Lk 24,13-35 - Húsvétvasárnap

Jézus föltámadt! Ebből hogyan következik az öröm?

Olvasmány (ApCsel 10,34a.37-43)

Abban az időben Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egészen Júdeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, ahol csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten. Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból. És ő megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek és tanúsítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és holtak bírájául rendelt. Minden próféta tanúságot tesz arról, hogy aki hisz benne, elnyeri bűnei bocsánatát.”

Szentlecke (Kol 3,1-4)

Testvéreim! Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

Az emmauszi tanítványok nagy témája: „Mi történt Jézussal? Föltámadt-e, egyáltalán ez lehetséges-e?” Nekünk 2000 évvel később azt mondhatnánk, nem ez a nagy témánk. Hát azzal kezdjük már a szentmisét, mondjuk és énekeljük és hirdetjük: Krisztus föltámadt. Ezért a mi nagy témánk nem az, hogy Krisztus föltámadt-e vagy nem, hanem az, hogy ez örömhír-e számunkra, vagy nem. Mert ahogy a kétezer évvel ezelőtti ember, ha eljutott oda, hogy „De hiszen föltámadt!”, ebből aztán következett az öröme. Mi pedig ülünk és állunk, mondjuk és énekeljük, hogy föltámad, de a nagy kérdés, hogy ebből miként és hogyan következik az öröm, ami aztán átjárja az életünket.

Második bevezető gondolat, hogy hogyan történt a föltámadás, senki nem tudja. Azt tudjuk, hogy a holttestet behelyezik a sírba, és azután a következő jelenet, ahogy a föltámadt Krisztus találkozik sokakkal. Hogy a kettő között mi történik, nem tudjuk, hogy a sír mélyén mi játszódik le ismeretlen számunkra. De hogy valamit megértsünk abból, hogy mit jelent, hogy Krisztus a halálból föltámadt, a mai evangélium olyan értelemben nagy segítség, hogy sok párhuzamot fedezhetünk fel aközött, hogy mi történik a sír mélyén, és mi történik a szív mélyén.

Mi történik az emmauszi tanítványok szíve mélyén, abban a rejtekben, amiben egyszer csak, ahogy ott mennek és zajlanak az események szinte észrevétlenül, egyszer csak megtörténik valami, ami(re) ugyanúgy szavakat nem találunk, esemény, ahogy föltámadt Krisztus, hogy egyszer csak fölismerték, hogy ő az? Erről a szív mélyén, annak a rejtekében lezajlódó folyamatról szeretnék szólni. Van bennem egy pici remény, mint az emmauszi tanítványokban, hogy az ünneplés nem vette el az összes erőtöket, hogy valamennyire azért még a szónál tudtok lenni, és nem csak mondjuk a fáradságotoknál, vagy az eseményeknél. Na, akkor nézzük itt egymás után!

Az első, és ez még a bevezetés akar lenni, hogy: Miért szólhat nekünk különösen is az evangélium? Mert azt halljuk, hogy a tanítványok azok, akik nem ismerik föl a föltámadt Jézust. Nem az ismeretlenek, az idegenek, a bámészkodók és a keresők; a tanítványok nem ismerik föl Jézust. Ezért most nézzük meg az utat, a Jézus fölismeréséhez vezető lehetőségeinket.

Az első, hogy azzal, hogy ezt mondja a szentíró: „Két tanítvány indult el Jeruzsálemből Emmauszba.”, ez azt jelenti, hogy őbennük, mert hogy tanítványok, már van Jézus felé egy megelőlegezett és egy megélt bizalom. És miközben a reményüket vesztik, Jézus halála nyomán ez a bizalom továbbmegy bennük, mert továbbra is tanítványok, csak éppen most reményvesztett tanítványok. Tehát az első ez a bizalom, ami ott van a szív mélyén, akkor is, ha Jézust megölik.

A második, hogy: Miről beszélgetnek útközben? Jézusról. Vagyis számukra Jézus téma, ez az ő nagy témájuk. Miért akarom ezt kihangsúlyozni, még hogyha most olyan közhelyszerűnek tűnik is, meg olyan egyszerűnek, minek erről beszélni? Mert például itt vagyunk most a szentmisén, és milyen izgalmas belegondolni abba, hogy majd elmentek egy óra múlva, ha nem is a mai szentmise után, hanem úgy általában. Miről szoktunk beszélni? Magunk között szólva szerintem a legritkább esetben beszélünk Jézusról. Hát arról beszélünk, mondjuk, hogy mit mondott a pap, arról beszélünk, vagy a kántor szépen énekelt-e, vagy nem, vagy éppenséggel sírt-e egy kicsi baba vagy nem, hát erről szoktunk beszélni. De Jézusról sokkal kevésbé. Tehát mennyire egyszerűnek tűnik, és mennyire mégsem magától értetődő, hogy mondjuk egy Jézussal való találkozás eseménye után mi Jézusról beszélgessünk, és ő legyen számunkra a téma.

A következő azután, hogy: Hogyan történik a beszélgetés? Egymás között. Ennek van jelentősége, mert amikor magunk között vagyunk, egymás között, az lehetőséget ad arra, hogy egy sokkal nagyobb őszinteséggel, nyíltsággal, nyitottsággal, szinte meghittséggel beszéljünk, és ezáltal közelebb kerüljünk mindahhoz, ami bennünk lejátszódik. Hogy ne kelljen védeni, ne kelljen eltorlaszolni a saját érzéseink elől az utat, éppen azért, mert esetleg attól félünk, hogy hát ezt kifelé, vagy egy idegen felé nem mondanánk. Tehát, hogy hogyan készül itt az emmauszi tanítványok szíve a föltámadt Jézus fölismerésére? Hát úgy, hogy egymás között őszintén beszélhetnek, és átélhetik azt, ami velük történik, nem csak ami Jézussal történt.

A következő lépés, hogy azt mondja a szentíró: „És egyébként vitatkoztak is.”, nem csak beszélgettek, vitáztak. Miért érdekes ez? Mert amikor vitatkoznak egymással, abban mindig benne van annak a lehetősége, hogy valaki olyan szempontot mond, egy olyan érzést fejez ki, egy olyan meglátása van, ami nem az enyém, és az engem gazdagíthat. A vitában megtörténhet az, hogy valami, ami engem fölülmúl, vagy egyszerűen csak engem kiegészít, megjelenhessen és engem gazdagítson. És nemde hogyan készíti ez elő a tanítványokat? Hogy egyszer csak majd valami, ami messze fölülmúlja a saját véleményüket, gondolatukat és érzéseiket, hirtelen, most a szó legszebb értelmében, a sajátjukként ismerhessék föl.

Azután a következő momentum az az, hogy Jézus hozzájuk szegődött. Hát milyen szép ez, hogy ezek a tanítványok olyanok, hogy lehet hozzájuk szegődni. Hát ez egyáltalán nem magától értetődő, már csak azért sem, mert látjuk, hogy benne vannak egy nagy beszélgetésben, egy nagy vitában, éppen valami, ami tényleg sorsfordító számukra, hiszen tanítványok, és megengedik, hogy egy idegen velük tartson. És most az idegen alatt éppenséggel a szó leghétköznapibb értelmében valakit, akivel még nem találkoztunk. Valaki, aki, hogyha most mellénk szegődik, már nem fogjuk tudni pont úgy folytatni az életünket, a beszélgetésünket, ezt az egyébként nagyon megrendítő, de nyilván nagyon érdekes és fontos találkozást, amiben mi ketten benne vagyunk. Azért az milyen nagy nyitottság, hogy pont, mikor úgy benne vannak a sűrűjében, megengedik egy idegennek, hogy hozzájuk szegődjön.

Akkor a következő, hogy amikor Jézus kérdezi őket, szomorúan megállnak. Itt mind a két szóról szeretnék egy-egy rövid gondolatot. Szomorúan állnak meg, vagyis a Jézussal való közös történetük bennük erőteljes érzéseket vált ki. Krisztus föltámadt, de a nagy témánk: Hogyan lesz örömhír? Például úgy lesz örömhír, ha tudjuk őt siratni, ha tudjuk gyászolni, ha fáj nekünk mindaz, ami vele történt, akkor a föltámadás örömhírré lesz. És ezért a tanítványoknál egyáltalán nem lényegtelen, hogy szomorúan beszélnek arról, ami történt, és itt a szomorúságot még hadd ütköztessem azzal is, hogy megszokás és közönyösség és közömbösség és unalom, és most nem ragozom ezt.

A következő: szomorúan megálltak. Ugye, hogy mindegyikünknek van élményünk arról, hogy beszélgetünk valakikkel, úgy nagyon benne vagyunk, és amikor a lényeghez elérünk, egyszer magunktól megállunk. Senki se szokta mondani azt, hogy „Most álljunk meg, annyira fontos ez!” Ez meg szokott történni. Egyszerűen valaki úgy érzi, hogy „Na, most akarom mondani a lényeget, most semmi más ne történjen, hadd mondhassam a lényeget! És a te figyelmedet se terelje el semmi, hogy közben itt megyünk és bámészkodunk!” Eszembe jutnak filmnek a jelenetei, hogy amikor két ember megy, és egyszer csak megállnak, és ebben a megállásban pontosan tudjuk, hogy na most valami igazán lényeges történik. És akkor, mikor megállnak, akkor, ahogyan megkérdezi Jézus, kétszer is kérdezi: „De hát mi történt ott ezekben a napokban? Hát mi?” És itt elmondanak valamit, ami tulajdonképpen szinte hitvallásszerű. Gyönyörűséges hitvallásszerű, hogy „Föllépett Jézus, Isten és az emberek előtt nagy volt. Egy igaz próféta volt szavakban és tettekben.” Egy gyönyörű hitvallást mondanak. Milyen zseniálisan szép, hogy kifejezik Jézus felé a hitüket, miközben ők abban vannak, hogy Jézust megölték. Hogy a bizalom most már nemcsak bizalomként a tanítványságból jelenik meg, hanem valahogy összesűrűsödik bennük: „De hát mi tudjuk, hogy ő ki. Hát egy igaz, egy próféta, ott Isten és az emberek, a nép előtt. És ezt szavakban és tettekben is igazolta.” És milyen érdekes, hogy a válaszuknak az első része hogyan szól? Azt mondják: „A názáreti Jézus esete.” És ez miért fontos? Mert Jézus halálával kapcsolatosan annyi mindenről lehetne beszélni, meg is említenek sok mindent, hogy a főpapok, hogy a nép elöljárói, hogy aztán ez az és amaz, és ebbe bele lehetne veszni. És számukra ennek a történetnek a szíve és a kulcsa nem azt, hogy az elöljárók, a főpapok, hogy Pilátus, hogy Heródes, a szadduceusok, a farizeusok… nem, számukra ez a történet Jézus története.

Azután a következő megjegyzésünk az így szól, hogy ahogyan ezt kifejtik, szóba hozzák a főpapokat és a nép elöljáróit, és elmondják, hogy hát ők szolgáltatták ki Jézust a római főhatóságnak. De milyen szép ez, hogy erről ennyi hangzik el. Nem hangzik el több, miközben ők elmondják, hogy: „De hiszen nagy próféta volt Isten és az emberek előtt szóban és tettben.” Ez mit jelent? Hogy mint minden olyan esemény, ami a történelmi léptéket átlépi, és ott megjelenik, ami társadalmi esemény, hogy ott mindig lesznek olyanok, akik majd el akarják mondani, hogy mi történt, akik a kezükbe veszik annak a lehetőségét, hogy ők mondják meg, és ők határozzák meg, hogy mi is történt, hogy ki is Jézus. És milyen gyönyörűséges, hogy ez a két tanítvány, miközben tudják, hogy egyébként a nép elöljárói hogyan határozzák meg, mi történt ott ezekben a napokban, mihez ragaszkodnak? A saját tapasztalatukhoz. Nekik mondhatnak akármit, ők tudják, hogy Jézussal mi volt a tapasztalatuk, hogy Ő ki volt és ki nekik, és ehhez ragaszkodnak. És ez tovább készíti a szívüket arra, hogy egyszer csak sok óra múlva fölismerjék, hogy Ő velük van.

A következő az így szól: Milyen érdekes, hogy belekezdenek ebbe a beszámolóba, hogy „Hát néhány hozzánk tartozó asszony megzavart, és aztán közülünk néhányan elmentek a sírhoz.” De milyen szép ez a két kifejezés, az asszonyok hozzánk tartoznak, és néhány tanítvány közülünk megy el a sírhoz. Hogy mi az, ami segíti ezeket a tanítványokat abban, hogy őrizzék a saját Jézus élményüket? Attól függetlenül, hogy ki mit mond, az, hogy nincsenek egyedül. Nem csak azért, mert most itt ketten vannak, hanem azért, mert azt mondják: „De hát a közülünk valók, a hozzánk tartozók…” Hogy ez, ahogyan ők abban a kisebb közösségben őrzik a Jézus tapasztalatukat, ez elevenné teszi a szívüket arra, hogy ne felejtsék el, hogy számukra ki Jézus, és szerintük mi történt ott a tapasztalataik alapján.

Azután, ahogy ezt mondják: „Hát azt reméltük. Hát reméltük, hogy majd ő váltja meg a népét.” És itt megint mind a két kifejezésnek van jelentősége. Azt mondják: „Azt reméltük…” Vagyis hogy megvolt bennük a jövőre irányultság. És a másik pedig, hogy „Majd megváltja a népet.” Nem azt mondták: „Majd megvált engem.”, hanem a népet. Tehát van ezekben a tanítványokban egy jövőre irányultság, és van bennük egy énközpontúság meghaladása. Nem azt mondják: „Majd Ő segít nekem.”, hanem azt mondják: „A nép megváltójának reméltük Őt.” És ez máris kifejezi a szívüknek a tágasságát; a jövőre irányultság és az önmagukon való túllátásnak a szemléletmódja.

Azután a következő, ahogy szomorúan azt mondják: „De már három nap telt el.” Tudjátok, lehet, hogy ez az asszociáció kicsit olyan megmosolyogtató, de hogy ott megállva ezt mondják: „Már három nap telt el.”, hirtelen ott vannak a jelenben, ahol szinte minden óra és minden perc számít. Miért? Mert őrzik a reményt, mert azt mondják: „Mi ugyan azt reméltük, Ő váltja meg népét.” De közben, ahogy ezt mondják: „Három nap, és nem tudjuk, mi van. Hát megzavartak bennünket az asszonyok. De nem tudjuk még pontosan, mi van.” És az asszociációm az, mint amikor történik egy bűncselekmény, és a nyomozó keresi a forró nyomot, és tudjuk azt, hogyha 24 órán belül történik valami a nyomozásban, nagy eséllyel eredményes. De már három nap után? Nem tudjuk, már három nap után már kihűl a nyom. És hogy valahogy ez az izgatottság és ez a reményvesztettségben is megnyilatkozó, jövőre irányuló remény jelenik meg, hogy most már három nap, de talán még nincs veszve.

És most már akkor mindjárt elérkezünk a fölismerés pillanatához. Mégpedig, hogy azt mondják a tanítványok: „Hát úgy találtak mindent a közülünk valók, akik ott a sírhoz elmentek, ahogyan azt az asszonyok mondták, bár az asszonyok meg megzavartak bennünket.” Itt két szempont is izgalmas az egyik, hogy a realitásban vannak a tanítványok. Azt mondják: „Minden pontosan úgy volt, ahogy az asszonyok ezt mondták.” Ha van egy nagy csalódásunk, reményvesztettségünk és szomorúságunk közben indulatosak vagyunk, és nem tudjuk, hogy mi történt, nemde elképzelhető lenne az, hogy a tanítványok valami ilyesmit mondjanak: „Aztán az asszonyok is beszélnek össze-vissza. Na, még pont az kell nekünk, hogy ők fecsegjenek-locsogjanak nekünk itt mindenfélét.” Nem ezt mondták, hanem azt mondták: „Minden úgy volt, ahogy az asszonyok mondták.” És közben pedig beszámolnak arról, hogy meg tudtak zavarodni. De nagyszerű dolog, hogy az ember, aki éppen átéli a szív fájdalmát, a reményvesztettségnek a sötétségét meg mer zavarodni. Mert amikor megzavarodunk, az azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk valami olyan eseményre vagy olyan történésre vagy értelmezésre, ami túlhaladja azt, ahogy eddig láttuk és gondoltuk. Ez egy áldott zavar. És ezért a keresztény embernek jó lenne húsvétról húsvétra megzavarodnia. Azért, hogy ez a zavarodottság is előkészítse a szívünket arra, hogy a föltámadt Jézussal úgy találkozhassunk, ahogy lehet, hogy egész életünk során eddig nem.

És azután azt mondja a szentíró, hogy „Jézus pedig… – hát nem is tudom, hogy milyen kifejezést használjak erre – Ó, ti késedelme szívűek! Ó, ti oktalanok!” Hát most megint csak érzelmileg föl vagyunk kavarodva, odajön egy idegen, és azt mondja nekünk: „Ó, ti oktalanok, hogy lehettek már ilyen lassú fölfogásúak? Van nektek hitetek egyáltalán?” Most magunk között szólva, szerintem tíz emberből kilenc elküldte volna őt, nem? Hát ez lett volna az a pillanat, hogy: „Na, most lett elegünk. Miért? Ide szegődtél, mit kérdezzél? Elmondtuk, te meg itt ránk rontasz?” Milyen gyönyörűséges az, hogy ezek a tanítványok a nyitottságukat fönntartják, hogy ez az idegen az ő zavarodottságukban mondhasson valamit, ami túlmutat azon, amit eddig gondoltak, és amit eddig fölfogtak Jézusból. Egészen fölemelőnek és lenyűgözőnek látom ezt, hogy miközben – így mondhatnám persze kicsit sarkosan – Jézus kiosztja őket, (ők pedig) nem veszik magukra. Számukra ez nem a személyükkel szembeni támadás, hanem hogyan hallják? Hogy ez az idegen éppen a megváltás előzményeiről, a Messiásról beszél. Vagyis képesek nem a saját személyükbe záródva valamiféle ilyen érzékeny, kissé nárcisztikus módon reagálni, hanem – így mondhatnánk ezt – a témánál maradnak, a megváltás eseményénél tudnak maradni, és befogadóképesek maradnak, nem pedig fölháborodva, dühösen, sértetten. Nem ragozom ezt tovább.

A következő, ahogy azt mondják, ez később hangzik el, de hát itt ide tartozik. Azt mondja a szentíró: „Lángolt a szívünk.” De gyönyörűséges az, hogy lángolni tud a szívük valami miatt, amivel kapcsolatban egyébként reményvesztettek. Nem megdöbbentő ez? Micsoda döbbenetes ellentmondás, hogy éppen ott vannak a csalódásban, a reményvesztettségben, „Azt hittük, hogy…”, és valaki elkezd nekik beszélni a messiási reménységről, a Megváltó eljöveteléről és az ígéretekről, a próféciákról, hogy azok be fognak teljesedni, és erre ott tud lángolni a szívük. Azért gyönyörű ez, mert ebben az van, hogy ott a reményvesztettségben, a fájdalomban, a szomorúságban és a megrendültségben, a zavarodottságban és az értetlenségben a szívük mélyén őrzik az életnek a forrását. Ott őrzik a hitnek a forrását, ott őrzik az életnek a forrását. És milyen érdekes, hogy Jézussal, a vele való találkozásban el tudnak jutni oda, hogy a reményvesztett ember egyszer csak átéli azt, hogy nemcsak a reményvesztettségem van, nemcsak a zavarom van, hanem ebben a reményvesztett és megzavarodott emberi szívnek a mélyén, ott buzog az élet. Sőt, nemcsak az élet, hanem valami öröm is ott van, az életnek valami mélysége ott van, hogy az mélyebben ott van és most tárul föl.

És akkor így érünk el odáig, hogy azután azt mondja a szentíró: „Jézus úgy tett, mintha el akart volna menni.” Egész biztosan sejtem, ha létezik ilyen, hogy biztosan sejtem, hogy ez nem egy próba, hogy most megnézzük, hogy mit csináltok, hanem egy újabb lehetőség a tanítványoknak arra, hogy ők maguk aktív cselekvő módon azt mondhassák, kifejezhessék, hogy hol tartanak, hogy mit akarnak, hogy mi van a szívük mélyén, most, miután lángolt az, hogy azt mondják: „Maradj velünk!” Ebben egyrészt ott van az emberség. „Hát lemenőben van a nap, most ne menj már ki a sötét éjszakába! Te itt idegen vagy, látnivaló.” A másik pedig, hogy az is benne van, hogy ők átéltek valami jót ezzel az idegennel, és ők ezt a jót akarják. Azt akarják, hogy ez a jó, amit ezzel az idegennel átéltek, aki kifejtette az írásokat, hogy hogyan van a Messiással, hogy ez a valaki maradjon velük.

És így érkezünk el oda, hogy amikor pedig már ott vannak, milyen elgondolkoztató, hogy hát a tanítványok ott ülnek, Ő egy idegen, és megengedik az idegennek, hogy Ő törje meg a kenyeret. Ez az idegen mond áldást a kenyér fölött. Az idegen nyújtja oda a kenyeret a bennfentes tanítványoknak. Hogy megtörténik az, hogy ez az ember már, ez az idegen számukra nem idegen többé. Asztalközösségben vannak, és közösségben vannak, nem is akármilyen módon, mert ez az idegen – mondjuk így, hogy – kapja azt a megtiszteltetést, hogy Ő osztja még szét a kenyeret, nem pedig fordítva.

És akkor itt elérkezünk ehhez a gyönyörű pillanathoz, ahogy megtöri a kenyeret és odaadja. És nem tudom, beakadtam ide. (Beakadt a ruhája a szószék sarkába – a szerk.) Mert épp arról akartam beszélni, hogy hát sokat töprenghetünk azon, hogy miért pont ez az a pillanat, amikor fölismerik. Én azt mondanám, amennyire titok, hogy Jézus hogyan támadt föl a halálból, meg amennyire a föltámadás titok, szerintem ez is az. Mondhatjuk, magyarázhatjuk, értelmezhetjük; szerintem titok. De hogyha ezt a titkot valahogy egy picit szemléljük is, akkor a következő gondolatig juthatunk: Mi annak a mélysége, hogy ebben a számukra eddig idegenben fölismerik a föltámadt Jézust? Ennek a mélysége a következő: Fölismerik, hogy a megtört Isten adja és nyújtja nekik az életet. És azután azt is fölismerik, hogy ők, a megtört emberek adják tovább és nyújtják tovább az életet másoknak. Ezt ismerik föl, hogy találkoztak a megtört Istennel, és ez a megtört Isten adja nekik az életet, és utána találkoznak magukkal, és bátran mondhatják azt, mi megtörtek vagyunk, és nincs akadálya, hogy mi a megtört emberek továbbadjuk az életet. Mégpedig abban az örömben, ahova szerettem volna eljutni a beszéd végére.

Mi ez az öröm? Hát az azt jelenti, miután nekiállnak vacsorázni, és előtte már lemenőben volt a nap, akkor az azt jelenti, hogy a tanítványok éjszaka indulnak el, és éjszaka elmennek két-három óra, az inkább három óra, mert sötét van, és éjszaka találkoznak az éjszaka összegyűlt övéikkel, akik szintén együtt vannak. Ezért, hogyha csak egyetlen mondatot mondhatnék itt, na ez az örömhír. Akkor válik ez a mondat, hogy „Krisztus föltámadt!” bennünk örömhírré, hogyha a szó valódi és átvitt értelmében, egy fárasztó nap után, néhány előző drámai nap után éjszaka nekiállunk, hogy a sötétben menjünk három órán keresztül vagy négy, hogy találkozzunk másokkal és elmondjuk nekik nemcsak azt, hogy Krisztus föltámadt, hanem azt, hogy mi ennek örülünk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )