott, megkapja a részét, az atya úgy tekint rá, hogy „Minden a tiéd.” És mi ennek az idősebb fiúnak, ennek a farizeus fiúnak – most így mondanám – az első nagy nehézsége? Az, hogy azért nem örül és vigad, mert azt se látja, hogy mi az, ami adatott neki. Nem lát okot az örömre, nem lát okot a vigasságra, a mulatságra, az önfeledtségre, mert még az sem tudatosul benne, hogy mi mindent kapott már, hogy mi minden az övé, hogy mi az, amit már ajándékba régen nekiadtak. És hogyha szabad egy picike kis megjegyzést tenni, azt gyanítom, hogy mindegyikünkben él egy kisebb-nagyobb farizeus. Úgyhogy hát nem véletlen, hogy most rászánom erre a húsz percet.

Az első, hogy a bennünk élő farizeusnak az első nagy nehézsége: nem tudatos benne, hogy mi mindene van, hogy mi mindent kapott, és mi minden adatott, ezért aztán nem is látja, hogy mi fölött örülhetne ő. Sőt, nem megrendítő, hogy miközben a vagyon ráeső részét megkapta, úgy egyébként mindennel úgy bánhat, mintha az övé lenne, hogy aközben mire hivatkozik? „Nem adtál nekem egy gödölyét se.” Nem megrendítő, milyen jól mutatja az embernek a hajlamát erre a sajátos beszűkültségre és szürkén látásra. Minden az övé, ott van az örökség ráeső része, és „Nem adtál nekem egy gödölyét, mert nekem pont egy gödölye kellett volna.” Nem akarom bő lére.

Eszembe jutott viszont egy régi történet erről, hogy ez a fiú nem látja, mi az, ami az övé, ezért nem is tud mulatni. Kedves ismerősöm mesélte, náluk az volt a szokás, hogy december 25-én mindig elmentek étterembe azért, mert az édesapa azt akarta, hogy az édesanyának Karácsony nagy ünnepén ne kelljen főznie, ne kelljen mosogatnia, pakolnia; nem ragozom. Mindig elmentek ugyanabba az étterembe, mindig egy órakor megérkeztek, nagyjából ugyanazt rendelték, és szokásos forgatókönyv szerint ment ez a fiú elbeszélése szerint, mindig többé-kevésbé ugyanaz történt. De ez az év egy rendkívüli év volt, mert ebben az évben a fiatalember mellett már a fiatal felesége ült, akivel nyáron házasodtak meg. És olyan három óra lehetett már, már két órája megettek, megittak, minden volt, és a fiatalabb fiú kezdte nézni az óráját, hogy „Hát az apám mikor int a pincérnek, hogy fizessünk? Hát, de most már három óra tíz, az apám meg csak úgy beszélgetnek, hát nem tudom, három óra húsz, már a pincérek is hogy néznek ránk?” Egyszer csak a fiúnak eszébe jutott valami, a szemével megkereste a pincért, azt mondja: „Főúr, fizetek.”, és ránézett az apjára, az apja pedig a következőt tette (Helyeslően bólogatott – a szerk.), és a fiú számára világos lett, mostantól ő fizet.

Szóval, mi ennek a fiúnak a nehézsége, a történetnek a szereplőjéről beszélek, az idősebb fiú? Nem jött rá, hogy most már fizethetne ő is. Most ha csak egy kicsit úgy eljátszunk ezzel a gondolattal, hát nem lenne nagyon őrült fantázia az, hogy amikor megjön a ki tudja mióta sokat szenvedett testvére, hogy akkor azt mondja az ő bátyja, hogy „Nehogy mulassunk, még az én ökreimből is vágjatok le egyet!” Megyek tovább.

A második. Mi ennek az idősebbik fiúnak a nyomorúsága? Hogy nem látja a testvérét. Hogyha a testvérére néz, nem látja a testvérében a testvérét, hanem amikor a testvérére néz, csak egy bűnös embert lát, és nem látja a testvérét. De ennek a fiúnak van egy még nagyobb nyomorúsága, ez pedig az, hogy amikor az atyjára néz, az atyját sem látja, nem látja az ő édesapját, hanem csak valakit lát, aki éppen vele szemben most egy igazságtalanságot követett el. Nem megrendítő, hogy az apa jóságát és azt az örömöt, hogy „Megkerült a fiam! Elveszett, de megkerült. Hát szinte nem is élt, és most megint él.”, hogy ezt a fiú úgy értelmezi, hogy ez egy vele szemben lévő, elkövetett igazságtalanság? Ez a fiú nem látja az apját. Az apjára néz, és egy vele szemben elkövetett igazságtalanságot lát. Összefoglalva azt lehetne mondani, hogy ez a fiú alig lát valamit. Tulajdonképpen, mikor a testvérére néz, és az apjára néz, vagy ott a vigadozó ismerőseire néz, mit lát ez a fiú? A sérelmeit látja, a panaszait látja, a vele szemben elkövetett igazságtalanságokat látja, a saját sértettségét látja, a saját haragját látja. Ezt látja, akárkit néz, senkit nem lát, akárkire néz, mindenkiben a saját sértettségét, fájdalmát, indulatát, haragját látja. És ha ezt össze kellene foglalnom, hogy ez akkor hova vezet? Valahogy ez mutatja meg, hogy mit jelent a rendes emberek embertelensége, hogy hogyan alakul ki a rendes emberek embertelensége.

Hiszen ő arra hivatkozik: „Én nem követtem el bűnt.” Arra hivatkozik,: „Én híven szolgáltam neked.” Ott vannak a farizeusok, akiknek szól a történet, akik azt mondják magukról: „Mi rendes emberek vagyunk, mi rendes, vallásos emberek vagyunk.”, és sok igazság van benne. És mégis ezek a rendes emberek milyen embertelenné tudtak válni. Ezt pontosan tudjuk, mert majd nagypénteken ez fog bennünket többek között körbevenni: a rendes emberek embertelensége.

Ez a nagy nyomorúsága ennek a fiúnak. Most, ha egy kicsit tovább megyünk, akkor ezt úgy mondhatnánk, hogy ez az idősebbik fiú valójában senkihez se kapcsolódik. Nem kapcsolódik a testvéréhez, nem kapcsolódik az apjához, nem kapcsolódik ott a szolgákhoz és szolgálókhoz, nem kapcsolódik senkihez, kizárólag a saját sértettségéhez, de az viszont teljesen eltölti őt. És ha ebből egy kicsit tovább megyünk, akkor azt lehetne mondani, hogy emiatt, miután csakis a saját sértettségéhez, fájdalmához, szenvedéséhez, nyomorúságához kapcsolódik, ebből az adódik, hogy nem tudja ünnepelni az életet. Nem tud örülni az élet fölött, és azt nem tudja megünnepelni, és nem tud efölött vigadozni, mert akárkire néz, és akárkivel van, mindig csak a saját sértettsége tükröződik számára vissza.

Mit jelent ez, hogy valaki a szó legjobb értelmében jó viszonyban van az élettel, és ezért tudja ünnepelni az életet, hogy valaki, hát valaki már veszteni indult és most megint él? Az élethez fűződő viszonyunk leginkább az alapján derülhet ki saját magunk számára, hogy milyen a viszonyunk az élőkkel.

És amikor azt mondja ez az édesapa: „Hát meghalt, de most életre kelt, elveszett, de megtaláltatott, hát vigadjunk és örüljünk az élet fölött!” Ez az idősebb fiú nem tud örülni, mert problémás az élethez fűződő viszonya, amit abból tudunk, hogy nagyon sebzett az élőkhöz fűződő viszonya. És akkor tovább gondolkozunk ezen, ez azt is jelenti, hogy ez az idősebbik fiú nem látja értéknek, és nem tud együtt érezni valakivel, aki történetesen a testvére, aki életben akar maradni. Ebben a történetben ez a fiatalabb fiú a szó szoros értelmében nem bűnbánatot tart, hanem éhezik, és miután éhezik, úgy dönt, hogy érdemes volna hazamennie, mert ha ott csak béres is lesz, lesz mit enni. A történet egyáltalán nem utal a fiatalabb fiú bűnbánattartására. Arra utal, hogy élni akar. És amikor jön és elmondja, hogy „Élni akarok.”, akkor az apa ehhez a vágyához kapcsolódik, és azt mondja: „Én is azt akarom, hogy te élj. És nem is akárhogyan akarom, hogy élj. Azt akarom, hogy meg tudd ünnepelni az életedet, hogy tudj örülni az életednek.” Ezért nem egyszerűen csak „Jól van, a legutolsó sorban megeszed a maradékot.”, hanem „Vágjátok le! És a finom falatok és az ünneplés, hogy te tudd, hogy a te életed milyen nagyszerű nagy érték az én szememben is.”

Ezért tehát az atya nem véletlen, hogy így fogadja a fiút azért, mert tudja, hogy a fiú élni akar, és ez számára értékes. És nemde, milyen gyönyörű! Mikor arról szoktunk beszélni, hogy valaki éhezik, vagy valaki szomjazik, vagy valaki nagy nyomorúságban és ínségben van, nemde akkor milyen magától értetődő sokak számára, hogy „Valami bűnt követett el, mert hát, élni akart. Hát meglopta, mert élni akart. Kirabolta, mert élni akart. Bántotta, mert neki semmije nem volt.” És milyen érdekes ebben a történetben, miről van szó? Valaki élni akar, és visszatér a szeretethez.

Ez a fiatalabb fiú szépsége, hogy élni akart, és nem a bűn irányába ment. Élni akart, s visszatért a szeretethez, ami abban fejeződött ki, hogy az apja tudott kapcsolódni ahhoz a vágyához, hogy ő élni akar, mert a fiának az életét nagy kincsnek tartotta. És akkor így, ha tovább fűzzük a gondolatokat, akkor az idősebb fiúnak a drámaiságához az is hozzátartozik, hogy nem csak arról van szó, hogy nem látja a testvérében a testvérét, csak egy bűnöst, az apjában az apját, csak valakit, aki éppen igazságtalan vele. Még csak nem is az az ő drámaisága, hogy nem szereti a testvérét, és – most egyszerűen mondom – hogy nem fejezi ki a szeretetét az apja iránt, hanem csak a sérelmét mondja. Az idősebbik fiúnak a drámaisága az, hogy nem él az apja szeretetéből. Ez a nagy drámája. Hogy az apa azt mondja: „Hiszen hát mindig velem vagy. Én mindig veled vagyok. Mindenem a tiéd.” Nem csak azt nem látja, hogy mi az, ami az övé és mi az, amit kapott, hanem miután ezt nem látja, nem is tud abból élni, ahogyan őt az atyja szereti.

A következő gondolatunk így szól: Tegnap egy előadást tartottam, orvosok között voltam, és nagyon kedves volt egy háziorvos. Odajött az előadás után, adott nekem egy receptet. Azt mondta: „Hát, nem receptet akarok magának adni, hanem hát egy gondolatot szeretnék ajándékozni magának, de hát csak recept van nálam.” Úgyhogy receptre fölírt nekem a háziorvos egy gondolatot, és ezt a receptre fölírt gondolatot kiváltottam, és akkor, ha már kiváltottam, el is hoztam, hogy megmutassam nektek, és szeretném ezt elmondani. Azt mondja, Churchillnek a gondolata: „Abból élünk, amit kapunk, de az éltet, amit adunk.” Ebben a két rövidke sorocskában benne van az idősebbik fiú drámája. Úgy érzi, nem kapott semmit, és ráadásul nem is ad semmit; se nem él, se nem éltet.

És akkor most már kezdjünk menni egy másik irányba! Idáig mondtam a komor részt. Elég. Milyen ünneplésre hívja itt az atya az összes embert, aki ott van? Mindenkit erre hívott, nem hagyott ki senkit.

Az első. Az Atya meghívott bennünket arra, hogy ünnepeljük azt, hogy vagyunk, hogy ünnepeljük meg a létezésünket, azt, hogy élünk, hogy vagyunk. Talán az előző két év után egy picit közelebb van ennek a realitása, hogy megünnepelni azt, hogy vagyunk. Az első gondolat tehát ez, hogy ünnepeljük meg azt, hogy vagyunk.

Beszéltem egy negyven év körüli hölggyel, és a következőt mondta nekem, jó régen. Azt mondja: „Nem tudtam, miért vagyok annyira boldogtalan, és miért olyan nehéz nekem az élet. A szüleimmel nem volt könnyű a kapcsolatom.” És azt mondja: „Az fájt nekem nagyon, hogy egyszer csak valahogy arra jutottam, hogy talán a szüleim nem is akarták, hogy legyek. Hogy talán ez a fájdalmamnak, a szenvedésemnek a háttere, hogy én talán nem vagyok egy vágyott, és egy akar gyerek, akiről szülei azt mondták, hogy akarom, hogy legyél.” És azt mondta nekem réges-régen ez az asszony: „De, ahogy elkezdtem ezen töprengeni, rájöttem valamire. Ha úgy is van, hogy a szüleim nem akarták, hogy legyek, esetleg se apukám, se anyukám, akkor is tudok már legalább két személyt, aki viszont akarta, hogy legyek. Mert egész biztos vagyok benne, hogy a foganásomkor Isten azt mondta és akarta, hogy legyek, és most negyven éves fejjel már vele együtt mondom én is azt, hogy akarom, hogy legyek.” Ezért milyen fölemelő ez, hogy az ember azt mondhatja, ketten biztos akarjuk, hogy legyek: Isten meg én. De hát ezen kívül nyilván sokkal többen, de mi ketten egész biztosan. És miután minden ember elmondhatja, Isten akarta, hogy legyek, és én is azt mondhatom vele együtt, hogy most már én is akarom, hogy legyek, ezért megünnepelhetjük az életünket, azt, hogy vagyunk.

A második: Milyen ünneplésre hív bennünket ez az atya? Arra, hogy örüljünk mások létezése fölött. Tulajdonképpen ez az atya azt mondja: „Gyere fiam, örülj az öcséd létezése fölött!” Mire az idősebb azt mondja: „Én nem örülök az öcsém létezése fölött.” Persze, hogy nincsen jól. A második, hogy megünnepelhetjük azt, hogy örülhetünk mások létezése fölött. És most itt csak az egyszerűség kedvéért mondom, hogy egészen nulláról induljunk. Hát nem úgy van egy ilyen gyönyörű vasárnapon, hogy kidugjuk az orrunkat a friss levegőre? Hát nem lehet örülni a friss levegőnek? Dehogynem lehet. Halljuk a madarakat, a madarak létezésének is örülünk. Lemegyünk a Duna-partra, örülünk a Dunának is, most még emberekről nem is beszéltem. Tehát az Atya meghív bennünket, hogy ünnepeljünk és vigadjunk minden más létezése fölött.

A harmadik, hogy az Atya meghív bennünket arra, hogy örüljünk és vigadjunk amiatt, akik vagyunk. A fiatalabb fiú, miután majdnem éhen hal, hazamegy és egy begyakorolt szöveget igyekszik elmondani, hogy talán az majd kiengeszteli az apját. A begyakorolt szöveg így szól: „Atyám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak a béreseid közé fogadj be engem.” És erre az apa még csak nem is reagál a szó szoros értelmében, erre a mondatra, hanem átvitt értelemben reagál, és azt mondja: „Hozzátok a borjút, hozzátok a gyűrűt, hozzátok a sarut, hozzátok a köpenyt!” Mi ez a válasz, hogy az apa azt mondja: „Ide figyelj fiam, te akármekkora bűnöket is elkövethetsz, akkor is a fiam maradsz. Mert az, hogy te az én gyermekem vagy, az a létezésedhez kapcsolódik. És miután én vagyok a Teremtő Isten, vagy én vagyok az édesapád, ebből az következik, hogy te új teremtést nem tudsz készíteni. A te teremtésed elkészült. És a megváltásod most készül. Ezért teneked nem kell felém azzal jönnöd, hogy nem tartom magam méltónak arra, hogy a fiadnak hívj, mert én mindig is a fiamnak foglak hívni, mindig is a lányomnak foglak hívni, te akármit teszel.” Tehát a harmadik oka annak, hogy önfeledten vigadozhatunk és ünnepelhetünk, az az, hogy nem csak hogy vagyunk, hanem hogy kik vagyunk.

És akkor a negyedik, hogy mi az, amiben örömünket lelhetjük, hogy kik vagyunk egymásnak, hogy kik vagyunk egymás számára, hogy vagyunk egymásnak, hogy egymásnak vagyunk.

Csak egy röpke történet, és aztán lesz egy-két záró történet. Most a röpke történet az, hogy sok kedves ismerősöm elment futni, futóverseny, de hát nem a verseny az érdekes; együtt lenni. És kimentem, beálltam a célba kedves barátaimmal, hogy akik jönnek be, mindenkinek gratuláljunk, mert az szép dolog. És ahogy jöttek be egymás után, annyira jólesett egymással lepacsizni, és nem is ezt szeretném idehozni, hanem azt, hogy ott álltam a célban, mellettem egyszer csak megszólított engem egy hölgy, akit én egyáltalán nem ismerek, és azt mondja: „Egy szelfit lehet?” De ez csak a bevezetője volt, mert miután látta, hogy én kapható vagyok egy szelfire, utána rám nézett, ez olyan volt, mint valami előétel, és azt mondja: „Hát akkor azt is lehet-e, hogy te megáldanád az én pici babámat?” (Mutatja, hogy áldott állapotban volta hölgy – a szerk.) Szóval, ha van szelfi, jöhet az áldás is. És akkor ott, a futóversenyben a célnál… Még meg sem született. Szóval megünnepelhetjük azt, hogy kik vagyunk egymásnak, hogy még ismeretlenül is mi mindenek tudunk egymásnak lenni, hogy még ismeretlenül és most születés előtt áldásai tudunk egymásnak lenni.

És most akkor a befejező két történet, ahogy ígértem. Van ez a mondás: „Úgy él, mintha nem lenne holnap.” Egy picit úgy ízlelgettem ezt a mondást, hogy tulajdonképpen milyen ünneplésre és vigasságra hív bennünket ez az Atya? Azt mondja: „Na most örüljünk és vigadjunk, úgy, mintha nem lenne holnap, és mintha nem lett volna tegnap!” Mert amikor valaki önfeledten vigad, akkor az tényleg egy kicsit olyan, mintha nem lenne holnap, s nem lett volna tegnap. A szó legjobb értelmében, egyszerűen azért, mert ami fölött vigad, az most van, az van és van.

Záró két történet. Az egyik előzmény, a másik, hogy… Egy apáca lelkigyakorlatra ment a nővértársaival. Ezt a lelkigyakorlatot Anthony de Mello tartotta. Egy zseniális jezsuita szerzetes, nem él már. A harmadik-negyedik napon Anthony de Mello, a lélekismerő ránézett arra az apácára ott a lelkigyakorlat közben, és mondott neki egy-két nagyon igaz mondatot. Erre az apáca úgy megrendült, hogy elkezdett zokogni, s nem bírt ott maradni a lelkigyakorlaton, fölrohant a szobájába. Ott volt még két apáca társa, hát azok meg összevonták a szemöldöküket, hogy mit csinált ez a pap a mi kedves nővértársunkkal, és faképnél hagyták ők is a lelkigyakorlatot, hogy fölmenjenek, és vigasztalják az ő nővértársukat. És bekopogtattak, és kinyitotta a síró nővér (az ajtót), s azt kérdezte: „Mit akartok?” És hát mondták a nővértársai: „Jöttünk, hogy megvigasztaljunk. Hát milyen szörnyen hangzott ez?!” Mire ez az apáca a következőt válaszolta a nővértársainak: „Azonnal menjetek innen! Húsz éve várok erre a pillanatra, hogy végre megrendüljek, hogy húsz éve nem rendültem meg.”,A nagyböjti időszak eleje, ez az első, mondjuk így, három-négy hét miről szól? Hogy rendüljünk meg saját magunk miatt. Rendüljünk meg.

És most egy picit az örvendező vasárnap, hogy egy picit most a második történet pedig elvisz bennünket egy másik irányba. Ez ennek a folytatása. De erről is egy történetben hadd számoljak be. Ez pedig: Jóska bácsi, a táncházmozgalom hajnalán beleszeret a néptáncba. Igen ám, de a Jóska bácsi úgy maradt. Ez azt jelenti, hogyha jött a banda, vagy éppen lagzi volt, ő mindig ment, és ő aztán ropta. Igen ám, csak hát negyven-ötven év az nem múlt el nyomtalanul, már háromszor megműtötték az egyik lábának a térdét. De ha jött a banda, ő ropta, és két fiatal ott aggódva beszélgetett egymással, és azt mondja az egyik: „Szóljon már valaki a Jóska bácsinak, hogy a háromszor műtött lábát ne csapja már annyira durván oda a parketthez! Vasárnap nem bír lábra állni, és úgy visszük neki a húslevest.” Mire a másik azt mondja: „Na, mondhatnánk ezt a Jóska bácsinak, ha tánc közben tudná, melyik a műtött lába. Csak éppen táncol és fogalma sincs.” Ezt értem azalatt, hogy örülni az életnek úgy, mintha nem lenne holnap, s mintha nem volna tegnap.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )