Lk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

„Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.”

Olvasmány (Bölcs 11,22–12,2)

Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna? De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja. Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram! Alig bünteted azokat, akik eltévednek; inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram.

Szentlecke (2Tessz 1,11–2,2)

Testvéreim! Állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk, Jézus neve bennetek, és ti őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből. Van még egy kérésünk, testvérek: Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét és a vele való egyesülésünket illetően ne veszítsétek el rögtön józanságtokat, és ne ijesszen meg benneteket sem lelki kinyilatkoztatás, sem állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél, mintha az Úr napja már küszöbön állna.

Evangélium (Lk 19,1-10)

Abban az időben Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: »Bűnös embernél száll meg.« Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Jézus ezt felelte neki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”

Vasárnapi beszéd

Az olvasmányban a bölcsesség könyvéből hallottunk egy szép részt, és az első sora így szólt ennek a szentírási szakasznak, hogy Isten előtt az egész világ olyan, mint egy porszem a mérlegen. És nem véletlen, hogy azután pedig Isten irgalmáról van szó. Vagyis, hogy ténylegesen, hogyha a mai történetet, Jézus és Zakeus történetét egy klasszikus megtérés történetként értelmezzük, márpedig értelmezhetjük így, akkor nagyon gyakran ez a kép, amit az ószövetségi szentíró mond, hogy „Isten a hatalmas, (az) ember a kicsi.”, nemhogy az ember a kicsi, hanem az egész teremtett világ, mint egy porszem, és benne a bűnös ember, hát akkor még a porszemnek is ki tudja milyen része. Lehetséges úgy értelmeznünk ezt a történetet, hogy Isten megbocsájt a megtérő bűnösnek és irgalmas hozzá. De ha pusztán csak ezt mondjuk, és így látjuk, talán megmaradhat bennünk egy pici rossz érzés, ami abból adódik, hogy akkor a hatalmas Isten a porszemnyi bűnös embernek megbocsájt, de minthogyha a távolság megmaradna köztük. Mintha Isten továbbra is hatalmas lenne és nagy, és a bűnös ember még a porszemnél is sokkal kisebb, és egyszerűen csak valami irgalomra szoruló lény.

De a mai történetnek pont az a szépsége, hogy itt van Zakeus, aki – ezt így mondja, szentíró, nyilván fordíthatjuk sokféleképpen, de ez a lényeg, hogy – közelről akarta Jézust látni, szemtől szemben akart vele találkozni, látni akarta Őt a saját szemével. És ezért a mai beszédben erről szeretnék beszélni, hogy ez egy megtérés történet, de közben pedig egy találkozás történet is, amiben annyira szépnek látom, hogy ez a vágya Zakeusnak, hogy közelről látni Istent, közvetlen közelről szemtől szembe, a saját szemével, tulajdonképpen találkozik Jézus vágyával. Ahogyan Jézus úgy van itt ezen a földön most is, hogy „Szeretnélek téged közelről látni, közvetlen közelről, szemtől szembe. Szeretnék így találkozni veled.” Tehát ezt a történetet ebben az összefüggésben szeretném most értelmezni, újból és újból olyan gondolatokat hozni, milyen érdekes, ahogyan egymásra hangolódnak, és megteremtik annak a közeli találkozásnak a föltételét Zakeus is és Jézus is, aminek a vége aztán valami csodaszép dolog.

Nézzük akkor az első gondolatot, hogy azt mondják az okosak, hogy a változás, amennyiben most a megtéréstörténet felől indulunk, két oknál fogva szokott lejátszódni bennünk a leggyakrabban. Az egyik a kényszer, a másik a szenvedésnyomás. Nagy okosság van ebben, hiszen éppen a két és fél év járvány, azután most a háború, az infláció, a rezsiár növekedés milyen napnál is világosabban tárja föl a saját emberi természetünket saját magunk számára, hogy milyen sok változást nem hoztunk meg, amit egyébként meghozhattunk volna, és most a külső kényszer, a belső szenvedésnyomás megtéteti velünk azt, amit már régen megtehettünk volna.

Igen ám, de ez a történet lehetséges, hogy Jézusnak és Zakeusnak a találkozása Zakeus felől az ő szenvedésnyomásáról szól, a bűnös ember szenvedésének a belső fájdalmáról, ahogyan talán nap-nap és hét-hét és hónap-hónap és év-év után egyre érzi, hogy egyre kevésbé él úgy, ahogy akarna, és ahogy szeretne, hogy egyre kevésbé tud megállni Isten, a többiek és saját maga előtt is. Egyszer csak ez a szenvedésnyomás ebben tör felszínre, hogy szalad és fölmászik a fára, hogy hátha most, hátha Jézussal való találkozás megszabadítja őt ettől a belső szenvedésétől. Lehetséges, hogy így van, de egy másik szempontot is minden további nélkül el tudok képzelni, ez pedig az, hogy de érdekes, hogy mit tesz azzal, hogy szalad ez a Zakeus, és fölmászik a fára. Mondhatnánk azt, hogy egy nagyon illetlen dolgot csinál. Főleg a 2000 évvel ezelőtti kultúrában egy felnőtt ember nem szaladt, főleg aztán egy tekintélyes ember pláne nem szaladt. Emlékezzetek vissza a tékozló fiú történetére, ahol az apa elébe fut és siet a tékozló fiának, és ezzel a szentíró kifejezi azt Jézus történetében, hogy itt valami egész váratlan dolog van. Vagyis valami illetlen, bizonyos értelemben ezt is mondhatnánk, méltatlan dolgot tesz a Zakeus, a szaladásról, és hát a fára mászásról ne is beszéljünk.

És de érdekes, hogy amikor Jézus azt mondja Zakeusnak: „Szállj le hamar, mert ma nálad kell megszállnom!”, ugyanúgy egy illetlen és méltatlan dolgot tesz, valami olyan illetlen és méltatlan dolgot, amit a környezete ugyanúgy illetlennek és méltatlannak talál. És milyen gyönyörűen elgondolkoztató az, hogy mind a ketten valami illetlen és méltatlan, hozzájuk- vagy oda nem illő dolgot cselekednek, és miért? Mert Zakeusnak az a vágya, hogy visszataláljon az emberi méltóságához. És Jézusnak mi a vágya? Hogy megélhesse és kifejezhesse a saját méltóságát, és hogy ez a két személy a saját méltóságukban találkozhassanak. Egészen szinte paradoxnak tűnik, hogy ahhoz, hogy rátaláljanak és megéljék az elvehetetlen emberi méltóságukat, nyilván most nem tagadva Jézusnak istenségét, ahhoz valami illetlen és méltatlan dolgot kell tenniük. Hogy az emberi méltóság sokkal mélyebben van, mint az, ahogyan olyan fölszínesen rá tudunk nézni egymásra, amilyen fölszínesen egy-két gondolatból, meg vélekedésből tudunk ítélkezni egymás fölött, hogy egy pillanat alatt véleményt alkotunk Zakeusról és Jézusról. Olyan megrendítően mély, ahogyan valami illetlen- és szinte oda nem illő dolgot tesz mind a két személy, hogy valami nagyon is méltóságban lévő találkozásban tudjanak egymáshoz odatalálni.

A második gondolat így szól, hogy mind a ketten kockáztatnak. A Zakeus kockáztatása nyilvánvaló, hát eddig is nyilván egy megvetett személy (volt) a korabeli csoportok számára, hiszen egy vámos van, aki majd erről még úgyis egy picit beszélek. Vagyis Zakeus kockáztat, de Jézus is kockáztat Zakeus miatt. Zakeus kockáztat Jézus miatt, és Jézus kockáztat Zakeus miatt. Hát nyilván nem kell mondanom, hogy mi Jézusnak a kockáztatása. Az, hogy majd elmondják, hogy egy rabbi nem tehet ilyet, tehát bűnös ember, és tudjuk, hogy valódi a kockázat. Tehát mind a ketten kockáztatnak egymásért.

A következő így szól, hogy mind a ketten átélik, átélték és át fogják majd élni, hogy a korabeli társadalom perifériáján vannak. Hát egy vámosról… hiába gazdag ember, egy megvetett személy, a korabeli, a választott nép szempontjából ő ennek a választott népnek a legszélén van, az egyik legmegvetettebb csoportnak a tagja. S éppen azért, mert Jézust rabbinak tartják egyesek, vagy amikor dicsőségesen virágvasárnap bevonul, akkor hozsannáznak, látjuk, hogy milyen gyorsan került Jézus ennek a választott népnek a perifériájára. És de érdekes, hogy ők mind a ketten tudják. Ha másért nem, mert Jézus tudja már a születése kapcsán milyen az egy társadalom perifériáján lenni, és ezt Zakeus is tudja. És amikor valaki a társadalomnak a perifériájára szorul, és éppenséggel nem kapja meg azt a megbecsülést, amit megérdemelne az emberi méltósága okán, mondjuk minimum azért, mert a létezése okán, sokszor ezek a személyek sokkal egyszerűbben és tisztábban tudják kifejezni a lényeget. Talán azért is, mert már nincs vesztenivalójuk, hiszen már úgyis elutasították őket, hiszen már úgyis megvetik, hiszen már úgyis ítélkeznek fölöttük. Ezért nem csak hogy kockáztat Zakeus Jézusért és Jézus Zakeusért, hanem közben pedig még azt is látjuk, hogy a perifériára szorult emberek szabadságával valamit a lényegből fejeznek ki, akkor is, ha a többség ezt nem érti, vagy esetleg lenézi.

A következő így szól: Nézhetjük egyébként egy egész más szempontból is ezt a találkozástörténetet, ami egyébként az örömhír jellegéhez, éppenséggel Isten szándékához sokkal közelebb van. Ez pedig az, hogy ez nem is a szó szoros értelmében vett bűnből való megtéréstörténet. Megtéréstörténet ugyan, de nem a bűnből való klasszikus megtéréstörténet. Mert a történetben azt látjuk, hogy Zakeus belelkesedik és ő szemtől szemben akar találkozni Jézussal, saját szemével közelről akarja látni, tehát valami jó motiválja őt, egyszerűen lelkes, látni akarja, közel akar hozzá kerülni. És Jézusról is pontosan tudjuk, hogy nem a bűnnel foglalkozik alapvetően és elsősorban, hanem üdvözíteni akar. És ez a két személy, akik mind a ketten valahogy, hát ha szabad így mondanom, a jónak a szerelmese ott és akkor abban a pillanatban, valahogy ebben találkoznak, a jóravaló hangoltságukban, hogy Zakeus is Jézusra hangolódik, és Jézus pedig az üdvözítésre hangolódik, és azután ez a jó megy tovább azzal, ahogyan arról beszél Zakeus, hogy „Na, akkor, ha valakit megkárosítottam, akkor négyszer annyit, a vagyonom felét máris odaadom.” Hogy itt egy megtéréstörténetről van szó, de nem biztos, hogy a kulcsa éppen a bűnösség és a bűnösség fölött való szenvedés, hanem az is lehetséges, hogy egyszer csak egy bűnös bármelyikünk hirtelen valami nagy világosságra talál, és ebben a világosságban épp a bűnösségünk nem is annyira lényeges. Nem arról van szó, hogy szóra sem érdemes, mert éppenséggel szóra érdemes. De valahogy nem az van a középpontban, hanem Zakeus számára Jézus van a középpontban, és Jézus számára ott és akkor Zakeus van a középpontban, és egyikük számára sem a bűn van a középpontban. És amikor a középpontban találkozik ez a két személy, egyszer csak valahogy a föloldozás és a bűnbocsánat és az irgalom szinte magától értetődően megtörténik, hiszen ők a jóban találkoznak egymással, ami számukra mind a kettejük számára ott és akkor fontosabb, mint bármi bűn.

A következő, hogy Zakeus, hát a vámosoknak a feje, tehát az egy csoport, egy csoportnak a tagja, és nyilván már unos-untalan hallottátok ennek a leírását, hogy a vámos egy kicsoda, egy vámos egy olyan csoportnak a tagja, aki az elnyomó római rezsimmel, diktatúrával – mondhatjuk, mert ugyanarról van szó –, egy elnyomó hatalommal kollaborál, ráadásul nemcsak együttműködik az elnyomó hatalommal, hanem ezt a kollaborálást saját zsebére is csinálja. Ráadásul a saját választott népének a tagjainak a kárára. Tehát egy olyan személyről van szó, akivel kapcsolatban nem véletlenül beszéltünk arról, hogy ennek a társadalomnak a szélére sodródik, mert hogy hát érthető, hogy miért van ott. De milyen érdekes ez, hogy amikor Zakeus fölmászik a fára, akkor mondhatjuk azt, hogy ez nagyon botrányos. És amikor Jézus ennél a bűnös embernél akar étkezni, ez is nagyon botrányos. Hogy általában azt szoktuk gondolni, hogy az ember botránkoztatja Istent. Ebben a történetben fordítva van. Ebben a történetben úgy tűnik, hogy Isten botránkoztatja ott az embereket, hogy Isten botránkoztatja az embereket, hogy az emberek megbotránkoznak, nem csak most, hanem újból és újból és újból megbotránkoznak a választott nép tagjai, hogy Isten mit merészel csinálni, hogy Isten hogy képzeli ezt, hogy egyáltalán hogy lehetséges ez így? Az ember botránkozik Isten miatt, és az ember botránkozása Isten miatt nemcsak egy egyéni történet miatt játszódik le.

Nemcsak amiatt, mert azt mondják, hogy Zakeus egy bűnös ember, hanem azért botránkoznak főképpen, mert azt mondják, Zakeus nem akármilyen bűnös ember. Zakeus egy olyan bűnös ember, aki egy olyan csoportnak a tagja, akiket mi szívből utálunk. Akiket nem látunk, hazafiasnak, nemzetiesnek és az összes többinek, ő egy olyan csoportnak a tagja. És amikor Jézus azt mondja: „Nálad fogok megszállni.”, ez botránkoztatja az embert. De itt a jóravaló embereket is botránkoztatja, a vallásos és hívő embereket is botránkoztatja, Isten megbotránkoztatja az embert és az ember a botránkozásában mire hivatkozik? Miért mondja az ember azt, hogy amit Isten tesz, az irgalom, a befogadás, meg a közel levés, hogy ez botrányos. Az ember mindig valamilyen értékre hivatkozva botránkozik meg Istenen, de mindig. Ezért ebben a történetben, ami elválasztja az egyik embert a másiktól, de az embert az Istentől, az az, hogy az ember botránkozik Istenen, nem az, hogy Isten botránkozna meg az emberen. Milyen érdekes ez, hogy Isten nem botránkozik meg az emberen, mégpedig azért, mert tudja, hogy milyenek vagyunk.

A következő gondolat, hogy Zakeus közel akar kerülni Jézushoz, egységben szeretne vele lenni, találkozni vele szemtől szembe, és Jézusnak is ez a vágya. És ez milyen gyönyörűségesen teljesedik be ott és akkor, amikor Jézus azt mondja: „De hát hiszen ő is Ábrahám gyermeke.” És ez mit jelent? Hogy Jézus Zakeust, akármilyen bűnös és vámos, és mondhatnánk, következetesen Ábrahám gyermekének látja, Ábrahám egy bűnös gyermekének. És Zakeusban talán ott van az a vágy, hogy talán Jézussal találkozhatnék, mert igaz, hogy bűnös vagyok, de akkor is Ábrahám gyermeke. És pontosan ez az, amit mi is elmondhatunk abban a formában, lehet, hogy bűnös vagyok, de Isten gyermeke.

A következő gondolatunk, hogy érdekes az, hogy ez a vámos odaad valami olyasmit, ami egyébként őneki fontos, mármint a pénzt. Hát gondolhatjuk, hogy egy vámosnak a pénz fontos. Csak a vagyona felét, meg négy annyit, szóval a vámos, hogy ebben a találkozásban ott lehessen, vagy ahogy a találkozás hat rá, odaad valamit, ami neki nagyon fontos. Jézus ugyanezt teszi. Jézus ebben a helyzetben odaad valamit, ami olyan értelemben nagyon fontos, hogy mit ad oda? Azt a megbecsültséget, azt a megtiszteltséget, hogy ő azért nem akárki. Hogy minimum mondhatjuk ezt a korabeli gondolkozás felől nézve, hogy ő egy tiszteletreméltó rabbi, és hát tudjuk, hogy ennél sokkal több. És azzal, hogy Jézus azt mondja, Zakeus gyere le hamar, mert nálad kell megszállnom, Jézus valami olyasmit ad oda, amiről azt mondhatná: „Ez méltán az enyém. Meg is dolgoztam érte, meg ráadásul az is vagyok, nem akárki vagyok, én vagyok a Megváltó.”, és minden további nélkül odaadja. Lehet benne botránkozni azért, hogy találkozhasson Zakeussal.

A következő, hogy de érdekes ez, hogy ennek a találkozásnak a közvetlenségében szinte magától megtörténik valami, valami, ami egy radikális változás, hogy ahogyan találkozni tudnak, annak a következménye a morális változás. Ahogy mondja a Szentírás újból és újból: térjetek meg és tartsatok bűnbánatot. Hát itt a szó szoros értelmében erről van szó, vagyis arról, hogy Zakeus odatér Jézushoz, Jézus odafordul Zakeushoz, és ennek a következménye a morális változás, ami szinte magától megtörténik a találkozás révén.

Mi az, ami akadályozza a megtérésünket, beleértve minket, hívőket? Az, hogy elég jó érzékkel tudjuk a megtérés árát, és ki-ki a maga módján pontosan érzékeli, hogy „Én tudnék közelebb kerülni Jézushoz, de annak komolyabb ára lenne.” Kinek-kinek mi ez a komolyabb ár? Szoktuk tudni. Zakeusnak a komolyabb ár éppen a pénze, ami az egész életét kitölti. És Jézusnál is van nagyon komoly ára annak, hogy közel kerüljön Zakeushoz, az, hogy nem azzal törődik, hogy bebizonyítsa, hogy ő a Megváltó. És a kereszten, amikor meghal értünk, akkor végérvényesen megmutatja, hogy nem azért jött, hogy a szó emberi- és hétköznapi értelmében bebizonyítsa, hogy ő nem akárki. Mind a ketten megfizetik annak az árát, hogy közel kerüljenek egymáshoz, miközben nagyon érthetjük, hogy mi mindannyian, miért utáljuk már előre azt a veszteséget, ami a megtérésünk ára. De ebben a történetben az a vigasztaló, hogy amikor egyszer csak úgy odarohanunk egymáshoz, ember az Istenhez és Isten az emberhez, akkor valami, ami egészen addig valami elviselhetetlen veszteségnek tűnt, a gazdagnak a vagyon, Istennek az, hogy eljött azért, hogy üdvözítsen bennünket, és nem hisznek neki, és azt mondja „Jó, nem csinálok csodát.”, hogy ez egyszer csak ott szinte magától oldódik föl. Ahogy Zakeus azt mondja: „Máris adom oda a vagyonom felét. Máris, máris, akit megkárosítottam…”, és Jézus azt mondja „Gyere le, hamar, veled akarok enni!” Hogy amikor az ember ezt a lépést vagy ugrást megteszi, pont az, ami annyira fájdalmas veszteségnek tűnt, magától megtörténik, anélkül, hogy a fájdalom lenne a középpontban, mert a középpontban Jézus lesz és Zakeus, Zakeusnak Jézus, Jézusnak Zakeus, és az sokkal több, mint hogy ki hogy lát engem, vagy hogy mennyi pénzem van.

A következő, amit nagyon érdekesnek látok ebben a történetben, hogy háromszor konkrétan, de tulajdonképpen négyszer megjelenik még az, hogy Zakeus rohan, hogy fölmászhasson a fára, és még előbb odaérjen, mint hogy Jézus odaér. Tehát Zakeus rohan, azután azt mondja neki Jézus „Gyere le hamar!” A szentíró azt mondja, Zakeus sietve lejött. Ott megtörténik a méltatlankodás, a botránkozás, az ember botránkozik Istenben, és erre Zakeus ott és akkor hamarjában azt mondja, hogy „Ti botránkoztok? Már akkor a vagyonom felét máris odaadom, és akit megkárosítottam, négy annyit adok oda.” Miért szép ez? Mert az van benne, hogy mintha ez lenne a kulcsszó, hogy hamar és gyorsan. Valójában nem ez a lényeg, hanem a hamar és a gyorsan mit fejez ki? Hogy Zakeus egyszer csak megérti, hogy most van itt a pillanat. Talán így is mondhatnám: „Na, egy életem, egy halálom!” Hogy az Istennel való találkozásunknak néha van egy ilyen jellemzője, hogy úgy jön létre a találkozás, hogyha azt mondom: „Na, akkor most! Most hátra rakom a félelmemet, az aggodalmamat, a bizonytalanságomat, és egy csomó mindent, a függőségeimet, és egy életem, egy halálom, akkor találkozzunk most!” Tehát nem az a lényeg, hogy hamar és rohanva és sietve, hanem most, mert itt a pillanat.

A következő, hogy olyan szép ez, ahogyan a megtérés történetben mondhatjuk ezt, hogy Zakeus jóváteszi a bűneit. Nem tudom, tudjátok-e, hogy az ősegyházban úgy ment, hogy a bűnös bevallotta a bűnét, nem kapott rögtön föloldozást, hanem a pap megáldotta és elbocsájtotta, mégpedig azért, hogy a bűnös azzal fejezte ki az őszinteségét, a vágyát, hogy tényleg Jézussal akar lenni, hogy megváltoztatta az életét. És amikor a közösség látta, hogy az illető, amikor azt mondta: „Bocsáss meg nekem, Uram!”, vagy „Bocsássatok meg nekem!”, hogy annak meglett a következménye és az illető jóvátette és az életét átalakította, akkor kapta meg a föloldozást. Csak később aztán, ennek sok oka van, így is lehetne mondani, hogy a gyónás gyakorlatában a föloldozást előlegbe kapjuk. Az előleg azt jelenti, hogy elvileg az a természetes, hogy kimegyek onnan, miután bevallottam a bűneim, és utána jön a megtérés. Hát utána akkor nyilván meg fogom változtatni és jóvá fogom tenni. És de szép ez, ahogyan a találkozásnak a következményeként Zakeus azt mondja, máris jóváteszem, adom a jóvátételt, és milyen megrendítő, hogy a katolikus teológiában benne van, hogy eljött Jézus, hogy jóvátételt adjon miértünk.

Utolsó két gondolatunk. Ez pedig, hogy mit mond Jézus, ott még az értetlenkedőknek? Azt mondja: „De hát az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse azt, ami elveszett. Hát most csinálom éppen ezt.” És de szép, hogy a találkozásban mi történik? Nemcsak Jézus jön el a földre, hogy keresse és üdvözítse Zakeust, hanem Zakeus is keresi Jézust, mert üdvözülni akar. És így történik meg a találkozás. Két személy, akik keresik egymást, és az egyiknek az a vágya, hogy üdvözüljön, és a másiknak az a vágya, hogy üdvözítsen. Ez egy valódi találkozás.

A záró gondolat így szól, hogy egy picit elkezdtem ezzel játszani, hogy ezt mondja Jézus: „Azért jöttem, hogy keressem és üdvözítsem, ami elveszett.” Úgy tudjátok, eszembe jutott egy kósza gondolat, hát ne botránkozzatok meg rajta. Nyilván Szakonyi Károly adáshibája után már minden, amit az ember ebbe az irányba mond, az csak hát, na valami. Képzeljük el, hogy a férfi, úgy hívják, Zakeus, éppen a munkáját végzi, szól a telefonja, fölveszi a felesége. Azt mondja: „Zakeus, keresnek.” Zakeus belemélyedve a dolgába, azt mondja: „Mi van, ki az? – Isten az! – Mondd meg neki, nem érek rá, dolgozok.” Tulajdonképpen föl se fogja, hogy mit mondott a felesége, hogy Isten keresi őt.

Második verzió, szól Zakeus telefonja, de hát persze őneki van más dolga is. Fölveszi a felesége, és azt mondja: „Ki az? – Isten az! – Mondd meg neki, hogy majd visszahívom.” Hát persze, hogy nem hívjuk vissza.

Harmadik, képzeljük el, hogy azt mondja Zakeus a feleségének, hogy „Nem érek rá, dolgozom.” De valójában benne marad ez a telefonhívás, és este ott feküsznek az ágyban, és Zakeus odafordul a feleségéhez, és azt mondja neki „Te, ki hívott délután?” Hát mire a felesége azt mondja: „Isten volt.” Hirtelen megdöbben Zakeus: „Micsoda? És te leraktad?” Hát azt mondja a felesége: „Te mondtad, hogy nem érsz rá. – Leraktad? – Hát igen, mert azt mondtad, nem érsz rá. – És mondott valamit? – Igen, azt mondta, hogy várja a hívásod.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)