Lk 18,1-8 - Évközi 29. vasárnap

„Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Olvasmány (Kiv 17,8-13)

A választott nép pusztai vándorlása idején történt: Az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki nekünk férfiakat, és szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig holnap Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, és megütközött az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig. Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

Szentlecke (2Tim 3,14–4,2)

Szeretett Fiam! Tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen. Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.

Evangélium (Lk 18,1-8)

Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.« A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Vasárnapi beszéd

Isten hamarosan igazságot szolgáltat. De nem ez a kérdés mondjuk így Isten felől, hanem, hogy amikor majd megérkezik Isten, eljön Jézus másodjára, akkor talál-e hitet a Földön. Ennek a feszültségéről szeretnék beszélni, hogy az ember felől az élet abban a dilemmában zajlik, hogy „Isten mikor szolgáltat már igazságot?”, vagy hogy amikor imádkozom Őhozzá, hogy tegyen meg valamit értem, vagy értünk, valami jót, valami rendeset, valami igazat, valami szépet, hogy Isten néha megteszi, és néha nem teszi meg. Az ember felől tehát a dilemma így áll föl, hogy „Ezt nem értem, hogyha valamiért imádkozom, és az valami jó és igaz és rendes, Isten esetleg, és újból és újból miért nem teszi meg, és miért nem szolgáltat nekem igazságot?”

És a történet végén pedig minthogyha Isten szemszögéből is látnánk ugyanezeket a helyzeteket, amikor pedig Isten azt mondja, hogy „Énfelőlem meg az a nagy kérdés, hogy ti bíztok-e bennem?” És mondhatnám azt, hogy ez egy igazi nehéz helyzet, egy igazi dilemma, hogy bízhatok-e Istenben, aki nem szolgáltat mindig igazságot itt és most, ebben a pillanatban, ebben a helyzetben aktuálisan. Másfelől pedig, hogy Isten azt mondja, hogy „Hát, de most meddig cselekedjek még az emberért, aki újból és újból egyáltalán nem bízik bennem, miközben én olyan sok mindent tettem már érte?”

Na, ezzel a helyzettel szeretnék valamit kezdeni a mai beszéd során. És azért is kanyarodnék az evangéliumnak a végére, hogy olyan izgalmas ez a kérdés, hogy de hát, hogyha Isten, ahogy ígér, „Igazságot fogok szolgáltatni.”, azt mondja: „De hát találok-e hited a Földön?” Miért érdekes ez számunkra? Azért, mert képzeljük el, hogy Isten mindent úgy tesz, ahogy az imádságainkban kérjük Őt, és most képzeljük el azt a helyzetet, hogy mindig úgy imádkozunk, hogy azt Isten mindig jószívűen tudja teljesíteni. Sosem imádkozunk úgy, hogy egy kicsit valaki ellen, még egy kicsit úgy, hogy na, nekem jó legyen, és akkor az a másiknak ártani fog. Most képzeljünk el egy egyébként tényleg nem létező helyzetet, hogy Isten minden-minden imádságunkra pozitívan válaszol úgy, ahogy szeretnénk. Vajon ez táplálná-e önmagában és természetszerűen az Isten iránti bizalmunkat? Mert Istennek ez a kérdése: „Rendben van, igazságot szolgáltatok, de te akkor fogsz bennem bízni? Vagy bízol bennem, ha én igazságot szolgáltatok?” Hogy van ez? És nem, de a tapasztalatunk pont az, ha Isten tényleg minden imádságunkat nemcsak meghallgatná, hanem szó szerint úgy teljesítené, akkor az ember elkezdene bízni? Akkor hirtelen a föld tele lenne az embernek Isten iránt való bizalmával? Hát nem úgy tűnik! Hát nem úgy tűnik, mert Isten nagyon sok mindent teljesített már, és az ember sokszor akkor éppen nem a bizalmában erősödött meg, hanem lett egy tapasztalata, vagy valami meggyőződése. És akkor azt tudtuk mondani, hogy igen, Isten ilyen vagy olyan.

A bevezető gondolat így szól: Ha Isten mindent pont úgy tenne meg, ahogy mi szeretnénk, abból egyáltalán nem következne, hogy az emberben az Isten iránti bizalom akkor elmélyülne. Még ha sarkosan akarnám mondani, így is mondhatnám, Isten megtehet mindent értünk, és ez semmit nem jelent minálunk. Azért, ha Isten mindent megtesz értünk, abból nem következik, hogy bármi is megtörténne mi velünk és mi bennünk. Honnan tudhatjuk, hogy ez így van? Tulajdonképpen a hitünkben pontosan ezt mondjuk, hogy Isten megtett értünk mindent. És mi a tapasztalatunk? Hogy ez nagyon sokszor, vagy nagyon sokaknál, vagy nálunk néha semmilyen következményekkel nem jár. Tehát a bevezető gondolat így szól: Érdemes abból a naivitásból kilátnunk, hogyha Isten mindent megtenne, akkor nálunk mondjuk minden megváltozna, beleértve azt is, hogy akkor igazán tudnánk nagyon bízni benne, mert látni valóan nem így van.

Akkor viszont menjünk egy lépéssel tovább! Eszembe jutott egy covidos élményem még három évvel ezelőttről, mikor az első hullámban betegedtem meg, és fogalmam sem volt, hogy ez mi, de az volt a nehézség, hogy az orvosoknak se volt túl sok fogalma arról, hogy ez mi, én meg nagyon rosszul voltam. És hát ebből úgy hirtelen egy olyan helyzetbe kerültem, hogy most nem tudtam eldönteni, hogy „Most bízzak vagy ne bízzak? Érdemes bízni, vagy nem érdemes bízni?” És ahogyan ebben a feszültségben éltem, most bízzak vagy ne bízzak, hirtelen megértettem azt, hogy nekem ez így egyáltalán nem jó. Nem jó ebben a feszültségben lenni, hogy bízzak vagy ne bízzak, ezért inkább egy másfajta dilemmát állítottam föl, ez pedig így szól, hogy „Most bízzak, vagy pedig a saját felelősségemet engedjem magamhoz nagyon közel?” És így egy helyzet, amiben nagyon kiszolgáltatott voltam, nemcsak embereknek, Istennek is, élhetővé vált számomra, és egyszer csak megértettem azt, nem föltétlenül így van ez, hogy bízzak vagy ne bízzak. Néha a bizalmat helyezzük előtérbe, néha pedig a saját felelősségünket helyezzük előtérbe. És akkor tudjuk, hogy az élet most nem azon múlik, és a következő lépés nem az, hogy még tovább bíztam, hanem az, hogy a saját felelősségemből kiindulva cselekedtem magamért valamit.

Szóval bizalom és felelősség. Hogy amikor azt kérdezi a történetben Jézus, hogy csak az a kérdés, hogy lesz-e bizalom, akkor az nem az a fajta gyermeki bizalom, nem az a fajta gyermeki bizalom, ami azáltal is jön létre, hogy az ember gyerek, és még alig van autonómiája. Van valamennyi, de hát még nem felnőttnyi, és van valamennyi felelőssége, de még nem felnőttnyi felelőssége van. Ezért aztán, amikor az a kérdés, hogy „Csak azt nem tudom, lesz-e hit a Földön?”, hogy akkor az a felnőtt ember hitére irányul, ami azt jelenti, hogy hit és felelősség, bizalom és felelősség.

Következő lépés. Ez egy történet, amolyan tantörténetféle, de érdemes elmondani. Az apa úgy dönt, hogy a fiánál itt az idő, hogy megtanuljon valami fontosat az életről. Ezért azt mondja a fiának: „Fiam, gyere, állj ide a lépcső tetejére! Itt van négy lépcsőfok, én leállok. Te csukd be a szemed, és ugorj!” Hát a fiú: „Apa, de hogy ugornék már?” Az apa azt mondja: „Fiam, bízz bennem, csukd be a szemed, ugorj!” A fiú becsukja a szemét, bízik az apjában, elengedi magát, zuhan és zuhan, és zuhan, és zuhan, és az apja ellép, puff. És a fiú fölkászálódik, és ránéz az apjára: „Apa, ez mi volt?” És az apa következőt mondja: „Fiam, meg akartam neked tanítani, hogy ne bízz senkiben!”

Mit szóltok ehhez a történethez? Szerintetek ez a fiú most megtanult az életre szólóan valami igazán értelmeset, valami okosat, valami fontosat? Az apa megtanította a gyerekének, hogy ne bízzon senkiben, hiszen az ember tökéletlen. Most tudom, nem az istenkapcsolatról beszélek, hanem az emberi viszonyról, de a bizalom témáját szeretném kidolgozni.

Az embernek nem az a dolga, hogy az apja efféle módon ki tudja, miféle tapasztalatokat adjon neki. Az ember nagy lehetősége az, hogy ahogyan egyre felnőttebbek leszünk, tudjunk bízni és képesek legyünk nem bízni. Hogy legyünk elég szabadok ahhoz, hogy el tudjuk dönteni, hogy mikor bízunk, és mikor nem bízunk, hogy elég felnőttek legyünk ahhoz, hogy tudjuk, hogy kiben érdemes bízni, és kiben nem érdemes bízni, hogy mikor érdemes bízni és mikor nem érdemes bízni. Ezért a lecke, amit az apa ad a fiának egy szörnyű lecke. Pont egy leckével szörnyűbb, mintha valaki azt tanítaná meg a gyerekének, hogy mindig, mindenkor, mindenkiben bízzál. Tulajdonképpen egy osztással rosszabb. Az embernek az életútja során nem arra van szüksége, hogy megtanulja, hogy mindig, mindenkor és mindenkiben bízzék, hanem hogy tudja, hogy mikor, kiben és hogyan.

A kérdés azonban az, hogy ez Istennel kapcsolatosan is így van-e? És ezért szeretnék egy picit tovább menni. Tehát akkor, hogyha megtanuljuk, hogy néha tudunk bízni, tudunk bízni, és tudjuk a bizalmunkat visszavonni, és akkor a saját felelősségünkből élni, tudni, hogy most akkor annak van itt az ideje. De akkor hogyan fejlődik ki ez a bizalom, a bizalomnak egyáltalán a képessége? Úgy, hogy az ember bízik, és a másik ember megbízható. És ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink tudjanak bízni, hogy képesek legyenek bízni, aztán majd eldöntik, hogy most bíznak vagy nem, hogy kiben és kiben nem, hogy tudjanak bízni, arra lesz szükség, hogy megbízhatók legyünk, hogy legyen nagyon sok tapasztalatuk arról, hogy érdemes volt bízni, de ez nem elég. Mégpedig azért nem, mert az ember tökéletlen, és ezért a gyerekeink bíznak bennünk, és mi néha megbízhatók vagyunk, és néha egyáltalán nem. És ez nagyon rossz élmény a gyerekeinknek, és felnőttként is bízunk, és a másik felnőtt ember néha megbízható, és néha nem, és amikor nem, az nagyon rossz élmény az embernek.

De akkor mi a következő lépés? Hogy tudjunk bízni és akarjunk is bízni. Az, hogy nem elég a megbízhatóság, elköteleződésre van szükség… Hány és hány filmben látjuk azt a jelenetet, hogy van a tökéletlen férfi és a tökéletlen nő, és van egy nagyon-nagyon nehéz helyzet. És a nő bizalmát veti a férfibe, amikor éppen ez egy olyan helyzet, hogy a férfi valahogy ott hatékonyabban tud valamit megoldani. És akkor kérdezi a férfi, hogy „Bízol bennem?” A nő azt mondja „Igen, bízok benned.” És a férfi azt mondja: „De hát tudod, hogy vagy sikerül, vagy nem.” Mire a nő azt mondja „Tudom, hogy vagy sikerül, vagy nem, de nem azért bízok benned, mert biztos, hogy megteszed, amit kérek, biztos, hogy úgy lesz, ahogyan vágyakozunk rá. Nem ezért bízok benned, hanem azért, mert tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, amire képes vagy. És vagy sikerül, vagy nem. Vagy úgy lesz, ahogy szeretnénk, vagy nem, és vagy beteljesedik, vagy nem. Nem azért bízok benned, mert mindenképpen úgy lesz, hanem azért, mert tudom, hogy te elkötelezett vagy irányunkba, és ezért vakon is mondhatom azt, hogy tudhatom, hogy amire képes leszel, megteszed.”

Látjátok, mennyire elrugaszkodtunk már onnan, hogy a bizalom alapja az, hogy Isten pont és akkor és mindent és úgy, mint ahogy mi az imádságban kérjük? Az emberi viszonyainkban is messze túl tudunk jutni ezen. Hadd menjek akkor egy kicsit tovább. Ez pedig valódi történet. Pszichológus hölgy, pszichológus férje, és okosan fölosztották a különböző területeket a család életében. A férfinél a következő terület landolt, többek között az utazásokat ő szervezi. A nő nagyon hálás ezért, mert a férje tényleg olyan alapos, és azt tudja, hogyha a férje nézte a menetrendet, az rendben van. A nő vidéki városba jár előadásokat tartani az egyetemre. A férje minden előadásnap előtt este kis cetlit rak az íróasztalára, hogy „Kedvesem, 8 óra 14 perc Nyugati pályaudvar, tik-tik-tik-tik.” A nő este megnézi a cetlit, ki van írva nyolc óra tizennégy perc Nyugati, odamegy, az a vonat meg nincs. A következő vonattal tud elmenni. Az egész vonat úton egyszerűen nem tud a haragjával mit kezdeni. „Most odamegyek, tök fölösleges odamenni, már csak a harmadát tudom megtartani, az egész milyen kínos, és lehetett, most mit nem tudott rendesen megnézni? Hát ha erre se képes, akkor mire képes? Ez lenne az ő dolga.” És jön vissza a vonattal, hazaérkezik este, a férje nyitja ki az ajtót, aki semmiről nem tud. A nő a következőt mondja: „Ide figyelj Dezső! Mikor még a vonattal a város felé mentem, a vidéki nagyváros felé, én arra gondoltam, ez volt a fantáziám, én hazaérek, de én úgy fogok üvölteni, ahogy csak bírok. Hogy ezt te nem csinálhatod meg velem. Hát nem tudsz már (valamit) normálisan megnézni? Hát itt egyetlen… De ahogy visszafelé jöttem a vonattal, már más gondolataim lettek. Mégpedig a következő kérdést tettem föl magamnak. Hogyha ez a mi közös életünk során még többször meg fog történni, mert hát megtörténhet, most már kiderült, hogy akkor én mi mellett döntök? Továbbra is bízok-e benned, vagy nem? És ahogy jöttem haza a vonattal, arra jutottam, ha ez ezután is többször megtörténhet, én akkor is inkább bízok benned.” Ugye nem kell újabb és újabb utalásokat tennem az evangéliumi történet felé. Hadd menjek akkor tovább.

A kutatók, akik a meghitt kapcsolatokban a bizalmi viszonyt vizsgálják, ők nagyon izgalmas felismerésekre jutottak, mégpedig a következőre. Minél meghittebb egy kapcsolat, bizalmibb egy viszony, tehát a családban nyilván már akkor erről beszélünk, főleg férj és feleség között, annál inkább a figyelem és az ezzel kapcsolatos jóllét nem arra irányul, hogy a férjem vagy a feleségem pont megtette-e, vagy pont nem, hogy így tette-e, és úgy tette-e pont, vagy nem pont? Természetes, hogy ez nagyon fontos, de a súlypont onnan, hogy mit tett a férjem, vagy mit nem tett a feleségem, odakerül: Hogyha a férjem tett valamit, miért tette úgy? És ha a feleségem nem csinált meg valamit, miért nem csinálta meg? Mert a meghitt kapcsolatok vizsgálatából az derült ki, hogy hát a meghitt viszonyokban is nagyon sokszor van az, hogy valaki valamit nem tesz meg, pedig nekem az jó lenne, vagy csinál valamit, ami neki nem esik jól. És mégis az életminőség a kapcsolatokban, pont a legfontosabb kapcsolatokban már nem azon múlik, hogy most akkor megtette vagy nem tette, hanem hogy nem tett meg valamit, ami jól esett volna, de én megértem, hogy miért nem tette, és nem azért nem tette, mert nem szeret, hanem valami más miatt nem tette, abban a kapcsolatban én tudok élni. És a feleségem, esetleg a férjem megtesz valamit, amit nem esik nekem jól. De az a kapcsolat élhető lesz, ha tudom, hogy nem ellenem csinálta. Nem azért tette meg, mert… És ha én tudom, hogy mi van mögötte, hogy tette vagy nem tette, a kapcsolat élhető lesz. Akkor is, ha nem tett valamit, amit szerettem volna, hogy tegyen, vagy tett, ami nem esett nekem jól.

Most elérkeztem egy történethez, a héten láttam egy filmet. Semmiképp se mondom hosszan. Van a főhős meg a főhősnő. Lehet, hogy fordítva kellett volna mondanom: a főhősnő és a főhős. Egymásba szeretnek, ámde a nőnek van férje. A férje külföldön van, sok hét, hónap, tehát a nő ilyen értelemben aktuálisan egyedül van. A férfi beleszeret a nőbe, és a nő is beleszeret a férfibe. A férfi ostromolni kezdi a nőt, hogy legyenek egymáséi. A nő azt mondja, ezt nem lehet, mert nekem férjem van. Egyre közeledik az idő, hogy megérkezzék majd onnan külföldről a nőnek a férje, és egyre jobban és jobban közeledik a pillanat, hogy a fiatalember, aki beleszeretett ebbe a hölgybe, hogy ő pedig minden kis pénzét összerakva és az apja segítségével együtt egy nagyvárosba költözzön, hogy ott szerencsét próbáljon, mert egy tehetséges zenész. Tehát a feszültséget az teremti, hogy látjuk, hogy egyre kevesebb az idő, a férfi egyre inkább mondja: „De már csak egy nap, már csak egy éjszaka, legyél az enyém!” A nő azt mondja: „Nekem se esne ez éppen rosszul, de nem lehet, mert férjem van.” Végül megérkezik a férj, a fiatalember pedig összerakja az összes pénzét, sok év gyűjtése, plusz az apjának az összes segítsége, megvan a repülőjegy, és már menne el, és egyszer csak a következő jelenet az, hogy a nő, aki annyira vágyott egy kis zongorára, de egy virágárus lányról van szó, nem tudja összegyűjteni a pénzt a zongorára. A férfi az összes pénzt, a sok év gyűjtés, meg az apjának a kis tartaléka, bemegy a boltba, megveszi a zongorát, a zongorát két erős ember kiviszi a nőnek, fölviszik hozzá, és két gyönyörű zárójelenet, a nő ül a zongora mögött és zongorázik, s kinéz az ablakon, a férfi pedig ül a repülőn és ő is kinéz az ablakon. A nő nem tette meg, amit a férfi szeretett volna. A férfi nagyon szerette volna, és a nő azt mondta „Nekem is jól esne.”, de a nő nem tette meg. A férfi pedig, bár a nő nem tette meg, az összes pénzéből a nőnek, aki nem tette meg, megvette a zongorát. És amikor ül a repülőn és néz ki az ablakon, nem egy vesztes, nem lúzer, nem nevetséges, nem röhejes, nem gyerekes, nem infantilis, hanem…

És így érkezzek el a beszédnek a végéhez. Megint ezt a költői kérdést hadd tegyem föl: Most akkor érdemes bíznunk Istenben, aki néha nem teszi meg? Hogyan érdemes nekünk bízni Istenben, aki néha nem teszi meg? Hadd sűrítsem össze ezt a dilemmát most úgy: Miért nehéz bíznunk Istenben, aki néha nem teszi meg? Azért, mert azt látjuk, hogy nem teszi meg értem, de most már Jézus történetéből azt is tudjuk, hogy még magáért se teszi meg. Bízhatunk-e Istenben, aki nemcsak értünk nem teszi meg, hanem magáért se teszi meg? Mert hát ez történik. Hát a kereszt alatt azt kiáltják föl neki: „Mentsd meg magad!” Tehát se minket nem ment meg, nem egyszer-kétszer, se magát nem menti meg, egyszer-kétszer. Akkor hogyan bízzunk Istenben, aki se minket, se magát úgy tűnik, egyszer-kétszer egyáltalán nem menti meg?

A történetben valahogy abban az osztottságban és dilemmában vagyunk, hogy néha az ember kér valamit, és akkor Isten vagy megteszi, vagy nem. Máskor az Isten kér valamit, az emberről, és az ember vagy megteszi, vagy nem. De az ember lehetősége, hogy túllásson ezen a feszültségen és dilemmán. Ez pedig valahogy úgy van, ahogyan azt Jézuson látjuk. Hogy Jézus azt mondja a mennyei Atyának: „Tedd meg nekem, légy szíves, hogyha lehetséges, akkor ezt a poharat nekem ne kelljen kiinni!” De a következő lépés a következő. „Ennél van egy fontosabb, ez pedig az, hogy hadd fogadjalak be téged magamba. És szeretnék veled lenni, és az a legmélyebb vágyam, hogy te is fogadj be engem magadba, hogy akkor ezt, amire azt mondanám, hogy ez ne legyen, de úgy lesz, és azt mondom, legyen így, és nem lesz úgy, ezt csináljuk együtt! Ne úgy, hogy te kérsz valamit, én meg vagy igen, vagy nem, vagy én kérek valamit, és te vagy igen, vagy nem. Arra kérlek, hadd fogadjalak be és csináljuk együtt!”

Mert ha együtt csináljuk, akkor már nem ott van a súlypont, hogy megtette vagy nem, miért tette és miért nem, hanem hogy akármi történik, vagy akármi nem, mi azt együtt csináljuk, hogy együtt imádkozunk, hogy együtt szenvedünk, hogy még haldokolni is együtt haldoklunk, s az utolsó pillanatban is együtt vagyunk. Meghalni is együtt szeretnék veled, és föltámadni is együtt szeretnék veled. Ezért a legmélyebb imádságom valahogy így szól, hogy amit így hívunk, hogy emberi élet, azt csináljuk együtt!

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)