Lk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

Engedelmesség – bizalmi viszony Istennel.

Olvasmány (Hab 1,2-3;2,2-4)

Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: „Erőszak!” anélkül, hogy megszabadítanál? Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik. Az Úr is megszólalt, és ezt mondta: „Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen. Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül. Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.”

Szentlecke (2Tim 1,6-8.13-14)

Szeretett Fiam! Figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében. Eszményed az az egészséges tanítás legyen, amelyet Krisztus Jézus hitében és szeretetében tőlem hallottál. Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.

Evangélium (Lk 17,5-10)

Abban az időben az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: »Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz.« Nem ezt mondja-e inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?« S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”

Vasárnapi beszéd

A mai evangéliumnak talán lehet mondani, van két része. Az első ez a kép, ahogy a tanítványok kérik: „Növeld bennünk a hitet!” A szederfával kapcsolatos néhány szó. És azután pedig az evangélium másik része, mintha valamiképpen az engedelmesség témáját hozná a szolgával és az urával. Nyilván nem fogom még egyszer elmondani, amit az előbb elmondtam. Csak azért bontottam ketté ezt a most elhangzott szöveget, mert ha az elejéről kezdjük az értelmezést, onnan, hogy „Növeld bennünk a hitet! – Ha csak mustármagnyi hitetek is volna, ez és ez történne…”, akkor nagy bajban vagyunk, mert akkor gondolhatjuk azt, hogy természetesen akkor ez azt jelenti, hogy nincs hitünk, hát még mustármagnyi se. Merthogy az én szavamra még semmiféle szederfa innen oda biztos nem ment, mert még gyökeret pláne nem eresztett.

És minthogyha az evangélium második része a segítségünkre sietne ezzel a történettel, és akkor kezdünk a végére megnyugodni, és azt mondhatjuk, aha. Tehát hogyha itt az engedelmességre fut ki az, amiről Jézus beszél, hogy legalább egy kicsiny hit, hogy akkor talán mondhatjuk azt, hogy az engedelmesség a hitnek valami következménye, jele, hogy az engedelmességen keresztül az ember meg tudja élni, meg tudja jeleníteni a hitét. És tényleg akkor jaj, akkor fújjunk egyet, és azt mondjuk: „Jó, akkor ez így tulajdonképpen rendben van. De hát mondjuk engedelmesek tudunk lenni, pont úgy, mint a történetben ez a két-három helyzet.”

De nem biztos, hogy csak erről van szó. De hogy eljuthassak a mai evangélium első részéhez, most a második rész felől szeretnék közelíteni. Ez pedig akkor az engedelmesség témája. Mégpedig azért, mert hogyha az engedelmesség felől közelítünk, mit látunk, mi a tapasztalatunk? Hadd mondjak egy számomra nagyon fontos mondatot, ami így szól: Auschwitz óta az engedelmességnek más a jelentése, mint ami addig volt. Ezért aztán látjuk, ha pusztán csak megnyugszunk, hogy az engedelmesség az a hitnek a jele, és a hitnek a megélési módja, és akkor ebben szépen megnyugszunk, akkor azért jobb, ha nem nyugszunk meg annyira. Mert azt látjuk, hogy éppenséggel lehetséges az ember számára az, hogy nagyon is engedelmesek vagyunk, és közben pedig az engedelmesség a hit világán belül eljuthat egy vak hithez, vallási fanatizmushoz, vakbuzgósághoz, olyan magatartásformákhoz, hogy az ember nem él már az autonómiájával, nem él a saját felelősségével, nincsen ebben semmi érettség. Engedelmesség van benne, de azon kívül alig látjuk, hogy van-e benne valami más, valamiféle puszta engedelmesség.

És nemde Jézus kereszthalála és elítélése értelmezhető úgy, hogy hát, akik ezt mind megtették, hát bizony nagyon sokan egész nyilvánvalóan jó érzésekkel tették meg, mert azt mondták, hogy „Mi most engedelmeskedünk Isten akaratának. Istennek nyilvánvalóan az az akarata, hogy egy ilyen valaki az távozzék a világból.” Óvatos lennék azt mondani, hogy az engedelmesség, a puszta engedelmesség önmagában egyértelműen máris azt mutatja, hogyha engedelmes vagyok, ez a hitnek a jele, és a hitnek a természetes megélése, és az ember összecsapja a kezét és azt mondja, akkor ez rendben van.

Hadd lépjek egy kicsit tovább. Mégpedig, hogy amikor Jézus elmondja a második részben a pici történeteket, ott a gazda, és ott jön a szolga, és a szolga milyen természetes az, a gazdának is, meg a szolgának is, hogy amikor a gazda megjön, akkor a szolga fölszolgál. Vagyis mintha Jézus abba az irányba vinné a gondolatainkat, hogy amikor az engedelmességről beszélünk, akkor itt többről van szó, mint valami puszta engedelmességről, hanem sokkal inkább, hogy annak a szolgának is és az urának is mindez természetes. Hogy itt valami természetességről van szó, valami magától értetődőségről. A szolga is és az ura is azt mondja: „Hát persze, hogy így csinálom! Hát, napnál is világosabb! Hát, milyen természetes ez.”

Na és most hadd mondjak néhány történetet, hogy ezzel kezdjünk el menni az evangélium első feléhez. Ezeket a történeteket jószerivel már ismeritek tőlem, de most ebben a sajátos megvilágításban szeretném elmondani őket. Emlékeztek, amikor Kínában földrengés volt, sok-sok évtizeddel ezelőtt, és ott az iskolaépület úgy dőlt össze, hogy néhány gyerek túlélte. Egy gyerek volt, aki nem volt ott azon a részen, és ő a felnőtteknek mondta, és mondta, és mondta, hogy itt kutassatok, itt ássatok, mert itt vannak az osztálytársaim. És amikor tényleg egy soknapi kutatás után ott élve megtalálták az osztálytársait, akkor egy hőssé vált ez a kisfiú, és kérdezte tőle a riporter, hogy hogyan volt neked lelkierőd ehhez? Hát az egész rendkívüli, hogy te nem hazaszaladtál, hanem te még ott, te kicsi gyerekként, ott buzdítottad a felnőtteket, hogy abba ne hagyják, mert ott vannak az osztálytársaid. És a kisfiú a következőt válaszolta: „Hogyhogy hogyan? Én voltam a hetes.”

Amikor a kisfiú azt mondja „Én voltam a hetes.”, értelmezhetjük úgy, hogy ez itt egy engedelmesség, mert az osztályfőnök néni azt mondta, hogy a hetesnek az a kötelessége, hogy segítsen az osztálytársainak. De ha csak ezt gondoljuk, nem értettük meg a kisfiú magatartásának a természetét. Az nem puszta engedelmesség az osztályfőnök néninek, hanem az, hogy a kisfiú, mikor ott van és segíti a felnőtteket és nem hagyja abba és bízik benne, és… neki ez természetes. Természetes számára az, hogy az osztálytársait szereti, és természetes számára az, hogy az, hogy ő segíthet és tehet valamit az osztálytársaiért, akkor azt meg fogja tenni. Hát azt lehet, hogy néha úgy hívják, hogy hetes, néha meg nem úgy hívják, hogy hetes. Tehát ez a természetes számára. És látjátok, ahogy a kisfiú számára ez természetes, ez túl van azon, hogy engedelmes vagyok az osztályfőnök néninek, vagy az iskola rendtartását a hetesre vonatkozóan betöltöm. Ott valami a kisfiúnak természetes, ami sokaknak lehet, hogy nem annyira az.

A második. Minden, amit mondok, valódi történet. Egy hitoktató néni azt mondta nekem: „Feri, ezt gyerekeknek ne mondd el, mert egyszer, mikor elmondtad a gyerekeknek egy vasárnapi misén, utána minden gyerek ezen fantáziált!” De hát most merem mondani. Ez megtörtént, Amerikai Egyesült Államok, metró, és ott egy ember szívinfarktust kapott és beájult a sínek közé. Senki meg nem mozdult, kivéve egyvalakit, aki beugrott a sínek közé, és ki akarta húzni ezt az embert, aki persze teljesen tehetetlen volt, és közben már jött a szerelvény. És a férfi megértette azt, hogy nem lesz ereje és ideje kihúzni, és ezért fogta, és azt az embert befektette a sínek közé, és ráfeküdt, hogy ne legyen semmi baja. A szerelvény pedig befutott, és semelyiküknek se lett baja, és amikor rekonstruálták az eseményt, kiderült, hogy egy centi volt a metró alja és a két ember között. És megkérdezte megint csak a riporter. Azt kérdezte: „Uram, hogy volt magának lelki ereje, lélekjelenléte, bátorsága? Egyáltalán hogy jutott magának az eszébe, hogy beugorjon? Mások nem ugrottak. Azután hogy volt ez, hogy még meg is akarta védeni? Hát ez hogy jött magának ki?” És ez a férfi a következőt válaszolta: „Hát ezt bárki megtehette volna.” És ez igaz. Vagyis amikor ez az ember beugrik oda és behúzza a sínek közé, azt tényleg bárki megtehette volna. És miért tette meg? Azért, mert ez neki természetes volt. Ha én azt megtehetem az embertársamért, akkor meg fogom tenni. És látjátok, hogy ami ennek az embernek természetes volt, és ő ránk is így néz: „Hát ez természetes.”, az a legtöbbnek persze nem az. De lehetne az, csak nem az.

A következő, hogy egyszer jött hozzám egy férfi, és azt mondja „Feri, nagyon nagy bajban vagyok, mégpedig azért, mert a feleségem egy autóbaleset áldozata lett, és ott olyan súlyos koponyasérülést szenvedett, hogy a homloklebeny is nagyon csúnyán roncsolódott, és az az ember, aki végül kikerült a kórházból, hát nem az az ember, akit én elvettem feleségül. Mert az én feleségem egy olyan kedves volt, olyan halk szavú, olyan rendes és jóindulatú, de az a valaki, aki kijött a kórházból, az agysérülés miatt, köszönő viszonyban sincs azzal az emberrel; agresszív és követelőző és indulatos és haragos és elviselhetetlen.” És azt kérdezte tőlem: „De hát most én mit csináljak?” – kérdezte tőlem. Hát persze, hogy én azt nem tudom, de én visszakérdeztem és azt kérdeztem tőle, hogy „Miért maradsz vele?” Ez nem provokáció volt a részemről, hanem tudni akartam, hogy mi az, ami őt motiválja, hogy együtt maradjon a feleségével. És ez a férfi, egyszer csak úgy megváltozott a tekintete, rám nézett, és azt mondja: „Hogyhogy miért? Hát ő a feleségem.” Amikor a férfi azt mondja „Hogyhogy miért? Hát ő a feleségem.”, ezzel azt mondta „Hát nekem ez természetes. Hát nem természetes, hogy ő a feleségem? Hát, a napnál is világosabb és magától értetődő. Hát ő a feleségem.” De amit ez a férfi természetesnek tartott, és aztán az kihat a magatartására, a szentségi házasságára és a többire, az sokaknak persze egyáltalán nem lett volna az.

Következő. Amikor arról beszélnek a kutatók, hogy ki az, aki hős, aki rendkívüli dolgokat tud tenni, akkor mindig ezt mondják: A hős, a szent, nem rendkívüli ember. A hős és a szent, ami nem ugyanaz, a hős és a szent átlagemberek, akik rendkívülit tesznek. És mi ez a rendkívüliség? Hogy természetesnek tartanak valami olyasmit, ami a többség számára nem az, de nekik az. És amikor azt mondják, hogy ezt bárki meg tudná tenni, nekik van igazuk.

És most így jutok el most már közvetlenül a hit világához, ezek voltak a bevezető képek, de itt már csak két dolog. Amikor Szent István, az első vértanú, az egyházi Szent István diakónus meghal, mert megölik, akkor ugyanazt teszi, amit Jézus. Mégpedig azt, hogy miközben éppen megölik, megbocsájt az őt bántalmazóknak, és őket Isten szeretetébe ajánlja. Miért? Nevezhetjük ezt engedelmességnek a mennyei Atyának, de sokkal jobban megértjük ennek a cselekvésnek a belső hátterét akkor, ha azt mondjuk, hogy azért, mert Jézusnak ez volt természetes, mert az ő természete ilyen és ez volt neki természetes.

És emlékszem, mikor ezt a történetet hallottam, hogy István diakónus az őt éppen megölőkért imádkozik, és megbocsájt nekik, azt mondta a biblikum tanárunk: „Na, ezt a történetet remélem látják, hogy ezt a történetet Jézus keresztáldozata alapján szerkesztette meg az író, hogy sok ponton mutassa a párhuzamot, hogy ahogy Jézus meghalt, úgy hal meg István, az első vértanú.” Hát ez úgy elsőre nekem nem esett jól, hogy mi, ezt szerkeszti a szerkesztő, hát olyan szebbet is el tudtam volna képzelni, de hát a biblikum már csak ilyen. És később rátaláltam ennek a mondatnak a szépségére, hogy milyen érdekes, hogy már az ősegyházban Krisztus kereszthalála után néhány évvel és évtizeddel, hogy látják István diakónus vértanúságát? Hogy a keresztényeknél ez a természetes. Ahogy Jézus volt, hát a keresztényeknél ez a módi, ez a természetes. Az, hogy imádkoznak azokért, akik üldözik őket. Imádkoznak értük. Az a természetes, hogy megbocsájtanak. Hát minálunk ez a természetes.

Amikor Auschwitzban jártam. Talán az egyik legmegrendítőbb az volt, hogy elvittek oda, ahol Maximilian Kolbe kiállt, amikor éppen tizedelték a barakknak az állományát, és minden tízediket vittek kivégezni. És minden tízediknek ki kellett lépni, és lehetett tudni, hogy máris megölik őket. Maximilian Kolbe volt a kilencedik, és ő mikor mondta, hogy „Kilenc.”, kiállt. Hát persze, hogy nem én. Hogyhogy kiáll? Azt mondta: „Azért állok ki, mert a tízedik egy sokgyerekes édesapa. És hát úgyis minden tízediket elviszik, vigyenek engem. Mert neki gyerekei vannak, én meg egy pap vagyok.” És utána elvezettek bennünket és megmutatták azt a börtönrészt, ahova még bezárták Maximilian Kolbét, mert nem úgy volt ám, hogy ő kiállt, és akkor kivégezték, nem, azt úgy csinálták, hogy akkor elvitték még sok napra, és még ott bántalmazták. És valaki elmesélte nekem, hogy az a tízedik, az az édesapa, aki miatt Maximilian Kolbe kiált, az az édesapa túlélte a haláltábort és ott volt a Szent Péter téren Rómában, amikor Maximilian Kolbét szentté avatták. És aki ezt látta, azt mondta, hogy én életemben nem láttam ilyet, hogy ez a férfiember nem sírt vagy zokogott, azt mondta, hogy megértette, mit jelent az, amikor azt mondják, hogy patakokban folyik valakinek a könnye. Azt mondta, ennek az embernek a szeméből patakokban folyt a könny, hogy itt vagyok és szentté avatják azt a valakit, akinek én az életemet köszönhetem.

Maximilian Kolbe, amikor ezt megteszi, mondhatjuk azt, hogy ez egyfajta engedelmesség. De ha jobban meg akarjuk érteni az ő magatartásának is a természetét, azt mondhatnánk, hogy azért tette ezt, mert az istenkapcsolatából fakadóan számára ez vált természetessé, hogy számára abból ez következett. Ezért itt nem pusztán az engedelmességről van szó, hanem arról, hogy Jézusnak ez az üzenete, hogy mindaz a keresztény ember számára természetes, ami az Istennel való kapcsolatból és a hozzá fűződő bizalmi viszonyból származik. Hogy számunkra az a természetes, és ezért amit mi így mondunk, hogy természetes, az messze túlnövi azokat a kereteket, határokat és korlátokat, amire a legtöbb ember azt mondja, hogy természetes. Mert a legtöbb ember mire mondja, hogy természetes? Hát, hogy az életösztönnek teret adok. Tehát ha én a kilencedik vagyok, akkor hálát adok azért, hogy nem én vagyok a tízedik, mert ez a természetes. De a keresztény ember számára, hogy mi az, hogy természetes, az az alapján áll össze, hogy az Istennel való kapcsolat által számomra mi természetes. És ami természetes, ebből a kapcsolatból adódóan, arra az ember itt-ott és amott egyszer-kétszer-háromszor alkalmassá lesz, és akkor az megvalósulhat.

Így most már a végéhez értem, hogy most akkor mondhatnánk azt, hogy amikor ezt a szót halljuk, hogy engedelmesség, majdnem mindig az engedelmességnek a konformitására gondolunk. Hát nehéz ezt, nem találom az egyetlen jó magyar szót, tehát a konformitását, hogy normális és hagyományos, és magától értetődő, és bevett és szokásos és rutinos. Hát az engedelmesség, mint valami konformitás. Ugye? Hogy szól az elöljáró, parancs, az ember megteszi. Gondolkodni se kell, ott az úr, itt a szolga, ennyi. Elöljáró, beosztott: ennyi. Hát ez a konformitás.

Nézzük meg Jézus engedelmességét! Jézus engedelmessége legalább annyira mutatja a konformitás jeleit, mint a nonkonformitás jeleit. Mikor Jézus engedelmeskedik a Mennyei Atyának, abban az engedelmességben annyi, de annyi nem szokásos, nem rutinos, nem hagyományos, nem elfogadott, váratlan, és nem abba a kultúrába, mindenbe illeszkedő magatartás van, hogy azt vesszük észre, hogy inkább ezt kellene megmagyarázni, hogy Jézus hogy volt konform. Hát például úgy volt konform, hogy elment szombaton a zsinagógába, hogy felolvasásra jelentkezett, hogy Jeruzsálembe elment a húsvéti ünnepekre, hogy imádkozott úgy, ahogy egy rabbhoz az illik, így volt konform. És hogy volt nonkonform az engedelmessége? Hát úgy, hogy leült a bűnösökkel, szóba állt a parázna asszonyokkal, most a vámosokkal is, így ezt megint nem kell végigmondani. Az egész élete, az egész engedelmessége legalább annyira a nonkonformitás jeleit mutatja, mint amennyire a konformitásért.

Ezért azt lehetne mondani, hogyha Jézusnak ez az engedelmessége, akkor az, hogy mit jelent számunkra engedelmesnek lenni, az nem vezethető le abból, hogy az egy konform magatartás, hanem sokkal inkább vezethető le abból, hogy egy bizalmi viszonyban vagyok Jézussal, a Teremtővel és a Lélekkel, és ennek nyomán számomra minden természetessé válik, vagy egyre természetesebbé válik, és magától értetődőbbé, ami rengeteg ember számára őrültségnek tűnik, fölfoghatatlan, beláthatatlan, megmagyarázhatatlan és nem logikus.

És így érkeztem el az evangélium elejére. Mert amikor Jézus azzal kezdi „Ha csak egy kis hitetek is van – bizalmi viszony az Istennel –, és azt mondjátok ennek a szederfának, szakadj innen ki tövestül és verj gyökeret ott…” Most már a beszéd végén mondhatjuk azt, hogy miért mondhatja ezt el Jézus? Mert az egész élete erről szólt. Arról, hogy ott van az Atyával és a Lélekkel, ott a jó erős gyökérzet a Szentháromságban, és egyszer csak jön Jézus, mondhatnánk azt is, kiszakítja magát abból a bensőséges világból és gyökeret ereszt nálunk. Úgyhogy mondjuk már az elején nincs is szállás, a többit meg nem is mondom. És amikor már úgy valamennyire gyökeret eresztett, úgy, ahogy a Szentírás mondja, az övéihez jött, hát azért mégiscsak az ő világa, akkor meg az ember fogja, aztán jól kivágja. És mi történik Jézussal? Gyökeret ereszt a föltámadásba és az örökkévalóságba.

Amikor Jézus elmondja ezt a képet: „Hát, ha csak egy mustármagnyi hitetek is van…”, akkor az ember gyökeret tud ereszteni ott, ahol a legtöbb ember azt mondja, hogy „Ott nincs is semmi. De hogyan volna az lehetséges?” És ezért a mai evangéliumnak ez az egyik lehetséges üzenete, hogy számunkra akkor az engedelmesség természete az, hogy természetesnek vesszük egyre inkább mindazt, ami a Szentháromsággal való kapcsolatunkból számunkra fakad. És ennek mi lesz a következménye? Hogy lesznek olyan tetteink, olyan megnyilatkozásaink és olyan gesztusaink, amelyek nagyjából pontosan ennek a képnek fognak megfelelni. Hogy voltál te képes arra, hogy innen csak így… és te ott is élsz? És az ember erre nem pusztán csak azt mondja, hogy engedelmeskedtem, hanem azt, hogy bizalmi viszonyban vagyok Istennel.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)