Mt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja

Legyetek készen!

Olvasmány (Iz 2,1-5)

Izajásnak, Ámosz fiának látomása Júdáról és Jeruzsálemről: Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején és magasabb lesz a halmoknál. Odaözönlenek mind a nemzetek, felé tart számos nép, és így szól: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk. Mert Sionról jön a törvény és Jeruzsálemből az Úr tanítása.” Ő tart majd ítéletet a nemzetek között, és igazságot szolgáltat számtalan népnek. Ők meg beolvasztják ekevasnak kardjukat és sarlóknak lándzsáikat. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést. Jákob háza, gyertek, járjunk az Úr világosságában!

Szentlecke (Róm 13,11-14)

Testvéreim! Ismeritek az időt: Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból! Üdvösségünk közelebb van, mint amikor hinni kezdtünk! Múlóban az éjszaka, elközelgett a nappal. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit! Éljünk becsületesen, amint az a nappalhoz illik, ne lakmározva és részegeskedve, ne kicsapongásban és érzékiségben, ne civakodva és viszálykodva! Öltsétek inkább magatokra Jézus Krisztust s a testi fegyelmet, hogy ne a bűnös vágyak szerint cselekedjetek.

Evangélium (Mt 24,37-44)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.

Vasárnapi beszéd

Advent első vasárnapja, hát mondanom sem kell, hogy elkezdjük a karácsonyra való készületet. Közben pedig a mai evangélium oly sokat beszél a múltról, hogy volt Noé napjaiban és azokban az eseményekben, és közben Jézus azt mondja, hogy „Azért beszélek a múltról, mert a jövőben is hasonlóképpen lesz.” És hogyha most megnéznénk mondatról mondatra, hány mondat szól és utal a múltra, hány mondat szól és utal a jövőre, valami olyasmire találnánk, hogy itt az egész evangélium szinte végestelen végig vagy a múltról beszél, vagy a jövőről, és talán egyetlen mondat van, de nem is biztos, hogy ez egy egész mondat, inkább csak egy szó, ami a jelenben áll. Ez pedig így szól: „Legyetek készen!”, mert az a jelenben van. Én erről a fél mondatról szeretnek beszélni, de ebben az összefüggésben, hogy a múlt, a jövő, és a múlt és a jövő összefüggésében mit jelent számunkra, hogy „Legyetek készen!”?

Erről lenne akkor szó, és rögtön az első gondolat így szól, hogy az lehet bennünk, hogy a jövőben ne történjen meg valami, ami a múltban megtörtént. És akkor máris azt gondolhatnánk, hogy a múltról kell gondolkodnunk, vagy a jövő felől aggódnunk. Olyan sokszor elsodor bennünket a múlton való gondolkozás és töprengés, kételkedés; „Ez miért történt így? Hogyan hagyhatta? Hogyan eshetett ez meg? Mi ennek az értelme?”, vagy pedig elsodor bennünket a jövőre vonatkozó aggodalom, a bizonytalanság és a félelem és a szorongás. Aztán valahogy a jelenben mégiscsak élni akarunk. És mi történik akkor? Megpróbáljuk az aggodalmat, félelmet, szorongást addig-addig tompítani, míg valami be nem teljesedik abból, amiről Jézus beszél a múltra vonatkozóan: ettek-ittak, nősültek, házasodtak, szóval próbáltak úgy élni, mintha nem lenne múlt, nem lenne jövő, s úgy belevesztek a pillanatba. Tehát amikor a jelen lehetőségéről szeretnék beszélni, azt nagyon hangsúlyosan a múlt és a jövő összefüggésében szeretném megtenni.

És akkor az első így szól, hogy ott van bennünk ez, hogy Jézus, ahogy beszél, hát az a jövőben nehogy megtörténjen, ami a múltban volt. Mit jelent ez nekünk itt és most, a készület szempontjából? (Azt,) hogy azt a kérdést érdemes föltenni, hogy: A jelenben mi ne történjék meg? Ma este mi ne történjék meg? Holnap reggel mi ne történjék meg?

Emlékszem egyszer egy valakire, aki jött azzal a nehézségével, hogy ő, amikor nagyon ideges és dühös, akkor rá szokott kiabálni a feleségére, és a felesége ezt egyre jobban utálta, és joggal kikérte magának, és elege volt ebből. Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy hát ezt már így csinálja, ki tudja, hány éve. És mondta: „Hát igen, ez a múltam, hogy már így csinálom, hány éve. És hát, de valószínű, hát valahogy ezt én így fogom csinálni, mert eddig is így csináltam, akkor nyilván majd így is fogom csinálni.” És emlékszem, hát egy gyermeki kérdést tettem fel neki, hogy: Te, és eldöntötted, hogy nem akarod így csinálni? És emlékszem a tekintetére, hogy rám nézett, és azt mondja: „Ezt el lehet dönteni? Hát nem úgy van, hogy mindig így csináltam, meg valószínűleg ezután is így csinálom, egy ilyen alkat vagyok?” És mondtam neki, hogy igen, ezt el lehet dönteni. Láttam rajta a lelkesedést, hogy akármilyen furcsán is hangzik, neki ez nem jutott eszébe, hogy akár ezt el is dönthetné. És azóta is van kapcsolatom vele, és ha néha összefutunk, azt mondja: „Feri! Azt eldöntötted, úgy van.” Nem az, hogy úgy volt, meg úgy lesz; úgy van.

Tehát az első, nem érdemes azon aggódni, hogy hogyan lesz majd, hanem az a mi kérdésünk, hogy a jelenben mi történjen meg, és mi ne történjen meg. Az ember akkor hozhat döntéseket.

A második így szól: Min aggódunk, hogy jaj, akkor mi lesz? A mi kérdésünk: Mi van? Most mi van? Ha mi készen akarunk lenni, mi van?

Én szeretek gyóntatni. Az egy olyan jó tevékenység, és olyan biztos a kimenetele, megnyugtató. És tudjátok, el nem tudom mondani, hogy mennyire fölszabadító egy gyóntató papnak az, amikor bejön egy gyónó, és olyan egyszerűen, egyenesen, tisztességesen, röviden, röviden elmondja, hogy „Atya vagy Feri! Ez van, ez van, és ez van.” És nem is ezt mondom nektek tudatosan, hogy hát így volt, meg úgy volt; „Feri, ez van.” Annyira fölszabadító, el se tudom mondani. És minél inkább mondja valaki, hogy „Ez van.”, annál inkább tudom, hogy hah, még én is részesülni fogok a föloldozásból. Tehát egyszer csak a közvetítő pap, ez rajtam is át fog menni.”

És a másik, ami roppant fölszabadító, mikor valaki egy év, tíz év, ki tudja, hány év után egyszer csak elmondja magának először, esetleg később azt mondja: „Tulajdonképpen én függő vagyok, meg függő voltam, mert tudom, hogy sokat szoktam inni. Én függő vagyok.” Mikor valaki most a Covidos két és fél év, meg a háború, meg minden, és azt mondja valaki: „Feri, én azt hiszem, agresszív vagyok. Én mostanában dühös vagyok.” Nem az a nagy kérdésünk, hogy mi lesz, (hanem) mi van, hogy mi van. És minél tisztességesebben, egyszerűbben, becsületesebben megmondjuk először magunknak, hogy mi van, annál kevésbé kell szoronganunk attól, hogy mi lesz.

Következő gondolat, hogy de nagy kérdésünk ez, hogy: „Jó, de mi fog történni? Hát még mi fog akkor történni, amikor eljön majd Jézus, a második eljövetelekor, mi fog történni?” A mi kérdésünk nem ez, hanem hogy: Mit tegyek most? Nem az, hogy mi fog történni velem, hanem én mit tegyek most? Egy konferencián jártam, és a konferencián vállalati vezetők nyilatkoztak meg, hárman ültek ott, és azt kérdezte tőlük a riporter, hogy hát itt lassan vége van az évnek, a 2022-nek, és hogy ebben az évben tudnak-e olyan tervükről, amire úgy gondolnak, hogy „Na, ezt az egy-két tervet egyáltalán nem sikerült megvalósítanom, át kell vinnem a következő évre.”? Mind a három vállalkozó, cégvezető a következőt mondta „Hogy olyan terv, amit átviszünk a következő évre, mert már most gondoltuk, hogy ezt kéne csinálni, és akkor ez jövőre marad? Hát olyan tervünk nincs. Mert ha arra jutottunk, hogy valamit meg kéne csinálni, azt elkezdtük megcsinálni. Tehát mi a jövő évre semmilyen tervet nem vittünk át. Ha beláttam, hogy azt majd meg kéne csinálni, akkor elkezdtük csinálni.” Valószínű ezért ők a  cégvezetők. Nem is akármilyenek, mert nem vitték át a jövő évre a terveiket, hanem azt mondták, ha tudom, hogy ezt meg kéne csinálni, elkezdték csinálni. Tehát akkor a mi kérdésünk nem az, hogy mi fog majd történni, hanem az, hogy mit kell tennem most.

Következő: Mi lesz velem? Ha Krisztus eljön, mi lesz velem? Ezt is nyugodtan hagyhatjuk, mert a mi kérdésünk az, hogy: Mit teszek magammal? Ma is mit tettem magammal, és hogy mire készülök, mit teszek magammal? Nem az, hogy mi lesz velem, hanem: Mit teszek magammal?

Olyan megrendítő volt, jött hozzám egy hetven év körüli hölgy. Bicegve jött, nagyon erős csípőficam, és akkor láttam, hogy az egyik cipőjén a talp tíz centis toldat. És elmesélte ez a hölgy, hogy az egész életét hogyan tette tönkre a testi fogyatékossága, hogy húzták ezt a lábát, de hát így is tíz centivel rövidebb maradt, és hogy az iskolában őt úgy csúfolták, hogy sánta sátán. És elmondta, hogy ez a testi fogyatékossága és a kirekesztés, hogy nem tudott olyan lenni, mint bárki, hát ez hogyan tette tönkre az egész életét. És amikor már sok hónapja beszélgettünk minden héten, és kialakult egy bizalmi kapcsolat, emlékszem, megkérdeztem tőle, hogy: Te, most már olyan sok mindenről beszéltél, és ez mind nagyon fontos volt, de engem elkezdett valami érdekelni, hogy mit köszönhetsz te tulajdonképpen a testednek? Emlékszem, az arcát, a pillantását, a szemét, ami szikrákat szórt, hogy „Hogy-hogy mit köszönhetek a testemnek? Hát hónapok óta mondom, hogy a testi fogyatékosságom hogyan tette tönkre az életem. És ezt kérdezed most tőlem?” És mondtam neki, hogy hát igen, mert ez érdekelt, de hogyha ez rossz kérdés, akkor kuka, és akkor beszélgessünk arról, ami téged foglalkoztat. S emlékszem, szinte egy ilyen gyermeki daccal, ahogy úgy elfordulva kezdett el gondolkozni ezen, hogy jó, akkor mit köszönhetek a testemnek? És eltelt vagy egy-két perc, és a következőt mondta: „Ez milyen furcsa, hogy tényleg meg kell hagyni, erre sosem gondoltam, hogy hát a testemmel szültem meg a gyerekeim. Hát a két gyereket, a testemmel tápláltam őket, hát ezt is a testemmel csináltam. És hát egyébként meg most már nagymama vagyok, hát van sok unokám, de édesek azok. Feri, tudom, hogy nem volna szabad ezt mondani, de nekem a Csabi a kedvencem. Azért, mert a többiek még ott szöszmötölnek az autóban, de Csabi mindig odarohan, ő nyomja a csöngőt, és amikor én jövök ki, akkor ő már kérdezi, de még ki se nyitottam az ajtót, hogy: Nagyi, nagyi, van palacsinta?! Ó, hát persze, hogy van, de hát ezek a mai gyerekek már a túrósat nem eszik, csak a lekváros, meg a nutellás kell nekik.” És ahogy ezt elmondta, hogy ő mi mindent köszönhet a testének, és mi mindent csinál a testével, emlékszem elkezdett sírni, de nemhogy sírt, zokogott, és azt mondja: „Ez hihetetlen. Hetven éves koromig a mai napig azt gondoltam, hogy a testi fogyatékosságom és mások gúnyolódása, kirekesztése tett engem tönkre, és most értettem meg valamit. A legkegyetlenebb én voltam magammal, mert én hetven éve a testemet csak szidom. Akkor nem mások bántak velem rosszul, hanem a legkegyetlenebb én voltam magammal.” Ezért a mi kérdésünk, ha készen akarunk lenni, az nem az, hogy mi lesz velem, ha Krisztus eljön, hanem mit teszek magammal, máma.

A következő így szól: Mit tesz majd Isten? A mi kérdésünk nem ez, hogy mit tesz majd Isten, hanem az: Mit csinálok én? Erről az jutott eszembe, hogy egyszer egy idős pap bácsi kért tőlem egy időpontot, hát egész el voltam ámulva, hát mit tudnék én mondani neki? Egy tisztességes, becsületes, csodálatos élet, papi élet. És úgy leültem olyan kedvesen, de tényleg, hát én olyan ragyogónak láttam ezt a bácsit, és akkor elmondta egy picit az életét, azt szépen, egyszerűen nem volt abban semmi beképzeltség, és mondta, hogy ő mennyire törekedett arra, hogy egy tisztességes papi életet éljen, és ez talán sikerült is. Hogy becsületes legyen, nagyjából azért ez összejött. Hogy egy olyan engedelmes, és azt mondja, azt hiszem, ez megvolt. Hogy olyan kollegiális legyen… Lehetett rá számítani. És végül rám nézett kicsit olyan szomorúan, és azt mondja: „De Feri, most itt vagyok én már közel a nyolcvanhoz, nem vállaltam elég kockázatot. Én egy olyan szép és tisztességes és becsületes papi életet éltem, (de) nem kockáztattam eleget.”

És ez jutott erről eszembe, hogy: „Jaj, mit tesz velem Jézus? Jaj, mint hogyha egy rettenetes kihívás, és valami váratlan lesz, és valami, hát ki tudja, hogy hogy.” Ha készen akarok lenni a jelenben, nem a jövő kockázatos. Vállaljunk megfelelő mennyiségű kockázatot a jelenben egymásért, Istenért, és akkor nem kell azon aggódnunk, hogy jaj, majd az mi lesz, annyira félelmetes és kiszámíthatatlan.

A következő, ahogy mondja Jézus, utalva a múltra, hogy: Elpusztultak. Hogy ott Noé napjaiban a vízözön kapcsán ott elpusztultak. A mi nagy témánk nem az, hogy miért pusztultak el, meg hogy pusztultak el, meg mikor pusztultak el. A mi kérdésünk az, hogy: Mi az, amit én elpusztítok? Én mit pusztítok el?

Emlékszem egy keresztelésre, akkor még fiatal pap voltam, sokkal több időm volt, és a keresztelés után meghívtak keresztelői ebédre, és akkor még el tudtam ilyenekre járni, és elmentem a keresztelői ebédre, és gondolhatjátok, hogy a keresztelést is próbáltam igényesen, és fölkészülten, és a család és ünnep… És nem kezdődött még el a keresztelői ebéd, és én bementem a konyhába, mert általában ott zajlik az élet. És a konyhában ott beszélgettünk, és már ki volt rakva a sütemény, nyilván, mint utolsó fogás, és bejött a kicsi fiú, akit megkereszteltünk, mert nem csecsemőként kereszteltük meg, négy-öt éves lehetett, és úgy berobbant a konyhába, azon nyomban észrevette a zserbót, és máris…! És a nagymama énnekem úgy tűnt, hogy inkább azt szégyellte, hogy a pap előtt eszi a zserbót ebéd előtt az a gyerek, és csak úgy nézett rám, nézett az unokája rám és az unokájára, és a következőt mondta: „Peti, tedd le azt a zserbót, mert ha nem, itt a Feri atya, még egyszer megkeresztel!” Én a nagymamák jó szándékát soha nem fogom megkérdőjelezni, de most azon túl, hogy tényleg az egyik szemem nevet, de nagyon, de nagyon, azért volt bennem egy kis indulat. Nem tudom, mennyi munkát tettem én bele abba a keresztelésbe, és ez a nagymama úgy egy mondattal az egészet elpusztította. De úgy, ahogy van. A szentség kiszolgáltatásból lett egy fenyegetés. Hogy hogy jutottunk el idáig a konyhában? Ez döbbenetes. Szóval a mi kérdésünk nem az, hogyan pusztulhattak el ők akkor. Én mit pusztítok el?

A következő, azt mondja a szentíró: „…és elsodorta őket.” Nem az a kérdésünk, hogy kiket és hogy sodort el a víz, hanem az, hogy: Engem itt és most, mostanság és manapság mi szokott elsodorni? Hát mi sodor el engem? A félelmeim elsodornak, az aggodalmaim, az indulatom, a dühöm? Mi az, ami engem elsodor?

Emlékszem egy mondatra, 15-20 évvel ezelőtt az akkori ENSZ-főtitkárt kérdezte a riporter. Azt kérdezte tőle: Főtitkár úr, hát önnek oly sokakkal kell tárgyalnia, és tényleg, diktátorokkal kell beszélnie, meg hát nem tudom, szóval olyan emberekkel, hogy úgy, még a tévében is sok, nem hogy úgy önnek, meg ott még udvariasan, meg a többi. Hát ezt hogyan bírja? Ez az ENSZ főtitkára a következőt mondta: „Hát nem könnyen. Újból és újból erőt szokott venni rajtam a morális undor. És ahogy kezd rajtam erőt venni a morális undor, pontosan tudom, hogy ezt meg kell állítanom, mert nekem ezekkel az emberekkel szót kell értenem. Ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy elsodorjon engem a morális undor, hanem akárkivel is beszélek, emberekkel kell beszélnem.” Hogy itt és most kit éppen mi akarna elsodorni, ez a mi nagy kérdésünk. Nem az, hogy az özönvízkor ez hogyan volt.

Lépek tovább. Azt mondja Jézus, hogy valamennyit elsodorta, valamennyit. A mi kérdésünk nem az, „Hogy-hogy valamennyit?”, hanem az, hogy „Van-e az életemben olyasmi, amiről úgy érzem, hogy szinte mindenkit elsodor és elragad? De én már tudom az istenkapcsolatom okán, hogy nem akarok a mindenkiben lenni, nem akarok a valamennyiben lenni, nem akarom, hogy engem ugyanúgy sodorjon el, mint bárkit és mindenkit.”

Pár hónappal ezelőtt olvastam egy nagyon érdekes tanulmányt, mégpedig egy irodalomtörténész idős bácsi évtizedek kutatómunkáját arra tette föl, hogy megnézze, hogy a diktatúra évtizedei alatt hány olyan magyar író volt, akire ő persze a saját szubjektív megítélése szerint azt tudja mondani, hogy őket azok az évek nem sodorták el, mint valamennyit, mint a többséget, mint a többieket. Ez az irodalomtörténész azt mondta, hogy „Összesen négy ilyen írót találtam, négyet. Őket nem sodorta el az élet, mint rajtuk kívül valamennyit.” Ugye mit szoktunk mondani? „Olyan idők voltak.” Én azt hiszem, mindig olyan idők vannak. Az ember olyan, nem az idők olyanok, az ember olyan, az ember olyan, hogy az embert nagyon sok minden el tudja sodorni. Akkor nem arra hallgatok, mit mond a Lélek, hanem, hogy mit csinálnak a többiek. S ha én azt nézem elsősorban, mit csinálnak a többiek, s nem arra, hogy mit mond a Lélek, akkor elsodor engem is, mint a többieket.

A következő így szól, ahogy mondja Jézus, hogy akkor ketten ott vannak a mezőn, meg ketten a padláson, egyiket ott hagyják, a másikat fölveszik. Hát biztos nem azon kell szorongani most december 24-én, hogy „Engem ott hagynak-e vagy fölvesznek?” Hát, hanem a mi kérdésünk mi? Hogy készen akarunk lenni. A mi kérdésünk akkor így szól: Mit kéne nekem otthagyni? Mit kéne otthagynom ahhoz, hogy engem ne hagyjanak majd ott, hanem fölvegyenek? Mit kéne otthagynom?

Emlékszem egyszer, beszéltem a biztonságról, és szerintem egész jó volt a beszéd, és úgy éreztem, hogy át tudtam adni az üzenetet, amit én is kaptam, és még aznap szólt a plébánián a telefon, és egy hölgy volt, és nagyon kedvesen, nagyon udvariasan, a következőt mondta: „Én ott voltam a templomban, én egy biztosítási ügynök vagyok, és én megértettem Feri, amit te mondtál, és én arra gondoltam, hogy nekünk együtt kéne dolgozni. Mert te annyira tisztán mondtad, hogy a biztonság, a biztonság…” Szóval ettől a mondattól kicsit félek, hogy ezt mondtam, hogy engem majd ott fognak-e hagyni, vagy fölvesznek. Ha most ezt így mondom, érdemes volna elgondolkoznom, hogy nekem mondjuk ma este mit kéne otthagynom? Már félek, kapok majd egy e-mailt, „Feri! Meghallgattam a beszédedet, és még vasárnap este elhatároztam, elválok, otthagyom, végre meg tudtam tenni ezt a lépést.” Nem pont erre gondolok. Mi az, amit otthagyok? Nem a „Ki az…?” Most, mi az, amit otthagyok?

Azután a következő, hogy: „Hát, mikor jön el értem Isten?” De itt nem is ez a jó kifejezés, mert itt többes számban beszél Jézus, hogy ott együtt vannak, és akkor: Mikor jön el értünk Isten, mikor jön el Jézus második eljövetele? Nem ez a kérdésünk, ha készen akarunk lenni, hanem hogy: Mi mikor jövünk el Istenhez? Nem az a kérdés, hogy Isten majd mikor jön el, és akkor majd fölvesznek, vagy otthagynak? (Hanem: ) Mi mikor jövünk el?

És most hadd mondjam el egy örömöm, hogy az a benyomásom, most egy a három-négy hete, hogy kezdünk annyian lenni, mint a Covid előtti időkben. Nem tudom, hogy ez rátok hat-e, rám nagyon jó hatással van. És ezt az örömömet ki akartam mondani, főleg abban az összefüggésben, hogy nagyon sokan tippelik, hogy a templomba járóknak körülbelül 20-30 százaléka azóta nem jött vissza. És ezért is örülök külön, hogy nagyjából kezdünk ugyanannyian lenni, mert a kérdés többes számban van, hogy mi mikor megyünk Istenhez, mert nagyon sokan, akik már nem jönnek, mennek Istenhez, de csak egyedül. És itt Jézus többes számban mondja, hogy a végítéletben mindegyikőtökhöz eljövök. Ezért milyen nagyszerű az, amikor tudjuk, hogy mikor van az ideje annak, hogy mi együtt menjünk Istenhez.

Most már csak a legvégső pár gondolat. Ez pedig így szól, azt mondja Jézus: „Hát, ha tudná a gazda, hogy mikor jön a tolvaj, nem engedné betörni.” Hát nyilván készülne rá, s nem engedné betörni. A mi kérdésünk nem az, hogy jaj, mikor jön majd és mikor tör be és hogy tör be és majd mit fog csinálni. „Mi az, amit én nem engedek betörni az életembe? Mit nem akarok, hogy az nem törhet be az életembe, mert készen vagyok, és ezt nem engedem meg?”

Elmondanám egy felnőtt naivitásom. Hat-nyolc évvel ezelőtt arra gondoltam, számadást készítettem, hogy vannak mondjuk többé-kevésbé jó tulajdonságaim, és vannak a rossz tulajdonságaim. Arra jutottam, most az életem közepén vagyok, van még egy pár évtizedem, rágyúrok én erre, és akkor a rossz tulajdonságokból ezt-azt még úgy sikerült talán kisöpörni, és akkor nyilván több lesz a jó tulajdonság. És lett egy ilyen jövőképem, hogy tulajdonképpen ez egy egész jó egyenlet. Nem számoltam az élettel. Mert a realitás meg az lett, hogy nem úgy volt, ahogy én gondoltam, hogy itt van a jó tulajdonság, rossz tulajdonság, innen elsöprök egy párat, akkor az majd átjön ide pozitívba, és akkor… Hanem az történt, hogy olyan negyvenöt és ötven éves kor között olyan rossz tulajdonságok jelentek meg, amik addig nem. És aztán ötven után is megjelentek olyan rossz tulajdonságok, amik addig nem. Egy kicsit azért el vagyok keseredve. Ezt nem így képzeltem el. Mi az, amit nem engedek, hogy betörjön? Meg kell állapítanom, hogy van jó pár olyan dolog, amit éppen az életem közepéig csináltam egész jól, és azóta nem megy annyira. Lehet, hogy szükségem van egy-két döntésre adventben, hogy na most akkor ezekből is egy párat nem engedek be.

Utolsó gondolat, mit mond Jézus? Hogy nem gondolták, hogy ez hogy és mint fog történni, hát nem számítottak rá, váratlanul érte őket, nem tudták, hogy hogyan van. Mi a mi kérdésünk? Mi az, amit tudunk itt és most? És ezt úgy fogalmazhatnám meg, hogy ami a jövő bizonytalansága, az a jelen lehetősége. Ami a jövőben bizonytalan, az a jelenben kihívás. Ami a jövőben bizonytalan, az a jelenben feladat. Ezért bár az evangélium arról szól, mi volt a múltban és mi lesz a jövőben, a súlypont mégis ott van, hogy legyünk készen. (Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)