Lk 18,9-14 - Évközi 30. vasárnap , Missziós vasárnap

„Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem.”

Olvasmány (Sir 35,15b-17.20-22a)

Az Úr igaz bíró: nem nézi az ember személyét, nem részrehajló a szegény kárára; s meghallgatja azt, aki a balsorsban kéri őt. Nem utasítja el az árvák könyörgését, sem az özvegyet, ha tele van panasszal. Aki szívből szolgálja, azt elfogadja az Úr, az ilyenek imádsága a felhőkig hatol. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Fölséges, és míg nem szolgáltat neki igazságot. És az Úr nem késlekedik.

Szentlecke (2Tim 4,6-8.16-18)

Szeretett Fiam! Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ő eljövetelét. Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül! Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, és tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Sőt, az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől, és átment mennyei országába. Dicsőség legyen neki mindörökké! Ámen.

Evangélium (Lk 18,9-14)

Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.« A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek.« Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

Vasárnapi beszéd

A farizeus és a vámos ott vannak a templomban, s mind a kettő imádkozik. És azután az evangélium végén elhangzik ez, hogy a vámos megigazultan ment haza, míg a farizeus nem. És ahogy megjelenik ez a szó, hogy az egyik megigazult, a másik pedig nem, gondolhatnánk naivan azt, hogy nyilván ez alapvetően az igazsággal összefüggésben van, tehát hogy az igazsággal összefüggésben igazult meg az egyik, és nem igazult meg a másik.

Na, de ha megnézzük, hogy hogyan imádkozott a vámos, és hogyan imádkozott a farizeus, akkor azt mondhatnánk, hogy szóról szóra és mondatról mondatra mind a ketten az igazságot mondták. Egész pontosan, egész részletesen, milliméterre, dekára és centire mind a ketten az Isten előtt megálltak, és az igazságot mondták ki. A vámos elmondta, hogy „Bűnös ember vagyok, irgalmazz nekem!”, hát ez igaz. És a farizeus is elmondta, hogy „Én ebből és ebből tizedet adok, nem vagyok olyan, mint nagyon sokan.”, hát az is igaz. Akkor arról szeretnék most elmélkedni veletek együtt, hogyha a megigazulásnak úgy tűnik, nem önmagában ez volt a kritériuma, hogy valaki megáll Isten előtt, és igazat mond el, akkor viszont min múlik ez?

Természetesen az evangélium, főleg a bevezetőjében, ad nekünk segítséget és támpontot. De most nem akarnék rögtön egy egyszerű választ adni erre, hanem engedjétek meg, hogy egy picit akkor most a farizeusról beszéljek, és nyilván az evangélium szövegén túlmenően is szeretnék néhány gondolatot elmondani. Mégpedig mi az, ami miatt a farizeus mégsem távozik megigazultan, miközben igazat mond? Az egyik, hogy az igazságot fölhasználja. A farizeus viszonya az igazsághoz, hogy az igazságot fölhasználja, mégpedig a saját érdekében használja föl az igazságot, másokkal szemben használja föl az igazságot a saját érdekében. És mindezt azért teszi, hogy igazolja magát. És ez a fajta hozzáállás az igazsághoz máris problémássá teszi azt, hogy ő megigazultan mehet-e el, vagy nem. Tehát fölhasználja az igazságot a saját érdekében, másokkal szemben, önmagának az igazolása érdekében.

És akkor, ha továbbvisszük a gondolatot, hogy hát ki előtt igazolja magát a farizeus? Azt lehetne mondani egyrészt, hogy mindegyikünkben lakik egy farizeus. Természetesen most nem valakikről beszélünk, mert akkor máris farizeusok lennénk. Azt mondjuk, hogy „Milyen jó, hogy én nem vagyok farizeus.” Tehát mi is pontosan tudjuk milyen farizeusnak lenni, mert itt lakik bennünk. És ez a bennünk lakó farizeus, amikor elkezdi igazolni önmagát, és az igazságot fölhasználni, bizonyos szempontból kihasználni, akkor ki előtt igazolja magát? Tulajdonképpen önmaga előtt is igazolja magát. És nem is csak önmaga előtt, hanem ott más emberek előtt is igazolja magát, és igazolja magát az Isten előtt. De ahova el akartam jutni, a farizeus az igazság előtt is igazolni akarja magát. Isten és az igazság előtt is önmagát igazolni akarja, és ezért az igazságot fölhasználja és kihasználja. Ebben az a megrendítő, hogy bizonyos igazságelemeket fölhasznál a farizeus arra, hogy a teljes igazságot részigazságokkal elfedje. Hiszen amit mond igaz, de az igazság egy menedékül szolgál számára, valamiféle pajzsként és valamiféle sötétségként, hogy az igazságnak más részeivel ne kelljen találkoznia. Például azzal, hogy rendben van, hogy tizedet ad, és rendben van, hogy nem ilyen, meg olyan, mint a többség, de attól még ő is gyarló és esendő, és rászorul Isten irgalmára. És azzal, hogy az igazságot fölhasználja, az igazságnak ezt a részét megpróbálja homályban tartani.

Vagyis azt is mondhatnám, hogy ez a farizeus nem tesz különbséget aközött, hogy milyen az önértékelése és mi az önbecsülése. Mégpedig milyen sokan mondják azt, hogy növeljük az önértékelésünket és legyen pozitív önértékelésünk. Nem hinném, hogy ebbe az irányba kellene fejlődnünk. Az embernek nem pozitív önértékelésre van szüksége, hanem reálisra. Az embernek arra van szüksége, és a környezetünknek is pláne arra van szüksége, hogy az önértékelésünk ne pozitív legyen, hanem reális. És a reális önértékelésben az igazságot ne fölhasználjuk magunk érdekében, és nem mondom tovább, hanem azért, hogy azzal merészeljük meglátni minél inkább az igazságot és a ránk vonatkozó igazságot.

Ezért most akkor nézzük meg, hogy ezzel szemben a vámosnak az igazsághoz fűződő viszonya más természetű. Mégpedig azért, mert a vámos a farizeussal ellentétben az igazságot nem kihasználja és fölhasználja saját érdekében – nem mondom végig –, hanem a farizeus nemcsak Isten előtt áll meg alázattal, hanem az igazság előtt is. A farizeus egy más viszonyt vet föl az igazsággal kapcsolatban, megáll az igazság előtt, nem kihasználja és fölhasználja saját érdekében, hanem az igazság előtt megáll alázattal. És ez mit tesz lehetővé? Hogy az igazság őt átjárja, hogy az igazság őt betöltse, hogy az igazság ővele valamit tudjon kezdeni. Nem úgy, mint a farizeus, hogy majd ő kezd az igazsággal valamit, mégpedig ő meg fogja tudni mondani, hogy az hogyan lesz az ő javára. A vámos megengedi, hogy az igazság kezdjen ővele valamit.

Úgy is mondhatnám, milyen érdekes ez, hogy miközben azt mondja ez a vámos „Bűnös ember vagyok, irgalmazz nekem!”, aközben azzal, ahogyan ott megáll Isten előtt fejét is lehajtva, azért megvan benne az az önbecsülés, hogy bemenjen a templomba. Nem bántalmazza magát, nem veszi magát semmibe, hanem odaáll az Isten elé és azt mondja, hogy „Miért ne élhetnék Isten irgalmából?” Ezért az embernek nem pozitív önértékelésre van szüksége, hanem reálisra, és ami ezt nagyon segíti, az az önbecsülésünk, aminek a forrása az, hogy az Isten gyermekei vagyunk.

És akkor hadd lépjek egy picit tovább, hogy farizeus beszéd lenne a részemről, hogyha a farizeussal szemben valamiféle ítélkező beszédet tartanánk most itt. Ezért szeretném megérteni a farizeus viszonyát az igazsághoz. Ha össze lehetne sűrítenem, hogy mi a problémája a farizeusnak az igazsághoz fűződő viszonyában, akkor az az, hogy az valamiképpen az ítélkezésnek a világában van. Számára az igazság az ítélkezés világának egy része. Esetleg így is mondhatnám, az igazság itt a hatalom világának a része, de inkább így mondom, hogy az ítélkezés világának a része. És hogyha meg akarjuk érteni a farizeust: Miért imádkozik így? Ebben benne van az egész emberi történet, benne van a személyek története, a csoportok és közösségek és népek története. Miért? Mert az ember a saját fejlődésében hogyan találkozik sokszor az igazsággal, kicsi gyerekként? Úgy, hogy mondjuk egy-két éves vagyok, és akkor bepisilek, meg bekakilok, és az anyukám meg az apukám olyan csúnyán néz rám, és „Phah! Fúj, de büdi!” És valahogy az igazsággal való legkorábbi szembesülésünk is nem egyszer valamiféle szégyenérzettel párosul, hogy amikor valahogy az életben nyilván az apu, meg anyu, meg a többiek szembesítenek az igazsággal… Hány és hány élményt tudnánk felsorolni egészen onnantól kezdve, hogy még nem tudok szobatiszta lenni, odáig, hogy az igazsággal szembesültem, és akkor megszégyenültem, mert tényleg én törtem össze. Hazudtam, és ez kiderült.

És ezért az embernek, szerintem mindegyikünknek, van számtalan élményünk arról, hogy az igazságban van valamiféle ítélkezés, sőt, így mondanám, hogy valahogy az ítélkezés világának a részeként találkozunk az igazsággal. És ez még akkor is sokszor így van, hogyha néha az ítélet az, hogy nem hazudtam. Néha az ítélet az, hogy nem én törtem össze, hanem a tesóm volt. Hogy néha az ítélet az, hogy jó, nem te csináltad azt, hanem valaki más. De akkor is ott van a fenyegetettség. Ezért minden ember a szívében őrzi azt az ősfélelmet, hogy az igazsággal való találkozás valamiféle fenyegetettség, valami, ami oda vezethet, hogy majd akkor nem szeretsz engem, hogy majd akkor elutasítasz engem, hogy a kapcsolatunk majd nem tud tovább menni. Tehát hogy az igazság minthogyha ebben a világban jelenne meg, és ennek a világnak a részeként, hogy az igazság valahogy fenyegető az emberre nézve.

Egészen megalázó tud lenni és megszégyenítő tud lenni, és legvégül az ember mély félelme, hogy az igazsággal kapcsolatban egyszer csak akár még az is kiderülhet, hogy talán jogom sincs élni, hogy talán rossz vagyok, hogy Isten talán nem is szeret engem, hogy talán nincs is jogom itt lenni ezen a földön. Hát ezt nem akarom, mert ez már olyan sötét, hogy nehogy már tovább mondjam ezt. Megértem a farizeust. Mert ha a farizeus ebben a tapasztalásban és világban áll, ahol az igazsággal kapcsolatos megannyi élménye kicsi gyerekkorától kezdve, majd a csoportélményei, a családélményei, az intézményesült élményei, hogy az igazság tulajdonképpen rettenetesen fenyegető tud lenni és megszégyenítő és félelmet keltő, nem csodálom, hogy Isten elé áll, és az igazságot megpróbálja a maga javára, a maga mentségére fölhasználni, mert élni akar. Hát hogyne értenénk ezt meg? Nem akarja, hogy egyszer csak valami ítélet sújtsa őt, mert van sok tapasztalata arról, hogy ez már megtörtént vele.

A farizeus nem csak önmagában áll ott a templomban, hanem hát ezt mondja a szentíró, hogy hát egy farizeus, ők egy csoportba is tartoznak, a farizeusok csoportjába. Kétezer évvel ezelőtt, ahogy a farizeus ebbe a csoportba tartozott, ezt a működésmódot a jelenben még inkább megerősítette. Mert ki a farizeus? A farizeus az „elkülönült”, ahol a csoport működésének eleve része az, hogy mi jók vagyunk ők rosszak, mi igazak vagyunk ők nem, mi a világosság fiai vagyunk, ők nem. Már attól, hogy ő ennek a csoportnak a tagja, és az önazonosságának része, már ez a személyes élményein is túl fölerősíti ezt a működésmódot, hogy az igazság az ítélkezés világának a része. Ezért az embernek mentenie kell magát, ha lehet akár az igazság fölhasználása és kihasználása révén.

És akkor hadd nézzük most meg a másik oldalt, hogy hogyan van ezzel a vámossal? Azt lehetne mondani, hogy a vámosnál az igazság az irgalmasság részeként jelenik meg. Itt nem az ítélkezés és a hatalom részeként jelenik meg az igazság, hanem az irgalomnak és a megbocsájtásnak a részeként jelenik meg az igazság. Ezért a vámos az igaz, hogy belép a templomba, szemét égre sem meri emelni, és csak azt mondja, „Bűnös ember vagyok.”, de közben pedig milyen gyönyörűséges ez, hogy – így is mondhatnám –, hogy a farizeus életében az igazság valamiképpen a félelemmel és a sötétséggel van összefüggésben, fenyegető és őt elnyelő valóság. A vámosnál pont fordítva (van), az igazság az irgalomnak és a világosságnak a részeként jelenik meg. Úgy is mondhatnám, hogy az ember minél inkább megáll a templomban és azt mondja „De hiszen hát bűnös vagyok, rászorulok Isten irgalmára.”, az ember minél inkább a világosságban megmutatja magát és Isten előtt megáll, és az igazság előtt megáll, annál jobban számíthat Isten irgalmára. És ez egészen fölemelő és egészen megrendítő, hogy az ember minél inkább kimondja azt, hogy ki vagyok, és milyen vagyok, annál inkább érheti őt a fény és az irgalom.

És ezért az evangéliumnak mi a tanúsága? Hogy az igazság nem az ítélkezés világának a része, és ilyen értelemben nem a hatalom világának a része. Hanem minek a része? Az igazság, a világosságnak a része, és az igazság, a valóságnak és a realitásnak a része. Az ember megáll az igazság előtt, ami nem fenyegető, nem akarja őt elpusztítani, és nem ítélkezik fölötte, hanem az igazság egyszerűen csak azt mondja: látom, ki vagy, jót és rosszat vegyesen. És az embernek az igazság előtt, ahogyan az evangéliumban ez van, nem a félelmét erősíti ez föl, hanem épp ellenkezőleg, föltárja azt a valóságot, hogy az ember rászorul az Istenre. Hogy az ember tulajdonképpen a természetéből adódóan jó, és mégis gyönge és gyarló és bűnre hajlik. Hogy az ember jó, ahogy van a létezésében, de közben pedig egészen nyilvánvalóan és egyértelműen mi mindannyian rászorulunk Istenre. És az igazság ezt nem fenyegető módon teszi meg, hanem egyszerűen csak a világosság révén, hogy ez így van és kész.

Ezért amikor a vámos belép az igazságnak a világába, ahogy az az evangéliumban van, nem csoda, hogy el meri mondani azt, hogy bűnös vagyok, és el meri mondani azt, hogy rád szorulok, Istenem, és meri azt mondani, hogy „Istenem, azért szólítalak meg téged, mert tudom, hogy nálad az igazság az irgalom és megbocsájtás része. És minél inkább a világosságba merek állni, föltárni azt, hogy ki vagyok és milyen, annál jobban számíthatok a te irgalmadra.”

Záró gondolataim. Ezért mi mindannyian – mondhatnám így is – döntési helyzetben vagyunk nap nap után. A döntés pedig így szól: Hogyan döntök, számomra az igazság, az ítélkezésnek, vagy az irgalomnak a része-e? Hogy számomra az igazság hova tartozik? A hatalom világának a része, ahol az igazságot kihasználom, fölhasználom, saját érdekemért – nem mondom –, vagy pedig az irgalom része és a világosság része? És ezért így is mondhatnám, a következő döntési helyzetek előtt állunk minden nap, egymással kapcsolatban is, magunkkal kapcsolatban is. Ez pedig az, hogy az igazság énbennem, a sötétség szolgálatában van-e, vagy a világosság szolgálatában? Ha én az igazságot arra használom, hogy a teljes igazság elől elrejtőzzek és meneküljek, érthető módon, mert félek és szorongok, és azt gondolom, hogy az igazság nagyon fenyegető tud lenni, akkor az igazságot magamban a sötétség szolgálatába állítottam. És lehetséges ezzel szemben, hogy az ember az igazságot a belső világosságának a szolgálatába állítsa, és idebent egyre nagyobb legyen a fény. Egyre jobban fölismerjem, hogy ki vagyok, és ezáltal egyre világosabb legyen, hogy Istenre szorulok, és hogy Isten irgalmas és szeret engem, és megbocsájt, és ez egyre világosabb legyen számomra.

Ezért a döntést így is mondhatnám, az ember minden nap eldöntheti, hogy az igazságot az ítélkezés szolgálatába állítja, vagy az irgalom szolgálatába. Mert minél inkább látom valakinek a gyarlóságát és esendőségét, ahogyan az van, annál inkább lehetőségem van az irgalomra és a megbocsájtásra. Mindannyian egy döntési helyzetben vagyunk, hogy az igazságot az embertelenség vagy az emberség szolgálatába állítjuk.

Hát hogyne ismernénk azt az igazságot, ami az emberben legitimálja az embertelenséget. És ismerjük azt az igazságot, ami az embert fölemeli arra, hogy emberséges legyen valakivel, aki látnivalón gyarló, mint én. A döntéshelyzet arra is vonatkozik, hogy milyen érdekes, mondhatnám azt, hogy a farizeus drámája, hogy nem érzékeli pontosan és jól azt, hogy hol van annak a realitása, hogy alá-fölérendelő viszonyt tételezzen föl. A farizeus másokkal szemben igyekszik alá-fölérendelő viszonyt kialakítani, magát összehasonlítja másokkal, és őneki kell fölül lenni, és a másik van alul, tehát őneki van igaza, a másik téved. És ebből rengeteg embertelenség származik a farizeus részéről. A vámosnál pont fordítva van, mert a vámos pontosan tudja, hogy az alá-fölérendeltségi viszony az ember Isten előtt való letérdelése alapján reális, és ez az alá-fölérendelő viszony a farizeusban a másik emberre vonatkozik, a vámosnál pedig az igazságra vonatkozik.

A vámos letérdel Isten és az igazság előtt, és megengedi, hogy az igazság nagyobb legyen nála, hogy az igazság átjárja a fényével, és ő megengedi, hogy az igazság, miután sokkal nagyobb és több, mint ő, főleg több és nagyobb, mint az ő igazsága, több és nagyobb, mint az ő csoportjainak az igazsága, hogy az vele kezdjen valamit, hogy őt az átformálja, és valamiképpen a világosság fiává tegye. És ezért lehetséges az, hogy a vámos az alá-fölérendelő viszonyt egyáltalán nem képzeli el az emberi viszonyaiban, sem a csoportok között. Ott a hierarchia Isten, az igazság és közte létezik. És a többi emberrel kapcsolatosan pedig mellérendelő viszonyban éli meg magát, mert azt mondja: „Bűnös vagyok, mint bárki más, rászorulók Istenre, mint bárki más, és szükségem van az irgalomra, mint bárki másnak. Ezért tehát egy vagyok bárki mással, aki itt van ebben a templomban.”

És ezért a záró gondolat akár így is hangozhat, hogy az ember nap-nap után eldöntheti, hogy az igazság az én életvezetésemben valamiképpen a sötétséget és a halált szolgálja, mások fenyegetésével, ítélkezéssel, minősítéssel, vagy az igazság az élet szolgálatában áll-e? Mert az ember egy olyan lény, aki letérdelhet Isten és az igazság előtt és átjárhat bennünk az igazság világossága, és ez az élet szolgálatára tesz minket alkalmassá nem csak a saját életünk szolgálatára, nemcsak a mi csoportjaink életének a szolgálatára, hanem minden ember életének a szolgálatára. Mert az igazság több, mint én és több, mint mi.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)