Lk 9,11b-17 - Úrnapja

2022.06.19.

Megosztom
Elküldöm

Mi emberek mit tudunk tenni azért, hogy egy ilyen csoda létrejöhessen?

Olvasmány (Ter 14,18-20)

Amikor Ábrahám győzelmet aratott az ellenség fölött, és seregével visszatért, eléje jött Melkizedek, Sálem királya. Kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Melkizedek megáldotta őt, és így szólt hozzá: „Áldott legyen Ábrahám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. És áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet.” Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből.

Szentlecke (1Kor 11,23-26)

Testvéreim! Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek. Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik! Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az újszövetség kelyhe az én véremben. Valahányszor isztok belőle, tegyétek ezt az én emlékezetemre!” Amikor ugyanis e kenyeret eszitek és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Evangélium (Lk 9,11b-17)

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította. A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott. Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.

Vasárnapi beszéd

Az eucharisztia ünneplésében vagyunk, Krisztus testének és vérének a nagyszerűsége átjárja a szívünket és a gondolatainkat, és a mai evangélium kapcsán szeretnék erről beszélni, mégpedig abból a megközelítésből, ami nagyon hasonló lesz az emmauszi tanítványok története kapcsán elmondottakhoz, vagyis, hogy: Mi emberek mit tudunk tenni azért, hogy egy ilyen csoda létrejöhessen? Hogy van valami, ami a hitünknek bizonyos szempontból a középpontjában van, a centrumában áll, és nem egyszer hivatkozunk erre, mint az élet forrására. És minél inkább azt mondjuk, és minél inkább tisztelettel, imádással és áhítattal vagyunk az Oltáriszentség felé, annál inkább kerülhet árnyékba az, hogy mi a mi lehetőségünk, mi a mi akár felelősségünk, vagy mi az a sok minden, amit mi megtehetünk, és kétezer évvel ezelőtt, amit megtettek azok az emberek ott – és most így mondom, remélem, ez nem botránkoztat meg benneteket –, hogy az a rendezvény ott létrejöhessen. És ezt azért mondom így, mert biztos most nyáron fogunk menni rendezvényekre, és nem egyszer mondjuk jól sikerül egy rendezvény, ott eszünk valami finom kürtőskalácsot, vagy valami sajtos-tejfölös lángost, és akkor azt mondjuk: „Ez egy jó nap volt.” És egyébként fogalmunk sincs, hogy hány embernek mennyi munkája volt abban, hogy mi csak úgy odamentünk, megettük, jóllaktunk, és azt mondtuk, hogy ez egy szép nap volt. Ezért most azokra szeretném a figyelmemet összpontosítani, akik miatt mi este azt mondjuk, hogy ez egy jó nap volt.

Egymás után mondom, és most még arra is jutottam, hogy most már nem is gondolatokat mondok, csak megjegyzéseim lesznek. Azért, hogy ne rémüljetek meg, hogy meddig fogok beszélni. Azt mondja, az első, hogy „A nép megtudta, hogy Jézus itt és itt van és hova ment.” Az jutott eszembe, hogy akkor pletykáltak róla. Mindig, mikor ez megjelenik, hogy pletykálás, jaj, pletykálás, de lehet, hogy a pletykálásnak van egy olyan módja, ami mindenképp nagyon üdvözlendő, mikor Jézusról pletykálunk, hogy „Hallottátok, mi van vele?”

És most egy örömömet is el szeretném itt mondani, hogy azért tényleg a járvány kapcsán történtek jó dolgok, tényleg történtek, például online misék vannak, és ez remek, mert amikor misézés után hazamegyek, bekapcsolom a laptopot, és miséket nézek, és volt olyan, amikor tényleg minden be volt zárva, és én beszéltem, de ti nem voltatok itt, tehát az megterhelő volt nagyon. Úgyhogy nekem kellett valami emberi még, és akkor sokszor hajnalig néztem ezeket a beszédeket, és hát nem volt olyan beszéd, amiben ne találtam volna legalább egy dolgot, amire azt mondtam (A tetszését fejezi ki gesztikulálva – szerk.) Az első megjegyzésnek vége.

Második. Utána mentek, már hogy Jézus után mentek. Ugye ismerjük ezt a mondást, azt mondják: „Jó helyen volt, jó időben.” Hát van ilyen, és ez nagyszerű, de van, hogy valaki jó időben megy jó helyre. Nem ugyanaz a műfaj, és remélem, hogy veletek együtt ezt tudom mondani, hogy nem az történik velünk, hogy jó időben vagyunk jó helyen, (hanem) jó időben mentünk jó helyre. Megdolgozunk azért, hogy aztán azt mondhassuk: „Ha! Hát ez gyönyörű nap volt, nagyszerű este volt, csodálatos lakoma!”

Harmadik megjegyzés. Mennek azok is, akik gyógyulást keresnek. Olyan szép ez, hogy odamennek a gyógyulást keresők, a gyógyulásra vágyók, a betegek. Mivel szeretném ezt egy picit ütköztetni? Ahogy Jézus óvakodik, hogy rögtön kiálljon az emberek elé, és azt mondja: „Én vagyok a Messiás, engem vártatok.” Miért is? Mert lesz vele szemben egy csomó elvárás, rengeteg elvárás. De itt még a tanításának az elején van, a működésének az elején van, és itt nem elvárják tőle, ha ő a Messiás, hanem mennek vágyakozva és keresve és nyitottan és befogadó készen, hogy valami történhessék közöttük. Felejthetetlen, hogy egyszer egy jegyes csoportban beszélgettünk, hogy vannak-e elvárásaitok a társatokkal szemben? Persze mondták, hogy vannak elvárásaink. A következő kérdés így szól Most, ha vannak elvárásaitok, és a társatok már vagy tíz-húsz éve nem felel meg az elvárásaitoknak, akkor mi van? Felejthetetlen nekem, volt egy srác, ő volt a legspontánabb, a leggyorsabban járt az esze, és körülbelül két másodperc után rám nézett, azt mondja: „Akkor azt elengedem.” Már azt az elvárást. Egész más lehetett ez, mondjuk ez a vacsora, úgy, hogy nem azzal ültek oda, hogy „Na, mi a menü?” Hanem, hogy odamentek vágyakozva, nyitottan, keresve valamit.

Negyedik megjegyzés. Ez a vágyakozás, ez a nyitottság, ez nem egyszerűen csak arra vonatkozott, hogy „Gyógyítson meg!”, hanem Jézus felé volt ez a nyitottság és ez a várakozás. Tehát nem csak a gyógyulásra voltak nyitottak, hanem Jézusra. És ez egyáltalán nem mindegy, és tudom, hogy két-három évente ezt az élményemet elmondom nektek. Jött hozzám egyszer egy hölgy, nagyon súlyos krónikus betegségekben szenvedett, de úgy, hogy az olyan életminőségbeli romlást okozott nála, hogy egyikünk se szeretné. És ő évtizedekig élt úgy. És egy alkalommal azt mondja nekem: „Feri, tudod, min rendültem meg a napokban? Éppen nagyon rossz állapotban voltam, bent voltam éppen a kórházban, és én arra gondoltam, én annyira szeretnék meggyógyulni, annyira jó lenne ennek itt már vége lenne, és lehetnék legalább egy kicsit egészséges. És egyszer csak arra gondoltam, hogy jó, hát akkor én ilyenkor imádkozni szoktam. És ahogy elkezdtem imádkozni, na, akkor megrendültem, és azon rendültem meg, hogy egyszer csak fölfedeztem, ha elém állna Jézus, és a következőt kérdezné tőlem <<Mit szeretnél? Meggyógyítalak, és soha többet nem találkozunk. Vagy nem gyógyítalak meg és minden nap találkozunk.>>” Ez a nagybeteg hölgy a következőt mondta: „Feri, én azt akartam volna, hogy gyógyítson meg.” És ezt elmondta nekem azzal a fájdalommal, hogy „Érted ezt, Feri? Hogy ez nekem hogy fáj?!” És ezért nem mindegy, hogy kimegyünk azzal a nyitottsággal, vágyakozással Jézus felé, vagy valami elvárással, hogy ő azt tegye meg, és ha nem, akkor… Megyek tovább.

Ötödik megjegyzés. Ugye ez így egész tűrhető? Mert meleg van, viszont húsz pont. Az ötödik így szól, hogy odament a tizenkettő Jézushoz, és ez a tizenkettő, aztán ugye figyelmeztették Jézust, tehát odament a tizenkettő Jézushoz a saját gondolatával. Nekem ez nagyon tetszik. Hogy milyen demokratikusan működtek, hogy milyen érdekes az, miközben egyértelműen van köztük egy hierarchikus helyzet, hát azért Jézus, na. És mégis milyen természetes volt a tanítványoknak, hogy odamennek Jézushoz, és figyelmeztetik Jézust, hogy „Uram, azért látszik, hogy nagyon benne vagy a tanításban, meg nagyon a gyógyításban, de hát itt azért most már…” Milyen jóleső ez.

És tudjátok, eszembe jutott az, jött egyszer egy hölgy, de felszabadultan, örömmel mondta, azt mondta: „Feri! Tíz éve vagyok házas, taktikát változtattam.” Hát persze ez érdekelt engem, és azt mondja: „Tíz évig arra gondoltam, ha ő az igazi, találja ki. Hát csak ne kelljen már szólni, hát csak megérzi, hát csak fogja tudni, ha ő az igazi. Rájöttem, ha azt akarom, hogy csinálja, szólni kell.” Szerintem ez egy csodálatos felismerés, főképp annak a realitásnak a tükrében, hogy ha szólok se biztos, hogy megcsinálja. Hát így legalább tényleg növeltük az esélyeket. Milyen szép ez, hogy a tanítványok nem úgy vannak, hogy egymás között sutyorognak, azt mondják: „Hát, csak ő a Mester. Most pont mi menjünk oda hozzá, hogy lemenőben van a nap? Látja. Most pont mi mondjuk, hogy ötezer férfi? Tudja.” Természetesen odamentek, és azt mondták: „Hát nézd, uram, nem, nem, nekünk ez most a meglátásunk.” Ez a pillanat és helyzet a történet szempontjából szerintem jelentőségteljes, majd ide még szeretnék csatolni. Következő.

Figyelmeztették. De ez is egy olyan szép dolog, hogy figyelmeztetik Jézust, hogy rászorult vagy nem, ez egy másik kérdés, de hogy nem kritizálták. Ugye, mikor már valami nekünk feszültséget okoz, márpedig itt a tanítványoknak ez okozhatott feszültséget. Mondjuk ott vannak Jézussal tizenhárman, és ott van ötezer férfi, és nincs mit enni. Egy ilyen helyzet okozhat valakiben feszültséget, aki úgy érzi, hogy ő a rendező. És milyen izgalmas, hogy nem nekiálltak: „Uram…!” Mária és Márta történetében, hogy: „Hagyod, hogy egyedül szolgáljak?” Hanem csak úgy figyelmeztetik, hogy „Uram, neked biztos van egy jó ötleted erre.”

Megyek tovább, ez már a hetedik pont, hogy figyelmeztetik Jézust. De mire figyelmeztetik, mi alapján figyelmeztetik? Arra, hogy ők másokra figyelnek. Hát egyáltalán, hogy itt elindul akkor egy folyamat, az azért is van, mert ezek a tanítványok érzékenyek azokra az emberekre, akikkel kapcsolatban azt gondolják, hogy lehet, hogy szükséget szenvednek, vagy szükséget fognak szenvedni, vagy hogy valamire szükségük lesz, hiányozni fog ez nekik. Vagyis a tanítványokban ott van nemcsak egy Jézus felé való nyitottság, érzékenység, hogy én vagyok a tanítvány, hanem nyitottak és érzékenyek azokra, akik ott vannak.

Aztán ide egy megjegyzésem lenne, hogy ugye azt mondja a szentíró, hogy egész nap történik az, hogy Jézus nyitott az emberekre, tanítja őket, együtt imádkoznak, akkor meggyógyítja. El tudom képzelni azt, hogy ezek a tanítványok anélkül, hogy Jézus egész konkrétan mondta volna nekik azt, hogy „Én most gyógyítok, ti figyeljetek a népre!”, hogy a tanítványok bent vannak Jézusnak az erőterében, és azt látják, hogy Jézus ezt csinálja. És ahogyan Jézus figyel ott a betegre, és aztán ott a népre, akkor őrájuk, akik ezt nem értik, akiknek kéne valamit mondani, hogy a tanítványok maguktól ráhangolódnak erre a működésmódra. És azt mondják, hogy egész természetes, hogy mi is elkezdünk valahogy olyan módon cselekedni, vagy egyáltalán érzékenynek lenni, vagy figyelni, ahogy azt a Mestertől láttuk. És milyen szép az, hogy nem csak a Mesterre figyelnek, hanem… Megyek tovább.

Nyolcadik: van bennük együttérzés. Nemcsak figyelnek rájuk, hanem ez azért valahogy érzéseket fog bennük kelteni. És milyen szép, az emmauszi tanítványok történetével találhatunk izgalmas párhuzamokat, meg persze különbséget, és hogy ott is milyen kulcsmomentum az, ahogy a tanítványok azt mondják, hogy „Uram, hát esteledik már. Hát gyere, gyere velünk, mert lemenőben a nap, és akkor mi tudunk együtt vacsorázni.” Hogy megjelenik ugyanez a motívum, és itt nem Jézusra vonatkozik az együttérzés, a gondoskodásnak a szándéka, hanem a népre, a többiekre. Megyek tovább.

És ebben mi is benne van? Az, hogy ezekben a tanítványokban kétségkívül van előrelátás. Hát, de szép ez, hogy azt szoktuk a történet kapcsán mondani, hogy a tanítványoknak semmi mása nem volt, csak volt két hala, meg öt kenyere. Figyelmesek voltak, nyitottak voltak, együttérzők voltak, előrelátók voltak. Nem csak két haluk volt meg öt kenyerük, sokkal több volt minden itt, sokkal több volt, sokkal több minden volt itt, mintsem csak a kettő, meg az öt. Megyek tovább.

De ide akkor még egy megjegyzés, hogy azt is el tudom képzelni, hogy a tanítványokban volt egy olyan gondolat, hogy „De most hogyha itt éhezni fog ez az ötezer ember, most lehet, hogy nem is az a kínos, hogy mi is Jézushoz tartozunk…” Mert hát a szentíró pontosan leírta, hogy saját szándékukból jöttek ki, mondhatjuk azt, hogy az öngondoskodás nyilvánvalóan egy fontos téma, tehát mindenki gondoskodjék magáról. Hanem azt is el tudom képzelni, hogy az is megjelent nekik, hogy ha most itt a tömeg éhezni fog, hogy valahogy akkor Jézus rossz színben fog feltűnni. Hogy nem csak a nép felé van egy együttérzés bennük, hanem talán a Mesterük felé is, hogy nem akarjuk azt, hogy így legyen, és akkor majd zúgolódnak, és pont a Mester ellen. Megyek tovább.

A következő, hogy Jézus ezt a mondatot mondja, hogy „Ti adjatok nekik enni.” Most akkor itt nézzük meg ezt, hogy TI. Mit szoktunk kiemelni? Azt, hogy Jézus csodát tesz, fogja a kenyereket, a halakat és csodát tesz. De hát most látjuk, hogy ennek egy komoly előzménye van. Nemcsak az, hogy a tanítványok hozzák a kenyereket, meg a halakat, hanem az, hogy itt a tanítványoknak van egy ötlete, hogy kellene valamit kezdeni a néppel, hogy ne éhezzenek, az a tanítványoknak itt ötlete. Most mindegy, hogy Jézus már reggel tudta, hogy ezt fogja csinálni. Nem ez az érdekes, hogy ezt tudta vagy nem tudta. Hanem a tanítványokban ott volt a figyelem, az együttérzés, a jó szándék, a jóakarat, és hogy amikor Jézus azt mondja „Na, akkor ti adjatok nekik enni, akkor osszátok szét!” A tanítványok ezt hogyan élhették meg? Úgy, hogy a Mester együttműködik velünk. Hát mi vettünk valamit észre, hát nekünk fontos volt valami, érzékenyek voltunk úgy, mint ő, együttérzők, és mi szóltunk neki, és aztán általunk akkor csinált valamit. Vagyis, hogy mit éltek meg? Azt, hogy a Mester együttműködik velük, az ő egyszerű gondolatukkal, egyszerűen jó szándékukkal, az együttérzésükkel, a figyelmességükkel. Miért is merem azt mondani, hogy ez bent van ebben a történetben? Mert a történetnek az előzménye pontosan az, ha Lukács evangéliumának a kilencedik fejezetét elolvassátok, hogy Jézus hatalmat ad a tanítványoknak, hogy menjenek és gyógyítsanak, és ördögöket űzzenek, és jönnek vissza hatalmas lelkesedéssel, és miután visszaérkeztek, egy kicsit pihennek, és ez a következő történet. Vagyis a tanítványok pont benne vannak abban, hogy úgy kezdenek bevezetődni abba, hogy tanítványok, és hogy Jézus folytatja azt, hogy „Majd én adom nektek, adom és adom, és én fogok veletek együttműködni, mindazzal a kicsinek tűnővel, amit ti adtok.” Megyek tovább.

Következő, hogy „Ti adjatok! Adjatok!” Múlt héten arról beszéltünk, mi a jó irány: A másik ember. De most egy picit akkor ezt részletezzük, mi a jó irány, a másik ember, és az, hogy én szeretnék valamit adni neked, valamit adni neked. Ez olyan egyszerű, hát azt mondjátok, hogy közhelyes, meg unalmas, meg nevetséges, de azért én nem egyszer figyelem azt, hogy ezt a stratégiai döntést, hogy én úgy élek ezen a földön, hogy a másik ember az irány és az, hogy mit vagy hogyan adhatnék neked, hogy ez egy stratégiai döntés is. És ezt a stratégiai döntést nagyon sok keresztény ember nem hozza meg. Márpedig ez alapvetően megjellemzi azt, hogy egyáltalán hogyan állok ebben a világban, hogy egyáltalán mi lesz a szemléletmódom, hogy egyáltalán mire vagyok kész és… Megyek tovább.

A következő, hogy „Adjatok nekik.” Nekik, és ez olyan szép, hát nekik, vagyis mindenkinek. Azt mondja… Az embereket csoportokba ültetik le, de a kenyér mindenkinek jut. Hát ez olyan fölszabadító, hogy nincs az, hogy ott vannak a jók, meg a rosszak, meg ott… Nem mondom tovább.

Következő, hogy „enni”, hogy enni adjatok. Ez olyan szép, mert sokszor miről beszélünk? Arról, hogy ez a történet valamiképpen az Eucharisztia előképe, már valamiképpen az ősegyház, ahogyan már megtöri a kenyeret, és az eucharisztikus közösségben van. Hát ezt a történetet is elkezdi így értelmezni, tehát tulajdonképpen visszafelé menően is már egy előképet lát. Persze ez teljesen rendben van, de azért a magában a történetben miről van szó? Hogy jönnek az emberek a Mesterhez és a tanítványokhoz, akiket nevezhetnénk püspöpöknek. Nem, püspököknek. És mi történik? (Az,) hogy Jézus először is szeretne együtt lenni velük. Nem akart semmit se csinálni. Ugye, amikor kimegy a tanítványokkal, úgy kezdődik a történet, hogy fárasztó napokon vannak túl, mert a küldetésüket teljesítették, és Jézus semmi mást nem akar, csak együtt akar velük lenni. Aztán mikor jön a nép, akkor ugye szívesen fogadja őket. Akkor tehát együtt lenni, akkor tanítja őket, akkor gyógyítja őket, akkor imádkozik értük és velük, és azután pedig enni ad. Hát azért elég széles a kínálat. Hogy mi mindenre érzékeny Jézus, és hogy a tanítványaikat a későbbi püspökök és papok, és most nem ragozom, hogy hát egy milyen világba vezeti be, hogy hát ez valahogy nekünk mind témánk. Lehet, hogy valami elsősorban témánk, vagy valami speciálisan a feladatom, természetesen rendben van. De maga az érzékenység és az, hogy… ez mind ott volt ezen a napon. Hát mondhatta volna Jézus: „Én nem vagyok egy katonai Messiás, most jövök karddal és helyreállítom Isten országát. De ne haragudjatok, hát azért pék se vagyok. Meg tanító sem vagyok. Hát én az Isten Fia vagyok, és hoztam nektek a megváltást.” Megyek tovább.

Következő, hogy mit mondanak a tanítványok? Azt mondják, hogy „Hát, nekünk van öt kenyér, két hal. De hát mi az ennyinek? Akkor most el kellene mennünk, és akkor úgy venni kéne.” Mi ezt meg szoktuk mosolyogni, nem? Hogy ott mennek, toporognak, és kicsit az ügyetlen gondolataikat előadják. De szeretném máshonnan látni, mert ezek a tanítványok odamennek, most az érzékenység részéről már beszéltem. De mi a másik része? Hogy ők előállnak egy tervvel. Nekik terveik vannak. A maguk módján, amit ők ki tudnak sütni, azt ők kisütik, és kitalálják, hogy ezünk van, ezt lehetne csinálni, ha ez nem elég, akkor majd azt fogjuk csinálni. Én ezt nagyon nagyra tartom. Nagyon is nagyra, mert Jézus aztán ehhez tud kapcsolódni, és az nem csak az öt kenyér, meg a két hal, hanem nekik van egy ötletük, és van egy tervük, és van egy gondolatuk, és akarnak valamit csinálni. Jézus ehhez is kapcsolódik, nemcsak elveszi a kenyeret, meg a halat, és csinál egy csodát.

Na most! A következő gondolat, és elmondom az örömhírnek ezt a sajátos részét, tizenötödik. Hogy azt mondja a Szentíró… Hát ez a mai nap. Tudjátok, lehet, hogy azért az van, hogy mi papok pedagógus forma életet élünk, és június közepén. (Mutatja, hogy már nem „százas” – szerk.) Szóval ebből már nem jön ki a száz százalék. Ilyenkor szokták pedagógusok mondani, hogy „Most már gyereket nem akarok látni.” És ők már így vannak vele. Jó, megyek tovább.

Azt mondja: tehát úgy is tettek. Már, hogy Jézus azt mondja, hogy akkor ti telepítsétek őket le, és úgy is tettek. Ez milyen szép, hogy ez az a motívum, ami így hangzik el a Szentírásban egyébként, hogy „A te szavadra kivetem a hálót.” Mert amikor Jézus azt mondja: „Ültessétek őket le ötvenesével, ötvenes csoportokba!” A történet alapján nem derül ki, hogy Jézus részletesen elmondta volna, és akkor ez lesz, és azt mondja, mondjátok meg nekik, hanem annyi, hogy odamennek az emberekhez, és azt mondják: „A Mester azt üzeni, hogy üljetek le ötvenesével!” És nem egy káosz lesz, hogy „Miért pont ötvenesével? Vele én nem akarok egy csoportban lenni.” Hát nem így szokott lenni? Elmegyünk valahova, és azt mondja: „Micsoda? Majd pont ötvenes! Ki mondta azt, hogy ötvenesével? Pont, amikor megy le a nap, most üljünk le idegenekkel, ötvenesével?”

Hadd mondjak el egy élményt. Meghívtak engem messze-messze előadást tartani az USA-ban. És az volt, hogy hát közben vasárnap is lett, és én vasárnap reggel fölvettem a kis cipőmet, és jó, ruha is volt rajtam, és elmentem misére, és akkor persze soha életemben nem voltam abban a templomban misén, és azon a misén történt az, hogy a Miatyánkhoz értünk, és ott a pap állt az oltárnál, és akkor „Az Úr legyen veletek… Béküljetek ki szívből egymással, vagy köszöntsétek egymást a béke jelével!” És az történt, hogy ott a közelállókkal kezet fogott ő, de utána mindenki elkezdett mindenkinek integetni. És nekem is integettek. Hát én ott egy idegen valaki voltam, ott álltam hátul, hát mit tudom én, hogy van ez, és egymás után, aki hátrafordult, az mind… Engem mindenki látott. És ahogy hátrafordult, és mind integetett nekem, ez nekem olyan jól esett. És látjátok, most a Covid miatt az volt, hogy ne fogjunk egymással kezet, itt integetek nektek hevesen, látom, hogy nem integettek. Nem kell integetni, mert énnekem ez egy jó érzés, és ez van benne, és tudom, hogy nem, a misén nem integetünk, nem nevetünk, nem integetünk, csak sírunk, szenvedünk. Rendben. Szóval ez az élmény mögötte nem valami ilyen öncélú szabályszegés. De tudjátok, hogy ezt a történetet így ezért nem is mondtam volna el, hanem azért akartam elkezdeni, mert pont most, két héttel ezelőtt jött egy házaspár, azt mondják: „Feri, mi az USA-ban élünk. És mi, hát mikor 6 óra van, akkor nekünk dél van, és mi leülünk. De mi kiöltözünk Feri. Kinyitjuk a laptopot, kiöltözünk, ott ülünk a férjemmel, és ott ülünk, és amikor te a Miatyánknál integetsz, mi is integetünk neked.” Szóval ez a történet így történet, hogy mikor Jézus azt mondja: „Ültessétek le őket ötvenesével, úgy, ahogy éppen vannak!” Micsoda? És közben, hogy: „Jó, hát a te szavadra kivetem a hálót. A te szavadra, akkor üljünk le ötvenesével. Jó, nem ismerek senkit, na és aztán?” Hogy ebből tudnak nagyszerű dolgok kikerekedni. Gyerünk! Itt egy picit lelassítottam, értem.

Következő, hogy ötvenes csoportokba. Jó, ezt már tulajdonképpen kiveséztem. Gyerünk!

A tanítványainak adja, hogy a tanítványok adják tovább. Hát ez is nagyon szép, mégpedig azért, mert szinte minden nap föltehetjük ezt a kérdést, hogy „Mi az, amit én kaptam, amit kifejezetten Jézustól kaptam, de nem az enyém, csak nálam van, és valakinek vagy valakiknek szükséges odaadni?” Szinte minden nap föltehetnénk ezt a kérdést: „Mit kaptam Jézustól, ami csak nálam van…?” Megyek tovább.

Azt mondja: „És akkor ők szétosztották.” Megint csak egy röpke élményem, mikor még a kilencvenes évek legelején ruhát osztunk, de ugye nyilván akkor úgy van, először német adományokat osztottunk, mert az volt. És aztán akkor valahogy beindult ez, hogy mi is tudunk magyarok adni ruhát, és akkor saját erőforrásból meg lehet oldani. Igen ám, de a kezdeti időkben az történt, hogy nagyon sokan az adományadást valahogy a kukázásnak egy sajátos formájaként tekintették, tehát olyan dolgokat adtak oda, hogy az ember így dobta ki a kukába. És akkor emlékszem, hogy próbáltuk ezt megfogalmazni a barátainkkal, hogy mi lenne az az üzenet, hogy „Az jó, hogy te adományozol, de ne a szemetet add oda, mert…” Hanem tényleg. És akkor emlékszem, hogy kikristályosodott egy ilyen fajta mondat, hogy „Olyat adományozz, amit te is odaadnál a gyerekednek, az anyádnak vagy a házastársadnak. Jó szívvel odaadnád, hogy vegye föl, olyat adjál.” És ezért ebben a történetben is olyan szépnek látom ezt, hogy: „És akkor szétosztották.” De nem akármit. Jó, hát amit én már meguntam, meg nem kell nekem. Jó. Utolsó két pont.

Jóllaktak. Hát, azért ez jólesik. Hát jólesik, jóllaktak. És ide meg azt szeretném fűzni, most megint egy picit a Covidra hadd tegyek utalást, hogy mondjuk lemenőben van a Nap, messze vannak a falvak és a tanyák. Mondjuk azért ez egy nem könnyű helyzet. Az ember számtalanszor nagyon nehéz helyzetekben tudja magát találni, és főleg, ha már nagyon sok problémám van, nagyon beborult az ég, nagyon sötétedik már idebent vagy odakint, akkor nem egyszer úgy tűnik föl, hogy „Jó, most az a két kenyér, amit most adok neki, az ugyan már, most mit old meg? Mit old meg? Hát van neki annyi problémája, most a két kenyér megold valamit? Vagy hogy én adom a két kenyeret, most annak mi értelme van?” És olyan érdekes tapasztalat volt ez. A Covid alatt sokan kérdezték tőlem: „Most mit lehet csinálni?” És mondtam, hogy nagyon egyszerű dolgokat. Cselekedjél a biztonságérzetedért, hogy az nagyon fontos, hogy te biztonságban tudd érezni magad, és összesen két szabály van. Az egyik, hogy ne ártson neked, a másik, ne ártson másoknak. Ez a két szabály, és az összes többit nagyon érdemes csinálni. És akkor emlékszem még volt, hogy ilyet is mondtam, hogy hát mondjuk egy légző gyakorlat nagyon hasznos tud lenni. És erre nem egyszer kaptam ilyen megjegyzést, hogy „Micsoda? Egy halálos világjárvány van… Négyig számolva szívjam be a levegőt, meg tartsam be, hát eszednél vagy?! Vagy ez most megoldja a világjárványt, hogy én hogy fogok lélegezni?” És akkor hát nem egyszer szükséges volt mondani, hogy nem, egyáltalán nem oldja meg a világjárványt. A te nagy problémáidat, azt, hogy te hogy lélegzel? Egyáltalán nem oldja meg. Azt, hogy te hogy lélegzel, az azt oldja meg, hogy te a képességeid birtokában fogsz maradni, és ezért pont meg fogsz tudni tenni mindent, amit neked érdemes megtenni. Pont úgy, mint a mai történetben. Nem, nem fogja megoldani a világjárványt és a háborút sem fogja megoldani, de azt megoldja, hogy te cselekvőképes, kreatív, életképes legyél, és meg tudd tenni, amire képes vagy. Azt oldja meg, és azt bőven elég, ha megoldja. Ezt nevezem jóllakásnak.

És akkor a záró gondolat, záró történet így szól, hogy a maradékot összeszedték. Most megint, hát ismerve magunkat, most, ha ezt úgy mi magyarok okosba csináltuk volna, ez a történet szerintem valahogy úgy fejeződött (volna) be: „És pontosan annyi kenyér és hal volt, amennyire a népnek szüksége volt. A tanítványok körbementek, és mindenki jóllakott.” Zárójel: azért, mert a maradékot… (Dugja a zsebeibe. – szerk.) Szerintem ez lenne a mi változatunk, ez az „okosba, kenyérszaporítás okosba”, de itt nem ez történik. Ott van a maradék, mikor késő este van, biztos másnapra is el lehetne tenni. Tessék, ők adták, adjuk. Holnap majd lesz egy holnapi nap.

És akkor a záró mondat így szól, hogy ahogy ott a nép a maradékot visszaadja és odaadja, hogy ebben azért az is benne van, hogy ez tényleg egy jó nap volt. És hogy ez a jó nap annyira fölülmúlta azt, hogy gondoltuk, hát nyitottak voltunk, vágyakoztunk, meg minden, de azért ez egy nagyon jó nap volt. És valahogy most van bennünk annyi bizalom és remény, hogy a következő napunk is Jézussal lesz. Ezért nyugodtan azt a maradék halat meg kenyeret nyugodtan odaadhatjuk, mert a következő nap is egy kalandosan izgalmas és szép nap lesz. Már alig várom, hogy följöjjön a nap.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)