Lk 23,35-43 - Évközi 34. vasárnap. Krisztus a Mindenség Királya

„Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Olvasmány (2Sám 5,1-3)

Saul király halála után Izraelnek összes törzse elment Dávidhoz Hebronba, és azt mondták: „Íme, csontod és húsod vagyunk. Már tegnap és tegnapelőtt is, amikor még Saul volt a királyunk, te voltál az, aki vezetted Izrael hadjáratait. Az Úr is azt mondta neked: Legeltesd népemet, Izraelt, és légy fejedelme Izraelnek.” Izrael vénei tehát mind elmentek a királyhoz Hebronba, és Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban, az Úr előtt. Aztán fölkenték Dávidot Izrael királyává.

Szentlecke (Kol 1,12-20)

Testvéreim! Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, és helyet adott szeretett Fia országában. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Minden általa és érte lett teremtve. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek.

Evangélium (Lk 23,35-43)

Abban az időben mikor Jézust keresztre feszítették, a nép bámészkodott, a főtanács tagjai pedig gúnyolódtak: „Másokat megszabadított – mondták –, most szabadítsa meg önmagát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: „Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!” – mondták. Felirat is volt a feje fölött: Ez a zsidók királya. Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg hát magadat és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kapjuk. De ez semmi rosszat sem tett.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel.” Ő ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Vasárnapi beszéd

A nép bámészkodik. A főtanács tagjai gúnyolták. A katonák gúnyt űztek belőle. Az egyik fölfeszített bűnöző kigúnyolta. Valahogy ez a négy epizód, ahogy egymás után halljuk őket, mintha akár egy picit vissza is vinne bennünket a múlt heti evangéliumhoz, ahol nem Jézusra vonatkozóan jelent meg valami nagy sötétség. Na, embertelenség, valami, ami hát hallottuk, hogy ország, ország ellen támad, éhínség és dögvész és háborúk, és emberek meghalnak, és börtön és a családtagok egymásnak esnek. Hogy mintha az, ami múlt héten fölhangzott volna, ilyen egész kozmikus méretekben, most egyszer csak megjelenik Jézusra vonatkozóan; a bámészkodás, a gúnyolódás, a kinevetés, aztán még a… Innen szeretnék indulni, nem rögtön fölemelni a kezem és arról beszélni: Krisztus király a világmindenség királyának az ünnepe van, mert szeretnék ide elérni. De hogy ide elérjünk, akkor úgy tűnik, hogy megvan annak az útja.

A másik bevezető gondolat, hogy többször is megjelenik ez a motívum, hogy „Hát, nem te vagy a Messiás?” Hát fölírják: ő a zsidók királya. „Most ha te vagy a Messiás, mentsd meg magad, meg bennünket is!” Tudom, hogy pontosan tudjátok, de mégis a szöveg miatt fontos, hogy milyen messiást várnak? Mondhatnánk így is, valamilyen katonai messiást, valamilyen politikai messiást, összefoglalva, valamilyenvilági messiást. Egy olyan messiást, olyan megváltót, olyan királyt, aki az Istenre hivatkozva, az Isten küldetésében eljön a választott néphez, és nagyon egyszerűen szólva, legyőzi a rosszakat. Kiirtja a gonoszokat. Világossá teszi, hogy ki a jó, ki az igaz, ki a rendes, ki a szép, ezt világossá teszi. Győz a rosszak fölött, azokat elpusztítja, és azután fölül a trónjára, és szól az igazaknak, hogy „gyertek ide”, és végül kihirdeti a végső győzelmet. Hát, ebből így semmi nem történik meg.

És most hadd jöjjek egész közel a mai evangéliumban ahhoz a végső néhány mondathoz, hogy egy gonosztevő azt mondja Jézusnak, hogy „Ha majd elérkezel az országodba, emlékezzél meg rólam!” Mire a Messiás azt mondja: „Még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ez pont az ellenkezője, mint amire a korabeli ember számított; hát egy gonosztevő nem lehet ott, és a Messiás nem mondhatja neki ezt.

És ha ezt mind összefoglalnám, akkor úgy ragadnám meg, hogy még nekünk is megvan valahogy ez a nem tudom, kísértése ez, vagy egyszerűen csak valami könnyebb út, vagy csak valami természetesség, hogy az evangéliumot és az istenkapcsolatot, a Jézusba vetett hitünket, akár ezt a mai történetet jó és rossz küzdelmeként értelmezzük, valahogy abban az egyszerűségben, természetességben, magától értetődőségben, ahogy a korabeli ember azt szerette volna és akarta értelmezni. De ha mi a kereszténységet másnak se értelmezzük, mint valahogy így, hogy vannak értékeink és mi ez alapján élünk, van a jó, az igaz, és a szép, és akkor mi erre rátesszük az életünket, és nem értjük, mások ezt miért nem értik, de végül mi fogunk győzni. Ha mi valahogy így látjuk a kereszténységünket, akkor nem tudom, hogy a mai evangéliumban, amikor egy harmincvalahány éves fiatalember életének nemhogy a teljében, hanem még sehol se tart emberi számítás szerint, fogják és megölik és vége van. A kereszténység lényegileg, amit ma ünneplünk, tartalmilag sokkal több, mint jónak és rossznak a harca, amiben mi azt reméljük, és azért küzdünk, hogy végül a jó győzzön.

Sokkal többről van szó. Ezt most hadd próbáljam egy picit érzékeltetni, mégpedig a magától értetődő gondolatunk az lehet, hogy a keresztény ember hogyan akar élni? Mert itt a mai evangélium eleje tele van rosszasággal, egy csomó rosszal, hogy az emberben küzd a rossz és a jó, és akkor valahogy megpróbáljuk a jóval felülmúlni a rosszat. Hagyjuk a rosszat, fölülmúljuk a rosszat a jóval, és tulajdonképpen megvagyunk. Van a hamis és van az igaz, és a hamisságainkat, a hazugságainkat, ezeket fölülmúljuk az igazság felé, és tulajdonképpen meg is vagyunk. De a kereszténység ebből az egyszerű gondolatból levezethetetlen, mert a mai evangélium, hát mindenről szól, csak nem azt mondom, hogy nem erről, hanem sokkal többről szól. Ugyanis a keresztény ember világa, rendben van, az első lépés ez, hogy a jót igyekszünk fölülmúlni és kinőni a rosszat. Csakhogy ha a Jézus semmi mást nem tett volna, csak a jót, az igazat, a szépet, a természeteset, az értékeset, a magától értetődőt választja, a kereszthalála meg sem történik. Mert ha Jézus úgy értelmezte volna a küldetését, hogy a kereszténység, ugye hát kissé furcsán hangzik ez így, hogy másról se szól, minthogy a jó győzzön a rossz felett, ahogy az ószövetségi ember gondolta, akkor például Jézus azt mondta volna: „Te, nézzétek, azért természetes, hogy élni akarok, nem?” Hát erre mit lehet mondani? Hát tényleg természetes. Szóval Jézus azt mondja: „Te, nagyon szeretlek benneteket, de hát én is élni akarok, mint ti. Hát ti is élni akartok, nem? Hát van vita köztünk ebben, hogy az élet, ott van a legnagyobb érték? Nem, hát ne haragudjatok, én ezt az értéket választom. És én ez alapján az érték szerint akarok élni, hogy az élet nagyon fontos, és hát, hát azért egy hetven-nyolcvan évet, úgy egy viszonylag jó egészségben, hát talán össze lehet hozni. Hát persze, ha az ember vigyáz magára. Hát tulajdonképpen én azt gondolom, hogy természetes, hogy én élni akarok. Tehát mondjuk 35-37 évesen, hát azért…?”

A második gondolatom, hogy amikor Jézus meghal a kereszten, az nem annak a kihirdetése, hogy nekem lett igazam. Hát erről itt szó sincsen. Mikor hirdette volna ki Jézus azt, hogy nekem van igazam? Hát nem természetes, az ember azt akarja, hogy az igaza napvilágra kerüljön. Hát, hogyha keresztem végül azt mondja, hogy „Na, eddig csináltam, most meg megmutatom nektek, hogy én vagyok a Messiás. Aztán jöhetnek az angyali seregek, és a bámészkodóknak is annyi, a gúnyolódóknak is annyi.”

A harmadik gondolatom így szól, hogy hát most mondhatta volna Jézus, hogy: „Hát, mi alapján élünk? Hát a mi jogos, meg méltányos, hát a jogos, meg méltányos alapján.” Akkor azt mondta volna Jézus egy ponton: „Hát ne haragudjatok, azért most már csak megvédem magam. Hát most már megkorbácsoltak, most már a keresztet fölhoztam idáig, hát tulajdonképpen levegőt se nagyon kapok. Hát egy átlagember már ebbe belehalt volna. Úgyhogy húzzunk most itt egy határt, és akkor jogom van megvédeni magam. Hát ki is száll ezzel szembe?”

A következő így szól: Nem a szépet akarjuk az életünkben kibontakoztatni? Mikor Jézus ott véresen, mocskosan, törötten azt mondja: „Hát azért én szeretném azért a szépségemet megőrizni. Hát egy olyan 70-80 évig azért csak vigyáznék a testemre. Ha most fölfeszítenek a keresztre…” Vagy azt mondhatta volna Jézus: „Hát, ahogy szoktuk ezt mondani: egészség legyen, és akkor minden van.” Hát most a mai szentmisét is két nagyszerű orvosért ajánljuk föl, sikerült egy műtét, és ez a valaki most egészséges. Hát nem lett volna természetes értékek alapján élő gondolat, hogy Jézus azt mondja: „Hát nézzétek, azért az én egészségem is számít. Hát így az egészségemet nem fogom tudni megőrizni.”?

A következő, mondhatta volna azt, hogy „Hát úgy, mint ti, hát én szeretnék egy egész életet élni.” Most a biblikusok azt mondják, Jézus maximum élt harminchét évet. Hát az nem egy fél élet. Hát manapság az… „Hát ne haragudj, azért én is hadd éljek egy teljes életet! Hát 37 év az…” Vagy mondhatta volna azt: „Mi értékek alapján élünk, keresztény emberek, hogy hát csak szeretnék boldog lenni. Hát most itt az élet… Hát boldognak érezni magam.”

Most már ezt befejeztem. Már a másodiknál értettétek, nézzétek el nekem ezt! Szóval ez volt az egyik néhány gondolatom, hogy a kereszténység nem az, amit eddig mond az ember: a rosszat legyőzi jóval, fölülmúljuk a rosszat jóval. Mert amit itt elmondtam, amire Jézus hivatkozhatott volna, na, még azért csak nem bírom ki. Mert már csak azért se történt volna meg Jézus keresztáldozata, mert mondjuk azt mondta volna, hogy „Azért az elég természetes, hogy legyen családom. Úgy rátok néztem, na. Hát azért, akkor három-négy-öt gyerek. Na, hát bírom.” És amikor elindult volna ez az út, mit mondott volna Jézus? „Hát ne, hát nézzétek meg, hát én, nekem családom van. Hát még picik a gyerekek. Hát most álljak neki konfliktusozni? Hát föl kell őket nevelnem. Hát nem természetes?”

Szóval nekünk, keresztényeknek egyszer csak az életben lesz egy csomó olyan fölismernivalónk, hogyha addig visszük a Krisztushoz fűződő kapcsolatunkat, hogy a rosszat felülmúljuk a jóval, akkor mindaz, amit ma ünneplünk, az egész hitünk, az Istenhez fűződő viszony, meg amit Jézusról vallunk, az tulajdonképpen számunkra nincs is. Meg Jézus se jutott volna el idáig.

Vagyis a második lépés az, hogy nekünk a jót is szükséges lesz felülmúlni, mégpedig a szent irányába. Így is mondhatnám ezt, hogy mi felé mondtuk, hogy az életszentség irányába szükséges lesz a jót, az igazat, a természeteset, a magától értetődőt, a normálisat, az egészségeset, a teljeset, a szépet, ezt mind fölülmúlni az Isten felé vagy a szent felé. Mert Jézus egész története, és főképpen a kereszthalála nem arról szól, hogy a rosszat legyőzte jóval, a rosszat felülmúlta a jóval, és akkor ez a jó beteljesedett, hanem hogy felülmúlta azt a rosszat, ami mibennünk van, majd pedig felülmúlta a jót, az igazat, a természeteset, a magától értetődőt, az emberit, a normálisat, a szent és az Isten felé. És innen érthetjük meg, hogy amikor Jézus a föltámadása után találkozik velünk, akkor nem ezeknek a természetes, normális emberi dolgoknak a beteljesedésére hivatkozik, mert akkor mi történt volna? Elénk áll és azt mondja: „Először is, nekem lett igazam. Másodszor, én jól maradtam, ti nem. Harmadik…” És ezt a sorsot most már nem mondom végig. Hanem mit mond Jézus? „Békesség veletek, ne féljetek, átadom a Szentlelket, bocsássatok meg mindenkinek!”

Ez nem pusztán valamiféle jónak, igaznak, természetesnek, magától értetődőnek a győzelme. Jézus nem állt oda az apostolok elé és nem mondta azt „Én győztem. Nekem lett igazam, én győztem.”, hanem azt mondta: „Bocsássatok meg mindenkinek, és ha valaki még fél, hát ne félj, mert az én békémet adom neked.” Ez nem a jó győzelme a rossz fölött, hanem a jó, az igaz, a természetes, a szép, az értelmes fölülmúlása Isten és a szent felé.

Ez nagyon megpróbál bennünket, mert minden zsigerünk tiltakozik, hogy amikor a rosszat újból és újból sikerül felülmúlnunk a jó felé, hogy nekünk még van egy lépésünk, ez pedig a jó elengedése, az igaz elengedése, hogy először megéljük és utána felülmúljuk, és hogy mi ezt mind fölül tudjuk múlni, annak lesz egy olyan fázisa, amikor azt el kellene engednünk. Fölajánlani vagy odaadni Istennek a jót, az igazat, a szépet, az értékeset. Ez olyan zsigeri tiltakozást szokott belőlünk kiváltani, hogy nem csoda, hogy épp azt, ami a kereszténységnek, ha szabad így mondanom, a sava-borsa, hogy pont azt annyira nehéz megcsinálni.

Hadd lépjek most akkor itt egy picit tovább, hogy mi a kísértésünk? Hogy a keresztény ember értékekre hivatkozva az érdekei alapján éljen. Ez a nagy kísértésünk, hogy ne lássuk a kereszténységet másnak, mint jó és rossz küzdelmének, értékek alapján élünk, akkor hivatkozunk az értékekre, és közben a saját érdekeinket érvényesítjük, és ennek nyomán így merhetném ezt mondani, kizsákmányoljuk Istent. Megtörténik Isten kihasználása, Isten felhasználása, Isten saját érdekünk szerint való használata, terveink szerint az Ő manipulációja. És ezt nem is akarnám hosszabban mondani. Jelszavak szintjén ez hogy szól? Jelszavak szintjén valami ilyesmiről van szó, hogy az egyes ember azt mondja: „Isten is azt akarja, hogy boldog legyek.” Ez egy olyan klasszikus mondat, mikor valaki azt mondja: „A boldogság egy csodálatos érték. Én a jót használom, legyőzöm vele a rosszat, a rosszat felülmúlom, a jóval. A boldogság, Isten is azt akarja, hogy boldog legyek.” És tulajdonképpen az a mondat, amit nem mondunk ki, az hogy szól? „Utánam az özönvíz. Isten is azt akarja, hogy boldog legyek.”

Mi történik akkor, amikor csoportosan fejezzük ki ugyanezt a mondjuk szűklátókörűséget, meg szűkkeblűséget? Akkor a saját csoportjainkra vonatkozva mit mondunk? Azt mondjuk: „Isten is azt akarja, hogy mi az idők végezetéig legyünk. Ezt akarja Isten, hogy a mi csoportunk, a mi közösségünk – tiktiktik, és mondhatnánk, és most megnevezhetnénk –, Isten is azt akarja, hogy a végítélet pillanatáig mi itt legyünk.” Mi az, amit nem szoktunk hozzátenni? „Tehát akkor, a cél szentesíti az eszközt. Mert hát Isten is azt akarja, hogy egy értékes csoport és közösség…”

Lenne egy kérdésem, költői kérdés. Mit gondoltok arról, hogy Jézust ki feszítette keresztre? Kik járultak ahhoz hozzá, hogy végül Jézus meghalt a kereszten? Most a mi emberi megfontolásaink szerint, ahogy itt tájékozódunk az események között. Összefoglalva legtöbben azt mondják erre, Jézust a rosszak feszítették keresztre; a gúnyolódók, akik őt provokálják, akik egy haldokló emberre semmiféle részvéttel nincsenek, akik megvetik őt. Tehát a rosszak feszítették Jézust keresztre, de mi jók vagyunk és jók akarunk lenni és ez a kereszténység. Lenne egy második kérdésem: Ha Jézust a rosszak feszítették keresztre, hol voltak a jók? Pont elmentek húsvétot ünnepelni? Mert az egy nagy érték? Mert hát arra vagyunk meghívva, a választott nép tagjai, hogy ünnepeljük Húsvétot? Hol voltak a jók? Jézust a rosszak és a jók feszítették keresztre. A rosszak és azok, akik azt mondták „Az élet másról se szól, hogy Isten is azt akarja, hogy boldog legyek. És a mi csoportunk is a végidőkig kell, hogy legyen.” Jézust a rosszak és a jók együtt feszítették keresztre.

És így érkezek el a mai evangélium utolsó egy-két gondolatához, hogy miért lehetséges az, hogy egy gonosztevő, amikor azt mondja „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor elérkezel az országodba!”, hogy erre miért lehetett válasz az, hogy „Te még ma velem leszel a Paradicsomban.”? Azért, mert most – mondjuk így egyszerűen – ez a gonosztevő egyetlen szereplőként, ahogyan ezt hallottuk, fölülmúlta a saját rosszaságát, ez a rossz, ezt most fölülmúlta a jó irányába, majd pedig a jót fölülmúlta a szent és Isten irányába, és amiért bejárta ezt az utat és megértette, hogy mit jelent, hogy Jézus elhozta Isten országát. Hogy Jézus nem az egyesek királya, nem a választott nép királya, nem minden nemzet királya, hanem Isten országának a hírnöke, aki saját magában létrehozta Isten országát azáltal, hogy a mi rosszaságunkat és mindazt a jót, ami benne volt, fölülmúlta a szent és az Isten felé. És ez a gonosz ember és Jézus ebben a felülmúlásban, ott Isten országában találkoztak egymással. És ezt azért tartom gyönyörűnek és fölemelőnek, mert arról ad hírt, hogy egy gonosztevő, akit jó eséllyel nem akármi miatt feszítettek keresztre, nem is akármikor, felülmúlta a rosszat, felülmúlta a jót Isten és a szent felé. És ezért Jézusnak nem az a válasza, hogy „Te is győztes vagy, mint én. Te is igaz vagy, mint én. Te is jó vagy, mint én.”, hanem azt mondja: „Mi együtt leszünk.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)