Lk 10,38-42 - Évközi 16. vasárnap

2022.07.17.

Megosztom
Elküldöm

„Mária a jobbik részt választotta, nem is veszíti el soha.”

Olvasmány (Ter 18,1-10a)

Egy alkalommal az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terebintjénél, amikor az a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, hogy sietve készítse el. Majd tejet és vajat hozott, meghozta az elkészített borjút is, és eléjük tette. Míg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz.”

Szentlecke (Kol 1,24-28)

Testvéreim! Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára. Ennek lettem a szolgája abból az Istentől értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: Azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek. Őt hirdetjük, amikor intünk és a teljes bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Lk 10,38-42)

Abban az időben: Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –,nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”

Vasárnapi beszéd

Mária a jobbik részt választotta, nem is veszíti el soha.” Mert ez az, ami igazán szükséges, vagy az egyetlen, ami szükséges. Erről szeretnék most beszélni, a jobbik részről. De azt is hallottuk, hogy a Jobbik résznek vannak különböző jegyei. Ezek a jegyek, hogy a jobbik rész a választás valamiféle döntés révén lesz Máriáé, és a jobbik résznek az is adottsága és tulajdonsága, hogy valamiféle örök érvényűség, elveszíthetetlenség jellemzi és kapcsolódik hozzá, és közben pedig valami olyan, amire azt mondhatjuk, hogy az igazán szükséges, szinte az egyetlen, ami igazán szükséges. Hát ilyen összefüggésben szeretnék erről beszélni, hogy mit is jelenthet ez nekünk, persze az evangélium kapcsán, hogy a jobbik rész. Öt gondolatot szeretnék hozni, így is mondhatnám, hogy variációk egy témára, de aztán ez három gondolat, hogy mi annak a belső tartalma, és végül egy lezáró gondolat.

Na most akkor az első így szól: Mi az, ami igazán szükséges a jobbik rész…? A válasz… Nem mondom végig az egészet. Az első így szól, hogy mindaz, amit én adok, nem az, amit én kapok, mert általában az a sok minden, amire így tekintünk, hogy hát szükségem van erre, és erre, és erre, beleértve az ételt és az italt és a megélhetést, és a többit, arra kevésbé mondhatjuk azt, hogy elveszíthetetlen, vagy örök érvényű. Hát, ha mondjuk, ha az aszályra gondolunk, például mondjuk a búza termésének körülbelül a fele odalett, akkor nagyon is elveszíthető. Nem mondhatjuk, hogy nem szükséges, de elveszíthető.

És ha gondolunk a gazdag ifjú történetére, milyen izgalmas, hogy ez a motívum ott is megjelenik, mert Jézus azt mondja, hogy megszerette az ifjút, és azt mondja neki, „Hiányzik belőled valami. Add el mindenedet, amid van, és jöjj, kövess engem!” De milyen érdekes, hogy ezt mondja, hiányzik valami, és utána azt mondja, hogy „Most mindattól – a szónak most jó értelmében – próbálj meg eltávolodni, ami szükséges ugyan, de nagyon veszendő!” Egyáltalán nem örökérvényű és nagyon is elveszíthető. Távolodj el ettől, hogy valahogy belépj abba a világba, ami viszont maradandó, úgy szükséges, hogy elveszíthetetlen és örökérvényű. Így is mondhatnám: Mária és Márta történetében Márta nagyon is akar adni Jézusnak, mégpedig vacsorát, és ez nagyszerű. Főleg, ha az ember éhes, azt mondja, legyen sok Márta, főzzék azt a vacsorát, legyen egy kicsit finom is, hála minden Mártának. Igen ám, csakhogy a történet másik szereplője Mária nem vacsorát ad Jézusnak, hanem önátadásban van. Ő önmagát adja oda, amikor odaül Jézus lábához, és hallgatja, hogy a mester beszél, és nagyon szép a magyar nyelv, hogy erre azt mondja, önátadás. Az is adás. Milyen naivitás vagy fölszínesség kellene ahhoz, hogy azt gondoljuk, hogy Márta adni akar, ez a Mária meg csak ott lébecol. Pont fordítva van. Pont fordítva van, mert Márta csak egy vacsorát akar adni, Mária pedig önátadásban van. Azért az egy kicsit több. Az első gondolat így szól: Mi az akkor, ami a jobbik rész? Az elveszíthetetlen? Nem mondom végig, az, amit képes vagyok adni, meg amit adok, és az végső soron az önátadásom.

Gyökössy Bandi bácsinál olvastam ezt a megrendítő történetet. Jött haza valaki a szovjet Gulágról és elmesélte egy fogolytársának a történetét, akivel ő egy barakkban volt, egy idősebb férfi volt, aki úgy érezte, hogy ő már élve nem hogy nem jön haza, hanem neki már csak néhány napja van. Ezért azt kérte ott a barakk társaitól, hogy „Legyetek szívesek, amikor az ételosztás van, ti azért jöjjetek, karoljatok belém, vigyetek engem oda, hogy én is megkapjam a kenyéradagomat!” És amikor megkapta a kenyér adagját, és visszamentek a barakkba, akkor ő azt már nem ette meg, hanem odaadta a többieknek, mert azt mondta: „Nekem nincs rá szükségem.” És még majdnem egy héten keresztül odavitték az ételosztáshoz, megkapta a kenyeret, és abból ő egy morzsát nem evett, mert odaadta a többieknek.

Nem akarom most már akkor hosszabban mondani az elsőt. Mi az, ami igazán szükséges az embernek? Mert a szükséges rész maradandó, elveszíthetetlen, amit én tudok adni és az végső soron az önátadásom.

Második: Mindaz a jó, amit én már megkaptam. Főképpen az a jó, amit már megkaptam az élettől, és aztán még inkább az a jó, amit megkaptam Istentől. Minden, amit az ember úgy fedez föl a saját életében: „Hiszen ez egy ajándék, egy adomány. Én ezt már kaptam, ezt már megkaptam.” Ez valami olyan jó, ami visszavonhatatlanul és elveszíthetetlenül ajándékként már az enyém. És aki ebben a – mondjuk – szellemiségben vagy lelkületben hozzáállásban nézi a saját életét, hogy mi az a rengeteg minden, amit én már kaptam elveszíthetetlenül Istentől, hát ez a második, a jobbik rész.

A harmadik. Mi az, ami elveszíthetetlen, és közben az igazán egyetlen szükséges? A kapcsolatunk Istennel, a kapcsolatunk Jézussal. Ez a harmadik. Mi az, ami elveszíthető? Csak kicsit ütköztessük itt a két személynek a gondolat- és cselekvési világát. Hát amikor odamegy Márta Jézushoz, meg persze a testvéréhez. „Hát hagyod, hogy itt egyedül fáradozzak? Mert igenis szükséges lenne, hogy ő beálljon ide, és akkor ezt csinálja, és még főzzön egy kicsit, és fölvágja, és szeletelje, és odarakja, és megfőzze, és megsüsse.” De ezek valószínűleg mind szükségesek, csak éppen nem maradandóak, és nagyon is elveszíthetőek.

Mi az, ami olyan elveszíthetően tűnik az ember számára szükségesnek? Pillanatnyi érzéseink, a gondolataink, az indulataink, a vágyaink. Mennyi minden van, amire képesek vagyunk azt mondani, hogy na ez, hogy ez, mert enélkül nincs élet, vagy enélkül…, és ez mind tovatűnik. És ezért a harmadik gondolat így szól: Mi az, ami nem tűnik tovább? Az a Jézussal, az Istennel való kapcsolatunk, ami úgy szükséges, hogy közben maradandó, de közben úgy szükséges, hogy a választásom, a döntésem nyomán bontakozik ki. Ez volt akkor a harmadik.

Negyedik. Mi az, ami maradandó? És máris ugye fölül kell bírálnunk ezt a kérdést, nem azt, hogy mi, hanem ki. Azt lehetne mondani, hogy ezen a földön minden, ami tárgyszerű, az elveszíthető, az egyáltalán nem maradandó. És mindenki, aki személy, ő maradandó és örökérvényű és elveszíthetetlen. Vagyis ki az, aki maradandó, elveszíthetetlen és igazán szükséges? Mindenki, aki személy és a személyekkel való kapcsolatunk. Itt már csak tényleg utalok Rich Eliasra, aki túléli a repülőgép szerencsétlenséget, és azt mondja, mert úgy éli meg, hogy húsz másodperc múlva lezuhan a gép és meghalok, és azt mondja: „Végtelenül szomorú lettem, mert rájöttem, hogy elszúrtam, hogy húsz másodperc múlva meghalok és vége. Elszúrtam, mert az életemet olyasmivel töltöttem, ami nem számít, azok helyett, akik számítanak.” Ennél jobban ezt nem tudom mondani. Valaki ráeszmél arra, hogy ez is szükséges, meg az is, csak éppen az elveszíthető, emez meg nem.

És végül akkor az ötödik, hogy mi az, ami elveszíthetetlenül igazán szükséges, lényeges, és mégis a választás nyomán lesz az enyém? Az, ahogyan Isten fönntartja az életet, fönntartja az életemet. Miért mondom ezt így? Itt vagyunk vasárnap. Mit szoktunk rá mondani? Az Úr napja. „Az Úr napját szenteld meg!” És milyen nagyszerű, hogy eljöttünk és itt vagyunk és együtt vagyunk, óriási. De gondolhatjuk azt egy kicsit naivan, hogy az Úr napjának megszentelése miből áll, hogy eljövünk mondjuk vasárnap a misére. De ennél sokkal többről és mélyebb dolgokról van szó, például, hogy az ember hat napon keresztül, mint Márta, fáradozik a saját eledeléért és jó esetben még másokért is. Tehát hat napon keresztül mi van az előtérben? Nem a legmélyén, hanem az előtérben, az az, hogy fönntartjuk az életünket, mert ez szükséges. Fönntartjuk az életünket hétfőtől szombatig, és van egy nap, amikor Isten arra hív bennünket, hogy a vasárnap legyen számodra egy olyan nap, amikor nem azzal törődsz, és nem azok között a gondok között őrlődsz, hogy hogyan kell nekem fönntartanom a saját vagy a mi életünket. Hogy legalább hetente szánj mondjuk 16 órát arra, hogy újból és újból élményszerűen tudatosítsd magaddal, hogy van Valaki, aki fönntartja az életem, most, ebben a pillanatban, meg a következőben. Hogyha csak azon múlna az életem, hogy én azt fönntartom, vagy hogyan tartom fönn, már régen nem élnénk. Ezért a vasárnap, hogy megszenteljük az Úr napját ilyen értelemben is az Úr napja, hogy rácsodálkozom, Isten hogyan tart fönn engem. És aki elmélyíti ennek a tapasztalatát hétfőn másképpen áll neki főzni, és kedden másképp vásárol, és szerdán másképpen dolgozik. Ezt nem akarom most még tovább mondani. Tehát az ötödik, ami elveszíthetetlen, nem az, ahogyan én fönntartom a saját életem, hanem ahogy Isten fönntartja a mi életünket. Ez volt az öt pont.

Most nézzük meg akkor, hogy mindezek mögött mi a mélységes tartalom. Hogy akkor megértsük, hogy akkor hogyan is van ez?

Az első gondolat így szól, hogy nemde milyen érdekes paradoxon, hogy azt próbáltuk itt kifejteni, hogy elveszíthetetlen, tehát örökérvényű, maradandó, főképpen Istennel van összefüggésben, nem mondom tovább. Na, de nem érdekes ez, hogy közben pedig azt mondja Jézus: „Ez elveszíthetetlen, és Mária ezt választotta.” Hát nem az lenne bennünk, hát, ha elveszíthetetlen, akkor nem kell választani. Hát, ha maradandó, akkor itt van, és kész, nem? Hát, ha örökérvényű és maradandó, akkor az már része az életemnek. És Jézus nem ezt mondja, hanem azt mondja, ez örökérvényű, elveszíthetetlen maradandó, de neked azért döntened kell mellette. Ha te nem választod ezt a részt a nagyon sok részen kívül, vagy a nagyon sok résszel szemben, akármennyire is maradandó nem lesz a tiéd.

Erről hadd idézzem föl Edith Éva Éger: A döntés című könyvéből azt a jelenetet, amikor az Auschwitzba elhurcolt 16 éves kassai magyar diáklány a túlélő fogolytársaival együtt elindulnak a már fölszabadított haláltáborból egy menetben, és nyilván tudjátok, hogy nagyon sokan nem a haláltáborban haltak meg, hanem útközben és ő ott, a haláltábor első napján eldöntötte, hogy ő Auschwitzban a szabadságából fog élni. Nem véletlen, hogy a könyvének ez a címe, hogy „A döntés”. És végig minden nap ezt tudatosította magával, hogy szabad vagyok, és minden nap számtalan helyzetben dönthetek az életemről. És ez segítette őt, hogy túlélte, meg segítette a testvérének túlélni, meg a barakk társainak túlélni. És amikor már mennek, miközben elvileg már ugye nem csak belül szabadok, hanem mindenképp, akkor rájuk tör egy olyan éhség, hogy a halál szélére sodródnak és ezt nagyon röviden írja, épp csak talán egyetlen mondatban: „És ahogy ott mentünk és egyre-másra haltak meg a sorstársaink, éhségükben nem egyen, nem ketten, a sorstársaik húsát kezdték enni.” Azért, hogy életben maradjanak. És azt mondja Edith Éva Éger: „Ott voltam, nem voltam még tizennyolc éves, és ha már túléltem a lágert, hát élni akartam. És már majdnem én is megtettem ezt, amikor eszembe jutott az, de hát a lágerben is úgy éltem, hogy azt mondtam, hogy én a szabadságomból fogok élni, akkor itt is ezt kell csinálnom.” És körbenézett, és azt mondta, hogy zöldült a fű és ő füvet evett.

A mai evangéliumnak mi akkor a mélysége? Hogy van elveszíthetetlen, örökérvényű, az egy igazán szükséges. De ahhoz, hogy nekem abban részem legyen, a döntésemre szükség van. Lehet, hogy elveszíthetetlen, de nem nélkülem elveszíthetetlen. Így is mondhatnám…, nem, megyek tovább.

Második. Próbálom a tartalmát kiemelni, hogy amikor az elveszíthető és múlandó szükséges dolgok között vagyunk, akkor nemde majdnem mindig valami birtoklásszerűre gondolunk. Tehát valami tárgyszerűre és birtoklásszerűre, hogy azt birtokolnom kell, azt kontrollálnom kell, az az enyém kell, hogy legyen. És minden, ami így az enyém, miközben lehet szükséges, állandóan jön a szorongás, a félelem, a bizonytalanság, hogy elvétetik tőlünk. Ezért a mai evangélium nem erről beszél. Azt mondja, az az igazán szükséges, az nem a birtoklás értelmében része az életünknek, hanem a bizalom értelmében. Ahogyan Mária odaül Jézus lábához, önátadásban van, és ha szabad így mondanom, issza Jézus szavait, a maradandó a döntése nyomán, a bizalom révén lesz az életének a része, és nem az általunk kimunkált, sokszor görcsös kézzel, persze érthető módon, a birtoklásszerűen, tárgyszerűen való birtoklás és tulajdonlás révén.

Ez tehát a második. És megint csak egy pici szösszenet ide, hogy amikor a szakértők a társkapcsolatról beszélnek, a társkapcsolat alapjáról beszélnek, akkor mondanak ilyet, hogy kapcsolati tartalék, és a kapcsolati tartalék mögött van a kapcsolati tőke. Mi az, hogy kapcsolati tőke? Rengeteg dolgunk van, és gyerekek vannak, és építkezünk, és dolgozunk, és idáig vagyunk… (…hibás a hangfelvétel – a szerk.) Történetek egymásról. Ezért jóindulatúak vagyunk egymással, jóhiszeműek vagyunk. Nem kell neked mindent megmagyaráznod, nem kell állandóan minden fölött érvelned, nem kell engem meggyőznöd. És ha valamit nem tudtunk megbeszélni, én még mindig azt gondolom, hogy te szeretsz engem és jóindulatú, jóhiszemű és jóakaratúak vagyunk egymással. Ez a kapcsolati tartalék, és ebből tudunk élni egy ideig. Amikor ezt fölemésztjük, akkor elkezdjük a fölélését az úgynevezett kapcsolati tőkének. Na és a kapcsolati tőke része az, hogy még bízunk egymásban. Az a kapcsolat alapjának a része, vagyis, hogy ugyanúgy nehéz az élet, és dolgozni kell, és pénzt kell keresni, és enni kell, és idáig vagyunk, és fáradtak vagyunk, és nem mondom. De ha föléljük a kapcsolati tőkét, mint társadalmi szinten a társadalmi tőkét, az azt jelenti, hogy meg fognak jelenni az élet nehézségei, de mi már nem bízunk egymásban. Én már nem gondolom, hogy te szeretsz engem. És tulajdonképpen azt se tudom megmondani, hogy te számíthatsz-e énrám, mint ahogy talán viszont is.

Ezért nem megrendítő, hogy a kapcsolat alapjában nem valami tárgyszerű és birtoklásszerű van, mert enni kell, meg lakni kell, meg föl kell öltözni, hanem valami sokkal finomabb: a bizalom. Tehát a második így szól, hogy nem a birtoklás értelmében lesz a miénk, vagy részesülünk ebből a maradandó részből, hanem a bizalom révén.

Harmadik és utolsó gondolat, itt aztán majd csak egy zárás. Ez pedig az, hogy amikor azt mondjuk, hogy „Ez szükséges, hát valami szükséges.” És pont mert átéljük nagyon sok szükséges dolognak a birtokolhatatlanságát, esendőségét a mi szempontunkból, ezért akarjuk a hatalmat, mert a hatalom révén akarjuk biztosítani azt, hogy ne legyen elveszíthető, de amit az ember a hatalom révén kíván biztosítani, az attól még elveszíthető. Mert ő maga is elveszhet, mert mindent, amit a hatalom révén akarunk biztosítani, az abban a világban marad, hogy az ember, aki a hatalom révén akar biztosítani, maga is mulandó, s el fog innen távozni. És egy valamit a hatalmunk révén biztos nem tudunk biztosítani, ez az, hogy föltámadjunk a halálból. Hogy az életünk maradandó legyen, azt az ember a hatalma révén nem képes biztosítani.

És ezért most csak egy 25 évvel ezelőtti élményemet hadd mondjam, hát több élmény is ez. Amikor még nagyon sokat jártam kórházakba, elfekvőkbe, hospice, intenzív osztály, krónikus bel. És ott fekszik Pista bácsi, vagy Margit néni, haldoklik. Van egy hete, egy napja, ki tudja. És megyek hozzá és mondom neki „Szervusz Margit néni, hogy vagy?” És a Margit nénik és a Pista bácsik annyira gyakran mondták ezt, hogy „Ferikém, örülök, hogy eljöttél. A gyerekek hoztak narancslevet. Nem kérem. Vidd el! Meg az unokám hozott be kompótot. Hát nem eszem meg. Vidd el!” Ezt hallottam egyszer és tízszer és sokszor. És tudjátok, mi ment bennem? Fiatalon, mikor még haj, mennyi mindent nem tudtam, most se, de akkor még több mindent. És az ment bennem, hogy csak nem képzeli a Pista bácsi, meg a Margit néni, majd pont egy haldoklótól viszem el a narancslevet, meg a kompótot? Hát mit is gondol? Hát és szinte kikelve magamból mindig mondtam a haldoklónak: „Hát csak nem képzeled, hogy a te narancslevedet, meg az unokád hozta, azt a kompótot…?” És magamban meg azt gondoltam, a képemről lesülne a bőr, hogyha pont egy haldoklótól vinném el a kompótját. De amikor ez történt, miközben ott ültem a haldokló mellett, nem úgy, mint Mária, hanem mint Márta, akkor nem értettem, hogy ebben a találkozásban miért lesz mindig olyan nem jó csönd, olyan fájdalmas csönd, olyan szenvedéses csönd, s nem értettem. „Most miért?” Hát, kellett vagy tíz év, hogy kicsit jobban megértsem ezt. Hogy miről van szó? Hát nem a narancsléről van szó, meg a kompótról, hanem arról, hogy ő haldoklik, és valójában a mi emberi megközelítésünk szerint már semmire sem képes. Ő már nem teljesít. Ugyan mit birtokol, miféle hatalma van? Semmilyen.

Ahogy a német mondás mondja, az utolsó nadrágnak nincs zsebe.  És milyen megrendítő az, hogy ahogy a haldokló ember, miközben semmire se képes, adni akar. Ő akar adni. A távozó, a haldokló, a gyönge, és akar adni a fiatalnak az egészségesnek, aki marad és még élvezi itt az életet. Ő akar adni. És miért is akar adni? Hát például azért, mert az adás révén, ami igazán az egyetlen szükséges világban van, át akarja élni az elveszíthetetlen emberi méltóságát. Mert az ember, aki már semmire sem képes, de tud adni és képes az önátadásra, átélheti azt, hogy a halála pillanatáig Isten megajándékozta őt a fogyhatatlan, elveszíthetetlen emberi méltóságával. És nem kell hozzá más, csak a szív nyitottsága és az önátadás. Ezért a harmadik tartalmi gondolat így szól, hogy az egy igazán elveszíthetetlen szükséges jobbik részt hatalommal nem tudjuk biztosítani. A szívünk nyitottságával, annál inkább.

És akkor lenne egy záró gondolatom, ez pedig így szól. Ha mindezt összesűrítve kéne elmondanom, akkor mi ez a jobbik rész? Megint csak nézzük a Mártát, a Márta aranyos és kedves, és biztos jól is főz. És a Márta hogyan éli át a Jézussal való kapcsolatát? Valahogy úgy, mint ahogy mi az Istenhez fűződő viszonyunkat élhetjük át, hogy itt vagyok én, van az én életem, az életem, ahogy szoktuk mondani, szinte birtoklásszerű, az életem, és Isten része az én életemnek. Amikor valaki az Istennel való kapcsolatát így képzeli el, hogy itt vagyok én és Isten, haaa, persze, része az életemnek. Ebből mi következik? Hogy van egy halandó és mulandó ember, aki az Istent az életének, ennek a múlandó és halandó életnek a részének tekinti, és magunk között szólva, hát bármit tekintek az életem részének, azért azt szeretném odarakni, ahova nekem tetszik. Hát a részeket azért hadd rakoskodjam én ide-oda, amoda. És Márta ezzel megy oda Máriához. „Hát te most az életem része vagy, kedves Mester, hát idejöttél egy nap erejéig, hát akkor azért csináld ezt, a testvérem csinálja azt. Hát ez az én életem. Én befogadtalak a házamba, na, befogadtalak a házamba. Hát te most itt vagy, az én életem része vagy. Hát persze, hogy elmondom azért egy kicsit, hogy mi hogy legyen.”

Ugye milyen érdekes, hogy befogadjuk Istent, de azért elmondjuk neki, hogy mi hogy legyen. És mindez azért van, mert az van mögötte, hogy Isten az életem része. Ha én úgy élek az istenkapcsolatomban, hogy Isten az életem része, nem a jobbik részt választottam, hanem azt a részt, ami elveszíthető. És ezért, amikor Mária odaül Jézus lábához, és önátadásban van, az miért a jobbik rész? Mert ott átélhetővé válik az önátadásban számára az, hogy nem Isten az én életem része, hanem én vagyok Isten életének a része. Hogy az önátadásban élményszerű lesz Máriának, hogy Jézus a nagy és én vagyok a kicsi, és én a kicsi, Jézus életének a részévé lettem, akkor is, ha mindez a mi házunkban zajlik. Ezért az elveszíthetetlen részhez és az abból való részesedéshez az érkezik meg, aki az Istennel való kapcsolatában mégiscsak újból és újból rácsodálkozik erre, hogy Isten nem az én életem része, hanem én vagyok az ő életének a része.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )