Jn 20,19-31 - Húsvét 2. vasárnapja, az isteni irgalmasság vasárnapja

A megbocsájtásról

Olvasmány (ApCsel 5,12-16)

Az apostolok keze által sok jel és csoda történt a nép körében. Mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép sokra tartotta őket. A hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz. Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat. Sőt, még a Jeruzsálemhez közel eső városok népe is odatódult, vitték a betegeket, a tisztátalan szellemektől gyötörteket, és ezek mind meggyógyultak.

Szentlecke (Jel 1,9-11a.12-13.17-19)

Én, János, testvéretek Krisztus Jézusunk és az ő országának türelmes várásában, és társatok az üldöztetésben, a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot tegyek. Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögül, mint valami harsona, megszólalt egy hang: „Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak. Erre megfordultam, hogy megnézzem, ki szól hozzám. Amint megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók közt pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét. Amikor megpillantottam, mint egy halott, a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s lám, mégis élek, örökké. Nálam van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.”

Evangélium (Jn 20,19-31)

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Vasárnapi beszéd

„Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek titeket. Vegyétek a Szentlelket és bocsássatok meg!” Lerövidítve erről szeretnék most beszélni, a megbocsájtásról, de most kivételesen el szeretnék egy kicsit rugaszkodni a közvetlen szentírási szakaszunktól és történettől, hanem sokkal inkább azt venném most alapul, hogy a megbocsájtással összefüggésben milyen kételyekkel, nehézségekkel, elakadásokkal, problémákkal és indulatokkal szoktatok hozzám fordulni, és hogy milyen megjegyzéseitek, kérdéseitek és kételyeitek szoktak fölmerülni. Úgyhogy most nem a Szentírás szövegét szeretném alapul venni, hanem a tiéteket. Vagyis azt, ahogyan ti megfogalmaztátok ezt és azt a nehézséget, és ezekre szeretnék most valamiféleképpen reagálni.

Az első gondolat így szól, hogy a megbocsájtás egy folyamat. De erről majd később egy picit részletesebben, de most a mondatnak a második része az érdekesebb, mégpedig: A megbocsájtás egy olyan folyamat, amely mellett még másik két folyamat is zajlik az emberi lélekben. Az első maga a megbocsájtási folyamat, a második, hogy a megbocsájtással együtt, miközben valami sérelem ért bennünket, (ezért) van egy gyógyulási folyamat is. És a harmadik folyamat pedig, hogy a megbocsájtással és a gyógyulással összefüggésben, de sokszor nem teljesen párhuzamosan zajlik egy harmadik folyamat, ez pedig a kibékülésnek a folyamata, akkor és abban az esetben, hogyha lehetőség van arra, vagy realitása van annak, hogy a megbocsájtás folyamatának részeként is valamiféle kibékülésnek a realitása megjelenjen. Ez három folyamat, és ezt a három folyamatot nagyon érdemes megkülönböztetni, mégpedig a következő miatt. A megbocsájtás tehát egy folyamat, ami eltarthat két másodperc és ötven év között bármennyi ideig, eltarthat addig, ameddig a földön élek. De a másik folyamat, hogy meggyógyulok-e, nem egyszer az a realitás, hogy valaki reálisan azt mondja, hogy: „Én megbocsájtottam, mert nekiláttam a megbocsájtás folyamatának, és ezért én abba az irányba viszem az életemet és a belső törekvéseimet, hogy szeretnék eljutni a megbocsájtás végére.” Tehát én a megbocsájtásban vagyok.

De lehetséges, hogy valaki egy olyan súlyos fájdalmat, sérelmet, igazságtalanságot szenvedett el, hogy a szó szoros értelmében sosem gyógyul meg, miközben ő lehet, hogy megbocsájt, vagy megbocsájtott, és mégsem gyógyult meg. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sokan, akik érzik, hogy egy seb még mindig fáj, nem egyszer fölteszik ezt a kételkedő kérdést, hogy „Akkor én megbocsájtottam? Hát, ha megbocsájtottam, nem kellett volna meggyógyulnom?” A helyes válasz: vagy meggyógyulunk, vagy nem. Tehát, hogy meggyógyulok, az nem föltétele annak, hogy meg is bocsájtottam.

És a harmadik, itt is milyen fontos a megkülönböztetés. Sokan azt gondolják, hogy akkor bocsátottam meg, és hogy a megbocsájtásnak az föltétele, hogy mondjuk a tettessel kibékülök, és ha kibékülés megtörtént, akkor mondhatom azt, hogy megbocsájtottam; és ez sincs így. Mert éppenséggel elképzelhető, hogy valaki mondjuk bántalmaz engem, sőt, az a kapcsolat egy bántalmazó kapcsolat, és nem látjuk a lehetőségét és a reményét annak, hogy a bántalmazó a bántalmazással fölhagyjon. Ebben az esetben én megbocsájthatok neki, és mondhatom azt, hogy nem kívánom a kapcsolatot vele fönntartani, és a kettő minden nehézség nélkül megtörténhet egymás mellett. Ezért a szó szoros értelmében vett kibékülés, tehát a kapcsolat helyreállítása, nem föltétele a megbocsájtásnak. Milyen szörnyű is lenne az, hogy nekem azt kelljen gondolnom magamról, hogy akkor juthatok csak el a megbocsájtásig, ha adott esetben visszamentem egy bántalmazó kapcsolatba, ahol engem már aznap megint bántalmazni fognak. Tehát a megbocsájtásnak nem föltétele, a kapcsolat újra fölvétele, sőt az is realitás lehet, hogy valaki megbocsájt és megbocsájtott, miközben a bántalmazóval soha többet nem akar találkozni.

A második gondolat így szól: Akkor tehát most nézzük, a megbocsájtásnak mi a föltétele, mert az előző kettő nem? A megbocsájtásnak viszont föltétele a szabadság. Ebből pedig az következik, hogy az embernek joga van nem megbocsájtani. Ez lehet, hogy most nagyon furcsán hangzik, de miért fontos ez? Mert a megbocsájtás legegyszerűbb meghatározása valami ilyesmi, hogy az ember az igazságtalanságot elszenvedve a jogos bosszújától eltekint. Tehát jogos lenne azt mondani, hogy ennek az eseménynek, cselekedetnek, bántalmazásnak, igazságtalanságnak valamilyen következménye kellene, hogy legyen. És valaki azt mondja, hogy „Én a magam részéről eltekintek ettől.” De ez akkor lehetséges, ha én szabad vagyok és szabadon úgy döntök, hogy megbocsájtok. Tehát ha én szabadon tudok csak megbocsájtani, mert a megbocsájtásnak lényege, hogy nem kényszer alatt történik, hát akkor abban benne van az is, hogy jogom van nem megbocsájtani. Nyilvánvaló, hogy mi abban az irányban vagyunk, hogy tudjuk, ismerjük ezt a jogunkat és szeretnénk megbocsájtani.

A következő így szól, hogy milyen gyakran hallom ezt a fölvetést: „Nem bocsájtottam meg, mert annak lehet megbocsájtani, aki bocsánatot kér.” A válaszunk pedig így szól: A megbocsájtásnak nem föltétele, hogy – így mondom, egyszerűen – a tettes bocsánatot kérjen. Nem föltétele. Képzeljük el, milyen rettenetes igazságtalanság volna az áldozat felé, hogy például én szeretnék megbocsájtani, mert azt mondom, hogy nekem sokkal, hát sokkal jobb lenne egy megbocsájtásban élnem, mint haraggal vagy bosszúvággyal, és én nem tudnék megbocsájtani azért, mert te nem kértél tőlem bocsánatot. Na, ez lenne csak az igazságtalanság. Ezt úgy mondhatjuk: a megbocsájtás egy emberes munka. A megbocsájtás az áldozatnak a lehetősége. Az egy másik kérdés, hogyha valaki bocsánatot kér tőlem, könnyebb lesz nekem megbocsájtani. Ez egész biztos, vagy nagy valószínűséggel így van. De a megbocsájtásnak nem föltétele, hogy a tettes bocsánatot kérjen.

A következő, hogy a megbocsájtást sokan összekeverik, vagy összemossák – nem rossz szándékból természetesen – azzal, ahogyan ezt így szoktuk kifejezni, hogy „Spongyát rá! Felejtsük el! Nem történt semmi.” Na, ez a három mind nem megbocsájtás, mert a megbocsájtásnak, miután az egy folyamat, éppenséggel, hogy nem elfelejtjük, hanem azt, ami velem vagy köztünk történt, azt átdolgozzuk és átgyúrjuk, és abból a pusztán pusztító sérelem, amit itt őrzök, abból lesz valami más az emberi szívben. Tehát már csak azért sem kell elfelejtenem, mert átmentem egy áldott folyamaton, aminek a gyümölcseiből én is, a másik is, vagy a kapcsolat is táplálkozni tud, tehát nem kell elfelejtenünk. Az egy másik kérdés, hogy megteheti valaki azt a megbocsájtásban, hogy nem emlékszik rá vissza. Hát azt mondom, hogy egyáltalán nincs gusztusom minden nap ezt az eseményt fölidézni. Hát köszönöm szépen, azt tudatosan el tudom dönteni, hogy én erre akarok-e emlékezni vagy nem. De itt van az emlékeimben, nem kell elfelejtenem, de tudatosan nem hozom ezt újból és újból elő, mert már ilyen értelemben is túl vagyok rajta.

A következő, hogy akkor most csak egy mondat erejéig, tehát akkor a megbocsájtás egy folyamat. És ennek miért van jelentősége? Azért, mert a megbocsájtási folyamat hullámzásokkal és visszaesésekkel szokott történni, főképpen, ha nagyon nagy a sérelem. A megbocsájtási folyamat az nem egyenes falú és töretlen, hanem néha visszacsúszunk valahova oda, ahol azt hittük, hogy azt már régen meghaladtuk. Ilyenkor sokan kérdezik, hogy: „Akkor mikor lesz ennek vége? Akkor most már sose jutok ezen túl?” Az a jó hírünk, hogy de minden további nélkül túljuthatunk, természetes a visszacsúszás, a visszaesés és természetes a hullámzás is.

A következő gondolat így szól, hogy miután a megbocsájtás folyamat, ezért van benne legalább két olyan elem, amely elsőre úgy tűnik, hogyha az megjelenik bennünk, az akadálya lesz a megbocsájtásnak. Az egyik a harag, az indulat, sokszor a pusztító indulat. Beleértve a bosszúvággyal is, az a jó hírünk, hogy miután az emberi lélek a természet gyermeke is, ezért aztán, hogyha megjelenik a harag, az egyrészt természetes, normális, jogos és érthető. A harag nemhogy nem akadálya a megbocsájtásnak, hanem egy alapos megbocsájtásnak inkább föltétele, mégpedig azért, mert a haragban van az az erő, amire szükségünk lesz, hogy végigküzdjük magunkat a fájdalmunkon. Márpedig ahhoz sok erőre lesz szükségünk. Tehát a harag nem akadály, hanem a haragot, mint erőt fogjuk tudni használni, irányítani és jó irányba terelni. Vagyis a haragot nem a bosszú irányába akarjuk elvinni, hiszen a megbocsájtás egy folyamat, aminek az irányát kijelöltük. De a haragot tudjuk használni erőként. És a második, amit sokan úgy gondolnak, hogy ezt nem szabad, és tilos, és jaj; ezek a bosszúfantáziák. Amikor valaki egy nagyon komoly sérelemben van, vagy nagyon friss a sérelem, megint csak a lélek, szinte teljesen természetesen elkezd fantáziálni azon: „Hogy adom vissza? Majd ha legközelebb találkozunk, azt nem viszi el szárazon. Majd megnézheti magát!” A jó hírünk itt az, hogy a bosszúfantáziák megjelenése sem akadályozza a megbocsájtást, mert a bosszúfantáziáknak is van funkciója, mégpedig az, hogy fölidézi bennünk a szabadságunkat, hogy milyen sok mindent tudnánk csinálni. És miután a megbocsájtás egy folyamat, és kijelöltük az irányát, természetesen ezeket a bosszúfantáziákat nem valósítjuk meg, de föl tudjuk használni, mint a haragot arra, hogy tápláljuk annak a tudatát és meggyőződését, hogy mi mindent tudnék én csinálni. Na most, ha ennyi mindent tudnék csinálni, akkor akár meg is bocsáthatok. Hogy akkor akár egy olyan folyamatot is tudnék vinni, ami nem a bosszúban csúcsosodik majd ki. Tehát nem arról van szó, hogy nem volt mit csinálni, hogy nincs más választási lehetőségem, hogy amilyen az adjon Isten olyan, akkor a fogadj Isten. Megyek tovább.

A következő, hogy a megbocsájtási folyamatban lesz egy helyzet vagy egy időszak, amikor érdemes lesz megkülönböztetnünk azt, hogy meg tudok bocsájtani, de nem akarok, vagy nem is tudok megbocsájtani még. Illetve, hogy a megbocsájtás folyamatának annyira az elején vagyok, hogyha fölmerül ez, hogy most akkor én szabadon megbocsájthatnék, jön egy belső hang, és azt mondja: „Nem!”

Amikor szoktátok nekem mondani, hogy „Feri, nem tudok neki megbocsájtani.”, majdnem mindig vissza szoktam kérdezni, hogy ez tényleg azt jelenti-e, hogy nem tudsz, vagy azt jelenti, hogy nem akarsz? A kettő nem ugyanaz. Amikor nagyon fáj a lélek, akkor egy ideig, akár a megbocsájtás folyamatának a részeként is élhetem azt át, hogy „Nem akarok!”, és azt is, hogy „Ebben a pillanatban azt hiszem, nem tudok.”

Jálics Ferenc, aki megjárta a börtönt ártatlanul, bekötött szemmel, mentek a napok és vitték el körülötte az embereket kivégezni. És végül körülbelül száz emberből, akit ártatlanul bebörtönöztek ketten élték túl. És ez a jezsuita szerzetes, amikor előkerült a megbocsájtás témája, akkor egy hölgy azt mondja neki: „Ugyan, mit tudja maga, mi az, hogy megbocsájtani?” És erre Jálics Ferenc azt mondta neki: „Asszonyom, nekem a megbocsájtás tizennégy évembe került.” Hát a tizennégy év folyamatnak lehet néhány napja, hogy valaki azt mondja: „Nem akarok, de azt hiszem, nem is tudok.” Lehet egy olyan időszak, amikor készül a lélek, hogy tudjon is. Ezért nem egyszer úgy van, hogy előbb-utóbb elérkezünk oda, hogy már tudok, de nem akarok. És a második lépés az, hogy tudok is és akarok is. Ezért érdemes a kettőt megkülönböztetni, hogy ne csapjuk be magunkat. Mert lehet, hogy már tudok, de valójában ott tartok, hogy nem akarok.

Akkor lépjünk ide. Mi az, ami miatt valaki azt mondja egy ideig, hogy „Nem akarok megbocsájtani.”? Ezt sem volna érdemes rögtön lesöpörnünk az asztalról, mert amikor valaki evvel a szabadságával úgy akar élni, hogy „Nem akarok megbocsájtani.”, annak is általában valamilyen funkciója van. Mi ez? Mondok néhányat. Például az illetőnek annyira fáj a sérelem, hogy azzal, hogy azt mondja, hogy nem bocsájtok meg, saját magát védi. Azzal, hogy nem bocsájt meg, egy ideig képes távolságot tartani a tettestől. Képes önmagát megerősíteni azzal, hogy azt mondja, hogy „De igenis eldönthetem, hogy nem.” Vagy például egy kapcsolatban, ami továbbra is zajlik, amikor valaki azt mondja, hogy „Nem akarok megbocsájtani.”, ez nem egyszer egy üzenet a kapcsolatban a másik félnek. Ezzel próbál üzenni arról, hogy „Fogd már föl, hogy ez nekem mennyire fájt! Vedd észre, hogy ezt soha többet ne csináld meg velem, mert ezzel nem tudok így tovább együtt élni!” Vagy üzenet arra nézve, hogyha te ezt csinálod velem, akkor ez a kapcsolat tönkremeneteléhez fog vezetni. Tehát finoman és óvatosan mondom, nehogy félreértsük ezt. Amikor valaki a folyamatban ott tart, hogy „Nem akarok megbocsájtani.”, ennek sokszor valamilyen reális funkciója és célja van, de kétségkívül lehetséges az, hogy valaki ennél a szakasznál elakad, az akkor egy elakadás lesz. És ezért jó esetben ezt a szakaszt, amikor valamilyen oknál fogva nem bocsátunk meg, ki tudjuk nőni és tovább tudunk jutni.

A következő, hogy a megbocsájtás folyamatában lesz egy döntő pillanat, amikor szükséges az, hogy döntést hozzunk, hogy most már tudok is és akarok is, és most el is döntöm, hogy megbocsájtok. Mert sokan a döntést próbálják megspórolni, akkor viszont az fog történni, hogy nagyon kiszolgáltatott leszek azoknak az érzéseknek, indulatoknak, fájdalmaknak, sebeknek, amelyek bennem hullámzó módon mennek, akkor túlságosan is a folyamat az érzéseim alapján megy vagy akad el, ezért amikor már tudok és akarok megbocsájtani, szükségesnek tűnik egy döntést hozni, ami nagyon meg fogja erősíteni az irányt és a folyamatot.

A következő, hogy a megbocsájtás sokféle oknál fogva történhet meg. Mikor már tudok és akarok, és döntöttem, egyszer csak eljuthatok oda például – első csoport –, hogy azért akarok megbocsájtani, és ezért döntöttem így, mert én magamat nem látom egy bosszúálló embernek, hogy én egy rendes ember akarok lenni, vagy én egy jó ember akarok lenni, és nekem az önmagamról alkotott képpel nem fér össze az, hogy én egy bosszúálló legyek. Tehát az illető azért bocsájt meg, mert ő magában többet lát, mint valakit, aki most bosszúszomjjal éli az életét. Az is lehetséges, hogy a másik miatt bocsájtok meg, azt mondom: „De hát szeretem őt. Hát ez egy egyszeri alkalom volt. Hát ő is tökéletlen, és…” Tehát a másik személynek a fontossága lehet olyan erős, hogy azt mondjam, hát őmiatta nekilátok, és megbocsájtok. De az is lehetséges, hogy valaki azt mondja: „Nekem a kapcsolat olyan fontos.” Mondjuk akitől a sérelem ért, ő a férjem vagy a feleségem, az anyám vagy az apám, esetleg a gyerekem. És azt mondom: „De hát ezek nekem életre szóló kapcsolatok. Most a meg nem bocsájtással ezt a nagyon fontos elemi kapcsolatot tüntetném akkor el. Hát ezt nem akarom. Nekem a kapcsolat van olyan fontos.” És természetesen lehetnek nagyon világos és határozott spirituális okai, transzcendens okai, hogy valaki miért bocsájt meg, de erről majd a végén egy pár mondat.

A következő, akkor a folyamatot úgy is leírhatjuk, hogy eljutok onnan, hogy ő követett el ellenem egy igazságtalanságot. „És még én fáradozzak a megbocsájtásért? És még én adjak neki valamit? Még én melózzak ezen? Hát ez kétszeresen igazságtalan! Van a sérelmem, és még akkor én tegyek gesztusokat meg én…” Innen indulunk és hova jutunk? Oda, hogy egyszer csak a folyamatban valaki fölismeri azt, hogy bár mondhatjuk azt, hogy ez igazságtalan, kétszeresen is, ámde énnekem egyre rosszabb, hogy nem jutok el a megbocsájtásnak a vége felé, hogy engem tesz tönkre a haragom. Hogy a bosszúvágyam, a bosszúfantáziáim, a gyűlölködésem, a haragom, a fájdalmam, a gyászom, hogy ez az én életemet mardossa már, és egyszer csak onnan, hogy „Nem kapsz a megbocsájtásból.”, eljutok oda, hogy „Én magammal jót szeretnék tenni.” Hogyha másért nem, hát magamért megteszem, mert úgy nekem jobb az élet. És rengeteg energiát fogok spórolni jobb dolgokra, mint hogy fönntartsam a gyűlöletemet, ami rengeteg energiát fog elvinni.

A következő, hogy mi akkor a belső kulcsa annak, hogy valaki képes a megbocsájtásra? Az első, hogy egyszer csak fölismerem magamat, hogy több vagyok, mint áldozat. Nem csak áldozat vagyok, ezért nem csak áldozatként reagálhatok. Több vagyok, mint áldozat, mert egy ember vagyok, elvehetetlen emberi méltósággal, és Isten gyermeke vagyok, és nagyon sokakat tudok szeretni, és engem is szeretnek mások; több vagyok, mint áldozat. És amikor az ember fölismeri magáról, hogy több vagyok, mint áldozat, akkor a saját lelkünkben fölismerünk nagyon sok erőt, nagyon sok szépet, ahonnan a megbocsájtás sokkal könnyebben létre tud jönni. Második belső kulcsa a megbocsájtásnak, hogy egyszer csak fölismerem azt, hogy a tettes is több, mint pusztán csak tettes. Persze velem szemben azt ő úgy csinálta, és én dühös vagyok, tehát most nem elsikáltuk azt, ami történt, nem spongyát rá, de egyszer csak fölismerem azt, ami például a kriminálpszichológia egyik alapmondata: „A tettes valamikor jó eséllyel áldozat volt.” Attól ő még itt tettes, attól ő még itt bűnt követett el. De egyszer csak, mikor elkezdem az úgynevezett tettest már nem csak tettesnek látni, ami tényleg egy tágabb realitás, az nagyon segítheti a megbocsájtást, mert akkor a másik személyében is látok olyasmit, amit értékesnek tudok fölismerni.

És a következő, ez a harmadik belső motívum, hogy a kapcsolatot is többnek láthatom, mint pusztán csak mondjuk egy bántalmazó kapcsolat. Itt pedig fontos megjegyeznünk azt, hogy: Mi az, hogy bántalmazó kapcsolat, és mi az, hogy egy kapcsolatban történt bántalmazás? Mert az nem ugyanaz. A bántalmazó kapcsolatról akkor beszélünk, ha ott a tettes és az áldozat szerepei fixek. Mindig valaki a tettes, és mindig valaki az áldozat, tehát mindig van egy valaki és ő bántalmaz, és a másik mindig áldozat. Onnan tudjuk, hogy a kapcsolat bántalmazó, hogy a tettes a saját tettéért nem vállal felelősséget. A harmadik, hogy nemcsak hogy nem vállal felelősséget érte, hanem az áldozatot okolja azért, amit ő tettesként vele tesz. A tettes a bántalmazó kapcsolatban nem tanúsít megbánást, nem tanúsít belátást, továbbra is az áldozatot vádolja, nem bánja, nem kívánja jóvá tenni, a magatartását helyesnek és indokoltnak tartja, és a magatartása rendszeresen ismétlődik. Nagyon egyszerűen leírtuk, mi az, hogy bántalmazó viszony és az egész más műfaj, mint amikor van egy kapcsolat és a kapcsolaton belül megtörténik egy bántalmazás, az nem ugyanaz. És onnan tudjuk, hogy nem ugyanaz, hogy a bántalmazó személy bánja, próbálja jóvá tenni, a tettét elismeri és beismeri, és felelősséget akar érte vállalni, a kapcsolatot jóvá akarja tenni; nem ragozom. Egyszeri eset és nem rendszeresen ismétlődő, kizárólag alkalomszerű, de… A megbocsájtás folyamata szempontjából, és most hadd utaljak ide, a meggyógyulás és a kibékülés szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat, vagy egy kapcsolatban történt valamiféle bántalmazás, az nem ugyanaz.

Megyek tovább és itt már a vége felé járunk. Ez pedig, sokan kérdezték már tőlem, hogy „Mindenki tud megbocsájtani? Hát itt állandóan ti papok mondjátok, hogy bocsássatok meg, és ha én nekem nem megy?” El kell ismernünk, hogy alkati kérdés is, hogy valaki könnyebben vagy nehezebben bocsájt-e meg, ez ténylegesen így van. Azok a személyek, akik eleve hajlamosak másokat rossznak látni, magukat jónak, nehezebben bocsátanak meg. Hiszen egy ilyen rettenetes nagy sérelemnél annyira rossznak látom a másikat, és én magamat meg annyira jónak, hogy szinte őrültségnek tűnik, hogy még most meg is bocsássak egy ekkora gazembernek. Tehát aki általában hajlamos magát jónak látni és másokat rossznak, őneki nehezebb lesz megbocsájtani. Aki magával kapcsolatban nem szívesen ismer el negatív részeket, vagy neked magadnak is nagyon nehéz a bűnbánattartás vagy a gyónás, neked nehezebb lesz megbocsájtani másoknak is. Tehát igen, az a válaszunk, hogy nem egyforma lehetőséggel, készségekkel állunk neki a megbocsájtás folyamatának. Van, akinek könnyebb, és van, akinek tényleg nagyon-nagyon nehéz.

És akkor most a záráshoz néhány mondat. A spiritualitás, mint a megbocsájtás erőforrása, illetve a megbocsájtás, mint a spiritualitásnak a kifejeződése és része hogyan jelenik meg akkor előttünk? Az első gondolat ez így szól, hogy amikor lemondok az ösztönös igazságérzetemből fakadó bosszúról, amihez mondhatnám, hogy emberi számítás szerint jogom van, akkor létrehozhatom az igazságosságot és a jogosságot a következőképpen: nem bosszú révén, hanem azáltal, hogy ami a sérelemben megjelent, mint valami tagadás, hogy „Teveled ezt meg lehet csinálni, te egy senki vagy. Veled én bármit megtehetek, te nem számítasz. Nem számít az embernek.”, és most nem ragozom, hogy én kiállok, és az életemmel bebizonyítom, hogy én ember vagyok. Nem akármilyen ember vagyok, hanem egy olyan valaki, aki sok jót tud tenni. Ez pedig azt jelenti, hogy érdekes módon az igazságosságnak az egyensúlya az emberi lélekben nem csak azáltal tud helyreállni, hogy „Adtam és kaptam, kaptam és adtam, szemet szemért, fogat fogért, tett és bosszú.”, hanem azáltal is, hogy az esemény azt mondja, hogy „Te egy senki vagy!”, nagyon sűrűn mondom, és én az egész életemmel azt bizonyítom, hogy „Nem vagyok senki, hanem egy ember vagyok emberi méltósággal, aki nehéz helyzetekben is tud helyesen cselekedni.”, és így bennem létrejött az igazságosságnak egy spirituális magassága és szépsége. Mert az egyik oldalon ez van, a másik oldalon pedig az én szabad, nagyszerű tetteim.

A következő, hogy mi az, ami a spiritualitásból még erőforrás lehet? Hogy egyszer csak azt mondom: „Hát várjunk csak, az igaz, hogy mondjuk te megbántottál engem és most én vagyok az áldozat, mondjuk köztünk létrejött egy disszonancia, de ha Isten is része az életemnek, mondjuk most így egyszerűen, hát Isten meg énnekem szokott nagyon sokat megbocsájtani, és ott is van egy ilyen jelleg.” És valaki egyszer csak azt mondja, hogy: „Hát, ahogy Isten megbocsájt nekem, akkor én úgy bocsátok meg neked.” Hogy az egyensúly, az igazságosság és a jogosság úgy is létrejöhet, hogy Isten megbocsájt nekem és én megbocsájtok neked, és az egy egyensúly. Az Istennel való kapcsolatomban én is kiszolgáltatott vagyok, mert ha te nem bocsájtasz meg, mi lenne velem? És most ebben a helyzetben te vagy kiszolgáltatott, és ha én nem bocsájtok meg, mi lesz veled? És így jön létre az egyensúly.

A következő gondolat, hogy amikor valaki azt mondja: „De hát a mai evangélium, meg az, ahogyan Jézus a halála előtt néhány perccel azt mondja <<Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!>>” És én magamat úgy élem át, hogy én Krisztus-követő vagyok. És ezért, ha Jézus tesz valamit, amire azt mondom, hogy hát Jézus pont ettől Ő, hát emiatt mondja a mai történetben is, hogy „Én Uram, én Istenem!”, hogy életünk legyen benne, hogy akkor egyszer csak eljutok oda, hogy a súlypont nem ott van, hogy te ki vagy és mit tettél, a súlypont nem ott van, hogy énnekem mi és hogyan fáj, hanem a lelkemnek a súlypontja, a kikristályosodási pont, ahová szervezem az életemet, az, hogy én Isten képmása vagyok és Jézusnak a testvére. És én a magam módján szeretnék olyan lenni, mint Ő. A magam módján, a magam esendő és törékeny és sérült és gyarló módján. De amikor egy kicsit is képes vagyok olyannak lenni, akkor olyan akarok lenni. És például, amikor megbocsájtok, akkor ott és akkor olyan vagyok, mint a Mester. Nem akárki, és én olyan akarok lenni.

És végül a záró, az utolsó gondolat, hogy amikor megjelenik Jézus és megmutatja a kezét és az oldalát, ugye erre nehezen lehetne azt mondani, hogy Jézus elénk áll gyönyörű szépségben, sérülésmentesen, és azt mondja, felejtsük el. Hát erről szó se volt. Ott vannak a sebek, már csak azért is, hogy fölismerjék, hogy Ő az. De miről van itt szó? Hogy Jézus, amikor a sebeit mutatja, és Tamásnak azt mondja: „Gyere nyugodtan, érintsd meg!”, akkor ezzel a következőt is mondja: „Igen, van az a sérelem, az igazságtalanság – nem ragozom –, ez engem is ért. És bizony, ha ott maradok a sírban, az azt jelentené, hogy a sebeimből elfolyt az élet, hogy a sebeimből kiáramlott az élet, és én végérvényesen elpusztultam. De én most megjelentem, nem pusztultam el. Meghaltam, de föltámadtam. És nézzétek a sebeimet, nézzétek az oldalamat! Ezekből a sebekből, a meggyötört testemből fog fakadni az élet. A sebeimből élet fog fakadni. Nem az egészséges és szép részemből, hanem a sebeimnek a mélyéből fakad majd az élet.” És amikor valaki megbocsájt, a szó szoros értelmében, a sebeinek a mélyéből hozza elő Isten éltető erejét.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)