Lk 24,46-53 - Urunk mennybemenetele (Húsvét 7. vasárnapja)

Hogyan lesz a tapasztaló emberből, az Isten élményt átélő személyből vagy csoportból Jézus tanúja?

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 1,17-23)

Testvéreim! Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Lk 24,46-53)

Feltámadása után Jézus utoljára jelent meg az apostoloknak, és így búcsúzott el tőlük: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták. Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.

Vasárnapi beszéd

Az hangzott el a mai evangéliumban, hogy „Ti pedig tanúi lesztek ennek.”, tanúi vagytok ennek. Az olvasmányban pedig még személyesebben hangzott el ugyanez, ahogyan Jézus azt mondja: „Ti az én tanúim lesztek.”, az ÉN tanúim lesztek. Arról szeretnék most beszélni, hogy Urunk mennybemenetelének ünnepe nyilvánvalóan milyen gyönyörűségesen ahhoz a folyamathoz kapcsolódik, amikor a mi Urunk megjelent ezen a földön, hogy a Mennyei Atya elküldte a fiát azért, hogy az Isten tapasztalható legyen, látható legyen, hallható legyen, érinthető legyen, hogy az Isten tapasztalható legyen. És azután pedig, ahogy Jézus fölmegy a mennybe, elküldi a Szentlelket, hogy a Szentlélek által, azután az istentapasztalat folytatódjék minden emberben és minden közösségben. Ezért tehát erről szeretnék beszélni, hogy a tapasztalatból, az istentapasztalatból, akár istenélményből, ami mindegyikünknek van ilyen, olyan, amolyan, hogyan leszünk tanúivá Jézusnak. Hogyan lesz a tapasztaló emberből, az Isten élményt átélő személyből vagy csoportból Jézus tanúja? Erről szeretnék most beszélni.

Mondom egymás után a gondolatokat, az első, hogy ténylegesen ennek kulcsjelentősége van, hogy a hitünk, az, ahogyan tanúvá válunk, az nem valami elméleti okoskodás, hanem tapasztalat van a hátterében. Ezért szükséges lehet kinek-kinek föltárni a saját istentapasztalatát, és közben pedig szükségünk lehet arra is, hogy a saját istenélményünket vagy tapasztalatunkat összevessük éppenséggel a Szentírással, a kinyilatkoztatással, az egyház hagyományával, hogy világossá tudjuk magunk számára tenni, hogy mi az, ami valóban nevezhető és eredeti istenélményünk vagy tapasztalatunk.

A második gondolat így szól: Ezen tapasztalatok között vannak kiemelkedő tapasztalatok. Ezeket nevezhetjük csúcsélménynek, vagy alap tapasztalatnak, amelyekben az Isten úgy tárul föl és válik megélhetővé, nemcsak megérthetővé, ahogy más tapasztalatokban vagy nem, vagy csak sokkal részlegesebben. Tehát a második gondolat így szól, hogy érdemes előhoznunk a szívünk mélyéről, az érzelmi emlékezésből ezeket az alaptapasztalatainkat és csúcsélményeinket akkor is, ha húsz vagy negyven évvel ezelőtt történtek, mert azok az istentapasztalatunknak kiemelkedő forrásai.

A következő gondolat így szól: Azután akkor ezeket a számunkra nagyon fontos tapasztalatokat, amelyeket persze aztán kisebb mértékben nap-nap után megélünk, ezeket érdemes elmélyíteni magunkban, és a tapasztalatokból élni, és ez lenne talán a kulcskifejezésem: elevenen tartani. Sokszor beszéltem már nektek erről a kutatásról, hogy tíz olyan személyből, aki azt mondta, hogy „Nekem volt nagy istenélményem.”, néhány év múlva a tíz személyből kettő él a tapasztalata alapján. Tehát önmagában a tapasztalatból nem leszünk tanúk. Hanem, ha van egy tapasztalatunk, az a kérdés, hogy ezzel a tapasztalattal azután mit kezdek az életutam során, és azt elevenen tartom-e?

Olyan nagyon bennem van egy nagyon neves népzenészünk, a következőt mondja, mikor hát neki is mindig mondják, hogy ó, igen, a népzene és a kultúra, és ez az örökségünk, és akkor mindig mondják, hogy azt őrizzük és ápoljuk. És ez a számomra nagyon kedves zenész mindig a következőt mondja erre: „Őrizzük meg, ápoljuk? Hát a rabokat őrzik, meg a betegeket ápolják. Az ember az örökségét és a tapasztalatait nem őrzi meg, ápolja, hanem éli.” Hát azt magában elevenen tartja, azt pont nem őrizzük meg, ápoljuk, elevenen tartjuk, és azáltal tartjuk elevenen, hogy újból és újból fölelevenítjük és megéljük és abból élünk, mint valami igaz és tiszta forrásból.

A következő így szól: Akkor szükségünk lehet a tudatos emlékezésre. Milyen gyakran megtörténhet az, hogy ott vannak nagy élményeink, például társkapcsolatban, ott van valaki, akinek azt mondtam, hogy szeretlek téged, a férjem és feleségem, és elmennek évek és évtizedek, hogy sosem gondolok vissza tudatosan arra, hogy te ki is vagy nekem, hogy te az a valaki vagy. Hanem bele tudunk szorulni a pillanatba, a napba, a hétbe, éppen abba, amikor épp nem vagy csúcsformában, meg én sem vagyok csúcsformában, és egészen el tud veszni annak az ereje, annak az éltető lendülete, hogy te ki is vagy nekem valójában. És az akkor nem egy elmélet, meg egy gondolat, meg egy teória, vagy valaminek az idealizálása, hiszen az az én tapasztalatom, de lehetséges, hogy szükséges tudatosan emlékezni rá.

A következő szempont így szól: Akkor arra is szükségem lehet, hogy a tapasztalatomat megértsem. A mai evangéliumnak a bevezetője, ami itt nem hangzott el, de ha előveszitek Lukács evangéliumának a legvégét, ott arról van szó, hogy: …és Jézus föltárta az apostolok elméjét, hogy megértsék az írásokat és megértsék azt, hogy mi történt Jézussal, hogy Jézus mit miért mond magáról, a történetéről, hogy ő azt hogyan értelmezi. Vagyis nem elég a tapasztalat, önmagában az nem szokott elég lenni, hogy tanúkká legyünk, hanem a tapasztalatunk megértésére is szükségünk van. Hiszen amikor Jézus elmondja, és ezt olvassuk, hogy hát az írásokban ez áll, hogy szenvednie kellett, meg kellett halnia, harmadnapon föltámadnia, hogy akkor ez már nem csak a tapasztalat, hanem annak az értelmezése is.

A következő gondolat ez így szól: Hogyan lesz a tapasztalatból az ember Jézus tanújává? (Úgy), hogy a tapasztalat megértése sem elég még önmagában. „Jaj, de jó, ez föltárul! Jaj, de mélyen megértettem! Ugye lángolt a szívünk, mikor fölfogtuk, hogy miről is van itt szó?” Mit érünk azzal, hogy valakinek lángol a szíve, ha nem az alapján cselekszik? Mikor valaki azt mondja: „Jaj, de szeretlek!”, és utána nem bánok veled jól. „Soha nem szerettem ennyire valakit, mint téged.”, és közben önző maradok. Tehát akkor a tapasztalat megértése nyomán való cselekvésre is szükségünk van ahhoz, hogy tanúivá legyünk Jézusnak.

Akkor továbbmegyünk, akkor ebből az is adódik, hogy máris a cselekvésben valamiféleképpen a tapasztalat továbbadásáról is szó van. De itt ezt nehogy félreértsük. Nem csak arról van szó, hogy az ember unos-untalan, mondja a saját istenélményét, meg tapasztalatát, hanem a továbbadásban arról is szó van, hogy elkezdem magamat érzékennyé tenni, nyitottá és befogadóvá, hogy abban a tapasztalati átadási folyamatban mit, mikor és hogyan lehet. Nem szavakat mondunk el, nem mondatokat ismételgetünk, mikor tanúk vagyunk, hanem egy másik emberrel vagyunk kapcsolatban. Ezért lehet, hogy vannak gyönyörűséges mondataink, amelyek annyira igazak, hogy annál igazabbak nem is lehetnek, de attól még én nem váltam tanúvá, hogy azt most elmondtam. Attól leszek tanúvá, hogy megértem, hogy abban a helyzetben, amiben vagyunk, hogy abban ezt hogyan mondjam. Vagy egyáltalán ezt most mondjam-e, vagy inkább valamit tegyek, hogy hogyan lehetséges valóban átadni ezt a tapasztalatot, hogyan válhat a te tapasztalatoddá, esetleg az én cselekvésem és tevékenységem révén az, amit én is megéltem? Itt tehát valamiféle kapcsolati elmélyültségre is szükségem lesz, nem pedig csak szavaknak az újból és újból való ismételgetésére.

Aztán a következő így szól: Na most, ha már megvan ez a tapasztalat, valahogy van egy folyamat, akkor azt is jó eséllyel megérthetem, hogy érdemes lesz a saját személyiségemet a legmélyebb istenélményeim és tapasztalataim köré szervezni. Ugyanis a személyiség nagyon gazdag, elképesztő mélységek-magasságok, tudatos- és tudattalan részek, és ha az ember a személyiségét az istenélménye, alaptapasztalata köré nem szervezi, akkor a személyiségnek mindig lesznek-maradnak olyan részei, amelyek szinte egyáltalán nem tartanak kapcsolatot ezzel a tapasztalattal. Ezért aztán a tapasztalat köré kezdem el szervezni nemcsak odakint az életemet, hanem a személyiségemet, különben nem tudok tanúvá lenni. Mert néha akkor úgy cselekszem, mint egy tanú, néha meg egyáltalán nem úgy cselekszem, mint egy tanú, és ez még csak föl sem tűnik nekem.

A következő gondolat így szól: Akkor ki kéne munkálnunk a legmélyebb istenélményeink felől való látás képességét, hogy akkor ettől kezdve, ha én a tapasztalatomból élek, amit Istentől kaptam a Szentlélek által, akkor például, hogyan nézek a világra, hogyan nézek egy másik emberre?

Hadd mondjak erre egy nagyon-nagyon egyszerű példát, hogy milyen természetesnek tartjuk azt, hogy valaki azt mondja, hogy „Vannak barátaim és ellenségeim.” Ha én elmélyítettem magamban azt, hogy mit jelent a saját istenélményem felől való látás, abban a pillanatban nekem nincsen többé ellenségem. Hát akkor nem látok ettől a pillanattól kezdve senkit sem ellenségnek, mert ez abból a látásmódból, ahogyan én az Istennel való élményemet megéltem, egyszerűen elképzelhetetlen és lehetetlen. Hanem ez mit jelent? Azt, hogy ő lehet, hogy az ellenségének lát engem, én meg bárkire nézek, nem tudok többé ellenségeket látni. Ez egyszerűen lehetetlen, hogy így legyen.

Látjátok, milyen óriási jelentősége van annak, hogy a tapasztalat köré kezdem szervezni a személyiségem, majd pedig a látásmódomat a tapasztalat alapján mélyítem el. Hát egészen más gondolatokra, és aztán persze cselekvésre, és döntésekre jutok el, hogyha ez az elmélyítés megtörténik. Ha a tapasztalatból nézek kifelé, nem egyszerűen csak a szememmel nézek, a tapasztalatból nézek kifelé, és látok mindenkit és mindent. Megyek tovább.

A következő így szól: Akkor tehát a tapasztalat felől való látásból az adódik, hogy az egész világlátásom, életlátásom ez alapján a tapasztalat alapján fog megtörténni.

Megyek tovább. És akkor ez azt jelenti, hogy ez alapján egy egészen más hozzáállással, lelkülettel és érzülettel leszek az emberi találkozásaimban és kapcsolataimban. Ez tehát akkor azt vonja maga után, hogy nyitottá válok nemcsak arra, hogy én Jézus tanújává legyek. Hanem mit is tudok? Hogy ti mindannyian a Szentlélek által istenélményben, ilyenben-olyanban már részesültetek, ezért ti is tanúk vagytok, mindannyian tanúskodni tudtok Istenről, és ez pedig azt mondja számomra, hogy fontos, hogy nyitott legyek mindarra a tanúságtételre, ami általatok érkezik el énhozzám.

Felejthetetlen nekem az, ahogyan egy lelkigondozó, egyébként az osztrák olimpiai válogatottnak volt a hivatalos lelkigondozója, a következő gondolatot mondta egy előadása során. Akkor kérdezték, hogy „Hát nem egy olyan furcsa terület ez, hogy hát sportolókat lelkigondozni? Hát nekik valószínűleg nem ez a legfontosabb vagy a legérdekesebb.” Az osztrák olimpiai csapat lelkigondozója erre a következőt válaszolta: „A meggyőződésem az, hogy akárhova megyek, és akárkivel találkozom, Isten már járt ott.”

Ezért nem arról van szó, hogy én majd odamegyek és majd tanúságot teszek és viszem Istent, hanem egy kapcsolatban vagyunk, ahol kölcsönösen érzékenyek vagyunk arra az Istenre, akit mi megéltünk, és arra, amit a kapcsolatban a társunk megélt, arra a valakire. Ezért tehát látjátok, hogy mennyire nem csak arról van szó, hogy beszélek és mondom ugyanazokat a mondatokat, hanem sokszor hallgatok, hogy el tudjam mélyíteni a saját tapasztalataimat a ti tanúságtételeitek révén. Megyek tovább.

Akkor a következő azt is jelenti, hogy ennek nyomán újabb tapasztalataim fognak talán származni. És ez mit jelent? (Azt), hogy a tapasztalatok nyomán nagyon sok élményem és érzésem fog kialakulni. És az is szükséges lehet, hogy én Jézus tanújává lehessek, hogy ezeket a legmélyebb érzéseket és érzelmeket magamban elmélyítsem, és ez által kialakuljon a keresztény ember érzülete. Mert az nagyon egyoldalú lenne, ha azt mondanánk, hogy arra van szükség, hogy megértsük a tapasztalatainkat. Arra is szükség van, hogy amit megéltünk, átéreztünk; például, hogy a legmélyebb istenélményeimben tudtam mennyire hálás lenni, akkor arra is szükség lehet, hogy most már tudatosan is ne csak néha meglátogasson engem a hála, hanem hálát adjak, és elmélyítsem a hálát, mert a hála ott volt a legmélyebb élményemben. Vagy a legmélyebb élményemben átéltem azt, hogy összetartozom veletek, hogy mindenkivel összetartozom, akkor ápolom annak az élményét, annak az érzületét, hogy mit jelent, hogy összetartozunk egymással. Ezt megint nem akarom tovább folytatni.

Aztán a következő ez így szól: A saját tapasztalataim a kapcsolatok révén is el fognak mélyülni. Ahogyan benne vagyok a találkozásokban, egyre mélyebben nemcsak megértem, hanem átélem, hogy mi is történt énvelem, hogy az úgy bomlik ki mások tapasztalatai révén is. Hogyan mondjuk a hagyományban? (Úgy), hogy négy evangélista van, de egy az evangélium. Nem annyi evangéliumban, ahányan vagyunk; az egy evangélium. És ha én tanúskodni akarok Jézus tanújaként az evangéliumról, akkor szükséges nagyon nyitottnak lennem ahhoz, hogy én azt az egy evangéliumot meg tudjam érteni, ami azáltal egy evangélium, hogy én befogadom mindazt az élményt, nyitott vagyok arra a tapasztalatra, amit ti éltetek meg, hogy az az egy evangélium tényleg az evangélium legyen, ne csak az én tapasztalatom. Ez azt is jelenti, hogy a szó legjobb értelmében tudunk kritikusak is lenni a saját élményeinkkel kapcsolatosan abból a szempontból, hogy azt tudjuk mondani, hogy amennyire korlátolt vagyok én, hát márpedig az vagyok, az élményem is az én korlátoltságomat jó eséllyel valamilyen módon tükrözi. Ezért aztán elemi módon rá fogok szorulni arra, hogy nyitott legyek és befogadjak sok minden tapasztalatot és élményt, ami a találkozásokban általatok elmélyítheti, hogy mi is az én istenélményem.

A következő lépés az, hogy: És akkor nemcsak találkozásokban és kapcsolatokban vagyunk, hanem ha én igazán Krisztus tanújává akarok lenni, akkor közösségre is szükségem van. A közösségnek a megélt és lecsiszolt tapasztalatára és annak az értelmezésére és bölcsességére, ami újból és újból valami jóféle keretet és valami eligazodási pontot ad ahhoz, hogy jól megértsem a saját élményemet, és az istentapasztalatomat.

És így érkeztem el a beszéd végére. Ez pedig az, hogyha én a tapasztalat nyomán szeretnék tanú lenni, akkor minden pillanatban rá fogok szorulni a Szentlélekre. Ez azt jelenti, hogy nem múltbéli eseményekről kikristályosított mondatokat mondunk akkor is, ha kell, ha nem, ha arra van fogékonyság vagy nyitottság, vagy nem, hanem, hogy a Szentlélekre vagyok nyitott a jelenben, az itt és mostban, azért, hogy a Szentlélek föltárja számomra, hogy abból a tapasztalatból és élményből, amit én átéltem, mit és hogyan lehet kifejezni, megélni, vagy az alapján cselekedni. Tehát amikor arról van szó, hogy tanúskodunk, ez alapvetően nem a múltról szól, hanem a múltban van a gyökere. A tanúságtétel ugyanis a jelenben történik és a jövőre irányul. Ezért a tanú nem egyszerűen csak múltbéli eseményeket mond újra és újra, hanem a jelenben mindazzal az előtörténettel, amiről eddig beszéltünk, nyitottá tesszük magunkat a Szentlélekre és érzékennyé rá.

Így jutok el az utolsó gondolatig, hogy ezért aztán akkor egyre mélyebben megértem azt, hogy Jézusnak mi volt az istenélménye. Hogy kincsként őrzöm nemcsak a saját tapasztalatomat, hanem Jézus Mennyei Atya élményét, hogy Jézus hogyan élte meg és értelmezte a saját történetét, ezt hatalmas kincsnek tartom. És egyszer csak akkor itt történik egy nagyon szép lépés még, ez pedig az, hogy megértem, hogy valójában nemcsak tanúskodom, hanem ebben a folyamatban valamikor és újból és újból én magam tanúvá leszek. Nem csak valamit csinálok, hanem valakivé válok. És végül, amikor Jézus azt mondja: „Elküldöm nektek a Szentlelket, és erő tört el benneteket, és megértetek mindent, és az emlékezetetekbe idéződik majd, hogy mit és hogyan mondtam és ki vagyok.”, hogy ebben a folyamatban mi egyszer csak valakivé válunk. És a múlt héten arról beszéltünk, hogy tanítványokká leszünk, most pedig emellé nyugodtan odatehetjük, hogy tanítványok vagyunk és tanúk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)