Jn 13,31-33a.34-35 - Húsvét 5. vasárnapja

2022.05.15.

Megosztom
Elküldöm

Hogyan szerethetnénk hatékonyabban?

Olvasmány (ApCsel 14,21b-27)

Abban az időben Pál és Barnabás (útra kelt Derbébe. Ebben a városban is hirdették az evangéliumot, sok tanítványt szereztek, majd) visszafordultak Lisztrába, Ikóniumba és Antiochiába. Erőt öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert „sok szorongattatás közepette kell bejutnunk az Isten országába”. Az egyházak élére kézrátétellel elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek. Áthaladva Pizidián Pamfiliába jutottak, majd azután, hogy Pergében hirdették az Isten szavát, lementek Attáliába. Innét Antiochiába hajóztak, ahonnan annak idején elindultak, Isten kegyelmébe ajánlva, hogy teljesítsék azt a feladatot, amelyre elküldték őket. Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját.

Szentlecke (Jel 21,1-5a)

Én, János, új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúlt, és a tenger sem volt többé. Akkor láttam, hogy a szent Város, az új Jeruzsálem alászáll az égből, az Istentől. Szép volt, mint a vőlegénynek fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy harsány hang: „Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáalkotok mindent!”

Evangélium (Jn 13,31-33a.34-35)

Abban az időben amikor az áruló Júdás kiment a teremből, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha Isten megdicsőül benne, Isten is megdicsőíti őt saját magában, sőt hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Vasárnapi beszéd

Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Úgy szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek benneteket.” Erről szeretnék most akkor szólni, de abból a megközelítésből, hogy többé-kevésbé azt gondolom, hogy ez a néhány mondat senkit sem ért most itt váratlanul. Sőt, inkább talán fordítva, hogy most elmondtam ezt a néhány mondatot, sokatokban lehet, hogy megjelent az unalom első hangulata, hogy: „Na jó, jó.” Úgyhogy főképpen abból a szempontból szeretnék ehhez a témához közelíteni, hogyha már ezt mondjuk egy természetes alapnak vesszük, hogyan lehetne ez hatékonyabb az életünkben. Hogyan szerethetnénk hatékonyabban? Erről szeretnék akkor most beszélni, és az elején lenne néhány bevezető gondolat, ez viszonylag több lesz, utána viszont rövidebb leszek.

Az első akkor így szól, hogy: Tehát akkor nekünk Krisztus követőinek, a tanítványoknak nem az az alapvető kérdésünk, hogy most kit szeressünk meg, kit nem. Csak azért akarom, rögtön látjátok, kissé indulatba is jöttem, ahogy kimondtam ezt a mondatot, mert hát nem tudom, hogy fájjon vagy dühös legyek, vagy szomorú, vagy csalódott, mikor keresztény emberként azon töpreng valaki, hogy „Most szeressem-e őt vagy nem?” Hát ez a kérdés már eldőlt. Ha szabad így mondanom, ha te tanítvány vagy, ez a kérdés már eldőlt, tehát ezt a kérdést egyszerűen föl se érdemes tenni. Az első, nem az a kérdésem keresztény emberként vagy tanítványként, hogy szeressek-e vagy nem, vagy hogy kit szeressek és kit nem, ki érdemes rá, és ki nem, hanem hogy hogyan. Ez a nagy kérdés: Hogyan?

A második gondolat így szól. Tulajdonképpen Jézus nagy segítségünkre siet, mert ha ez a kérdés, hogy „Hogyan?”, akkor ő megmondta: „Úgy, ahogy én titeket.” Mondhatnánk, hogy a beszédnek vége. Hát úgy, ahogy ő minket. De hogy ennek milyen döbbenetesen fontos következményei vannak a megfontolásainkra nézve, hogy: „Akkor hogyan is?” Mert látjuk azt, hogy Jézus egyrészt ezt, hogy ő szeret bennünket, ezt kiterjesztette mindenki felé, tehát itt akkor megint eljutottunk egy evidenciáig, hogy ezeket szeretem, másokat nem, tehát mehet a gondolat a kukába. Tehát mindenkit, mégpedig azért, mert Jézus így járt el. És akkor közben pedig nézhetjük az életét, és abban meg rácsodálkozhatunk arra, hogy tényleg a hogyanban voltak különbségek. Hát tényleg így volt, hogy a tanítványaival többet volt, másokkal kevesebbet. Volt, akinek a szeretet megnyilatkozása az volt, hogy neki megbocsájtott, a másiknak azt, hogy meggyógyította, a harmadiknak azt, hogy beszélgetett vele. Az is lehetséges, például gondolunk a perére vonatkozóan, hogy ott van Heródes, őt úgy szerette, hogy inkább nem is szólt hozzá; jobb volt az úgy. Szóval azt is mondhatnám, hogy természetes, hogy itt lehet nagyon sok megfontolásunk arról, hogy nem szeretünk mindenkit egyformán és ugyanúgy, hát ez egészen nyilvánvaló. (Egészségedre! Jó, neki tényleg olyan volt.) Nyilvánvaló, hogyha engem valaki bántalmaz, őt másképp fogom szeretni, mint azt a valakit, aki meg jót tesz velem. Most menjünk tovább.

A harmadik így szól, hogy: Na, de akkor hogyan ragadjuk ezt meg, hogy magunk számára egyáltalán legyen valami a fejünkben, hogy mit jelent az, hogy úgy? Hát az azt jelenti, hogy jól bánok veled. Vagy így, vagy úgy, de jól bánok veled. Hogyha ez nehézségbe ütközik, mondjuk egy adott helyzetben el sem tudom dönteni, hogy hogyan tudnék én jól bánni veled, vagy valami nagy sérelmem van, vagy fájdalmam van, az élet már csak ilyen. Akkor mondhatnám azt, hogy életbe léptethetjük a B tervet, ez pedig így szól: „Legalább nem ártok neked.” Ha már valami jót nem tudok tenni, vagy fogalmam sincs, hogyan kellene csinálnom, akkor legalább azt, hogy ne ártsak neked. Az, hogy ne ártsak neked, az nem ugyanaz, mint hogy ne bántsalak téged. A „ne ártsak neked”, abban sokkal több minden benne van, minthogy pusztán csak nem bántalak téged.

A következő. Akkor ez azt jelenti, hogyha szeretnénk hatékonyan szeretni, akkor az mindenképpen valamiféle cselekvésben fog megtestesülni az esetek nagy többségében. Valamilyen cselekvésben, és a cselekvés mögött ott lesz a személyiség. Miért érdemes ezt így kihangsúlyozni? Azért, mert a hatékony, mondjuk szeretetünknek nem egyszer az az akadálya, hogy hát elvileg akarnám ezt csinálni, csak nagyon dühös vagyok rád. Elvileg rendben van, csak éppen semmi kedvem hozzá. Hogy úgy egyébként persze én ezt helyesnek tartom, csak éppen a hátam közepébe nem kívánom azt, hogy veled most kapcsolatban legyek. Vagyis az a fölszabadító a hatékonyság szempontjából, hogy érezhetek akármit, gondolhatok akármit, vágyakozhatok bármire, lehet szükségem bármire. Nem is akarom ezt az egész sort végigmondani. Valahogy úgy, mint egy bölcs szenvedélybeteg. Ugyanis a legtöbb szenvedélybeteg hogyan éli az életét? Úgy, hogy úgy gondolkozik, mint egy szenvedélybeteg, úgy érez gyakran, mint egy szenvedélybeteg, úgy vágyakozik, mint egy szenvedélybeteg, és úgy sóvárog, mint egy szenvedélybeteg, és úgy szenved, mint egy szenvedélybeteg, és sajnos úgy is cselekszik, mint egy szenvedélybeteg.

A mi lehetőségünk pedig az, értsük jól a párhuzamot, hogy nagyon sokszor fogunk úgy érezni, mint egy szenvedélybeteg, mint aki éppen nem tud szeretni, és úgy fogunk gondolkozni, mint aki éppen nem tud szeretni, és úgy fogunk vágyakozni, mint akinek éppen bosszút állni van kedve, és úgy fogunk sóvárogni valami jó ötlet után, amit valahogy nem tudunk megragadni, mint aki éppen nem tud szeretni. És miközben lehet, hogy pont minden úgy van velünk, mint aki nem tud szeretni, csak éppen nem úgy cselekszünk. És ez nagyon fölszabadító, mert ez azt jelenti, hogy a személyiségünknek mindenféle tartalma és megmozdulása segíthet nekünk a cselekvésben, de ha éppen nem segít, oda se neki! Megengedjük, hogy így legyen az érzés, úgy a gondolat, amúgy a vágy, az ösztönkésztetés, ezt mind megengedjük, csak nem úgy csináljuk. Ez így egy kicsit egyszerűsíti a helyzetünket. Akkor hadd lépjek tovább. Akkor ez azt is jelenti, hogy jó eséllyel azért önmagunk fejlesztésére fogunk szorulni, hogy valamennyi fejlődésre többé-kevésbé szükségünk lesz.

És akkor a következő gondolat. Éppen a múlt vasárnapihoz is kapcsolódva, hogy akkor a kivitelezésben vagyunk, a cselekvésben, és akkor erről beszéltünk, hogy a jót befogadjuk, örülünk neki, egy picit még hozzáteszünk, és továbbadjuk. A rosszat, hát, átéljük akarva-akaratlanul, és addig jutottunk múlt vasárnap, hogy azt megtartjuk magunknak, nem adjuk tovább. De most ha arról van szó, hogy a szeretet, mint az új parancs, akkor érdemes hozzátenni egy másik fél mondatot, ez pedig így szól, hogy a rosszat nem egyszerűen csak megtartom, hanem a Szentlélek által magamban átalakítom. Például, hogy ér engem egy sérelem, és én dühös vagyok és indulatos és nem ragozom, és a Szentlélek által én ezt átalakítom magamban, és a másik oldalon, mondjuk így, a kimeneti oldalon a megbocsájtás jön ki belőlem. Vagyis a nagy lehetőségünk, hogy nincs olyan rossz, amit az ember ne tudna, miközben átéli és átszenvedi, hogy azt magunkban át ne tudnánk alakítani, és a bemeneti oldal valami rossz, a kimeneti oldal valami jó, hogy ez lehetséges.

A következő megfontolás, így szól, hogy nagyon sokan azért nem bánnak egy másik emberrel jól, mert a szenvedésükre hivatkoznak. „Szenvedek, és ezért nem akarlak szeretni.” Szenvedek, mondjuk miattad vagy tőled, így élem meg, szenvedek, és ezért nem szeretlek. És milyen gyönyörű, ahogy ezt Jézus átalakította. Ő pedig azt mondja, hogy „Én pedig szeretlek és ezért hajlandó vagyok szenvedni is.” Ez a nagy átalakítás, hogy az ember azt mondja: „Nem szeretlek, mert szenvedek.”, Jézus pedig azt mondja: „Szeretlek és ezért még hajlandó vagyok szenvedni is.”

Azt mondhatnánk, hogy az élet nagy drámaisága nem az, hogy mások fájdalmat okoznak nekünk, még csak talán nem is a szenvedésünk, és ezzel nem akarom ezt lekicsinyelni, főleg mások szenvedését nem. Talán a legnagyobb drámaisága az emberi életünknek az, hogyha nem tudunk szeretni, vagy nem tudjuk jól csinálni. És ezért, ha szabad ezt így mondani, hogyha érdemes valamilyen fájdalommal élni, az nem az a fájdalom, hogy engem bántottak, és ezt őrizni és táplálni és e körül keringeni. Nem az a fájdalom a legrettenetesebb, hogy engem bántottak, hanem az, hogyha nem tudok szeretni, talán ez az élet legnagyobb drámaisága.

És akkor a következő gondolat így szól, hogy na, ha szeretnénk hatékonyak lenni, lehet, hogy ezt, amit Jézus mond, hogy ez az új parancs, nem annyira célként kéne tűznünk, hanem irányként. Mert ha célként tűzzük ki, túlságosan sokszor éljük majd át a kudarcunkat, de ha irányként tűzöm ki, akkor az irányba a kudarcaim is bele fognak férni a szónak legjobb értelmében. Nem úgy, hogy azt most megengedtem magamnak, hanem úgy, hogy akkor az is valami olyanfajta vereség lesz, amit magamban majd átalakítok, és valahogy abból valami jó fog tudni származni. Ezért lehet, hogy ezt a főparancsot nem célként érdemes tehát kitűzni, hanem irányként. És abban az irányban benne lesznek aztán a mélypontjaink és benne lesznek kicsit a vargabetűink, és a zsákutcáink, és mégis hosszú távon fogjuk látni, hogy egészen nyilvánvaló volt az irány. Ezért azt is mondhatnám, hogy amiből biztos, hogy nem érdemes adnunk, leadnunk az az az irány, hogy milyen irányban élek Jézus tanítványaként. Ebből nem adok egyáltalán le. Aztán, hogy ez hogyan valósul meg…

És most kezdünk egy izgalmas témához érkezni. Ez pedig az, hogy amikor próbálunk szeretni egy másik embert, jól bánni vele, nem egyszer valahogy abban az összefüggésben vagyunk, hogy „Ha jól bánsz velem, akkor erre reagálok, ha nem, akkor természetszerűen megint reagálok rád.” De itt ennél sokkal többről van szó, mert hiszen én Jézus tanítványa vagyok akkor is, ha jól bánsz velem, és akkor is, ha nem. A tanítványságom teljességgel független attól, hogy te hogyan bánsz velem, de teljesen független. Ezért aztán lehetőségem van arra, hogy elmélyítsem magamban azt, hogy én ki vagyok, vagyis hogy Jézus tanítványa, és ebből adódóan nem az az elsődleges szempontom, hogy reagálok rád, hanem sokkal inkább az, hogy ha én Jézus tanítványa vagyok, és ezt mélyítettem el magamban, akkor ebből számomra az fog következni, mint ahogy szombatonként mindig jönnek az esküvők, s akkor a fiatal vőlegény és a menyasszony, és elmondják, hogy „Szeretetből megyek hozzád. Szeretetből veszlek el.” És hát ez kitűnő és nagyszerű. De sokszor ott van benne az a ki nem mondott tapasztalat is, az, hogy: „Persze, szeretetből csinálom, na jó, de ha nem szeretsz, hát akkor azért, na.”

És akkor sokan úgy gondolják, hogy tettek egy esküt a másiknak. De hát amikor az esküt elmondom, azzal azt fejezem ki, hogy én ki akarok lenni, hogy én hogyan akarom magamat látni, hogy én hogyan fogok cselekedni. Ezért az esküm, ahogy azt kimondom, vagy a döntésem nem azon múlik, és nem azzal van elsősorban kapcsolatban, hogy te éppen ilyen vagy, olyan vagy. Ezt úgy is mondhatnám, hogy nem miattad szeretlek, hanem miattam szeretlek. Azért szeretlek, mert ezt eldöntöttem, hogy így legyen. És ez néha jobban megy, néha kevésbé, de nem azon múlik, hogy te mit és hogyan csináltál, hanem azon múlik, hogy nem miattad, hanem miattam történik ez így. Legföljebb te ezt néha megkönnyíted nekem, néha még kedvet is csinálsz hozzá. Néha pedig egyenesen el se tudom mondani, mennyire jól esik, de elsősorban nem miattad van, hanem miattam.

Megyek akkor tovább, és így akkor ez azt is jelenti, hogy: Olyan gyakran mondjuk ezt, hogy „Ha valakit szeretek, természetesen jól bánok vele. Ha nem szeretem, természetesen nem bánok vele jól.” Erről már sokat beszéltünk az előző években, csak szerettem volna ezt is idehozni, hogy ahogyan a cselekvésünkhöz akarjuk elsősorban kötni azt, hogy mit jelent, hogy Jézus tanítványa vagyok, ebből az adódik, hogy még azt is kimondhatom, még odáig is elmerészkedhetek, hogy valahogy az élményemben az van, hogy nem szeretlek. Na és akkor? Lehet, hogy az élményemben az van, hogy nem szeretlek, akkor is jól fogok veled bánni. Lehet, hogy szinte minden úgy áll bennem össze, hogy… és attól még cselekedhetek másként.

Most jutottam el egy utolsó három perchez, hogy akkor hogyan érdemes stratégiai döntést hozni ezzel kapcsolatosan. Ugyanis az a tapasztalatunk, hogy nagyon sokan akarnak szeretni és vágynak rá, és óhajtják, és az összes többi, és aztán a helyzetekben elbukunk. Néha többször, néha kevésszer, és ez a beszéd is befuthat abba a zsákutcába, hogy megint csak azt gondoljuk: „Na, elhangzott megint itt valamiféle okoskodás. Arról szólt, hogy csináljuk úgy, meg úgyis tudjuk, hogy nem megy. Úgyis tudjuk egy csomószor. Jó, jó. Szóval ez valami elmélet.” Hadd induljak el pont a másik irányból. Induljunk ki abból, hogy pontosan tudjuk, hogy néha nem megy. Hogy induljunk ki innen, nem abból, hogy „Na, szedjük össze magunkat, aztán most hátha.”, hanem pont fordítva. Mondjuk azt, hogy az a száz százalék, hogy néha nem fog menni. És lehet, hogy példának érdemes a legneurotikusabb és neuralgikusabb kapcsolataitokat most idehozni, azt, amiben meg tudtok őrülni a másiktól, ilyen mindenkinek van. És amikor ez így van, és sokszor ezek a legszorosabb kapcsolataink közül vannak, akkor teljesen fölöslegesnek tűnik valami naiv alapállásból megpróbálni lelkesedni a szeretetért. Hát ezt hagyjuk. Hanem induljunk ki onnan, hogyha minden csak úgy megy a maga útján és módján, akkor száz százalék, hogy vereséget szenvedünk. Na, ha ez a realitás, akkor mit csináljunk?

Akkor itt csak mondanék néhány, csak egy-egy szempont. Ez így szól, hogy akkor ez azt jelenti, hogy nem helyzeteket kell megoldanunk, hanem stratégiai döntést szükséges hozni. A stratégiai döntés pedig az egész életemről szól, és a stratégiai döntéshez való megfontolások az eddigi húsz perc. Hogy mit jelent, hogy beleállok egy stratégiai döntésbe, hogy ez nem kérdés, az a kérdés, hogy… nem mondom tovább.

Második. Mi az, ami segít nekem, hogy a stratégiai döntést meghozzam? Nem azt, hogy te ki vagy és milyen vagy és hogy csinálod, hanem, hogy én Jézus tanítványa vagyok. De itt még egy nagyon fontos dolgot érdemes kiemelni. Ez pedig az, hogy az is egy stratégiai döntés része, hogy én azt mondjam, hogy számomra az önazonosságomnak a legfontosabb része, hogy Jézus tanítványa vagyok, hogy annál beljebb és annál mélyebben, a szívem legközepén nincsen már más. Hogy számomra, ha döntést akarok hozni arról, hogy Jézus új parancsa alapján éljek, akkor ez van a személyiségemnek a centrumában. Mégpedig azért, mert más nagyon fontos elemei is lesznek az önazonosságomnak, és pont az önazonosságomból adódóan a személyiségemnek nagyon eleven részei néha majd meg akarnak győzni engem arról, hogy ne szeress, vagy vele ne bánj jól. Vagy vele kapcsolatban kezdd föltenni ezt a kérdést, hogy őt szeresd-e vagy nem. Tehát a stratégiai döntés része, hogy a személyiségemnek a legmélye és a lényege, hogy én Jézus tanítványa vagyok, és innen jelölöm ki az irányt, hogy milyen irányba kívánom az életemet élni, ebből a stratégiai leglényegesebb pontból.

És akkor a következő így szól: Akkor tehát, ha ezt már most beláttam, akkor érdemes nagyon őszintén belenézni a tükörbe és azt mondani „Feri, biztos, hogy néha el fogsz bukni.” Hogy ez teljesen biztos, hogy így van. Na, akkor mire van szükség? Előzetes döntéseket kell hozni, vagyis ha egészen biztos vagyok abban, hogy bizonyos helyzetekben elbukok, akkor a döntést nem a helyzetben kell meghozni, hanem előtte. Mégpedig azért, mert az a helyzet jó eséllyel annyira nehéz lesz, mondhatnánk így is, olyan erős kísértés lesz, hogyha ott a helyzetben kezdek el ötletelni, hogy „Na, belefér? Vagy nem fér bele, kicsit belefér, most még belefér, utoljára belefér.” Tehát ha én a helyzetben akarom majd a döntést meghozni, száz százalék, hogy végem van. Tehát nem a helyzetben hozom meg a döntést, hanem előzetes döntést hozok, és ezt az előzetes döntést elismételgethetem magamnak akárhányszor, hogy „Ezt eldöntöttem, ez a döntés van a jó irányban.” És ezért, amikor a nehéz helyzet jön, tudjátok, amikor megőrülünk a másiktól, akkor az időm, az energiám, a figyelmem nem arra fordul, hogy most akkor mit is csináljak pontosan, meg ezt, vagy így, hanem, hogy fölismerjem, hogy ez az a helyzet, mert még az is nehéz lesz. Arra kell csak figyelmem, hogy világos legyen, hogy ez az a helyzet, amiben jó eséllyel eddig elbuktam, és ha most nem vagyok észnél, most is elbukom. Hogy az időm és az energiám, a figyelmem arra megy, hogy azonosítsam a helyzetet, nem arra, hogy döntést hozzak, mert ahhoz nincs elég erő és idő akkor. És amikor azonosítottam a helyzetet, akkor már megvan az előzetes döntésben az, amit én elgondoltam már jó előre, hogyha ez így lesz, ezt csinálom, vagy ha ez túl nehéz, ezt nem csinálom, egészen biztos, hogy ezt a nyolc dolgot nem fogom csinálni.

És nagyon érdemes előre elgondolni, hogy abban a nehéz helyzetben mihez lesz erőm. Mert jó eséllyel sokkal kevesebb mindenre lesz erőm, mint amikor most jól vagyok és azt gondolom, hogy majd most azt fogom csinálni. Lehet, hogy ott valami nagyon-nagyon egyszerű dolgot fogok tudni csak csinálni. Például szégyen a futás, de hasznos. Hogy lehetséges, hogy semmi másra nem lesz erőm, mint arra, hogy kilépjek abból a helyzetből, mert ha bent maradok még két percig, végem van. Tehát akkor a stratégiában megfogalmazom, hogy mit akarok csinálni, és hogyan, de nagyon egyszerű legyen, hogy amikor alig van erőm, akkor is meg tudjam csinálni. És így most már a végéhez értünk, akkor ez azt jelenti, hogy nem a helyzetben döntök, hanem előtte. És az, hogy én előtte döntök, ez akkor azt is jelenti, hogy tudatosságra lesz szükségem. Olyan szomorúan szoktuk ezt mondani, hogy nem ment, vagy annyira nehéz, vagy nem voltam képes. Előre tudhatjuk, hogy így van; az akaraterő gyönge. Ezért, amire szükségem van, az a tudatosság, hogy tudatos legyek, és minél inkább kerülök ebbe a helyzetbe, amiben jó eséllyel elbukok, annál nagyobb tudatosságban legyek, és ez pedig gyakorlást fog igényelni, egyszerűen muszáj lesz gyakorolni.

És tudjátok, most elmondtam ezt a néhány gondolatot, és elmondom a nem túl kedves hipotézisemet. Elmondtam, hogy mit hogyan lehet, és talán érdemes csinálni; úgyse csináljuk. De pontosan tudom, hogy így lesz. De nem azért, mert bárkit leértékelnék vagy lebecsülnék, (hanem) mert ilyenek vagyunk.

Ezért aztán a minimális terv a következő: „Húsvét ötödik vasárnap!” Nézd majd vissza, mikor még háromszor-négyszer-ötször elbuktál: „Húsvét ötödik vasárnap.” Amikor már nagyon eleged van magadból: „Húsvét ötödik vasárnap.” Amikor rájöttél, hogy tényleg nekem kell valamit csinálni: „Húsvét ötödik vasárnap.” Mert tudom, hogy ez így nem működik, pontosan tudom, és ez nem kritikája bármelyikünknek is, beleértve engem is, hanem tudom, hogy így szokott működni.

És ezért a záró gondolatom pedig így hangzik: Ha stratégiai döntést hozok arról, hogy Jézus tanítványaként akarok cselekedni, és akkor ez azt jelenti, hogy szeretjük egymást, akkor ez azt is jelenti, hogy minden egyes döntésem és cselekvésem túlmutat azokon a helyzeteken, amelyekben jól csinálom, vagy esetleg elbukok. Mégpedig abban az értelemben, hogy minden egyes helyzet az életemben az Istennel való kapcsolatom helyzete, de minden egyes helyzet. És miután minden egyes helyzet az én Istennel való kapcsolatomnak a helyzete, ezért a legnagyobb segítségünk annak a tudatosítása, hogy döntően és alapvetően nem rád kell majd reagálnom, nem a te dolgaidra vagy akármidre kell majd valamiféle választ adnom, hanem minden egyes tettemmel tulajdonképpen és lényegileg Jézusnak válaszolok. Jézushoz szólok, és Őfelé cselekszem minden egyes helyzetben, minden egyes cselekvéssel. És talán mondhatnám azt, hogy egymást többé-kevésbé, beleértve engem is, nem olyan könnyű szeretni, de ha valakivel kapcsolatban nincs meg az a fönntartásunk, hogy „Na, na, na!”, az talán Jézus. Ezért minden egyes helyzetben valójában neki válaszolok.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)