Mt 3,1-12 - Advent 2. vasárnapja

Mi a különbség a megtérés előtt és a megtérés után?

Olvasmány (Iz 11,1-10)

Azon a napon: Vessző kél majd Izáj törzsökéből, és hajtás sarjad gyökeréből. Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorsúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri a földet, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyermek is terelgetheti őket. A tehén és a medve együtt legelnek, kicsinyeik is együtt pihennek, és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja kezét az anyatejtől elválasztott kisgyermek. Sehol nem ártanak s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert. Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz lakhelye.

Szentlecke (Róm 15,4-9)

Testvéreim! Mindazt, amit egykor megírtak, a mi okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére. Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek, és egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját! Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére! Állítom ugyanis: Krisztus azért vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket. A pogányok viszont irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Ezért magasztallak téged a pogányok között, és dicsérem dallal a nevedet!

Evangélium (Mt 3,1-12)

Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta: A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem! Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!”

Vasárnapi beszéd

Keresztelő János elég kemény szavakkal szól, s különösen is, mondjuk, ezek a kemény szavak megjelennek és elérhetnek ott a szadduceusokhoz és farizeusokhoz, akik a többiekkel együtt lemennek ugyan a Jordán folyóhoz, de valahogy úgy tűnik ez Keresztelő János számára, hogy mégsem úgy mennek oda, mint akik valóban a bűnbánattartás miatt indulnak neki, és egy megtérés szándéka vezeti őket.

Nézzétek el nekem, hogy most egy történettel hadd kezdjem, ami eszembe jutott a mai evangéliumról. Ebben a történetben pedig a hajón utaznak sokan, és az egyik matróz nagy örömmel fölkiált a parancsnoknak, aki a parancsnoki hídon áll, és azt mondja neki: „Kapitány úr, érzi, hogy hasítunk?”, s a kapitány vissza kiált neki a következőképpen: „Igen, fiam!” Ezt nem érti a matróz, hát hogyhogy ilyen kedvetlenül, örömtelenül, és úgy visszakiált a kapitánynak: „Kapitány úr, miért nem lelkes?” Mire a kapitány visszaszól neki: „Mert hasítunk, fiam, de rossz irányba.” Ez a történet jutott eszembe, és ez lenne akkor a témánk. Hogyha a megtérésre úgy tekintünk, mint hasításra jó irányba, akkor a mai evangélium milyen üzenettel bír? Így is mondhatnám: mi a különbség a megtérés előtt és a megtérés után? Milyen ember az ember megtérés előtt és milyen megtérés után? Vagy úgy is mondhatnám, hogy milyen az ószövetségi ember, és milyen az újszövetségi ember? A harmadik megközelítés, akár így is nézhetjük, hogy Keresztelő János mond-e nekünk valamit? Úgy odaszólna-e nekünk, és úgy mondana-e valami olyasmit, amit nekünk érdemes lenne meghallgatni, meghallani?

Akkor máris indítom a beszédet. Ha mi az újszövetség emberei vagyunk, és a megtérés után, akkor elkezdünk megkülönböztetni két dolgot egymástól. Ez pedig az, hogy én most jót teszek, és azt, hogy jó irányba megyek, hogy a kettő nem ugyanaz. Éppenséggel, amikor azt mondja Keresztelő János „Írástudó farizeusok és szadduceusok, most azzal, hogy ti lejöttök a Jordán folyóhoz, esetleg megvalljátok a bűneiteket, ott alámerítlek benneteket a vízbe. Kétség kívül, ti ezzel ma jót fogtok tenni. Mások is látják, hogy jót tesznek. De vajon ti jó irányba mentek?” Hogy azok a jó tettek, amiket tesztek egyébként, és tudjuk, hogy a farizeusok, szadduceusok, főképp a farizeusok sok jót tettek. Hogy ti jót tesztek, az szerintetek ugyanaz-e, hogy egyébként jó irányba haladtok-e? És nem ugyanaz. Hát pont nem arról van szó, hogy mi a farizeusnak a – jó eséllyel, nem rossz szándékú – trükkje? A farizeus és szadduceus jó szándékú trükkje az, hogy a következőt gondolja: „A jótettekben képes vagyok elrejtőzni.” A jótettekben elbújok, és ha az ember sok jót tesz, az mintha máris azt jelentené, hogy jó irányba megyek. Ez egyrészt jelent valami jót is, mégpedig azt, hogy az ember, aki rossz irányba megy, tud jót tenni, hogy az ember akkor is tud sok jót tenni, hogyha éppen nem jó irányba halad. De attól, hogy sok jót teszek, még lehetséges, hogy nem haladok jó irányba. És akármennyi jót is teszek, abból nem fog következni az, hogy én jó irányba is megyek. Ezért kétségkívül a megtérésnek van valamiféle radikalitása. Az ember akármilyen jókat tesz, a jó irány az tulajdonképpen egyetlen irány, és ha egy picit is már erre megyek, és arra, már nem jutok el a célomhoz. Tehát az első, amire rácsodálkozhatok, ha jót teszek, akár sokat is, az nem egyenlő azzal, hogy jó irányba megyek.

A második gondolat így szól, hogy akkor tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy a megtérés valami olyasmi, hogy az ember jó irányba megy. A bűnbánattartás, amikor azt mondja Keresztelő János: „Teremjétek a bűnbánattartás jó, méltó, megfelelő gyümölcseit!”, az pedig az, hogy az ember valami jót csinál. Ezért a megtérés és a bűnbánattartás nem föltétlenül ugyanaz.

Eszembe jutott egy másik kis történet. Hát most már ezért biztos dühösek lesztek rám, hát ilyeneket mondok. Ez nagyon régi. Állunk a metróban, és egyszer csak megszólal a hang: „Kérem, hagyják el a biztonsági sávot! De ne arra!” Ez a másik történet, ami eszembe jutott, hogy nem mindegy, hogy merre. És azt mondja, sok jót teszek, ez nem jelenti azt, hogy jó irányba megyek.

Az evangélium olyan gyönyörű példákat hoz erre, amikor Jézus találkozik a gazdag ifjúval, és a gazdag ifjú azt mondja „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” És mit mond Jézus? „Hát, tartsd meg a törvényt, vagyis tegyél sok jót!” És erre mit mond a gazdag ifjú? „Ifjú korom óta megteszem.” Akkor azt mondja a szentíró, hogy Jézus megértette ezt, megszerette ezt a fiatalembert és azt mondja neki: „Ja! Ha te ennél többet szeretnél, akkor add el mindenedet, és úgy kövess engem!” Ez mit jelent? Hogy a gazdag ifjú nagyon sok jót tett, de Jézus arra hívta meg, hogy jó irányba is menjen. És a kettő nem teljesen ugyanaz.

Amikor a Mária és Márta történetében Márta sürög-forog és nagyon sok jót tesz, és Jézus azt mondja „De Mária a jobbik részt választotta.”, az ugyanerről szól, hogy Márta rengeteg jót tesz, Mária azonban jó irányba néz, és jó irányba halad. És Márta tehetne még kétszer annyi jót is, attól még nem fordult Jézus felé, mert éppen szembefordult a testvérével, és éppen korholja Jézust, akkor nem néz jó irányba. És éppen, például innen még jobban megérthető a nem olyan régen olvasott vasárnapi evangélium, a lator, aki azt mondja ott, miközben nagyon sok rosszat tett, hogy „Emlékezzél meg rólam, mikor megérkezel a te országodba!” Az mit jelent? Hogy ez a lator rengeteg rosszat tett, de most jó irányba megy. Ezért tehát ez a gondolat kifejtve már így szól, hogy a megtérés valami olyasmi, hogy elindulok a jó irányba, és a bűnbánattartás méltó gyümölcsei, hogy jót is teszek.

A következő az így szól, hogy: „Egyengessétek az Úr útját!” Ez is, most az ószövetségi ember hogyan gondolta ezt el? (Úgy), hogy hát valahogy ott az Úr, az Isten, és minthogyha az Istennek nehézségekbe okozna, hogy elérkezzék az emberhez, és az ember nekiáll, és valahogy az Úr útját elkezdi egyengetni, hogy az Úr végül el tudjon hozzánk érkezni. De hát az újszövetségi ember teljesen másképp gondolja. Hát az Isten az utat mihozzánk már régen elkészítette. Hát Jézus eljött a mennyei Atyától, azután itt volt velünk, azután meghalt értünk, majd föltámadt. De aztán elment a mennyei Atyához, és azt mondja, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet, és én várlak titeket.”, és hát Jézus az Isten útját már régen elkészítette hozzánk.

Milyen út nem biztos, hogy elkészült? Ez az ember útja az Istenhez. Advent alatt nem azon erőlködünk, hogy Istennek utat készítsünk, hogy Isten el tudjon hozzánk jönni, hát ez az evidencia. Ami nem evidencia, hogy én azt az utat elkészítem, amivel én eljutok őhozzá. Hát ez is az Úr útja, csak én járok rajta. Tudjátok, ha ezt képben kellene látnom, hát eszembe jutott: két sávos út. Jézus már régen megcsinálta azt a sávot, ami tőle hozzánk vezet. Az a sáv nincs kész, ami tőlünk megy őhozzá. Hát erről az útról van szó. Járom az országot, én ezt nagyon szeretem csinálni. És hogyha észak felé megyek, akkor hát sokszor Felvidéken keresztül gyorsabban lehet élni, minthogyha próbálkoznék, megyek a Felvidék felé. És hát ott van Ipolydamásd, és Helemba és Ipolydamásd Magyarország, Helemba Szlovákia, és ott épül egy híd. És már úgy szeretnék rajta menni, de annyira szeretnék, akkor legalább meg lehetne spórolni egy húsz kilométert, meg tizenöt percet. De nem lehet még rajta menni, mert mi felőlünk nézve az út tökéletesen, gyönyörűen megvan, de ez ütemterv szerint ment, mert délután elolvastam a neten. Nehogy valaki kritikának vegye, hát így volt ez kitalálva, de a realitás mégis az, hogy tőlünk nézve egészen a híd túlsó végéig gyönyörűen le van aszfaltozva, a másik rész meg nincs kész, akkor nem lehet arra menni. Tehát az ószövetségi ember, az újszövetségi ember gondolkozása, ez a különbség. Az Isten megcsinálta az utat felénk. Az az út, amit tőlünk oda vezet, na.

A következő, de milyen érdekes ez, hogy: Mit gondolnak magukban a farizeusok és a szadduceusok? Azt, hogy mi mondhatjuk azt, hogy „A mi atyánk, Ábrahám.” Vagyis mibe szeretnének elrejtőzni Isten elől? Abba, hogy „mi”, hogy „mi ezek vagyunk”. Megpróbálnak elrejtőzni a mibe az elől, hogy mit jelent az, hogy én ki vagyok. Azt mondja Keresztelő János: „Ti el akartok rejtőzni abban, hogy a Mi Atyánk, Ábrahám? Hogy mi vagyunk a köztiszteletben álló farizeusok? Nem rejtőzhettek el a mibe az elől, hogy ki vagy te.”

A következő ez így szól, hogy: Hogyan mondja a lélektani szakirodalom? A megtérés egy változás, mégpedig radikális. Most a változás általában hogyan szokott létrejönni? Amikor a változatlansággal együtt járó szenvedés már nagyobb, mint a változással együtt járó szenvedés. Ezért van az, hogy a megtérésünket ameddig lehet, húzzuk-halasztjuk, mert még mondjuk így, hogy nem szenvedünk eléggé. A legtöbb ember mikor változik? Ha a szenvedésnyomás, vagy valami külső kényszer erre rá nem vesz bennünket. Ezt úgy mondhatnánk, hogy mi keresztény emberek tulajdonképpen, hát mondhatnám így is, hogy nem szenvedünk eléggé (vessző)… Mivel összefüggésben? Hogy az együttérzésben nem szenvedünk eléggé azokkal, akik szenvednek miattunk. Az ember a maga szenvedésével egész jól elvan, „Jó, majd valamit csinálok.” Lehet, ha mi átélnénk azt a szenvedést, amit másoknak okozunk, vagy okoztunk, az már bőven elég lenne ahhoz, hogy elmenjünk megtérni és bűnbánatot tartani.

Lett egy gondolatom, hogy nem a saját szenvedésünket kéne megvárni, valahogy kibekkelni, hátha nem…, na. Hanem hát az együttérzés nyomán magunkhoz engedni azt a rengeteg szenvedést, amit akarva-akaratlanul is képesek vagyunk okozni. Úgy eszembe jutott, hogy Keresztelő János olyan keményen beszél, hogy nem is akarom ismételni. De hogyha most ebbe a kemény beszédbe úgy beleállunk, akkor milyen érdekes, hogyha sokan aggódnak vagy félnek, hogy majd hogy lesz az ítélet, meg ott a szenvedés. Jaj, hát ott…! És nincs is másról szó, mint hogy az utolsó ítéletkor az ember átéli azt a szenvedést, amit másoknak okozott. Nincs itt ilyen, így szenvedj, úgy szenvedj, ilyen büntetés, olyan büntetés, dehogyis. Ott vagyunk az Isten közelében, és egyek vagyunk. És miután egyek vagyunk, ebben az egységben már kikerülhetetlenül átélek valamit abból a szenvedésből, ami a te szenvedésed, és aminek én is lehet, hogy okozója voltam, akár akarva, akaratlanul. Egyáltalán nem gondolom, hogy Isten büntető Isten lenne, az az Ószövetség, de az Újszövetség, pedig azt gondolom, hogy összefüggést mutat az együttérzéssel, és az együttérzésben tán azzal a szenvedéssel is, amiben hát, valahogy mi is részt vettünk.

A következő így szól, hogy hát akkor a megtérés, hát hogyan történik az? Abban biztos, hogy van egy döntés is, az egy döntés is. És ezért mi a döntésnek az előzetes döntése? (Az,) hogy eldöntöm, hogy dönteni fogok. Tulajdonképpen az embernek kellene hoznia egy előzetes döntést, hogy nekem a megtérésről döntenem kell, hogy az egy olyan műfaj, amit, ha mindig csak választásaim vannak, az ember az életet meg akarja úszni, mint a szadduceus, meg a farizeus, hogy úgy megyünk, megyünk, megyünk, de azért na. És akkor ez mit jelent? Hogy ugye választásokat. Most legyen így, most legyen úgy, de ez egy kicsit jó, az is jó, és amúgy jó. A megtérés mindenképpen valamiféle döntés is. És hogy én tudjak amellett dönteni, van egy előzetes döntés; eldöntöm, hogy nekem erről döntést kell hoznom.

A következő így szól: Mit mond Keresztelő János? Hogy viperák fajzatai. Na, hát, ezt nem akartam idézni. Ki tanított meg benneteket a közelgő Isten haragja vagy ítélet elől elmenekülni? Na most, hát minden tiszteletem Keresztelő Jánosé, hát ha másért nem mert Jézus azt mondta, nem született nála nagyobb az asszonyok szülöttei között, a legnagyobb próféta, mondja Jézus Keresztelő Jánosról. De milyen érdekes, hogy mennyire az ószövetség embere Keresztelő János, hogy azt mondja, hogy „Menekültök Isten haragja elől?” És az újszövetségben a megtért ember mit ért meg? Hogy nem Isten haragja az, amitől az embernek menekülnie kell, hanem az ember haragja az, ami elől Isten nem menekült el. Hogy az ószövetségi ember ezt a képet hozza oda, hogy a nagy Isten, aki haragjában, és ítélet és bosszú és büntetés és szenvedés és fájdalom. Hát, de az újszövetség embere, a megtért ember pontosan megértette, hogy ez pont fordítva van. Hogy az ember lett az, aki haragjában azt mondta és azt csinálta, és Jézus pedig nem menekült el az ember haragja elől. Miért? Hogy az út Isten és az ember között Jézus felől kész legyen. Az utolsó méterig, az utolsó centiig és az utolsó milliméterig. Ezért az újszövetség embere nem retteg Isten haragjától, hogy aztán megpróbáljunk elbújni a mibe, meg elbújni abba a jóba, ami talán elfedi azt, hogy nem is vagyok jó irányban. Ha az embernek érdemes valamitől félnie, az az ember haragja, ami lesújt a másik emberre és Istenre.

A következő így szól: A bűnbánat méltó gyümölcsei. Az ószövetség embere nyilván úgy gondolná ezt, vagy az ember a megtérés előtt, hogy hát a múlt terhei, hogy megterhel bennünket a múlt. De hát az ember itt és most, mi magunk, nem a múlt terheit hordozzuk, hanem a jelenét. Hát az itt van most rajtunk, most is itt van rajtunk. Az embernek nem a múlt terheitől kell megszabadulnia, hanem a jelen terheitől. Ebben a pillanatban is terhel engem abban, hogy egy döntéshez, a jó irányba is elinduljak, ne csak jót tegyek ekkor, akkor itt és ott.

Megint csak, a magyar ember megtérni is magyarosan szeret. A megtérés magyarosan a következőt jelenti: okosba’. A megtérés okosba’, az valami olyasmit jelent, hogy forduljon minden jóra, változtassunk ebben-abban, de ne kelljen megváltozni. Szóval a megtérés okosba’: „Meg lehetne-e oldani a megtérést úgy, hogy itt-ott kozmetikázunk, itt-ott kicsit csinálunk ezt-azt, de azért változni ne kelljen?” Ez a megtérés okosban. És Keresztelő János meg valami olyasmit mond, hogy megtérés okosba’, olyan nincs. Ezt elmondja a szadduceusnak, meg a farizeusnak, meg nekünk.

Ezért ebből már következik a következő megfontolás, hogy a megtérés kockázatos. A megtérés kockázattal jár, akkor meg kell változnom. Hát a „kell” jó értelemben, hát ez a megtérésből következik. Mit mondanak a kutatók? Azt mondják, így mondják: Békeidőben hogyha szeretnénk hosszan jól élni, akkor olyan közepes mértékű kockázatokat lesz szükséges vállalni. És azért közepes mértékűeket, mert abból, ha nagyon elszúrjuk, még azért van tovább. Ha bukunk is vele, azért még úgy megy tovább az élet. Kicsit úgy…, de jó, azt kiheverjük. Ez a közepes mértékű kockázat. De amikor nehéz idők vannak, vagyis most, akkor igazán nagy kockázatokra van szükség. Ezt így is mondhatnám, Isten országában közepes kockázatokat vállalni nem elég, mert itt ez élet-halál kérdés. Itt nagy kockázatokat szükséges vállalni.

Tegnap hallottam egy idős férfitől az édesapjának a történetét, aki elmondta, hogy az édesapját bevagonírozták ’44-ben, és vitték a marhavagonnal. Az édesapja arra gondolt, hogy ő nem szívesen utazik egy olyan úton, ami egy irányba visz embereket, de vissza már nem hoz senkit. Arra jutott, hogy elérkezett a nagyon nagy kockázat ideje. És mindenét, ami ott volt, elcserélgette olyasmire, ami alkalmas volt arra, hogy a marhavagonnak a padlójának egy-két deszkáját ő képes legyen onnan kiszedni. Napokon keresztül csinálta ezt, és amikor sikerült két deszkát úgy kiszednie, hogy azon ő már átfért, amikor a vonat valamikor lassított, ő ott kiugrott, hát kizuhant a vonatból, és milyen gyönyörű az élet, hogy nem lett tőle semmi baja, csak éppen már nem Magyarországon volt. Ezért gyalog nekiindult, hogy visszaérjen Magyarországra. Tudta azt, hogy ezek itt nehéz idők, itt nagy kockázatra van szükség, és elérkezett a magyar határhoz, és megállította a határőr nyilván, 1944; „Mutassa az iratait! – Nincsenek irataim. – Hogyhogy magának nincsenek iratai?” A férfi a következőt válaszolta: „Úgy, hogy zsidó vagyok és Auschwitzból szöktem meg.” Azt mondja ez az idős ember, nyilván ez már talán az anekdota része, hogy elképedt a határőr. Azt mondja, fenékbe rúgta az apámat, hogy „Ezt a hülyeséget! Kotródj vissza Magyarországra!” A fenékbe billentéssel máris Magyarországon találta magát. Az Isten országa és a megtérés nagy kockázatot követel tőlünk. Közepes kockázatok nem lesznek elegendők, azért, mert ez itt élet-halál kérdés.

A következő így szól. Hát, a farizeus, meg szadduceus, hát mikor elrejtőzni akar a jóban, hogy ne derüljön ki maga számára is, hogy nem jó irányban van, mivel erősíti meg magát, miért megy el ő egyáltalán a Jordán folyóhoz? Azért, hogy a többiek lássák, hogy ő egy milyen jó ember. Hogy ott legyen a többiekkel, és ezt megmutassa és érzékeltesse, hogy ez hogy is van. Az újszövetségi ember pedig az a valaki, aki nem azon foglalkozik, hogy mások hogyan látnak engem, hanem azon, hogy Isten hogyan lát engem. A megtért ember nem azon problémázik, hogy ki mit gondol róla, hanem inkább az a fontos neki, hogy Isten mit gondol róla.

A következő, hogy adventben gondolhatjuk így, amolyan ószövetségi logikával, hogy ezt mondom, hogy hát: „Isten jöjjön már el, érkezzen már el hozzám!” Hogy azt várjuk, hogy Isten érkezzen el hozzánk. De az újszövetségi ember nem ezt gondolja. Az újszövetség ember nem várja azt, hogy Isten jöjjön el hozzánk, hanem elindul, hogy találkozzon az Istennel. Hát nem várjuk, hogy ő jöjjön, hanem megyünk, hogy találkozzunk vele.

Most már itt vagyok a vége felé, ez már egészen itt a legvége. Mit gondol az ószövetségi ember? Hogy eljön majd a messiás, a méltókhoz. És hát ezt várjuk, hogy jöjjön el a Messiás, hát vártuk, vagy várják, az ószövetségi logikával, hogy Isten majd eljön a méltókhoz. Az újszövetségi ember vagy a megtért ember mire gondol? Nem az a kérdés, hogy a Messiás eljön-e a méltókhoz, hanem hogy a méltatlanok elmennek-e Jézushoz? Nem a megváltónak kell már most eljönnie a méltókhoz, hanem a méltatlanoknak elmenni a kis Jézushoz. Ez nem ugyanaz a világ. Ezért így is mondhatnám, a méltatlanságunk egyáltalán nem akadálya annak, hogy megcsináljuk az út ránk eső részét, és elmenjünk valakihez, aki meg már ott vár ránk.

És akkor a záró gondolat így szól: Tehát akkor nem az a kérdésünk, mint az ószövetségben, most akkor Jézus megszületik-e, meg Jézus itt lesz-e, hanem, hogy mi ott leszünk-e? Az embernek igazából ez a nagy kérdése, az ószövetségi emberségből kigyógyult újszövetségi embernek. Nem az, hogy Isten itt lesz-e, hanem hogy én ott leszek-e? És ezért a záró mondatom pedig így szól, hogy ezért megérthetjük, hogy ami az ószövetségi ember számára a jövőnek a reménye volt, az nekünk itt és most is, advent második vasárnapjában a jelennek a realitása.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)