Lk 16,19-31 - Évközi 26. vasárnap

Szándékos vakság

Olvasmány (Ám 6,1a.4-7)

Jaj a gondtalanul élőknek Sionban, és Szamária hegyén az elbizakodottaknak! Elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből. Hárfaszó mellett nótáznak, mint Dávid, hangszert csinálnak maguknak; korsóból isszák a bort, finom olajjal kenik magukat: József végzete miatt bizony nem bánkódnak. Ezért, lám, most a száműzöttek élén mennek a fogságba, és véget ér a henyélők tobzódása.

Szentlecke (1Tim 6,11-16)

Szeretett Fiam! Te, Isten embere, menekülj a bajkeverőktől! Törekedjél inkább igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, és erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, hogy teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Ezt a kellő időben megmutatja majd a boldog és egyedül Uralkodó, a Királyok Királya és Urak Ura, aki egyedül halhatatlan, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, akit senki nem látott, és nem is láthat: övé a dicsőség és az örök hatalom! Ámen.

Evangélium (Lk 16,19-31)

Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: »Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.« »Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.« »Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.« Ábrahám ezt felelte: »Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.« Ám az erősködött: »Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.« Ő azonban így felelt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.«”

Vasárnapi beszéd

Nagyon emlékszem, körülbelül 30 évvel ezelőtt, amikor papnövendék voltam, a teológián a biblikumprofesszor, tehát aki értelmezte, tanította nekünk a szentírást, magyarázta, ő erre a szakaszra vonatkozóan mindig a következő megjegyzést tette: „Ez itt nem egy helyszíni riport a pokolból és a mennyországból. Kérem, ne értelmezzék így, hogy Lázár bejelentkezik a mennyországból, és megmutatja a tévénézőknek, hogy ez hogy van itt. Majd pedig a gazdag ember helyszíni riportja következik odaátról. Nem.” Hát éppen ezért most erről többet nem is szeretnék beszélni, hanem rögtön kanyarodjunk akkor az egyik lehetséges, nagyon fontos mondanivalóhoz.

Ez pedig a következő, és itt van némi szabódás bennem, még vagy nem szabódás, szabadkozás, lehet, hogy így igazabb. Egy olyan témát szeretnék elővenni, amit szinte minden évben, de kétévente biztos, hogy előveszek. Ámde a mentségemre szolgál az, hogy nekem ez a téma minden nap eszembe jut. Tehát ahhoz képest ti csak évente kapjátok meg, és az, hogy minden nap eszembe jut, itt nem a szubjektív része az érdekes, hanem az, mert olyan jelentőségteljes, hogy na. Ez pedig a szándékos vakság. Hogy lehetséges az, hogy valaki a föltámadásból megjelenik, és azt mondja „Itt vagyok, föltámadtam.”, és az ember azt mondja „Nem hiszem.”? Hogy jön ki ez az emberi természetből, hogy valami igaz, valamit látok és hallok, és itt van előttem, és azt tudom rá mondani, hogy nem igaz? Ezt nevezzük szándékos vakságnak.

És ezért csak egy rövid bevezető, ez ismétlés lesz sokaknak, de azért annyira megrendítő, hogy talán érdemes még ismételni is, hogy az egyik iskola példája ennek, 1956, Alice Stewart, fiatal doktornő, azt veszi észre Oxfordban, hogy hónapszámra elképesztően sok rákos gyerek kerül fölvételre. Őt ez megrendíti, meg tele van hivatástudattal, elköteleződéssel, és ez elviselhetetlen számára, hogy ilyen sok rákos gyerek van. Megpróbál utánanézni, mi ennek az oka, nem derül ki. De nem hagyja abba, szerez egy kis pénzt, ebből tud csinálni egy jó kis kutatást. A kis kutatásnak van egy elképesztően egyértelmű eredménye. De olyan, hogy ekkora számokkal, betűkkel le lehet írni, és föl lehet rajzolni, és ez pedig az, hogy éppen olyan gyerekek kerülnek be rákos daganattal a különböző kórházakba Anglia-szerte, akiknek az édesanyját, amikor áldott állapotban voltak, röntgensugárzásnak tették ki az orvosok, valamilyen egyébként nyilván indokolható okból. 1956. És ezért a doktornő ’56-’57, elkezdi publikálni, megy a konferenciákra, de ő maga ezt így írja le, hogy „Én harcoltam, mindenhova elmentem, mindenhol érveltem, és minden egyes találkozás csak megerősített, hogy még okosabban mondjam, és még meggyőzőbben.” A kérdésem, persze kicsit költői kérdés, mennyi időbe tellett, míg az orvosi, tehát a szakmai közvélemény elfogadta, hogy az édesanyát ha kitesszük rendkívüli sugárzásnak, akkor az a magzata akár ilyen hatást is gyakorolhat? Mennyi idő tellett el, míg az orvosi, tehát a szakmai közvélemény ezt elfogadta? Huszonöt év, és huszonöt év alatt minden héten meghalt egy gyerek, akinek meg se kellett volna betegednie. Nem a laikusoknak volt huszonöt év, a szakmának volt huszonöt év. Ennél jobban nem tudom elmondani, mi az, hogy szándékos vakság, hogy valaki huszonöt évig mondja, és…

Hogyan jön létre a szándékos vakság? Öt elem, és ezt most csak éppen megnevezem, mert utána, ami új anyag lesz, az az, hogy az öt elemhez mindenhova szeretnék mondani gondolatokat, hogy mit érdemes tenni, hogy megelőzzük a szándékos vakságot. Hogy ami a mai példabeszédben megjelenik, de hát hiába mondja nekik Mózes, hiába Ábrahám, hiába az összes próféta, majd hiába, Jézus és hiába, mert nem. Hogy ezt hogy lehetne ezt megelőzni a magunk esetében? Mondom. Hogyan áll össze a szándékos vakság? Öt jellemzője van.

Első jellemző, a szándékos vakságban mindig van egy közkeletű hiedelem. Nem hit, nem igazság, nem, hiedelem, tehát aminek a tartalma teljességgel, teljességgel bizonytalan összefüggést mutat a realitással, általában pedig nem igaz. Mi ez a hiedelem? Ott és akkor ’56, ’57 és ’60-as, ’70-es évek, a hiedelem az, hogy a röntgenkészülék hatalmas nagy előrelépés az orvostudomány és a betegek gyógyítása szempontjából, és egészen nyilvánvaló, hogy jóra tudjuk használni és mindig is jóra használjuk.

Második elem. A hiedelemhez, közkeletű hiedelemhez mindig kapcsolódnak pozitív érzések, és ez nagyon trükkös, tehát pozitív érzések. Amikor az orvos és a kliens és az édesanyja azt mondja: „Jaj, de jó, hogy az orvostudomány már itt tart, megnéznek engem, és akkor ki fog derülni, hogy ez hogy van és mint van.” Pozitív érzések kapcsolódnak a hiedelemhez.

Harmadik. A közkeletű hiedelemhez és a pozitív érzésekhez fognak kapcsolódni a pozitív énkép elemei. Tehát az orvos, aki előírja a röntgensugárzást az áldott állapotban lévő édesanyának, magát úgy éli meg, hogy én egy jó orvos vagyok, egy gondos orvos vagyok, máris alkalmazom ennek a technológiai, orvosi forradalomnak az új elemeit, és máris a gyógyítás nagyszerű elemeit használom. Pozitív énkép.

Negyedik elem, kapcsolódik ehhez a sorhoz, hogy az ezzel ellentétes számok, realitás, igazság, valóság tudható. Tehát a hiedelemmel ellentétesen tudható, hogy mi az igazság, valóság.

Ötödik, hogy hiába tudható a valóság, az igazság ismerete az egyesek, a házaspárok, a családok, a csoportok, a közösségek, intézmények, felekezetek, egyházak, társadalmak és emberiség számára nagyon gyakran semmilyen változást nem hoz. Tehát az igazság ismerete önmagában nem hoz létre változást.

Ez a leírása a szándékos vakságnak. És most nézzük azt, hogy közvetlenül konkrétan mit lehet csinálni, mert idáig szerettem volna eljutni.

Első. Mit jelent ez, hogy közkeletű hiedelem? Most csak hadd említsek néhányat. Hát szinte sportot űzök abból, hogy akárhol járok a világban, de hát csak országon túl mindenhol, elkezdek egy mondatot mondani, és a magyar emberek ezt a mondatot mindenhol be tudják fejezni, mert a mondat így kezdődik: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert… elbízod magad.” Ezt úgy hívjuk, hogy közkeletű téveszme, ez egy kollektív hiedelem. Magunk között szólva, ha valakihez odalépek, ránézek a kórusra, és úgy megmelengeti a szívemet… És az a probléma, hogy látjátok, most lehet, hogy elkezdtem őket tönkretenni. Tehát most kellene ezt befejeznem, azon nyomban ezt a mondatot le kell állítanom, mert már kezdenek összeesni. Tehát még a misét lehet, hogy kibírják, és utána már semmi. Hogy mennénk már tönkre, mikor valaki lát rajtunk valami értéket, szépséget, és ezt szóvá tesszük?

Mi ennek a kiegészítő kulturális téveszméje kicsiny hazánkban? Az, ahogyan az apa veri a gyerekét, és azt mondja: „Majd én embert faragok belőled.” Volt egy nagyobbacska gyerek, akit éppen faragott az apja, és a nagyobbacska gyerek kinyitotta a száját, és azt mondta két faragás között, hogy „Apám, lehet, hogy maga az egyetlen, akinek nem tűnt föl, hogy én már ember vagyok.” Amikor a felnőtt veri a gyereket, főképp mikor szisztematikusan, akkor azt úgy hívjuk, hogy bántalmazás. Ezt most nem akarom tovább mondani, egyszerűen ez a neve. Így hívjuk. Piros vagy fehér, vagy zöld – az meg bántalmazás. És ennél tovább nem is kell menni, mert közben eltelnek nemzedékről nemzedékre huszonöt évek, és pedagógiai módszernek tartjuk. Az bántalmazás, az a neve.

Aztán létezhetnek a kereszténységgel összefüggésben megjelenő hiedelmek. Kereszténységgel összefüggésben megjelenő hiedelem például az, amit tegnap is megkérdezett tőlem valaki, szerintem papi életem során 347-edszer, hogy „Na, ti keresztények azt mondjátok, hogy van a teremtés. Mi van akkor az ősrobbanással? Ti keresztények teremtő Istenről beszéltek, és az evolúció?” Közkeletű hiedelem, hogy a teremtő Istenbe vetett hitünk kizárja az ősrobbanásnak, vagy az evolúciónak a hipotézisét. Legnagyobb tisztelettel, nem zárja ki. Tehát ez egy hiedelem.

Azután a katolikusságunkkal összefüggésben is vannak hiedelmek. Például ilyen hiedelem lehet az, hogy csak a katolikusok üdvözülnek. Ez egy hiedelem. De mégis, aki ezekben a hiedelmekben van, ezt nem hiedelemnek tartja jó eséllyel, hanem mondjuk a hitének a része, vagyis az egyház tanítása, csak éppen nem az, hanem hiedelem.

Tehát akkor mit volna érdemes kimondani? Azt, hogy az embernek nagyon-nagyon szükséges volna gyakorolni a kritikus gondolkozást, beleértve az önkritikus gondolkozást is, mert olyan számtalan hiedelmünk él, amit mi hitnek nevezünk, vagy igazságnak nevezünk, vagy bölcsességnek nevezünk, vagy hagyománynak hívunk, és azok hiedelmek. Tehát a kritikus és önkritikus gondolkozásra volna szükségünk.

Hadd mondjak egy megrendítő cikk eredményét, amit néhány nappal ezelőtt olvastam. A kérdés így volt: A magas IQ-jú személyek milyen minőségű döntéseket hoznak? Ugye, mi a naivitásunk? A naivitásunk az, a magas IQ-jú személyek nyilvánvalóan a legjobb döntéshozók, ugye, mert hát ők nagyon okosak, és az értelmi intelligenciájuk nagyon pallérozott, és átlátnak dolgokat, amiket mi nem, és… Elmondanám a realitást. A magas IQ-jú személyek az átlagembereknél rosszabb minőségű döntéseket hoznak. Hogy ez miért lehetséges, a harmadik pontnál el fogom mondani, hacsak nem felejtem el.

Második. Pozitív érzések, hogy a hiedelmekhez pozitív érzések kapcsolódnak. Például ahhoz, hogy csak a katolikusok üdvözülnek: Na, akkor én fogok. Jó, pozitív érzés, akkor ezután nem kell gondolkozni, mert itt akkor tulajdonképpen rendben vagyok. Vagy például, amikor valaki, mert nehéz az élet, mondjuk alkoholizál, hát amikor éppen issza a felest, vagy egy rövid ideig, ahhoz pozitív érzések kapcsolódnak jó eséllyel, vagy kevésbé lesz erős a szorongás. Amikor egy másik valaki éppen üvölt, és kiéli az agresszióját, akkor ahhoz is pozitív érzések fognak kapcsolódni olyan értelemben, hogy azt fogja mondani, hogy „Legalább kiengedtem a gőzt.” Hát ezt lépten-nyomon hallom. Tehát attól, hogy valamihez pozitív érzések kapcsolódnak, még fogalmunk sincs, hogy ez igaz volt, vagy helyes volt, vagy értelmes volt, vagy hogy úgy érdemes-e élni.

Na most, harmadik. Ugye pozitív énkép és a pozitív énkép fönntartása, miközben egy hiedelmet viszünk tovább és az alapján élünk. Na, most visszatérnék a magas IQ-jú emberekre. Ugyanis a kutatásból az derült ki, hogy a nagyon magas intelligenciával rendelkező emberek azért hoznak az átlagnál kifejezetten kimutathatóan gyöngébb döntéseket – most nagyon egyszerűen fogom mondani, – mert egy kissé nagyképűek is. Tehát ők pontosan tudják, hogy ők átlag fölöttiek. És ez a pozitív énkép rész, hogy „Hát azért énnekem mégiscsak 184. Az egy százalékba tartozom.”, ez a pozitív énkép olyan torzulásokat hoz létre a gondolkozási folyamatban, miközben ők mondhatjuk így sokkal okosabbak nálunk, hogy rendre gyöngébb minőségű döntéseket hoznak. Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy nagyon-nagyon önkritikusnak kellene lennünk minden olyan magatartásformánkkal, amelynek a tudatos, vagy persze nagyon gyakran nem tudatos célja a pozitív énképünk fönntartására való törekvés.

Persze, ha az ember a pozitív énképet fönntartja, akkor stabilizáljuk magunkat, meg úgy érezzük, jók vagyunk, meg akkor jól tudtuk, meg rendesek vagyunk, meg nem rajtunk múlt. Hát a biztonságérzetünket ez növelheti, vagy a komfortunkat, de hosszú távon szép lassan a tévedéseknek a hullámában el fogunk veszni. A pozitív énképhez csak hadd mondjak valamit. Persze, hogy egy mély törekvés az emberben, hogy ezt fönntartsuk, és hogy már csak azért is, mert rettenetesen fenyegető számunkra az, hogy egyszer csak azt kelljen mondanom, hogy nem csináltam jól, vagy, hogy nem vagyok annyira jó ember, mint gondoltam, vagy nem vagyok annyira rendes, minthogy azt a jó lenne gondolnom magamról.

De közben pedig most akkor nem a hiedelem, hanem a hit világából hadd mondjak valamit. A hit világából mondhatjuk azt, hogy amikor Jézus megkeresztelkedik, elhangzik az: „Te az én szeretett gyermekem vagy. Kedvemet találom benned.” Mi mindannyian tudhatjuk az életünk utolsó másodpercéig, hogy Isten úgy néz ránk és ezt üzeni nekünk: „Szeretlek téged, a gyermekemnek tartalak és látlak.” Akkor is, ha tökéletlenek vagyunk, és ha elszúrtuk és elrontottuk, ha nem láttuk és direkt nem láttuk, és nem akartuk látni, és nem akartunk odanézni, és nem akartuk meghallani, és nem akartunk szembesülni, és nem esett jól, akkor is elhangzik Isten részéről: „Te az én szeretett gyermekem vagy.” Ez lehet a keresztény ember pozitív énképének valami elképesztően elvehetetlen biztos alapállása. És mi az, ami még a mondatból ránk vár? Az, hogy az biztos, hogy azt kapjuk Istentől, hogy „A szeretett gyermekem vagy.” Vessző, és néha úgy folytatódik a mondat: „…és most nem találom kedvemet benned.” Néha meg azt mondja: „…és most kedvemet találom benned.” Ez a két lehetőség van, de az első rész az száz százalék.

Ez egy nagy erőforrás lehet abban, hogy noha pozitív énképpel foglalkozunk, és ennek akkor most a záró gondolata, hogy az időnket és energiánkat feleslegesen és túlzóan is arra fordítsuk, hogy fönntartsuk a látszatot, hogy mi tulajdonképpen milyen rendesek vagyunk, és rengeteg időt és energiát fecsérlünk el a látszat fenntartására, és ha annak a felét arra fordítanánk, hogy mondjuk jobban csináljunk valamit, sokkal jobb lenne a világ. Megyek tovább, utolsó kettő.

Ugye, mit jelent ez, hogy az igazság tudható? Annyira szeretem a Negyven prédikátor című kisregénynek egyetlen mondatát, mégpedig ott a protestáns lelkész nézi a lelkész társait, meg (azt, hogy) ők hogyan élnek, és akkor elhangzik benne egy zseniális mondat, és talán azért vésődött belém, mert serdülő koromban olvastam, és annyira megtetszett. A mondat így szól: Ez a prédikátor, látva a lelkésztársait, a következőt mondja nekik „Én ezt nem értem. Ti az egész életeteket arra fordítjátok, hogy megértsetek még néhány dolgot, amit eddig nem értettetek meg, ahelyett, hogy az alapján élnétek, amit már megértettetek.” És ez egyáltalán nem az igazság kutatásával szemben hangzik el. Hanem hát hova megy egy olyan élet, amit arra szántunk, hogy még két dolgot azért jobban értsünk, és közben nem vagyunk igazak, ha közben nem teszünk elég jót, vagy nem bánunk elég jól, vagy a már megismert igazságot nem valósítjuk (meg)? Nekem ezt serdülőkoromban, tudjátok, amikor általában olyan bizonytalanok vagyunk, azt se tudjuk, mi az igazság, annyira megvilágosító erejű volt, hogy akkor megvan. Hát azért néhány dolgot csak tudok. Hát akkor ezt máris lehet csinálni.

Sőt, az a meggyőződésem, hogy az evangéliumnak egy-egy igazi mélységes igazságából szinte az egész evangéliumot ki lehet bontani, egyetlen igazságból. Nem azért, hogy az egyetlen igazságot egy beszűkült értelemben, hanem ahogy az kibomlik a maga teljessége felé. Például, ha valaki közülünk úgy igazán a szíve mélyén komolyan veszi, mit jelent az, hogy emberi méltóság, aminek a hátterében számunkra az van, hogy Isten teremtménye, Jézus testvére, és a Szentlélek temploma az ember. Ebből levezethető az, hogy mit jelent jól bánni, hogy amikor konfliktus van, akkor is az mit jelent, hogy hogyan bánok veled, amikor nézeteltérés van, amikor igazságtalanság van, amikor sérelem van, amikor megbocsájtásnak a szükségessége merül föl, és konfliktusok vannak csoportok között. Ebből az egyetlen valódi és mélységes igazságból, ha ezt valaki következetesen elkezdi érvényre juttatni a saját magatartásában, egyszer csak abból kibomlik az egész evangélium.

Tehát a negyedik gondolat erre vonatkozóan így szól, hogy ahogy Pilátus azt mondja: „Ugyan már, mi az igazság?” Nem bírom ki, hogy egy gondolatom ne legyen arról, amit így mond a szakirodalom, hogy dezinformáció. Hogyha azt gondoljuk, hogy a dezinformációnak az a célja, hogy van az igazság, és akkor elkezdik valakik mondani, nyilván érdekek miatt, hogy nem az az igazság, hanem ez. Akkor azt gondoljuk, a dezinformációnak az a célja, hogy hát akkor azt sajátítsuk el, hogy nem az az igazság, hanem ez. A dezinformációnak ez csak egy elsődleges célja, ami annál sokkal rombolóbb az az, hogy az ember szép lassan eljusson oda, ahová Pilátus, aki azt mondta a maga módján, hogy „Tulajdonképpen mi az igazság?”, hogy az igazságot nem lehet tudni. Hogy mindenki akármit mond, hogy mindenki mindenfélét mond, hogy ki tudja, hogy mi és hogyan van. Amikor az ember behull ebbe a sötétségbe, hogy azt gondoljuk, hogy miután mindenki mindent tud, és a világháló óta ez még inkább lehetséges, és elengedjük a kezünkből annak a meggyőződését, hogy legalább a számunkra megismert igazság alapján éljünk. És azt látjátok, egyetlenegy mélységes evangéliumi igazság is lehet. Nem is akarnám akkor ezt tovább.

Ötödik pont, hogy az igazság önmagában – a számok, a tények – nem hoz létre változást. Lenne megint csak egy költői kérdésem. Mit gondoltok, amikor az alkoholbeteg személy leül a segítővel, és a segítő azt mondja az alkoholbeteg személynek, de ő már ott van, már segítséget kér, tehát rengeteg lépést tett ahhoz képest, hogy valaki alkoholbeteg és tagadja, tehát ő már annak a csoportnak a tagja, aki már ott ül a segítővel, és a segítő azt mondja neki: „Nézze uram! Ön legalább nyolc módon úgy él, mint az alkoholbetegek.” Tehát a segítő közli, hogy a kliense úgy él, mint a szenvedélybeteg. A kérdésem így szól, mit gondoltok, a közléshez képest átlagosan mennyi idő telik el, míg maga a szenvedélybeteg azt mondja a segítőjének, hogy „Én szenvedélybeteg vagyok.”? Nyilván azért hallgattam el, hogy hátha van kedvetek kicsit gondolkozni ezen. És a helyes válasz így szól, hogy ennél a csoportnál, aki már ott van a segítőnél: fél év. Átlagosan fél év, hogy egy olyan igazságot magához közel tudjon engedni, ami miatt tulajdonképpen elment segítséget kérni. Lehet, hogy ennél jobban nem, vagy plasztikusabban nem tudom ábrázolni, mit jelent ez a naivitás, hogyha valaki mondaná az igazságot, hó, az megrendítene bennünket, katarzist idézne elő, és máris lobogó hajjal mennénk az igazság útján. Hát ez a legnagyobb naivitás. Az igazság önmagában nem hoz létre változást.

És így jutok el a végéig, merthogy a változást az ember hozza létre, aki ebben az öt pontban elkezdett nagyon tudatosan, önkritikus gondolkozással tájékozódni, azt az ember hozza létre.

És a záró gondolatom így szól, hogy ne legyen nagyon hosszú, bár lehet, hogy ez már elcsúszott, ez pedig így szól. Hogyan van a történetben? „De hátha, hátha talán Mózes mondaná, elhinnék. – Nem hiszik. – Hát, ha valamelyik próféta, hát csak elhinnék. – Nem hiszik. – Hát és ha az Isten Fia mondaná? – Nem hiszik.” S a mai evangélium valami olyasmit is üzen, hogy az a hang, amit mi annyira várunk, hogy megszólal az a hang, és azt mondjuk: „Na ez az!”, hogy az a hang idebent szól. És mi megnyithatjuk magunkat a szívünket efelé a hang felé. Már nem Mózes, nem a próféták, nincs szükségünk konkrét, közvetlen istenélményre sem; ez a hang itt megszólal bennünk. És más dolgunk nincs, minthogy azt mondjuk: én ezt a hangot igazából ismerem.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)