Jn 14,15-16.23b-26 - Pünkösdvasárnap

„A Szentlélek (…) eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, minden népből az ég alatt. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Nem Galileából valók mindnyájan, akik itt beszélnek? Hogyan hallhatja hát őket mindegyikünk a saját nyelvén, amelyben született? Mi, pártusok, médek, elamiták; és Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának és Pamfiliának lakói; Egyiptomból, a líbiai Ciréne vidékéről és Rómából való zarándokok; zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit!”

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Testvéreim! Senki sem mondhatja magától: „Jézus az Úr!”, csak a Szentlélek által. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így van ez Krisztussal is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el.

Evangélium (Jn 14,15-16.23b-26)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.

Vasárnapi beszéd

A Szentlélek majd eszünkbe juttat mindent, amit, és amiről Jézus beszélt és föltárja mindannak a szépségét és értékét és értelmét, amiről Jézus beszélt. Sőt, a Szentlélek közel hozza hozzánk Jézust, hogy ne csak azt értsük meg, amit tanított, hanem hogy fölismerjük és rácsodálkozzunk, hogy ki is ő valójában. Tehát ez mind a Szentlélek által van. És a mai napon főképpen a Szentlélek Istenről szeretnék szólni, nyilván hálát adva és dicsőítve Őt, rácsodálkozva, és egy picit talán megpróbálva megérteni őt. Mégpedig azért, mert még mi, keresztények is nem egyszer, bár tudom, ez nagyon közhelyes, hogyha megkérdezik tőlünk, hogy mondj néhány dolgot a Mennyei Atyáról, hát azért csak tudunk valamit mondani. A Fiúról, na, ott akkor neki eresztjük. De mikor a Lélekről kell beszélni, akkor sokakban hamar kifogy a szó, hogy akkor hogyan is van ez Ővele.

Ezért az első gondolat ez: Hogyha a Szentlélek megtanítja nekünk, és eszünkbe juttat mindent, hogy ki Jézus és mit tanított Ő nekünk, akkor nagyon izgalmasan rácsodálkozhatunk, hogy ez fordítva is így van. Hogyha meg akarjuk tudni és ismerni, hogy ki a Lélek, Jézuson keresztül fogjuk tudni a legpontosabban. Milyen gyönyörűséges, hogy Jézus miért testesül meg, miért lesz emberré az Isten? Hogy mi pontosan tudhatjuk, és egyre világosabban lássuk Jézuson keresztül, hogy ki az Atya. És Jézus nem véletlen mondja, hogy „Én és az Atya egy vagyunk. Fülöp, aki lát engem, látja az Atyát is.” És ezzel az erővel tulajdonképpen Jézus mondhatta volna azt is, hogy „Én és a Szentlélek egy vagyunk. És aki lát engem, látja a Szentlelket. És minél inkább ismersz engem, annál inkább ismered a Szentlelket.”

Ezért most ebben a húsz percben arra szeretnék egy picit vállalkozni, hogy Jézuson keresztül ismerjük meg akkor a Szentlelket, hogy hogyan csodálkozhatunk rá a Szentlélekre Jézus ismerete által. Miért is merem ezt így mondani? Mert hát, ha valakiről, pont éppen a szentíráson keresztül, annyira pontosan látjuk, hogy a foganásánál ott van a Szentlélek, hát nem is akárhogyan. A nyilvános működésekor leszáll rá a Szentlélek, mint egy galamb. És azután föltámad a Szentlélek erejével. Hát, ha valakinek az életében ott van, és Ő együttműködik a Szentlélekkel, hát az nyilván pontosan éppen Jézus. Ezért arra szeretnénk egy kísérletet tenni, hogy megpróbáljak azokra a sajátosságokra most összpontosítani, ami Jézuson keresztül arra mutat és utal, hogy Jézusban hogyan működik a Szentlélek? Hogy hogyan is van Ő a Szentlélekkel, és hogy akkor rádöbbenhetünk arra, hogy a Szentlélek hogyan van velünk, hogyan van bennünk, hogyan van köztünk. Vagyis, hogy ki is vagy te Szentlélek Isten?

Erről lenne akkor most szó, és akkor a bevezetésnek az utolsó szempontja már csak ez, hogy akkor tulajdonképpen arra is ránézhetünk, hogy milyen izgalmas, ha most Jézuson keresztül szeretnénk megismerni a Szentlelket, márpedig ez a legegyszerűbb lehetőségünk és a leggyönyörűségesebb, akkor tulajdonképpen az emberismeret révén elmélyíthetjük azt, hogy megismerjük a Szentlelket. Tehát Jézus ismerete, azon belül is az ember ismerete, és ez kapcsolódik az önismerethez. Vagyis mi minél inkább törekszünk arra, hogy megismerjük és megértsük az embert, megismerjük és megértsük önmagunkat, és megismerjük és megértsük Jézust, annál nagyobb az esélyünk, hogy megértsük és fölismerjük és fölfedezzük a Szentlelket.

És most akkor már bele is csapok, csak még egy kis kiegészítés, hogy minden, amit majd most Jézusról szeretnék mondani, természetesen abban az összefüggésben hangzik el, hogy Jézus Isten és ember. Még akkor is, ha éppen most az egyiket vagy a másikat hangsúlyozom csak. És akkor nézzük csak. Azt szeretném most megnézni, hogy amennyiben abból indulunk ki, hogy szeretnénk a Szentlelket megismerni, hogy Jézus ki az Ő emberségében, az ember voltában, hogy néhány jellemzőit szeretném idehozni, és amit ki akarok emelni, hogy mi az a különbség, mi az az az izgalmas rendkívüliség, ahogyan látjuk, hogy Jézus mennyire olyan, mint mi, és közben a Szentlélek által mennyire valahogy hozza azt a sajátosságot, hogy milyen az ember, amikor együttműködik a Szentlélekkel. Na, gyerünk, most már mondom.

Az első, hogy amikor Jézus érez, úgy érez, mint mi, dühös, mint mi, és örül, mint mi, és ujjong, mint mi, és szomorú, mint mi, és fél, mint mi, akár a halálfélelemig, hát nemde, ezzel tudunk mit kezdeni. De most nézzük meg, hogy Jézus mondjuk, amikor Jézus dühös, akkor ebből milyen cselekvés fakad? Mikor Jézus dühösen végignéz ott a zsinagógában, azért, mert ferde szemmel nézik őt, hogy szombaton a beteget gyógyítja, akkor dühös, és dühös azért, hogy hogyan lehetnek ilyen embertelenek, hívők és vallásosak, és emiatt nagyon dühös, hogy hogyan nem értik Istent, a Mennyei Atyát. És dühös, és ebből a haragjából mi következik? Hogy meggyógyítja a beteget. Ilyen az, amikor Jézus dühös. És ilyen az, amikor valaki dühös, mint bármelyikünk, csak éppen a Szentlélekkel együttműködve ebből a haragból a gyógyítás ereje fog fakadni.

Aztán, amikor Jézus fél, nem akárhogy fél, halálfélelemmel fél. Hát ezt mondhatjuk, hát ilyen velünk is volt, és lesz, és van. És mi kerekedik ki Jézus halálfélelméből? Jézus halálfélelméből, ahogy tusakodik azon, hogy „De tényleg akkor meg kell halnom? Hát tudom, hogy meg kell, de akkor a szenvedés?” És ebből a halálfélelemből mi kerekedik ki a Szentlélekkel együttműködve? Hogy azt mondja, hogy „De most egyre világosabb az, hogy miért jöttem ide, hogy mennyire fontos nekem az, hogy valahogyan az Atya szándékaival együtt tudjak működni, hogy tulajdonképpen mennyire szeretem én az Atyát.” Hogy a halál félelméből a Mennyei Atya szeretete fakad és az ebből fakadó cselekvés. És akkor megint rácsodálkozhatunk, hogy hogyan van itt a Szentlélek, mit tud az emberben tenni?

Aztán amikor szomorú, sőt, azt mondja a Szentírás, hogy „Mélyen megrendült a lelkem, már attól, hogy mi vár énrám.” És amikor Ő szomorú és mélyen megrendül a lelke, ezt megint ismerhetjük, amikor megrendülünk, az élet ad valamiféle nagy nehézséget, drámaiságot és sorscsapást, hogy mi következik Jézusnál ebből? Hogy mélyen megrendül a lelkem, és azt mondja, hogy „Hát, ha megrendült a lelkem, de akkor ne teljesedjék be az Atyám akarata, hogy ne dicsőüljön meg általam az Isten? Hát mindent akarok, csak ezt nem, hogy nagyon is dicsőüljön meg az Isten. Megrendül a lelkem, és dicsőüljön meg Isten.”

És aztán akkor az öröm, sőt, hát örül Jézus, sőt, azt mondja a Szentírás, fölujjongott a Szentlélekben. És ebből az örömből aztán mi következik, és mi bomlik ki? Azt mondja, hogy „Atyám, én annyira hálás vagyok neked, hogy a te ismeretedet föltártad a kicsinyeknek, az egyszerűeknek, a hétköznapiaknak, bárkinek, hogy nem kell semmiféle, a szó legjobb értelemben semmiféle előképzettség, okosság és tudomány ahhoz, hogy bárki rád tudjon csodálkozni, és veled együtt tudjon működni.” Ez akart az első gondolat lenni, azután a második.

Hogy látjuk Jézus akaratát? Nagyon is van akarata, azt mondja: „Mennyei Atyám, ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” És erre sokan azt mondják: „Ó, akkor Jézus lemondott az akaratáról, hogy érvényesüljön a Mennyei Atya akarata.” Szó sincs róla. Mert pont azt látjuk, hogy Jézus azt mondja: „Én eljutottam oda, hogy azt akarom, amit az én Mennyei Atyám akar. Hogy átmentem ezen a belső vívódáson, a halálfélelmen és a megrendülésen, és most teljes szívemből azt akarom, amit a Mennyei Atya akar.”

Aztán a következő, a vágyai. Milyen izgalmas ez, az ember kimondja ezt a szót, hogy vágy, szinte mindig valami olyan nagyon élvezethez kapcsolódó, vagy rám vonatkozó, vagy olyan nagyon a pillanat varázsához kötődő asszociációink tudnak támadni. Szóval van abban nem egyszer olyan énközpontú, sőt akár egészen élvezetközpontú értelmezési lehetőség. És a Szentírás mit mond, milyen az, amikor Jézus vágyakozik, együttműködve a Szentlélekkel? Szinte mindig valami olyasmit hallunk, hogy „Annyira vágytam arra, hogy elköltsem veletek együtt ezt a vacsorát. Annyira vágytam, hogy összegyűjtselek benneteket, mint tyúkanyó a csibéit. Arra vágytam, hogy egyek legyünk egymással, hogy én az Atyával és mi egyek legyünk egymással.” Milyen izgalmas ez, hogy Jézus milyen nagyon tud vágyakozni, és amikor vágyakozik, az valahogy sosem őrá vonatkozik, hanem valami egységet szolgál, valami egység után vágyakozik a legmélyebb vágyaiban.

És ezért, hogyha ezeket most így össze akarnám foglalni, még azt Jézus amikor érez, amikor akar és vágyakozik, és remélem, most már ezt nem értitek félre, hogy hogyan értem ezt, szégyentelenül csinálja. Szégyentelenül. Az érzéseihez, a vágyaihoz, az akaratához nem kapcsolódik szégyen. És ezeket nagyon mélyen át meri élni, és nagyon mélyen átéli a haragot, a félelmet, a szomorúságot, a vágyat és mindent nagyon mélyen átél anélkül, hogy bármit is szégyellenie kellene, vagy szégyellene. Mégpedig miért? Mert akármilyen érzései és vágyai vannak, ezek együttműködnek a Szentlélekkel és látjuk, hogy akkor abból mi fog kijönni. Ezért mondhatjuk azt, hogy Jézus szégyentelenül érez. Aztán akkor megyek tovább.

A következő gondolatunk így szól: Milyen, amikor gondolkodik Jézus? Amikor gondolkodik, és a gondolatait közreadja, annyira szép az, hogy ha valaki tehet kijelentéseket, és mondhatja, hogy ez így van, vagy úgy van. És amikor mi a gondolkozásról gondolkozunk, sokszor azt mondjuk, legyenek tiszta fogalmaink, legyen egyértelmű, az aztán megállja a helyét, és akkor majd ahhoz igazodunk. És ezzel együtt egy kicsit ezek a gondolatok mindig kifejeznek valamit, de nagyon zártak. Amikor Jézus gondolkodik és beszél, állandóan arra csodálkozhatunk rá, hogy elmond egy gondolatot, és az mennyire nyitott. Hogy mennyire meghív bennünket, és miközben egészen egyértelműen tud szólni, vagy mond egy példabeszédet, nem az az élményünk, hogy lezárt valamit, és akkor punktum. Amikor Jézus beszél, ott sosincs punktum, hanem mindig az van, hogy elmond valamit, és az ember „Hú, ez hogy is van?” Hogy amikor Jézus gondolkodik, ez bennünket mindig inspirál, hogy mi is gondolkodjunk. Hát nem lezár, hanem éppen kinyit, és kedvet csinál nekünk a gondolkozáshoz. Az összes példabeszéde ilyen. Elmond valamit, és kicsit össze is zavarodunk, hogy akkor ez hogyan van?

De milyen gyönyörűséges ez! Emlékszem, mikor a papnevelő intézetben tanultam biblikumot, akkor megtanultam, hogy ahogy ránk maradt Jézusnak a szava, annak hatvan százaléka példabeszéd, történet. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy milyen rácsodálkozhatunk arra, hogy eljön az Isten, és nem mondjuk hitigazságszerű mondatokat mond, azt mi mondjuk. Azt mi emberek szépen, akkor megpróbáljuk megfogalmazni valamilyen bölcseleti okosság révén. Mikor Jézus beszél, az mindig valahogy nagyon nyitott és meghív, és nem akarom még egyszer mondani.

A következő. Nézzük meg, amikor Jézus figyel. Hát nem egyszer ott van a Szentírásban, Jézus leül a templom kapujába, és figyeli, hogy az emberek hogyan dobják a perselybe a pénzt. Éppen ezt szeretném most mondani, hogy milyen rendkívüli Jézus figyelme, nemcsak azért, mert pontosan figyel és jól észlel, hanem azért, mert amit sose szoktunk ehhez kötni, lényeglátóan figyel. Hogy amikor Jézus valakire figyel, vagy valamit fölfedez, akkor valahogy abban pont nem csak a részlet van benne. Mert ha mi emberek csak figyelünk, az majdnem mindig arról szól, hogy hát a részletet, vagy úgy finoman éppen valamit kiszúrunk, vagy egy sajátosságot fölfedezünk. Amikor Jézus figyel, a Szentlélekkel karöltve valahogy ez a figyelem mindig lényeglátóvá lesz, egészen a kezdeti időktől a haláláig. Éppen ahogy elmélkedtem ma délután, úgy rácsodálkoztam arra, hogy Jézus szinte az utolsó figyelmével a kereszten egy bűnös emberre, a jobb latorra figyel. És ahogyan ő a kereszten éppen egy nagyon bűnös, halálra ítélt bűnözőre figyel, mondjuk most így, hogy abban a figyelmében mennyire benne van a lényeg.

Aztán megyek tovább a következő, hogy amikor Jézus emlékezik, nem egyszerűen csak eszébe jut valami, hanem tudatosan visszaemlékszik arra, ami Őt a Mennyei Atyával összeköti. És aztán itt a záró gondolat, hogy amikor cselekszik, olyan izgalmas ez is, amikor Jézus cselekszik, bármit megtehetne, és sosem így cselekszik; mindig pont csak annyit cselekszik, amennyit érdemes, pont csak annyit csinál, amennyit szükséges. Sosem csinál többet. Ha szabad így a nevetekben mondani, mi még szülőként is mennyire képesek vagyunk túlcselekedni. Már régen a gyerekünkre kéne hagyni, azt még mindig mi akarjuk csinálni. Még mindig mi akarjuk megmondani, még mindig mi akarjuk meghatározni. Vagy akár mondjuk papként kiállunk és még mindig mi akarjuk megmondani, hogy ki mit és hogyan és meddig és mikor. Amikor Jézus cselekszik, hát nemde az hogyan kezdődik? Azt mondja, egyáltalán, azt mondja egy betegnek, mire azt mondjuk, mi tudjuk, mit kell itt csinálni. Jézus pedig megkérdezi: „Mit akarsz, mit csináljak?” És pont annyit csinál, amit ő mond, hogy azt akarom, hogy ezt csináld.

Jézus ahogyan szenved és viszi a keresztútját, pontosan tudjuk, mert meg is mondja: „Gondoljátok, hogy nem hívhatnám ide az angyalokat, nem jönnének és segítenének nekem?” Jézus minden pillanatban végtelenül sokkal többet tehetne, mint amit cselekszik. És végül mit cselekszik? Pont azt és pont annyit, amennyit éppen szükséges. És milyen megrendítő, hogy még ott a kereszt alatt is mit mondanak neki? Na, állítsd helyre Isten országát! Na, akkor cselekedj és mutasd meg, ki vagy. És Jézus azt mondja: „Nagyon is cselekszem, de pont és csak annyit, amennyit szükséges. Mégpedig akár azért is, hogy ti is tudjátok, a Szentlélek abban fog titeket segíteni, hogy pont annyit akkor és úgy cselekedjetek, ahogy azt érdemes.”

Aztán most már itt ennek a gondolatmenetnek a lezárása, hogy amikor Jézus beszél, ahogy ezt említettem, hatvan százaléka történet. És vajon miért beszél történetekkel, hogy a Szentírás mondja, hogy történetek nélkül, példabeszédek nélkül sosem tanított? A válasz nagyon egyszerű, mert nem egyszerűen csak mondani akarja, hanem azt akarja, hogy meg is értsük, meg esetleg még vissza is tudjunk rá emlékezni. És ha csak úgy mondaná, mint most én. Hát ebből nem sok marad. Az én mentségem az, hogy de a világhálón ott marad, ez a trükk benne. De hogyha nem maradna ott, én se beszélhetnék így. Szóval, amikor Jézus történeteket mond, azért mondja, mert a többit úgyis elfelejtenék. És hogy mennyire így van, annak a jele az, hogy a történetek, amik megmaradtak tőle, hatvan százalék történet, és nem egyszerűen csak gondolat. Na, akkor megyek tovább.

Ez pedig a következő, hogy most szeretném akkor valahogy összesűríteni, hogyha most láttuk, hogy Jézuson keresztül hogyan tudunk rácsodálkozni a Szentlélekre, hogy milyen az, amikor valaki együttműködik vele, hogy akkora na az ilyen, hogy a Szentlélek ebbe az irányba bíz bennünket. Hogy akkor hogyan tudnánk ezt most fogalmakban megragadni, hogy akkor milyen is a Szentlélek? Hogyan működik bennünk?

Az első szempont így szól, hogy amikor a Szentlélek inspirál bennünket valamire, az eddigiek tükrében is mondhatjuk, az valahogy mindig váratlan, és mindig valahogy nagyon egyedi. Váratlan és egyedi. Mondjuk, mint például az, amikor a tanítványok a föltámadás után félve kucorognak a zárt ajtók mögött, és hát tudják, hogy mondjuk így, hát nem voltak tökéletesek az előző napokban, és akkor Jézus jön, és rendre ezt mondja: „Békesség nektek!” Szó sincs itt semmiféle korholásról, szidalmazásról és a többiről, hanem ráadásul miről van szó, a mai ünnepről. „Hogy ti azon féltek, mit csinálnak majd veletek, meg hogy én majd mit szólok ehhez, én azt szólom ehhez, hogy vegyétek a Szentlelket. Azt szólom ehhez, hogy elküldöm nektek a legnagyobb ajándékot, amit küldhetek nektek. Ezt szólom hozzá.” Hát azért ezt mondhatjuk, hogy váratlan és egyedi. Ezért, ha együttműködünk a Szentlélekkel, lesz benne valami olyasmi, amire mi magunk is azt mondhatjuk, na ez nem tőlem van. Ha tőlem lenne, olyan tenyeres-talpas lenne, de ez valahogy egy kicsit túlmúlta.

Második. Amikor valaki együttműködik a Szentlélekkel, és látjuk, Jézusban ez hogyan van, az valahogy nagyon emberivé tesz bennünket, igazán mélyen, nagyon emberivé. Ezalatt két dolgot gondolok. Nagyon emberivé, emberségessé, tehát a Szentlélek emberségessé tesz, de közben pedig olyan értelemben is emberivé, hogy követhetővé. Hát mi volt a mai evangéliumban? Például az: „Bocsássatok meg!” Hát képesek vagyunk a megbocsátásra, hogy akkor a Szentlélek valami olyasmit hoz ki belőlünk, ami lehet, hogy rendkívüli és egyedi, de közben alkalmasak vagyunk rá, meg tudjuk tenni. Lehet, hogy egy nap lehet, hogy tíz év, de meg tudjuk tenni. Vagy például, hogy Jézus azt mondja: „Hát akkor hogyan cselekedjetek? Hát legyetek olyanok, mint a legkisebb, és hát legyetek mindenki javára, a legkisebbeknek is a javára legyetek!” Hát meg tudjuk ezt csinálni? Persze, hogy meg tudjuk csinálni. Ezért tehát a Szentlélek abban segít, hogy úgy kövessük Jézust, hogy miközben Jézus… hol vagyunk mi őhozzá képest? Mégis meg tudjuk tenni számtalan módon azt, amit ő megtett a Szentlélek által.

Aztán a harmadik gondolat itt, hogy amikor valaki együttműködik a Szentlélekkel, nagyon a realitásban lesz. Hát milyen szép az, föltámasztja a halálból Jairus lányát. És mit mond azután? „Adjatok neki enni!” Hát ez minden, csak nem valami „Na, most csináltam csodát, nem akármit, most aztán…!”, hanem mindig azt a lánykát látja és tudja, hogy mondjuk valaki visszajön a halálból, nagy út. Szükség van az ételre, meg a kis italra. Szóval együttműködünk a Szentlélekkel, azt onnan is fogjuk tudni, hogy nagyon a realitásban vagyunk, és a realitás alapján tudunk valami jót tenni.

Akkor a következő, hogy amikor együttműködünk a Szentlélekkel, akkor nagyon a jelenben vagyunk és a jelenben tudunk lenni, és a jelenből tudunk kiindulni úgy, hogy megvannak a gyökereink és a jövő felé nézünk, de nagyon a jelenben leszünk. Amikor Zakeus fölmászik a fára, és Jézus megy, és a nagy tömeg követi, és mondhatná azt, hogy hát azért ez most egy nagy durranás itt. És észreveszi Zakeust, és emlékeztek Jézus figyelme lényeglátó figyelem. „Zakeus gyere le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom!” És ebből megint rengeteg jó következik. Odaadom a vagyonomból ezt, és azt, és megtérés, és… Szóval Jézus nagyon a jelenben tud lenni, nem a múlt, és nem a jövő. Itt van velünk nagyon, mint ahogy a Szentlélek.

A következő ez így szól, hogy nagyon a helyzetben tudunk lenni, pont ott és akkor és pont abban a helyzetben, amiben vagyunk és a Szentlélek ott és akkor inspirál bennünket. Most erre a házasságtörésen ért asszony, hiszen néhány héttel ezelőtt olvastuk ezt az evangéliumot, hogy Jézus mennyire benne van ebben a helyzetben, ahogy tőrbe akarják csalni, ahogyan rossz szándék, de közben ott van az asszony, akinek ez az életébe is kerülhet, de ott van Ő is, akinek is szintén az életébe kerülhet, és ott vannak a vének, és nem ragozom. Hogy mennyire benne van ebben a helyzetben, és hogyan cselekszik? Hogy miközben nagyon benne van a helyzetben, túllát rajta, kinéz belőle, és ezáltal tud helyzetekre olyan zseniálisan reagálni. Hogy nagyon benne van a helyzetben, de nem szűkül bele a helyzetbe, hanem kinéz és túl lát rajta.

A következő így szól: Amikor Jézus együtt van velünk, akkor egyszerre valósítja meg azt, ami nekünk furcsának tűnhet, hogy nagyon istenközpontú és nagyon emberközpontú, és ez a kettő együtt van. Hogy amikor az Istenre figyel, akkor is nagyon velünk van. Amikor éppen valamelyikünkre figyel, akkor is nagyon Istennel van. Ugye, amikor mi csináljuk, sokszor csak úgy többé-kevésbé a Szentlélekkel, akkor állandóan olyan benyomásunk lehet, hogy „Jaj, most nagyon az Istennel vagyok, de azért az embereket utálom még. Jaj, most nagyon a másikkal vagyok, Istenben meg úgy elfelejtkeztem.” Na, most ekkor jól esett éppen így vagy úgy lennünk. A Szentlélek által ez a kettő Jézusban állandóan együtt van, és ezért is lehetséges az, hogy az előző történethez hadd kapcsoljam ezt, hogy amikor ott van az a házasságtörésen ért asszony, akkor akármelyik történetet vesszük, például ezt, az az asszony nem biodíszlet. Nem eszköze vagy tárgya valamiféle nemes cselekvésnek, amit Jézus az Istenre hivatkozva tesz. Erről Jézusnál sosem lehet szó. Ott az ember mindig a középpontban marad úgy, hogy Isten is mindig a középpontban van.

És most már akkor a végéhez elérkeztem, ez pedig az, hogy amikor Jézusnak az önazonosságát látjuk, Jézus úgy az, aki, hogy közben állandóan felülmúlja magát, hogy a Szentlélek ebben segít. Mert amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az ajtó. Én vagyok a jó pásztor. Én vagyok a föltámadás és az élet.” Milyen izgalmas az, hogy Jézus mennyire világosan meg tudja mondani az önazonosságát. És miközben egész döbbenetes, szinte fölháborító volt kétezer évvel ezelőtt, hogy valaki így beszéljen, hogy én vagyok a föltámadás, én vagyok az örök élet, amikor valaki így beszél, közben látjuk azt, hogy ez állandóan nem azt jelenti, hogy énközpontú lenne. Nagyon erős én, énközpontúság nélkül. Én vagyok ez, és közben a Mennyei Atyám van a középpontban, de közben én vagyok ez. Tehát önazonosság és önfelülmúlás kart karba öltve.

S így eljutott az utolsó két ponthoz. Amikor Jézus együttműködik a Szentlélekkel, és a Szentlélek működik benne és általa, akkor ez mindig azt jelenti, hogy Ő egységben van magával és egységben van velünk. És ezt a kettőt együtt csinálja, hogy mindig úgy egy önmagával, hogy ez az egység sosem fosztja őt meg attól, hogy egy lehessen velünk. Például, miközben ő a Messiás, az Isten fia, a megtestesült Isten, aközben egy jót vacsorázik Zakeussal, a bűnös vámossal, és úgy marad egy önmagával, hogy közben egy tud lenni velünk. Milyen sokan vannak, úgy próbálják őrizni az önazonosságukat: „Ez vagyok én.” És emiatt ennek mi az ára? Hogy nagyon sokakat kirekesztenek és kizárnak, hogy azt mondhassák, hogy ez vagyok én. Vagy amikor azt mondják: „Jó, jó, akkor rendben van, akkor egység így-úgy.”, s elidegenednek maguktól. Akkor azt se tudják már megmondani ők kik? Jézusban a Szentlélek által ez a kettő együtt van, egységben van magával és velünk, miközben mondhatnánk azt, hogy a különbség ég és föld.

Záró gondolat, ez pedig így szól: Amikor Jézus a Szentlélekben tesz valamit, akkor mindig azt látjuk, hogy ez nagyon személyes és elképesztően egyetemes. Mert mondhatjuk azt tényleg, hogy olyan, mint Jézus, senki más nem volt. Hát ez aztán biztos, hogy van Jézusunk, és Ő aztán tényleg maga a rendkívüliség, és közben ez a nagyon személyes és egyedi Jézus mennyire egyetemes tudott lenni, mennyire mindenkihez szólt. És ha meg akarjuk kérdezni magunktól, milyen is akkor a Szentlélek? A Szentlélek kihozza belőlünk az egyéniségünket és közben nagyon egyetemessé tesz bennünket.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)