Lk 9,51-62 - Évközi 13. vasárnap

„Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek.”

Olvasmány (1Kir 19,16b.19-21)

Illés próféta élete vége felé parancsot kapott az Úrtól: „Kend fel magad helyett prófétává Elizeust, Safát fiát (Ábel-Melochából). Akkor elment Illés, találkozott Safát fiával, Elizeussal. Éppen szántott, tizenkét pár ökör haladt előtte, maga pedig a tizenkettedik pár mögött haladt. Illés odament hozzá és rávetette köntösét. Elizeus otthagyta az ökröket, Illés után szaladt, és így szólt: „Engedd, hadd adjak előbb búcsúcsókot apámnak meg anyámnak, aztán követlek.” Ő azt mondta neki: „Menj csak, de térj vissza! És ne feledd, hogy milyen feladattal bíztalak meg téged!” Azzal Elizeus elment, fogta a pár ökröt, feláldozta, majd az ökrök ekéjének fáján megfőzte a húst, és odaadta az embereknek, hogy megegyék. Azután elindult, Illés nyomába szegődött, és szolgája lett.

Szentlecke (Gal 5,1.13-18)

Testvéreim! A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak titeket. Testvéreim, a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” De ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást. Kérlek tehát benneteket, hogy lélek szerint éljetek, s akkor nem teljesítitek a test kívánságait. A test ugyanis a lélek ellen tusakodik, a lélek meg a test ellen. Ellentétben állnak egymással, s így nem azt teszitek, amit szeretnétek. Vezessen benneteket a (Szent)lélek, akkor nem vagytok alávetve a törvénynek.

Evangélium (Lk 9,51-62)

Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, betértek a szamaritánusok egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De azok nem fogadták be Jézust, mert Jeruzsálembe tartott. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: „Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?” De ő hozzájuk fordult és megfeddte őket: „Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” Ezután másik faluba mentek. Történt pedig, hogy útközben valaki így szólt hozzá: „Követlek, bárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókának van odúja, az ég madarainak fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Egy másikat Jézus szólított fel: „Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat – mondta neki –, te pedig menj, és hirdesd az Isten országát.” Egy harmadik ezt mondta neki: „Uram, követlek téged, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.”

Vasárnapi beszéd

„Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek.”, nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, és azután pedig a mai történetnek a második részében azok, akik a lelkesen mondják, hogy „Megyünk Uram, követlek téged.”, a válaszban akár így is mondhatnánk, hogy Jézus valami ilyesmit mond nekik, hogy „Hát nem is tudjátok, hogy ez mivel jár együtt. Talán el sem tudjátok képzelni, hogy akkor ennek mi a következménye.” Erről szeretnék ma beszélni, a kinyilatkoztatásnak arról a részéről, amikor Jézus elénk áll, és azt mondja: „Azt hiszem, nem tudjátok pontosan, hogy milyen lélek lakik bennetek. És lehet, hogy azt se tudjátok pontosan, hogy a másik emberben milyen lélek lakik, és az is elképzelhető, hogy azt se tudjátok, hogy bennem milyen lélek lakik.” Erről szeretnék beszélni, és hogyha most még ezt sűríteném, akkor ezt a két szót akarnám még élesebbé tenni, hogy „nem tudjátok”. Mit kezdjünk a kinyilatkoztatásnak azzal az üzenetével, hogy Jézus azt mondja, hogy „nem tudjátok”, hogy ez milyen nagyszerű örömhírré válhat bennünk, és milyen áldott következményei lehetnek?

Mondom egymás után az első: Hogyha ezt komolyan vesszük, hogy Jézus azt mondja „De hát nem tudjátok…”, akkor ez egyrészt az emberek felé valamiféle, mondjuk szerénységre indíthat bennünket, és egy nagy mellénnyel odaállnánk, hogy mi tudjuk. Jó, nem tudjuk. A másik pedig, hogy Isten felé pedig egyfajta alázatra, alázatosságra (indíthat). És önmagában az, hogy komolyan veszem, hogy Jézus azt mondja nekünk, hogy „nem tudjátok”, ez milyen csodálatosan meghatározza azt az alapállást, ahogy egyáltalán viszonyt akarunk kialakítani egy másik emberrel vagy Istennel. Egyik esetben szerénység, a másik esetben alázat. És mindez következik abból, hogy komolyan vettük, hogy „nem tudjátok”.

A második így szól: Ha nem tudjátok, jó, hogyha ebből valamiféle kíváncsiság fog fakadni. Tudom én ezt unos-untalan mondom. Például még így is, hogy szeretem hozzátenni, gyermeki kíváncsiság. A gyermeki kíváncsiságban az van, hogy bármi kiderülhet ezután. Akármennyi élettapasztalatom és tudásom van, megengedem neked, Istennek és az életnek, hogy most valami olyasmit értsek meg, valami olyasmit tudjak, amit bizonyos szempontból eddig egyáltalán nem tudtam és nem értettem. Vagyis, hogy a gyermeki kíváncsiságból adódóan valamiféle kalandra vagyok meghívva, hogy olyasmi is megérthető és átélhető legyen, ami eddig egyáltalán nem volt számomra elérhető. Miért tartom izgalmasnak ezt a gyermeki kíváncsiságot, aminek a hátterében ott van, hogy azért, mert hát még nem tudom? Azért, mert nem egyszer éppen a gyermeki kíváncsiság az, ami a kapcsolatban, amiben a megismerési folyamat zajlik, éppenséggel segít és föltárhatóvá, megérthetővé, élményszerűvé tesz valamit.

Hát nem úgy van, mikor egy találkozásban vagyunk, és én pusztán már azzal, hogy valakire nézek, hogy „Jól van, mondhatsz akármit.” Hát ott mi fog föltárulni számomra? De amikor a másik ember egy kicsit se fenyegető gyermeki kíváncsisággal találkozik, nem az történik, hogy sokkal több esélyem és lehetőségem lesz arra, hogy valamit megértsek és valami föltáruljon számomra?

Harmadik. Nyitottság. „Hát, ha nem tudod, akkor azért jó, jó…” Hát, elég okosan járok el, ha elég nyitottá teszem magam. Most egy megrendítő történetet mondanék. Emlékszem, mikor még 21 éves voltam, 22, és levelező tagozaton jártam a teológiára, és hallatlanul élveztem ezt, és úgy próbáltam szivacsként begyűjteni. Emlékszem, hogy hát én ott voltam huszonegy éves és hetven éves hallgatók is voltak. De a drámaiság az, hogy volt egy hétvégi oktatási két nap, és ezen az oktatási két napon az egyik idős hallgató meghalt. Ott, ott közöttünk és ott előttünk, ott az órán. Annyira felejthetetlen számomra az a megrendültség, hogy ott ültünk, és az jutott eszembe, hogy szokták ezt mondani, hogy mondjuk, ha egy pap a szószéken hal meg, az szép halál. Az orvos éppen gyógyítás közben távozik; tisztességes. Úgy arra gondoltam, hogyha egy idős ember tanulás közben megy el, hát azért az már valami. És akárhányszor gondolok erre az idős bácsira, sosem csak azzal a fájdalommal, meg megrendültséggel, hogy ott egyszer csak abbahagytuk a tanulást, meg az oktatást, és bementünk a kápolnába, és ott imádkoztunk ezért a valakiért, mert egyértelmű volt, hogy most ez a dolgunk. Szóval, hogy bennem nemcsak a megrendültséggel él ez az idős bácsi, hanem úgy, hogy „szép halál”.

A harmadik így szól: Hogyha nem tudjuk, és ezt komolyan vesszük, akkor ez azt is jelenti, hogy hajlandó vagyok önmagamra rákérdezni, és a saját tudásomat és a szó legjobb értelmében megkérdőjelezni. Miért hasznos ez? Azért, mert emlékszem, hogy mikor tanultam erről a megismerési folyamatról, tanultam egy ilyet, hogy az ember egy olyan lény, aki arra van többek között kitalálva, hogy egyetlen tapasztalatból életre szóló következtetéseket vonjon le. És a példa az volt, ha valaki eszik egy kis gyilkos galócát, és sikerül túlélnie, érdemes neki még egyszer nem megpróbálni. Tehát, hogy az ember egy olyan lény, aki arra van kitalálva, hogy egyetlen tapasztalat is elég legyen ahhoz, hogy többet már ne próbálkozzék. Igen ám, a gyilkos galócával lehet, hogy így van. Egymással vagy Istennel talán kevésbé. És az lehetséges, hogy valakivel kapcsolatban, vagy egyáltalán egy másik emberrel kapcsolatban voltak rossz tapasztalataim, de milyen nagyszerű dolog, ha tudom azt, hogy lehet, hogy most zárttá tehetem magam, és… De te nem egy gyilkos galóca vagy. Úgyhogy nyugodtan fölülbírálhatom ezt az egy tapasztalatból egy életre szóló következtetést levonni képes emberi természetemet.

A következő így szól, hogy akkor viszont ebben az is benne van, hogy az a tudás, amit viszont valahogy megszereztem, vagy egyáltalán megszületett, azért azt nyugodtan megbecsülhetem. Hát milyen nagyszerű, ha meg valamire azt mondhatom, hogy tudom.

Sokat tanultam, tudom, emlegettem már, egy Reinhard Krüger nevű német pszichoterapeuta, pszichodramatista, pszichiáter, minden pszich…, és ő ezeket gyűjtötte. Emlékszem, hogy micsoda… Hetvenvalahány évesen ő Németországból jön Magyarországra, és szenvedéllyel tanít, jobban bírja, mint mi. Jött egy alkalommal, jött négy hónap múlva, és ott az egyik társunk azt mondja neki, hogy „Hát, ne haragudjon, de a tankönyvében, ami egy 400 oldal…, nincs is sorköz, hogy én úgy emlékszem, hogy egy kicsit másképp írta.” Erre ez a hetvenéves ember a következőt mondta, de a szó legtermészetesebb módján: „Elavult.” Hát egyszerűen döbbenetesnek tartom, hogy valakinek az egész életműve, hogy elképesztő precizitással megfogalmazva leírja, hogy mi hogy van, és négy hónap múlva képes azt mondani: „Már többet tudunk.” És hogy ebben mind a két dolgot szépnek találtam, azt, hogy mennyire nagyra tartotta azt a tudást, ami volt neki, és hogy mennyire egy másodperc alatt el tudta engedni, ha az lett a benyomása, hogy ezt most már jobban is lehet tudni.

Következő. Akkor ebből az is adódhat, hogy megbecsülhetjük a szakértőket. Nem csak a szakértelmet, hanem a szakértőket. Jézus azt mondja: „Hát, ti ezt nem jól tudjátok.”, akkor odanézek Jézusra, és tudom, hogy Ő viszont egy szakértő. Hát akkor van kitől tanulni, mert Ő egészen biztos, hogy jobban tudja, mint én.

Következő. Akkor ebből az is fakad, ha komolyan veszem, hogy nem tudom, hogy szabad kérdezni. Nem egyszer a családban kialakul egy szemléletmód, ami így szól: „Aki kérdez, buta. Miért nem tudod?” És mennyivel, mennyivel másabb, amikor azt mondjuk, ha valaki kérdez, az azt jelenti, hogy vágyakozik a tudás után, és fontos neki valami és valaki, annak a szabadsága, hogy lehet kérdezni.

Hallottam egyszer egy anekdotát, nagy tudományos konferenciák, és van ott egy magyar tudós. És arról volt híres, hogy egymás után voltak az előadások, és ő mindig kérdezett. Sokszor már bosszantó volt, hogy mit kell neki állandóan kérdeznie. Az előadók meg persze mindig szakértőként válaszoltak. És amikor ő már öt-hatot kérdezett, és öt-hat ember válaszolt, akkor sokszor azt mondta: „Ha megengedik, kérnék öt percet, valamit mondanék.”, és fölment akkor mondjuk a szószékhez, és elmondta, hogy azok, akik válaszoltak, mit nem értettek még meg elég jól. De ennek az előzménye az volt, hogy ő hat embertől hatot kérdezett.

És idekapcsolnám a következőt. Ha a kinyilatkoztatás része, hogy nem tudjuk, akkor milyen nagyszerű dolog az, hogy akkor merhetünk tévedni, akkor szabad tévedni, akkor szabad nem jól tudni. Felejthetetlen nekem az a valaki, aki azt mondta, hogy „De hát ha nem tudom, abból baj is lehet.” És ő azt mondta, ez a tanár pontosan így van: „Ezért az a dolgunk, hogyha nem tudtuk és baj lett belőle, az életünk hátralévő részén úgy már ne rontsuk el.”

Következő. Akkor ebből az is következik, hogy nekem szükségem van rád. A szónak abban az értelmében is, hát ha nem tudom, te egy szamariai vagy, hát akkor én nem tudom. Hát akkor kénytelen leszek téged megkérdezni. A kénytelen alatt ezt így jónak tartom. Akkor muszáj lesz kapcsolatban lennem veled, mert nagyon sok mindent én nem tudhatok, azt te tudod. Hát milyen nagyszerű, mikor a férfi azt mondja: „Egész biztos egy csomó mindent nem tudok, tehát megkérdezem a feleségem.” Nem arról, hogy melyik boltban lehet olcsóbban kapni, hanem arról, hogy „Tulajdonképpen mit gondoltál? Milyen érzéseid támadtak? Mihez van kedved? Na, hát, én ezt honnan tudhatnám? Hát lehetnek hipotéziseim, egyébként meg nem tudom.” Hát de nagyszerű ez, hogy úgy élek valakivel, hogy azt mondom: „Mit tudom én?” Hát akkor máris egész napos beszélgetési lehetőségek nyílnak. Hogyan tudnék unatkozni valakivel, akivel kapcsolatban, fogalmam sincs, hogy éppen most mi van.

A következő így szól: Akkor az is biztos, hogy tudhatnám jobban, tudhatnám átfogóbban, elmélyültebben. És rengeteg mindent hozhatnánk ide, hogy tudhatnám jobban is. Ebben a konkrét történetben elég szíven ütő az, hogy itt vannak a tanítványok, szállást akarnak készíteni maguknak, meg a mesternek. A szamaritánusok – leegyszerűsítem – miért nem adnak szállást valakiknek, akik mennek Jeruzsálembe a kultuszt gyakorolni? Azért, mert vallási és kulturális ellentétek feszülnek közöttük. És amikor a tanítványok azt mondják „Na, akkor majd leküldjük azt a villámot, aztán szétcsapja őket.” Ezt milyen alapon mondják? Vallási és kulturális megfontolásokra hivatkozva. Hát ez most nem megrendítő, hogy valakik fölháborodnak azon, hogy vallási és kulturális okoknál fogva nem kaptak szállást? Majd pedig erre az a válaszuk, hogy odamennek Jézushoz, aki nem akárki, és elővezetik ezt az ötletet, hogy „Akkor mi pedig vallási és kulturális megfontolásokból kinyírjuk őket.” Hát szerintem ez beletartozik abba a körbe, hogy tudhatták volna egy kicsit jobban, egy kicsit valahogy árnyaltabban, úgy összefüggéseiben, úgy magukra is rácsodálkozva, úgy látva ezt-azt, most ezt megint nem mondom tovább. Nem megrendítő az a magabiztosság, hogy odaállhattak Jézus elé, hogy „Nekünk van igazunk. Mégiscsak nem akárkinek akartuk mi a szállást, Jézusnak. Akkor tehát…!” És ha szabad így mondanom, elejétől a végéig az egész egy őrület volt, miközben őnekik az volt a meggyőződésük.

Következő, ez így szól: Hát, ha Jézus azt mondja: „Ezt nem tudjátok.”, akkor ebben azért az is benne van, hogy van, amit sose fogunk tudni. Ameddig itt, ezen a földön élünk, azért, mert az embernek olyan rettenetes sok korlátja van, hogy egyszerűen azért nem tudható, mert annyira végesek vagyunk, annyira korlátoltak vagyunk. Ezért nem tudható.

Következő. Ide még hadd kapcsoljam, hogy amikor elismerem, hogy egy csomó mindent azért nem érthetek és nem tudhatok, egyszerűen azért, mert annyira korlátolt vagyok, hogy van, amit azért nem tudhatok, mert még nem tartok ott. Biztos van az életetekben sok ilyen élmény, hogy az a jelenség vagy az a tapasztalat, vagy az a tudás ott volt, de az egész személyiségem nem volt még kész arra, hogy arra a fölismerésre eljussak, vagy arra a következtetésre megérjek. Ezért amikor a kapcsolatokban egyszer csak valamit megértek, akkor az nem egyszerűen csak valami tudás, vagy információ, hanem annak a hátterében van egy személy, aki ha nem elég érett, az a tudás számára fölfoghatatlan, befogadhatatlan és megérthetetlen. Ezért amire igazán tehetjük a súlypontot akkor, amikor Jézus ezt mondja „De hát nem tudjátok.”, az nem pusztán csak az a tudás, amiről esetleg itt szó van, hanem a tudó, vagyis az ember, aki minél érettebbé lesz, így is mondhatnám, a hite minél elmélyültebbé válik, annál több mindent fog megérteni. Ezért van az a tudás, amit most azért nem értek, mert még nem vagyok elég érett rá.

A következő így szól: Van az, amire így mondhatjuk, hogy misztérium. Vagyis az Istenre vonatkozó hiányai annak, hogy egyáltalán mit tudhatok és mit nem tudhatok. És akkor, hát nyilván emögött az van, hogy azért nem tudhatom, mert Ő sokkal nagyobb nálam, sokkal több, mint én, föltárja magát nekem, sok mindent megértek és megtudok, de azért Ő Isten, én meg ember, jöjjön az alázat.

És innen következik a következő gondolat, hogy miközben ez így van, milyen nagyszerű, hogy Istennel és egymással kapcsolatban lehetünk, hogy nem kell mindent érteni, nem kell mindent tudni. És hogyan érdemes kapcsolatban lenni, ha megértettük, hogy Jézus azt mondja, hogy „nem tudjátok”? Pontosan úgy, ahogy válaszol az apostoloknak. Azt mondja: „Miután nem tudjátok, elmondom nektek, hogy ezután is rengeteg mindent nem fogtok tudni még a családon belül se egymásról, nemhogy idegenekről. Az Emberfia azért jött, hogy mások életét megmentse. Ezért legyen bennetek az a szemléletmód, hogy nem tudjátok, de egy valami biztos, legyetek úgy kapcsolatban a másikkal, hogy az szolgálja az ő életét.” Ez viszont akkor tudható.

A következő így szól, hogy persze, nem tudom, de lehet élményem és lehet tapasztalatom. És milyen nagyszerű az, hogy Istennel és egymással olyan csodálatos élményeink lehetnek, miközben annak a mélységét és mindenféle ága-bogát sose fogjuk megérteni, sose fogjuk tudni. És ebből mi következik? Hogy az élmény nyomán bárkiért, természetesen beleértve Istent is, lehetünk nagyon hálásak. Milyen nagyszerű, azt mondom: „Nem tudom, de olyan jó volt együtt. Hogy ez hogy történt? Nem tudom. Hogy ez miért történhetett meg? Fogalmam sincs. Annyira hálás vagyok, hogy ez így történt.”

Most már itt a vége felé két utolsó gondolat. Miközben nem tudom, azért még cselekedhetek érted, vagy cselekedhetünk együtt. Lehet, hogy ti is láttátok azokat a képeket, egy amerikai sportoló most a vizes vb-n a gyakorlata után elájult. Döbbenetes képek, ahogy látszik, hogy tehetetlenül süllyed le a vízbe. És csak az összefüggés miatt egy-két mondat, hogy bejárta ez a világsajtót, hogy ott vannak, most így mondom egyszerűen, az úszómesterek, a biztonsági szolgálat, az a dolguk, ha ilyen van, akkor ugorjanak a vízbe, mentsék meg az embert. De nem ugrottak be a vízbe. Ott van ennek a hölgynek az edzője, üvölt nekik, hogy segítsenek. Mi derült ki? Az derült ki, hogy a megbízott személyek, akiknek az életmentés a dolga, azért nem ugrottak be, mert van egy olyan szabály, hogy ők csak akkor ugorhatnak be, ha a bíró, aki felügyeli a rendszer helyes működését, engedélyt ad nekik arra, hogy beugorhatnak és megmenthetik az életét. És mi történik? Az edző beugrik a vízbe úgy, ahogy van, ruhástul, és kimenti a tanítványát. Hát milyen nagyszerű, először is most érti, meg nem érti, meg hallja, meg nem hallja, meg mi a szabály, meg mi a törvény, meg most akkor lehet, hogy levonnak 0,5 pontot, mert elsüllyedt… Hát meg fog halni! Szóval lehet, hogy az a tudás, mikor azt látod, hogy bajban van, az már elég. Az már elég. Mert Jézus azt mondja: „Ezzel a tudással menjetek, mentsétek meg!”

Záró gondolat. A záró gondolat pedig így szól: Magamat és a másikat és Istent is beleértve tudhatjuk azt, hogy személyek vagyunk. Ami alatt azt értem, hogy van hajlamunk arra, hogy minél inkább azt gondoljuk „Én értelek téged, és megismertelek, és megértettelek, és te nekem már… na jól van.” Hogy a tudás nyomán egyre inkább már csak használjam a másik embert, hogy kihasználjam a tudásom nyomán, hogy eszközzé legyen az én tudásom nyomán a másik ember, akit akár manipulálni is manipulálhatok, éppen az ismeretek és a tudás nyomán, hogy ez milyen elviselhetetlenül szörnyű. És milyen gyönyörű, hogy amikor Jézus azt mondja: „Egyrészt annyi mondanivalóm volna még nektek, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Másrészt pedig azt mondja a szentíró: Jézus pontosan tudta, mi lakik az emberben. Nem szorult rá, hogy fölvilágosítsa őt bárki is, hogy az ember ki és mi. És milyen megdöbbentő, hogy Jézus, aki rendelkezett azzal a tudással, amivel ugye mi sosem fogunk, hogy Ő kérdezett bennünket. Minden egyes találkozás szinte azzal kezdődik, hogy minket kérdez. Jézus kérdez bennünket. Sosem tekintett bennünket valami cél és az Isten nagy terve eszközének, és sosem manipulált bennünket, sosem használt ki minket. Milyen döbbenetes ez, hogy van valaki, aki annyit tud, amit mi sose tudunk, hogy ő mennyit tud, az se fölfogható számunkra, hogy ő mennyit tud, és hogy ő ezzel a tudásával hogyan él. Ez tulajdonképpen már egy következő beszéd témája lehetne, hogy Jézus mennyivel többet tud, és mennyire emberszámba vesz bennünket.

Záró mondat, ez már a záró zárója. Csak azért, hogy július-augusztusban nem lesz online közvetítés, július-augusztus. Legközelebb online közvetítés szeptemberben lesz. Köszönöm.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)