Lk 11,1-13 - Évközi 17. vasárnap

2022.07.24.

Megosztom
Elküldöm

„Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.”

Olvasmány (Ter 18,20-32)

Ábrahámnak megjelent az Úr, és így szólt hozzá: „Szodoma és Gomorra bűne már égbe kiált, és igen súlyossá lett. Lemegyek hát, és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom.” Ekkor az Úr kíséretében levő két férfi Szodoma felé indult, de Ábrahám megállt az Úr előtt. Azután Ábrahám közelebb lépett, és megszólalt: „Valóban el akarod pusztítani az igazakat a gonoszokkal? Talán ötven igaz is akad a városban. Igazán a vesztüket akarod? Nem kegyelmezel meg inkább a helységnek az ötven igazért, aki ott lakik? Távol legyen tőled, hogy az igazakat megöld a gonoszokkal együtt, és az igazaknak meg a gonoszoknak így egyenlő legyen a sorsuk. Ez nem méltó hozzád! Te az egész föld bírája, ne tennél igazságot?!” Az Úr így válaszolt: „Ha ötven igazat találok Szodoma városában, értük megkegyelmezek az egész helységnek.” Ábrahám folytatta és így szólt: „Ha már egyszer elkezdtem, hadd szóljak Uramhoz, ámbár csak por és hamu vagyok. Lehet, hogy öt még hiányzik az ötven igazhoz. Az öt miatt elpusztítod az egész várost?” Az Úr így válaszolt: „Nem pusztítom el, ha legalább negyvenöt igazat találok benne.” Erre Ábrahám folytatta beszédét: „De lehet, hogy csak negyven van.” Az Úr ezt felelte: „Negyven miatt sem fogom megtenni.” Ő újra így szólt: „Ne haragudj, Uram, ha beszélek, de lehet, hogy csak harmincan lesznek.” Ezt válaszolta: „Ha harmincat találok, akkor sem teszem meg.” Ábrahám aztán újra szólt: „Nos, ha már egyszer bátorkodtam Urammal beszélni: Mi lesz, ha csak húszat találsz?” Az Úr így felelt: „Húszért is megkímélem.” Ő folytatta: „Ne haragudj rám, Uram, ha még egyszer szólok: Lehet, hogy csak tízen vannak.” Ezt válaszolta: „Tíz kedvéért is megkímélem a várost.”

Szentlecke (Kol 2,12-14)

Testvéreim! A keresztségben Jézus Krisztusba temetkeztetek el, és benne fel is támadtatok annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki őt a halálból feltámasztotta. Titeket tehát, akik bűneitek és testi körülmetéletlenségetek következtében halottak voltatok, vele együtt életre keltett. Megbocsátotta minden bűnünket. A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.

Evangélium (Lk 11,1-13)

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Vasárnapi beszéd

Így imádkozzatok, hogy Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, és jöjjön el az országod.” Erről szeretnék beszélni, és tudom, hogy meleg van, látlak benneteket, meg érzem itt az alba alatt a meleget. Csak úgy elmondanám, hogy készültem a beszéddel, körülbelül négy órára délután kész lettem, huszonvalahány pont. Ad acta tettem. Rájöttem, ez hideg időre való beszéd, és akkor ahogy jöttem az autóval, csináltam egy másikat, mégpedig azért, hogy ne legyen hosszú, de azért legyen értelme.

Hát innen szeretnék kiindulni, és érdekes az evangélium, hogy ahogy megy tovább, akkor a Mi Atyánk kérések sorozata, hogy akkor add meg nekünk ma a kenyerünk, nem mondom tovább, és rögtön tulajdonképpen van ott a további részben valamiféle magyarázat és értelmezés jellegű szöveg, mert hát nyilván a korabeli ember is tapasztalta azt, hogy kértük Istent, aztán vagy úgy lett, vagy nem. Akkor ez tulajdonképpen hogyan van? Mit jelent az, hogy a keresztény ember azért és úgy imádkozik, hogy Isten, aki a mennyben van, utalás arra, hogy azért ő egy kicsit több, meg más, mint mi, hogy az Ő országa itt valósuljon meg a földön, általunk – ez mit jelent?

Mondom egymás után, az azt jelenti, hogy akkor felülmúlásra vagyunk felszólítva, vagyis, hogy minden, amit mi úgy tartunk, hogy jó, hogy az az Isten országában lehet, hogy nem rossz, (de) van nála jobb. Hogy az Isten országa egy olyan ország, mint ahogy ha az összes országgal egybevetjük, azt mondhatjuk, de jó, hogy vannak a nemzetek, az országok, milyen nagyszerű ez, de van nála jobb. Hát minden pontnak ez lesz a logikája, hogy jó, de Isten országában van valami nála jobb.

És akkor az első gondolat így szól, hogy: jó, de van nála valami jobb. Az imádságban kérhetünk rengeteg jó dolgot, de lehet, hogy az Isten országában van annál valami jobb. Az ősélményem erről, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt jött egy házaspár, és elkezdtek ott vitatkozni, ezt konfliktusbeszélgetésnek hívjuk, lehet, hogy hallottatok már ilyesmiről. És ahogy ez ment, tulajdonképpen a téma egy nagyon egyszerű téma volt, hogyan kell mosogatni. De izgalmas volt, én feszülten hallgattam, és végül megtanultam, hogy hogyan kell mosogatni a feleség szerint, meg a férj szerint, és azt is megtanultam, hogyha mind a kettő ragaszkodik ahhoz a jóhoz, amit ők jónak tartanak, amit családi örökségként hoznak, sose lesznek boldogok, de sose. Ezt a három dolgot tanultam meg, hogy kell kétféleképp mosogatni, és hogyan nem érdemes a jót képviselni.

Tehát ez mit jelent? Hogy mikor azt mondjuk, hogy Isten országa valósuljon itt meg, az valami olyan jó, ami lényege szerint fölül fogja múlni újból és újból és újból azt a jót, amit most itt és most és ebben a helyzetben és abban a kapcsolatban és ebben akár a konfliktusban mi annak tartunk. Hogy mi azt a jót keressük, ami fölülmúlja azt a jót, amit mi most így mondunk, hogy nagyszerű és jó, és legyen így.

Második, akkor ez azt is jelenti, hogy azt az igazat keressük, ami igaz, igaz, de valahogy fölülmúlja azt az igazat, amit mi most itt igaznak tartunk. Hát nemde Józsefről is mi a szent szerzőnek a jelzője? Hogy József igaz ember volt, és ezért titokban akarja elbocsájtani Máriát. De mit jelent az, hogy igaz az Ószövetségben? Azt jelenti, hogy megtartja a törvényt, hogy törvénytisztelő és ezáltal Istennek a barátja. De amikor József titokban akarja elbocsátani Máriát, az túl van a törvényen. Az túl van a törvény betűjén, túl van mindazon, ami a korabeli elgondolás szerint József igazságához hozzá kellett volna, hogy tartozzon, az valami több. És ezért József máris valahogy ott az Isten országáról tesz valamiféle tanúságot. Tehát a második így szól: Ha azt imádkozzuk minden nap, hogy a Te országod jöjjön el, az lényegileg fölül fogja múlni azt, amire mi most azt mondjuk, hogy igaz. Attól az még igaz, de Isten országában van valami több.

A harmadik: valami értékes. És itt mondhatnánk, ami személyesen értékes, a családnak az értéke, vagy értékessége, egy csoportnak, felekezetnek, vallásnak. Nem is akarom tovább sorolni ezt. Olyan sokszor figyeltem például azt meg, hogy van egy jól működő család, és a jól működő családban a családtagok összetartoznak, és amennyire lehetséges, szeretik egymást, és számíthatnak egymásra. Szóval tényleg, hogy mindenki azt mondaná, hogy: „Héé, háá!” De például ennek a családnak a működéséhez hozzátartozik az, hogy miközben nagyon nagyvonalúak, jóindulatúak a család, esetleg a nagy család felé kifelé egyáltalán nem nagyvonalúak. Hogy azt a nagyon is példamutató jó működést megtartják a család határain belül, és azon kívül nem működnek így.

Ezért tehát a harmadik gondolat így szól, hogy amit mi így mondunk, hogy értékes, értékes az egyes embernek, a párnak, a családnak, a nemzetnek, a felekezetnek, a vallásnak és a társadalomnak, hogyha azt mondjuk, „Jöjjön el a te országod!”, az lényegileg valami több kell, hogy legyen, mint ahogy most átéljük, hogy ez értékes, és mi ezt valósítjuk meg.

A negyedik gondolat: Több kell lennie annál, mint amire mi azt mondjuk joggal, hogy az természetes, például mi az, ami természetes? Hogy élni akarunk. Így is mondhatnám, hogy van bennünk természetes életösztön. Ezt rossznak kéne tartanunk? Szó sincs róla. Hogy élni akarunk, és ez a biológiai módon is meghatározottan bennünk megjelenik vágyként és törekvésként, akaratként és mindenként; nagyszerű, ámde. Ha Isten országa nem szólna semmi másról, mint mind arról, ami a szó teremtettség értelmében is természetes, akkor hol lennének a vértanúk? Nem lenne egy vértanú se. Tulajdonképpen mi lenne Jézus keresztáldozatával, hogy az utolsó pillanatban azt mondta volna, hogy „Gyerekek, azért élni csak kell.”? Hát nem véletlen, hogy így mondjuk, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, mert akkor az azt jelenti, hogy amire mi azt mondjuk, hát van-e nagyobb kincs és érték, mint az élet? Jézusnak a válasza az: Igaz, ha az életet nem csak a halálig méred.

Következő gondolat így szól: Mindaz, amit mi így élünk meg, hogy értelmes, hogy logikus, hogy magától értetődő, kétség kívül van. Hány kijelentésünk van, valami ilyesmi, hogy ez így értelmes és logikus és magától értetődő? És mondjuk, hogyha kétezer év távlatából ránézünk arra, hogy a kétezer évvel ezelőtt Istenre hivatkozó ember hogyan élt, hát azt mondhatjuk, te jó ég, mennyi mindent tartott értelmesnek, logikusnak és magától értetődőnek, és már régen nem csináljuk úgy. És ahogy változik a világ, egy csomó mindent már nem fogunk úgy csinálni, miközben most az úgy tűnik föl, hogy értelmes, magától értetődő és logikus.

A következő, hogy az, amit mi szépnek tartunk, az minden bizonnyal szép is. De Isten országa felülmúlja azt a szépséget, amit mi szépségnek tartunk. Mindig a verbiták jutnak eszembe, mert ők az az egyetlen szerzetesrend, a tíz legnagyobb létszámmal bíró szerzetesrend között, amelynek a tagsága nem csökken. És vajon mi lehet ennek a hátterében? Például az, hogy a verbitáknak van egy nagyon sajátos szemléletmódja, szinte fogadalma, ez pedig az, hogy „Nekünk annyira fontos Isten országa, hogy nekünk Isten országa fontosabb a hazánknál, a kultúránknál és a nyelvünknél.” És ebből az következik, hogy egy verbita szerzetes arra vállalkozik, hogy a világ bármely pontjára elmenjen, és ott Krisztust hirdesse, mégpedig úgy, hogy hajlandó legyen megtanulni azt a nyelvet, ami nem az anyanyelve, azon a földön élni, ami nem a szülőföldje, és úgy képviselni Istent, ahogyan az ott és azoknak az embereknek számára érthető, fölfogható, nem mondom tovább.

Amikor a verbiták azt mondják, hogy nekünk Isten országa olyan fontos, hogy hajlandók vagyunk nem értéktelennek tartani, hanem értékesebbnek tartani azt a nyelvet, ami az Isten nyelve, azt az országot, ami az Isten országa, és azt a kultúrát, ami Isten országának a kultúrája, akkor nem mondták azt, hogy nem szeretjük a hazánkat, a nyelvünket és a kultúránkat, csak kifejezték az életvitelükkel, hogy van annál valami több. És ha mi ezt imádkozzuk nap nap után, hogy „a te országod jöjjön el”, akkor ebben például ez is benne van.

A következő így szól: Akkor most mondom a három, hogyha kártyáznánk, ez lenne a három nagy lap; hit, remény, szeretet. Hát, akinél ezek vannak! Na, azt se kell tudnom, nálad milyen lap van, mert nálam nyerő lapok vannak. Most akkor nézzük meg a nyerőlapjainkat, hogy hát kétezer évvel ezelőtt ahogyan hittek, azok az emberek, hát miben és hogyan hittek. Hát például, hogy az Ószövetség úgy ahogy van, őket választott néppé tette, és ez nyilván így van, és majd jön a Messiás, jön a Messiás, helyreállítja Isten országát. És hát rossz volt-e, ahogy hittek? Dehogy volt rossz. Probléma volt a hitükkel? Nem volt probléma. Helyes volt, hogy hittek? Nagyon helyes volt. Bíztak Istenben? Bíztak Istenben. És mégis az, ahogyan hittek, arra volt ítélve, hogy azt felülmúlják. És aki azt a hitet, ahogyan ő hitt, kétezer évvel ezelőtt nem tudta felülmúlni, sokkal problémásabban tudott belépni Isten országába. És ez a mi hitünkre is ugyanígy érvényes, hogy amikor mi a hitünkkel megragadjuk Isten országának a titkát, abban az is benne van, hogy egész biztos, hogy lehetne egy kicsit másképpen és jobban is hinni, mint ahogy most hiszünk. Mégpedig úgy, ahogy most föl se fogjuk, hogy úgy is lehetne hinni.

Azután a remény. Hát nem az történik, hát Jézussal nap-nap, hét-hét, év-év után, hogy jönnek hozzá, hogy „Mester, most állítod helyre Isten országát?” Még a föltámadás után is hogyan álltak oda a tanítványok Jézushoz? A reményükkel. „Na, föltámadtál, te győztél. Jöhet az igazság pillanata, most beteljesednek a reményeink.” Beteljesedtek a reményeik úgy, ahogy gondolták? Nem. És ezért a Szentírásnak van egy gyönyörű kifejezése: tudni remélni a remény ellenére. Aki az Isten országában remél, ő állandóan érzékeny és nyitott arra, hogy az, ahogy eddig reméltem Istenben, az nem a reménynek a csúcsa, hanem ez egy valamiféle remény. És hogy lehetséges, hogy ma és holnap és holnapután más és új módon fogok remélni, úgy, ahogy az sokkal inkább kifejezi az Isten országának a titkát. Ezért amikor bármelyikünk csalatkozik a reményében, ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy Istenben csalódtunk. Miben csalódtunk? Abban, ahogyan és amit éppen reméltünk.

Akkor a szeretet. Hát nemde a hegyi beszédben Jézus arról beszél, megmondatott a régieknek, szeressétek a barátaitokat, gyűlöljétek ellenségeiteket. Hát megvolt ott a szeretetnek a világa, kit és miért és hogyan szeretünk, és abban a világban sok mindenki nem volt benne. És Jézus azt mondja, hogy persze addig, ahogy ti szerettetek, az nagyon nagyszerű. De amit én szeretet alatt gondolok, az sokkal több, mint amit ti eddig azt mondtátok, hogy szeretünk.

És végül akkor az utolsó gondolat, és én úgy érzem, ez tisztességes beszéd volt, ami az idejét illeti. Hát a tízedik pedig így szól, hogy nehogy megbotránkozzatok, hogy közben pedig minden, amit Istenről gondolunk és mondunk és vallunk, az is fölülmúlásra szorul. Amikor azt mondjuk, hogy Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, és jöjjön el az országod, nem érdekes ez, hogy például egyáltalán az imádságunkban azt mondjuk, hogy: atyánk. Kétezer évvel ezelőtt a gyerekeken kívül senki nem imádkozott így az Úrhoz, hogy Atyánk. Akkor például Jézus elmondja, hogy így imádkozzatok, akkor az máris fölülmúlta azt, és több volt és más volt, mint az, ahogyan addig a kétezer évvel ezelőtti ember Istenre gondolva és hivatkozva imádkozott. Beleértve azt is, hogy MI.

Már az első két szó is messze más, mint ahogyan azt gondolta a kétezer évvel ezelőtti ember. Miért? Erről hadd mondjak egy történetet, amit délelőtt hallottam. Egy lelki író a XX. században ezt a képet hozza, hogy valaki eltávozik ebből a világból, és ott van Szent Péter előtt, és Szent Péter mondja neki, hogy: „Na, milyen volt az életed? Beszélj róla, mondd!” És akkor ő elmondja, hogy ezt csináltam jól, és azt, azt megbántam, és mondd, mondd, mondd. És Szent Péter bólogat és bólogat, és azt mondja: „Rendben van. Lenne egy kérdésem a többiek hol vannak? Hogyhogy te egyedül vagy most itt? Hol vannak a többiek? Akik azt mondják, igen, ő segített nekem. Igen, ő mentett meg engem. Igen, ő volt az a jó szándékú valaki, ő nem hagyta, hogy bántsanak. Hol vannak a többiek?”

Ezért amikor Jézus azt mondja, úgy imádkozzatok, hogy mi Atyánk, akkor nem azt mondja, úgy imádkozzatok, hogy „csak a mi atyánk, egyedül a mi atyánk”, hanem úgy, hogy mi Atyánk. És kétezer évvel ezelőtt tudjátok, milyen fölháborítóan hangozhatott az, hogy majd pogányok azt fogják mondani Izrael Istenének, hogy „mi Atyánk”? Hogy micsoda? A szájukra ne vegyék ezt, hogy mi Atyánk, semmi közük hozzá! Ez kétezer évvel ezelőtt körülbelül így nézett ki. És amikor Jézus azt mondja „Ti úgy imádkozzatok: Mi Atyánk.”, abban már benne van az, amit mondjuk a biblikusok így mondanak, annak a döbbenetes fölülmúlása, ahogyan addig gondolták, hogy nem kell az ószövetségi választott néphez tartozni. És hogy az ottani gondolkozás szerint a pogány ember is mondhatja, hogy mi Atyánk.

Ezért a záró gondolat így szól, hogy tehát ha mi elmondjuk, hogy „a te országod jöjjön el”, akkor azzal azt is mondtuk, hogy minden, amit jónak, igaznak, értékesnek, szépnek, értelmesnek, természetesnek… Hit, remény, szeretet, Isten… Ez mind rendben van, csak van nála valami több, és van annál valaki több, és mi annak a többnek és nagyobbnak, és Őneki vagyunk a hívői.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )