Jn 21,1-19 - Húsvét 3. vasárnapja
2022.05.01.
„Legeltesd juhaimat!”
Olvasmány (ApCsel 5,27b-32.40b-41)
Azokban a napokban az apostolokat a jeruzsálemi főtanács elé állították: A főpap kérdőre vonta őket: „Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok az ő nevében, és lám, egész Jeruzsálem tele van tanításotokkal. Ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét.” Péter és az apostolok így válaszoltak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti keresztfára feszítve megöltetek. Isten jobbja fejedelemmé és Megváltóvá emelte, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit. Mi ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk a Szentlélekkel egyetemben, akit az Isten megadott azoknak, akik engedelmeskednek neki.” Erre odahívatták az apostolokat, megvesszőztették őket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, azután szabadon engedték őket. Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.
Szentlecke (Jel 5,11-14)
Én, János, amint látomásomban néztem a trónt, az élőlények és a vének körül angyalok seregének hangját hallottam. Számuk tízezerszer tízezerre és ezerszer ezerre rúgott. Harsányan zengték: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás!” Majd hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, az egész világmindenséggel egyetemben ezt harsogta: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” A négy élőlény így felelt: „Ámen”, a vének pedig leborultak és imádták.
Evangélium (Jn 21,1-19)
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Megyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halból, amit most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik, Ugyanígy halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Azt jelezte e szavakkal, hogy (Péter) milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután hozzátette: „Kövess engem!”
Vasárnapi beszéd
Szinte mindig késztetést érzünk arra, hogy a mai evangélium kapcsán arról beszéljünk, ahogyan abban a csodálatos párbeszédben háromszor kérdezi Jézus Pétert: „Szeretsz engem?”, és háromszor válaszol. De most tudatosan lépnék eggyel odébb, mégpedig odáig, hogy amikor megszületik ez a párbeszéd, akkor háromszor hangzik az el, hogy: „Na, akkor legeltesd a juhaimat, legeltesd a bárányaimat!”
Most erről szeretnék beszélni, mégpedig ennek a történetnek az összefüggésében, vagyis hogy ott vannak a tanítványok, és nem fognak éjjel semmit. Azt is mondhatnám, üres a kezük, üres a háló, üres a zsebük, üres a gyomruk. És aztán történik a Jézussal való találkozás, és úgy hirtelen százötvenhárom…, meg még jól is laknak, meg még együtt is vannak, meg még a piacra is ki lehet vinni. Nem akarom ezt tovább mondani. Szóval valahogy ez a helyzet, ez a fölállás, amit mi emberként gyakran megtapasztalunk, ilyen vagy olyan, a szó szoros vagy átvitt értelmében, hogy nincs, hogy nullán vagyunk, vagy lenullázódunk, most nem is akarom ezt hosszan mondani, és egyszer csak adatik nekünk, nem is akárkitől, Istentől. Ez akkor itt az alaphelyzetünk, erről szeretnék beszélni.
Már rögtön az elején hadd mondjam ezt, nem tudom, rá szoktunk-e csodálkozni arra, hogy amikor Jézus azt mondja: „Legeltesd juhaimat!”, hát nem azt mondja, miközben Péter újból meg újból átéli, hogy van olyan, hogy nincs, hogy semmit nem fogtunk éjjel, hogy üres a háló, üres a gyomor és a többi. Szóval Jézus nem azt mondja, hogy „Legeltesd magad! Hát te nyilván éhes vagy, hát akkor legeltesd magad! Hát nyilván kevés van neked is, és hát akkor gyűjtögessél magadnak!” Nem, azt mondja: „Tudom, hogy néha nagyon kevés van nektek. Bízzál bennem, legeltesd juhaimat!”. És még azt se mondhatnánk, hogy Jézus azt mondja, nemcsak azt, hogy „Legeltesd magad!”, azt se mondja „Legeltesd a juhaidat! Hát a saját juhaidat legeltesd!” Hát az milyen természetes, normális és magától értetődő, ott vannak a juhaid, legeltesd őket, aztán mindenki legeltesse a maga juhait. Jézus azt mondja: „Az én juhaimat legeltesd! Mert ha csak magadat legelteted, meg a mi juhainkat, meg a ti juhaitokat, abból biztos, hogy néhány juh, és biztos, hogy néhány bárány ki fog maradni. De ha te az én bárányaimat legelteted, abban mindenki benne lesz. Úgyhogy te ne a saját juhaidat legeltesd meg a saját bárányaidat, hanem az enyéimet!”
Innen szeretnék akkor indulni, és azt is mondhatnám akkor most már egy következtetésként, hogy milyen szép ez: az Atya küldi a Fiút, a Fiú átadja a Lelket, a Lélek elérkezik mindannyiunkhoz, majd pedig azt a küldetést kapjuk, múlt vasárnap is erről volt szó, most is erről van szó, hogy a megkapott lelket és mindent, amit a Lélektől kapunk, adjuk tovább mindenkinek. Szóval az életnek van egy iránya, és az élet irányát így fogalmazhatjuk meg: az életet adjuk tovább. És nem véletlen, hogy éppen ezt a mondatot akartam nagyon mondani, mert egy picit anyák napjához is szeretnék kapcsolódni. Szóval az életnek van egy iránya, ez pedig nem az, hogy az életet adjuk vissza, hanem azt, hogy az életet adjuk tovább. És ha az életnek az az iránya, ha az evangéliumnak ez a logikája, hogy Jézus adja azt a sok halat: lakjatok jól! Majd pedig nem azt mondja: „Na, most kérem szépen, egy hétig most én nem halászok veletek, most akkor ti tartsatok el engem! Mert én százötvenhárom, ezt most néhány héten keresztül le fogom enni. Úgyhogy most én addig nem halászok, amíg mondjuk a rám eső részt szépen meg nem ettem. Na, adjátok csak vissza azokat a halakat!” Az élet és az evangélium iránya nem az, hogy visszaadni, hanem az, hogy továbbadni. És természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne volna méltányos, hogy valakitől kapunk és megköszönjük, valakitől kapunk és viszonozzuk. Nyilvánvaló nem erről van szó, de az élet iránya, hogy továbbadjuk.
És ha az életnek ez az iránya, akkor ez azt is jelenti, hogy amikor Jézus azt mondja „Legeltesd juhaimat és a bárányaimat!”, akkor ez azt jelenti, hogy az élet továbbadása mindenki felé ez a mi fölszólításunk. És akkor így szeretnék néhány mintázatot idehozni, hogyha most innen indulunk, hogy kapjuk az Istentől, és adjuk tovább, kapjuk egymástól, és adjuk tovább, hogy ezzel szemben milyen – mondhatjuk így, természetesen és ösztönösen is – másfajta mintázatok alapján tudunk mi élni.
Most, ha megkérdezném tőletek, szerintetek igaz-e az, hogy az ember a jót őrizze meg, vigyázzon rá, becsülje meg, a rossztól szabaduljon, a rosszat dobja ki – melyikünk mondaná erre a mondatra, ennek a mondatnak a két felére, hogy „Na, na, na, na!”? De ez a mondat akkor állja meg a helyét, ha csak magunkat nézzük, de ha azt is nézzük, hogy valakitől kaptuk a jót és vannak mások, akik várják a jót, akkor az a mintázat, hogy az ember Istentől, az élettől, másoktól kap jót, és azt tartsa meg, és ha kap rosszat, adja tovább. Ugye milyen szörnyű? Azt mondhatjuk, ha csak magamat nézem, akkor persze az életnek lehet egy ilyen ösztönös logikája. „Az ember a jót megtartja, a rosszat meg továbbadja, azt’ ennyi volt.” Szörnyű és embertelen. És ezért az első sajátos mintázat, amibe bele tudunk csúszni, hogy az ember, ahogyan minél inkább csak saját magát látja, egész természetesen azt mondja: „A jót megtartom, a rosszat továbbadom.”, és hogy ennek semmi köze az evangéliumhoz, abban biztosak vagyunk.
A második ilyen mintázat így szólhat, hogy „A jót észre se veszem.” Kapok én jót, (de) ezt annyira természetesnek tartom, annyira magától értetődőnek. És tudjátok, úgy van ez, minél inkább önmagamra koncentrálok, minél inkább énközpontú vagyok, annál kevésbé tartom ajándéknak a jót, mert a jót annál természetesebbnek veszem. Mert ha én vagyok a saját világom közepe, akkor ki kapjon jót, ha nem én? Hát akkor ott kezdődik az élet, hogy én jót kapok, az összes többi csak ezután van. Tehát a második mintázat, amiben el tudunk veszni, hogy észre se vesszük a jót. Örülhetünk neki, csak ezt természetesnek vesszük. „Hát ez jár nekem, hát ez a természetes, ennek így kell lennie.” A rosszat viszont észrevesszük. A rosszat észrevesszük, kikérjük magunknak, dühösek vagyunk másokra, Istenre, és lehetőség szerint szabadulunk tőle.
A harmadik efféle mintázat ezt nevezhetném valami ösztönös mintázatnak: megkapom a jót, továbbadom, megkapom a rosszat, azt is. Hát akkor a jó-rossz átfolyik rajtam. Jó dolog ez, hogy az ember legalább a jót is továbbadja, de mi van a rosszal? Nem akarom tovább ragozni, ösztönös működésmód.
A következő, mikor a lényeg így van, hogy a jóval csinálok, amit csinálok, a rosszat viszont visszaadom. Itt most nem arról van szó, hogy továbbadom, nem, a rosszat visszaadom. És olyan érdekes egyébként nézni az emberi lélek ösztönös működését, hogy picit az előző ponthoz is még visszatekintsek. Sokszor látjuk azt, hogy felnőtt emberek amikor szülővé válnak, és mondjuk az édesapjuktól kaptak sok rosszat, nem egyszer hajlamosak azt a sok rosszat a saját gyerekeiknek „visszaadni”. A visszaadást látjátok, idézőjelesen mondom, az emberi lélek, az ösztönös igazságérzet olyan sokszor fájdalmasan és elgondolkodtatóan működik, hogy az ember tudattalanul is azt mondja: „Úgy vagyok én egálban, hogy rosszat kaptam az apámtól, továbbadom a fiamnak.” Mert sokszor az a nemű gyerek jár rosszul, aki olyan nemű, mint az a szülő, akitől én rosszat kaptam. Nem egy és nem két édesanyával beszélgettem már, akik olyan fájdalmasan és szomorúan ismerték föl az életnek sokszor ezt a spontán és ösztönös működésmódját, például így fogalmaztak, hogy „Az anyámmal sosem volt jó a kapcsolatom, mert az anyám ilyen volt és olyan. És Feri, nem is értem, hogy van ez? Én a fiú gyerekeimmel olyan jóban vagyok, a lányommal állandó konfliktusaim vannak.” A lélek nem egyszer így működik: „Az anyámtól kaptam sok rosszat, és ha ez bennem csak úgy megy tovább sokszor, akkor a lányom sokat kap abból a rosszból, amit én az anyámtól szenvedtem el.” Ezért, ha csak ebben az ösztönös működésmódban vagyunk, akkor lehetséges az, hogy a rossz egyszerűen csak továbbmegy a következő nemzedéknek, és azt mondjuk: „Hát én még így is nullán állok.” Vagy pedig persze ez is lehetséges, hogy visszaadom azt a rosszat.
A következő, hogy „Kapok én jót, vagy adok én jót, inkább innen kezdem, adok én jót, de visszavárom.” Aztán így mondja egy nagyon eredeti gondolkodó azt mondja, a legtöbb ember fejében van egy főkönyv, s a főkönyvet nagyon pontosan vezeti, minden rubrikába beleírja azt, amit ő adott. Minden rubrikát nagyon precízen vezet, milliméterre, dekára, és aztán nézi is, hogy mikor kapja vissza. Ezt is mondhatnánk egy természetes mintázatnak, de az evangéliumhoz ennek sincs túl sok köze. Hogy szól az evangéliumi mintázat? A mai evangélium kapcsán nagyon furcsán fog hangozni, de az így szól: „A jót add tovább, a rosszat tartsd meg.” Hát így szól.
És látjátok, ez mennyire más, mint ahogy azt mondtuk, az ember a jót tartsa meg, őrizgesse, dédelgesse, a rosszat adja tovább. Az ember a jót adja tovább, a rosszat tartsa meg. De hadd egészítsem ezt egy picit ki. Mit jelent ez, hogy az evangélium logikája, ahogy Jézus azt mondja: „Én adtam nektek a halakat, meg adok minden mást nektek, beleértve az életet és a föltámadást. Ne akarjátok visszaadni, adjátok tovább! Ha te engem szeretsz Péter, Péter, ha te engem szeretsz, akkor amit kaptál tőlem, légy szíves add tovább! És minél inkább szeretsz engem, légy szíves, annál inkább add tovább! És ha tényleg te szeretsz a leginkább, akkor mindenkinek add tovább!” Hogy ez az evangélium logikája, és egy picit ebben az is benne van, hogy az ember kapja a jót, de még azért a saját tehetségéből is hozzácsap egy picit, úgy legyen benne egy kicsi még, még tőlem is. Szóval kapom a jót, még egy picit hozzá is rakok, és úgy adom tovább. És mit kezdek a rosszal? A rosszat nem egyszerűen csak megtartom, hanem magamban átalakítom. Mert ha az ember a rosszat, amit kap, egyszerűen csak megtartja, abba belekeseredünk és belesavanyodunk. Nem, az ember a rosszat megtartja, és magában átalakítja, mégpedig azért, mert ha kaptunk jó ötleteket és jó lehetőségeket, mit jelent az, hogy az ember a rosszat kapja, azt megtartja és magában átalakítja, hát akkor Jézusnak az egész élete, halála és föltámadása erről szól, hogy a rosszat megtartom és átalakítom.
És így jutok el akkor oda, hogy az ember akkor, ha fölfelé akar lépkedni, valahogy fölfelé jutni, mi ennek a titka? Hogy lefelé adunk. Az ember szeretne fölfelé jutni, nézzen lefelé és adjon lefelé. És hogy ez egész konkrétan mit jelent, akkor ezt így mondhatnám, hogy az ember adjon ne csak magának, ne csak azoknak, akik olyanok, mint ő, adjon mindenkinek!
A második gondolat így szól Kiknek adjunk? A legkisebbeknek. Hogyha valakiknek adjunk, a legkisebbeknek biztos, hogy adjunk.
Azután a harmadik, kiknek adjuk tovább? Azoknak, akik sosem fogják visszaadni. Azért nem fogják visszaadni, mert olyan kevesük van, hogy örülnek, hogy kaptak, és ha egyáltalán tudnak adni, azért ők is tudnak, adják tovább, nehogy visszaadják. Szóval adjunk azoknak, akik sosem fogják nekünk visszaadni.
Azután a következő. Adjuk azoknak, akik nem hogy nem tudják visszaadni, hanem nem képesek visszaadni. Egyszerűen azért, mert annyira kicsik, és annyira kiszolgáltatottak, hogy erre nem lesznek képesek.
Azután adjuk azoknak, akik méltatlanok rá. Ha az alapján adunk, hogy a másik megérdemli, meg megszolgálja, jaj nekünk! Nem az alapján adjuk tovább, hogy a másik méltó rá, meg megszolgálta, hanem az alapján, hogy rászorult. Meg az alapján, hogy Jézus megkérdezi tőlem, hogy „Szeretsz-e engem?” Nem azt kérdezi „Szereted te a Pistát? Szereted te a Marikát?” Mert ha ezt kérdezné, akkor „Hát, Uram…” Jézus elém áll, miközben ott van előttem a Marika, meg a Pista, és megkérdi, hogy „Szeretsz te engem? – Igen – Hát akkor ott van a Pista, meg ott van a Marika, lehet továbbadni!” Szóval adjuk tovább azoknak, akik a mi szempontjaink szerint nem érdemelték meg, nem szolgáltak rá és méltatlanok erre.
És akkor még, ha egy picit tovább viszem ezt a gondolatot, kiknek adjuk még tovább? Adjuk tovább azoknak, akik a mi jólétünkhöz, vagy az én jólétemhez soha nem fognak hozzájárulni, de soha. Azután adjunk azoknak, akik az egyház gyarapodásához nem fognak sohasem hozzájárulni, beleértve úgy is, hogy sosem lesznek mondjuk a római katolikus egyház tagjai, sosem lesznek a tagjai. Adjunk azoknak, akik az egyház tagjaivá sose fognak válni. Azután kiknek adjuk tovább? Azoknak, hát adjuk tovább azoknak, akikkel lehet, hogy nincsenek közös érdekeink. Nekik is adjuk tovább, mert az lehet, hogy valakikkel nincsenek közös érdekeink, de az egész biztos, hogy ő is ember, mint én, és ők is emberek, mint mi. Már ezen az alapon is adjuk nekik tovább. Kiknek adjuk még tovább? Azoknak, akik meg se születtek. Hogy éljünk úgy ezen a világon, hogy amikor a következő nemzedék és nemzedékek ideérkeznek, akkor ők ajándékként csodálkozzanak rá nagyon sok mindenre, és azt mondják „Istentől kaptam az előző nemzedéken keresztül. Ezt az előző nemzedékek adták nekünk tovább, hogy nekünk is legyen, amikor ideérkezünk.” Úgyhogy adjuk tovább azoknak, akik még csak meg sem születtek.
És ebből aztán most már a záró mondathoz eljutok itt a fölsorolásban. Adjunk azoknak és adjuk tovább, amit kaptunk, akik sose fogják megköszönni, de sose. Emlékszem, volt egy pap, kissé kesernyésen szokta mondani: „A legtöbb rosszat olyanoktól kaptam, akikkel jót tettem.” Szerintem mindegyikünknek van ilyen élménye, hogy valakivel jót tettünk, sokszor nem is kicsit, és utána megnézhettük magunkat. Úgyhogy adjuk tovább azoknak, akiktől nem fogunk köszönetet kapni, mert a mindenkibe ők is beletartoznak.
És így akkor eljutok a beszédnek a végéig. Szóval… Az emberben ott van a törekvés, és ott volt a tanítványokban is, hogy majd jön a Messiás, és ők a Messiással együtt megdicsőülnek. Hát ebből úgy, ahogy ők elgondolták, semmi se lett. Olyan értelemben is mondom ezt, hogy az ember egyre inkább… (sóhajt – szerk.), és végül aztán valami magas polcra kerül ott Isten közelében. Az evangélium logikája, mintázata nem ez. Nem az, hogy az ember ah…, hanem sokkal inkább az, hogy az ember mindattól, amit Istentől kap, egyre emberibbé lesz.
Amikor Jézus azt mondja: „Én ezt mind odaadom nektek, beleértve magamat is.”, főképp és elsősorban nem azért adja, hogy mi is ah…, hanem azért, hogy egyre emberibbé váljunk. Az emberibbet pedig úgy értem, nem az ösztönösség értelmében, hanem az emberség szempontjai alapján.
(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)