Mt 11,2-11 – Advent 3. vasárnapja – Gaudete-vasárnap

Hogyan legyünk a legkisebbek közül egy az Isten országában?

Olvasmány (Iz 35,1-6a.10)

Örüljön a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag, és viruljon, mint a liliom. Virulva viruljon és örömében ujjongva daloljon! Mert övé a Libanon dicsősége, a Kármel és a Sáron pompája. Meglátják az Úr dicsőségét, Istenünk fönségét. Erősítsétek meg az elernyedt kezeket, és a roskadozó térdeket szilárdítsátok meg! Mondjátok a csüggedt szívűeknek: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, eljön, hogy bosszút álljon és megfizessen. Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. Akiknek az Úr szabadulást szerzett, azok visszatérnek. Éneket zengve érnek a Sionra, és örök boldogságot tükröz az arcuk. Öröm és ujjongás jár a nyomukban, mert fájdalom és siralom nem lesz többé.

Szentlecke (Jak 5,7-10)

Testvéreim! Legyetek türelemmel az Úr eljöveteléig! Lám, a földműves is türelemmel vár a föld drága termésére, míg a korai és a késői eső meg nem érkezik. Legyetek türelemmel ti is, és legyetek állhatatosak, mert az Úr eljövetelének ideje közel van. Testvéreim, ne zúgolódjatok egymás ellen, nehogy ítéletet vonjatok magatokra. Mert íme, a bíró ott áll már az ajtó előtt. Testvérek, a szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak!

Evangélium (Mt 11,2-11)

Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus igy válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!” Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted. Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában.

Vasárnapi beszéd

Karácsonyra, Jézus születésének a megünneplésére készülünk. Egészen nyilvánvaló, hogy ezeket a heteket éljük, és ahogyan éppen Karácsonykor nem érdemes elvonatkoztatnunk attól, hogy egészen konkrétan Jézus hogyan született meg, hogy hogyan érkezett erre a világra, hogy nem volt hely és nem volt szállás, tehát egy nagyon sajátos szállástalanságban, hajléktalanságban érkezik meg közénk, a mai evangéliumban sem szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy itt miről is van szó egészen a maga konkrétságában, és ezt így tudnám összesűrítve megfogalmazni: itt két elítélt beszélget egymással. Egy éppen elítélt beszélget egy majdani elítélttel, egy éppen börtönben lévő beszélget egy majdani fogvatartottal. Ez két elítélt beszélgetése. És nem szeretnék tágítani ettől az alapkijelentéstől, hanem innen szeretném valahogyan megfogalmazni az örvendezés vasárnapján az örömhírt.

Vagyis, hogyha van bátorságunk kitartani abban, hogy itt két elítélt beszélget egymással az életnek ebben a nagyon durva realitásában, akkor mondhatjuk azt, hogy amikor azt mondja Jézus az evangélium végén, hogy aki az Isten országában a legkisebb, ő mindenkinél nagyobb, mint akit itt látunk és tapasztalunk és fölfedezünk és rácsodálkozunk, akkor mit jelent az, hogy az ember óriási reménye és lehetősége a leges-leges-legkisebbnek lenni Isten országában. Tulajdonképpen valami ilyesmire vagyunk meghívva, nem arra, hogy nagyok legyünk. Milyen rettenetes is ez, valaki ott van a börtönben, és képzeljük el, hogy Keresztelő János ott a börtönben elkezdene beszélni arról: „Azért még csak lehetek nagy.” Hogy amikor Jézust fölfeszítik a keresztre, akkor: „Azért csak megmutatom, hogy nagy vagyok.” A keresztény ember reménye, hogy mi lehetünk Isten országában nagyon kicsik. És akkor erről szeretnék beszélni, mert akkor ez azt jelenti, hogy nincs az az ítélet, az a börtön, az a szenvedés és megpróbáltatás, igazságtalanság, hogy ezt ne volna lehetséges elérnünk.

Az első megközelítés, még bevezető gondolat, így szól, hogy akkor ez azt jelenti, s máris mekkora szabadságunk van, hogy nekünk nem a hatalomhoz kell igazodnunk. Hát Keresztelő János nem a hatalomhoz mérte a lépéseit, nem a hatalom felé próbálta megtalálni az útját. Nem a hatalomhoz kell igazodnunk, hanem Isten országához. Ez az, amiről a múlt héten beszéltünk, hogy tehetünk nagyon sok jót, de az nem egyenlő azzal, hogy jó irányba vagyunk, vagy jó irányba megyünk. Tehát az első bevezető gondolat így szól, hogy sem Keresztelő János, sem Jézus nem a hatalomhoz igazodik, főképp nem azért igazodik a hatalomhoz, hogy aztán nagyok legyenek, hanem mind a ketten nagyon világosan Isten országához igazodnak.

A második bevezető gondolat így szól, hogy hát akkor ez azt is jelenti, hogy ők nem az életüket akarják biztosítani nehéz körülmények, nehéz föltételek, hatalmi tényezők, világpolitika és a többi közepette. Nem arról van szó, hogy az életüket akarják biztosítani, hanem miről? Hogy ők a biztos életet keresik. Mi az, hogy biztos élet? Hát nem erről szoktunk beszélni? Életbiztosításokat kötünk. Keressük, hogy hogyan tudnánk biztosítani az életet. Jézus és Keresztelő János pedig nem az életüket akarják biztosítani, hanem az Isten országában keresik a biztos életet, az elvehetetlen életet, a maradandó életet, az örök életet. Ez foglalkoztatja őket, és ezért nem adják át magukat mindenestül a szorongásnak, az aggodalomnak, a bizonytalanságnak, a reményvesztettségnek, mert nem az életüket akarják biztosítani, hanem a biztos életet keresik. És szerintem ezeket az utalásokat nem kell megtennem, ahogyan Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

Következő bevezető gondolat akkor így szól, hogy: Akkortájt Keresztelő János is és Jézus is nem nagyok akartak lenni, hanem a kicsiségüket jól akarták csinálni. Emlékszem egy élményemre, hogy sok-sok évvel ezelőtt nem is itt volt, egy előző helyen, valamin dühöngtem éppen, úgy bosszankodtam, hogy ezt miért nem lehetett jól csinálni, vagy jobban csinálni, hát nem. És emlékszem, ott volt egy elképesztően szelíd szívű, jámbor sekrestyés valaki, nagyon szerettem őt, már nem is él. És ahogy hallgatta az én pufogásomat, hogy „Azt miért nem lehetett jobban csinálni?”, akkor kedvesen rám nézett, és azt mondja: „Feri, mikor fogod már föl, hogy a legtöbb ember középszerű, de azt jól csinálja?” És hát ez nekem olyan volt, mintha sötétségben valahogy gyönyörűséges világosság támadt volna. És akkor megértettem azt, ami az örömhír, hogy micsoda sok szenvedés, szomorúság, bosszúság, meg mások bántása következik abból, hogy „Miért nem csinálta jobban? Csinálhatná jobban. Szedje már össze magát, nézzen már tükörbe!” Hogy olyan fölszabadító a kicsinységüket jól csinálni. Hát szerintem ennek nincs akadálya, hogy ügyesen kicsinek lenni, olyan kedvesen kicsinek lenni, szóval olyan, na! Olyan Isten országa szerűen kicsinek lenni.

Megyek, a következő. Tehát akkor nem Keresztelő Jánosnak és Jézusnak is, nem az volt az iránya, hogy hogyan naggyá válni, vagy hogy naggyá akartak volna lenni, hanem sokkal inkább az, hogy rátaláljanak az Isten nagyságára és ővele legyenek. Nem ők akartak nagyok lenni, hanem a nagy Istenre akartak rátalálni, és vele akartak lenni a maguk kicsinységében, és még csak azt sem akarták, hogy Isten őket naggyá tegye. Nagyon megfelelt nekik az, hogy ők kicsik. A legkisebb is…

A következő, ez még mindig a bevezető gondolat, de utána a beszéd rövid lesz. Ez így szól, hogy hát akkor nem naggyá akartak válni a földön, hanem nem tudom, hogy ez értelmes-e így; kicsivé akartak növekedni Isten országában. Tehát nem naggyá akartak lenni itt a földön, hanem valahogy kicsivé érni, kicsivé nőni, de Isten országában, mert ezt találták jó iránynak.

Következő ez is az utolsó bevezető gondolat, hogy akkor ez azt jelenti, hogy Isten országa nem a hatalom gyakorlása révén valósul meg. Hanem mi által, vagy hogyan? És ez az, amiről Jézus beszél, mikor azt kérdezi Keresztelő János: „Hát veled elérkezett az Isten országa? Te vagy Isten országának a küldötte? Te vagy a Messiás? Te vagy, akit várunk?” És Jézus mit válaszol? Azt mondja: a sánta emberek járnak, a vak emberek látnak, (a) holtak életre támadnak és a szegényeknek hirdetik az örömhírt és a szegények ezt az örömhírt befogadják. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy a kicsik: mert a vakok, a sánták, a holtak, a szegények, ők mind kicsik, nagyon kicsik, még az átlagnál is sokkal kisebbek. Még az átlagnál is sokkal nyomorultabbak, sokkal kiszolgáltatottabbak és sokkal esendőbbek. És Jézus azt mondja: és a kicsiknek hirdetik az örömhírt, és ők tudnak neki örülni, hogy így alakul az Isten országa.

Vagyis az Isten országa nem arra a logikára jár, hogy a kicsiből nagy lesz, egyszerűen nem erre a logikára épül, hanem arra, hogy a beteg gyógyul. Erre a logikára, hogy az élettelen életre támad, hogy a szomorú örülni kezd, hogy aki nem látta, hogyan tudna járni, egyszer csak erőre kap, hogy aki nem látott semmit, egyszer csak lát. Erre a világra épül az Isten országa, nem arra, hogy a kicsiből nagy lesz. Miért olyan fontos ez? Mert mire szoktunk hivatkozni? „De azért a hatalom mégiscsak jó dolog, mert a hatalom révén nagyon sok jót lehet tenni.” Ez biztos, hogy így van. A hatalom révén sok jót lehet tenni, ámde a hatalom révén akármennyi jót teszünk is, azzal Isten országa nem érkezik el. Mert az Isten országa nem abban az irányban van, és az Isten országának a kibontakozása nem a hatalom gyakorlása révén érkezik el. Ha Isten országa bármiféle hatalom gyakorlása révén érkezne el, akkor annak a titkát nem két hatalom által elítélt fogvatartott beszélné meg egymással, akik pontosan értik egymást, hogy ez hogy is van. És mi két fogvatartottnak a beszélgetéséből értjük meg, hogy Isten országa itt van közöttünk. Ráadásul két olyan elítéltnek a beszélgetéséből igyekszünk megérteni Isten országának titkát, akiket nemcsak elítéltek, hanem ki is végeztek. Ezért az Isten országa nem a hatalom gyönyörűséges gyakorlása révén érkezik el, hanem hogy megtanulunk nagyon kicsinek lenni abban az országban.

És most jön akkor az, de akkor ezt hogyan tudjuk megcsinálni? Erről szeretnék akkor beszélni. Akkor ez azt jelenti, hogy picit úgy előtérbe helyezve ennek a dinamikáját és realitását, hogy a hatalom hogyan sújt le Keresztelő Jánosra, hogyan sújt le Jézusra, hogyan ítélik el, hogyan ölik őket meg, és ők mégis meghirdetik Isten országának az örömhírét. Hogy van akkor ez? Hogy valahogy, amikor a hatalom gyakorlása révén akarjuk Isten országát, szinte mindig megjelenik két dolog. Az egyik a dicső múlt fölemlegetése, a dicső múlt, és ezt a dicső múltat vissza kell hozni, a másik pedig a múltnak a sérelmei, és annak a fölemlegetése. És nézzük meg, milyen gyönyörű, hogy Keresztelő János, miközben ő a múlt prófétája, egyáltalán nem foglalkozik a múlttal. Nem, hanem mit mond? „Téged várjunk-e? Te vagy-e a remény embere? Te vagy-e a jövő ígérete?” Nem a múltat kell visszahozni akármilyen formában, hogy a dicsőség akkor megint legyen a múlt dicsősége itt, vagy hogy akkor számon kérjük, és azoknak… Nem erről van szó, hanem miről? Hogy az ember gyógyítva örüljön az életnek, mert sánták járnak, vakok látnak, holtak életre támadnak, és a szegények örülnek az örömhírnek. Akkor tehát nem a múlt így vagy úgy, hanem gyógyítva örülni egymásnak, gyógyulva örülni Istennek.

A második, hogy kigyógyuljunk az áldozatszerepből. Ha valaki az Isten országában szeretne egy picike valaki lenni, szükséges lesz kigyógyulnia az áldozatszerepből. Mit jelent az áldozatszerep? És milyen gyönyörű, hogy Keresztelő János egyáltalán nem őriz magában semmiféle áldozatszerepet. Hát nem fölszabadító az, hogy valaki, akire mondhatnánk azt, hogy ott van a börtönben egy igazságtalanság által elítéltként, majd fogják és megölik, hát nem is akárhogy, és nem hangzik el a részéről semmi: „Hogy jutottam én ide? Hát hogy csinálhatták ezt meg velem? Hát hogy történhet ez meg? Hát mondd meg Jézus, azt kérdezem tőled, hogy miért pont velem történik ez?” Hanem mit kérdez Keresztelő János? „Te vagy-e az, aki által beteljesedik itt Isten országa?” Nincs szó áldozatszerepről. Jézus sincs áldozatszerepben, hanem áldozatokat hoznak. És ennek mi a belső tartalma? Hogy nem a sérelmeikbe zárkóznak be és onnan élik át a maguk szomorúságát, az igazságtalanságot, ezt nem is akarom tovább mondani. Vagyis nem halljuk őket másokat hibáztatni. Amikor valaki beszorul az áldozat szerepbe, annak az egyik jellemzője, hogy azt halljuk tőle, hogy másokat hibáztat. Keresztelő János és Jézus, miközben elítéltek, nem hibáztatnak másokat.

És a másik, amit nagyon érdemes kimondani, hogy nem érzik magukat az igazságtalanság révén bármire is feljogosítva. Mert nem egyszer, aki az áldozatszerepben próbál túlélni, az áldozatszereppel együtt önmagát feljogosítva érzi magát, hogy erre és arra, valamiféle hatalomgyakorlásra. És itt van Keresztelő János is, itt van Jézus, nagyon is hoznak áldozatot, nem akármilyet, hanem a legnagyobbat, amit lehet, és sosem tartották magukat áldozatnak, hanem azt lehetne mondani, hogy sokkal inkább azzal foglalkoztak, ami a mi témánk, hogy hogyan tudnék egyre ügyesebb és egyre klasszabb és egyre igazabb kicsi lenni az Isten országában.

A következő, hogy: Hogyan, hogyan csináljuk, hogyan legyünk kicsik az Isten országában? Lássuk a jót! Lássuk meg a jót, és következetesen lássuk azt! Miért? Mikor Jézus ezt válaszolja Keresztelő Jánosnak: „A vakok látnak.” Hát mondhatná azt is, hogy „Nagyon sok a vak mostanában. Hát talán egyre több. Egyre több a sánta, sajnos, hát egyre több, nehéz, és aztán hát igen, a korfa is egyre rosszabb, tudjátok, egyre több az idős, többen halnak, egyre kevesebben vagyunk. És hát a szegénység, az megnő. Üzenem Keresztelő Jánosnak, hogy nehéz az élet, de hát ő ezt tudja.”

Nem a realitás tagadásáról van szó, nem valamiféle optimizmusról, de hát tudjátok, ezt már olyan sokszor mondtam nektek. A kereszténység nem optimizmus. Az optimizmus a realitásvesztés egy sajátosan gusztusos formája. Mi karácsonyra nem optimistán készülünk, hanem megvan bennünk a nyitottság, érzékenység, hogy lássuk azt, hogy sánták hogyan tanulhatnak meg járni, hogy vakok hogyan tanulhatnak meg látni, hogy akikben nincs élet, hogyan szökkenhet beléjük az élet, és azt, hogy szegények hogyan tudnának örülni annak, hogy Istenhez tartozunk. Na, megyek tovább.

Azután, hogyan tudjuk ezt megtenni? Hogy gyógyítva, gyógyulva keressük az élet lehetőségeit, gyógyítva, gyógyulva keressük az élet lehetőségeit. Volt egy édesanya, és az édesanyának megölték a gyerekét. És ez az édesanya sok-sok éven keresztül nem tudott ebből talpra állni. És nem arról beszélt, hogy holtak életre támadnak, hanem pont fordítva, hogy élők meghaltak, és nem, ebből a fájdalmából, szenvedéséből egyszerűen nem volt képes kigyógyulni. És egyszer csak valahogy elindult az élet felé, és sok-sok évvel később, mikor kérdezték tőle, hogy „Hogyan talált vissza az életre? Hogyan talált vissza a reményre? És hogyan van ereje önnek ahhoz, hogy másoknak segítsen?” És a következő képet mondta: „Nagyon sok időmbe és erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak valamit, hogy a kezemmel, a saját kezemmel ne a torkomat szorítsam, hanem a kezemmel, a szívemre tegyem azt. Azt kellett megtanulnom, hogy a saját kezemmel ne a torkomat szorongassam, mert nehéz az élet, hanem hogy a kezemet hogyan tudom a szívemre tenni.” Azt mondta ez az édesanya, aki elvesztette a gyerekét, hogy „Amikor a kezemet már tudtam nem a torkomon szorítva tartani, hanem a szívemre tenni, akkor egész világos lett számomra, hogy én nagyon sokaknak fogok tudni segíteni.”

A következő. Hogyan is? Hát reménységgel a jövőre nézve. Megint csak hadd térjek vissza Keresztelő Jánoshoz. Hát ott van Keresztelő János elítélve. Hát nem volna logikus, hogy valami olyasmit kérdez Jézustól, hogy „Te mondd meg Jézus, te egy nagy mester vagy. Hát el tudom képzelni, hogy teneked lennének kapcsolataid, hogy esetleg engem innen kimentsél. Hát nem tartom lehetetlennek, hát te nagy rabbikat ismersz, hogy hát esetleg ott a főtanács, meg ez az, hát nem tudom, hátha valamilyen fogolycsere… Nem lehetne egy fogolycserével?” És Keresztelő János azt kérdezi, hogy „Te vagy-e az, akit mi várunk? Vagy várjunk még valaki mást?” Ez nem döbbenetes, hogy valaki ott az elítélésben, a börtönben, bármikor kivégezhetik, és azzal foglalkozik, hogy kit várjunk, de nem a maga sorsa miatt, hanem „Te vagy-e a Messiás? Te vagy-e az eljövendő? Te hozod-e el az Isten országát? Hát ez az én nagy kérdésem.” Tehát akkor hogyan legyünk a legkisebbek közül egy az Isten országában? Reménységgel és a jövőre irányultam.

És itt most hadd lépjek oda Jézushoz. Jézus pontosan tudja, hogy a hatalom milyen. Mégpedig azért, mert megszületik a korabeli Palesztinában, majd pedig menekülnie kell Egyiptomba, mert azokat a piciny gyerekeket, akik vele egy időben születtek, egymás után öli meg a hatalom. Hát Jézust nem kell fölvilágosítani arra, hogy ez hogyan működik. Most ott van Keresztelő János az ő előfutára, és az ő előfutára ott van bebörtönözve. És Jézust nem kell fölvilágosítani arról, hogy ennek a dolognak jó eséllyel mi lesz a kimenetele. És Jézus azt is pontosan tudja, hogy „Az én előfutárommal ez történik, és hát velem is ez fog történni.” És milyen döbbenetes az, hogy Jézus nem azt válaszolja vissza, hogy „János, velem is ez lesz. Hát legalább nem vagy egyedül. Vagy tudod mit, János? Örülök neki, hogy legalább én nem vagyok egyedül.” Hanem azt mondja Jánosnak erre a kérdésre, hogy kit várjunk, hogy „Holtak életre támadnak.” Hát ezt válaszolja. Hát láthatná azt a közeljövőt úgy, hogy „Ez a közeljövő számomra nem sok jóval kecsegtet. Itt van az előfutárom. Hát én miért úsznám meg?” És ő azt mondja: „Üzenem Keresztelő Jánosnak…”

Megyek tovább, azt mondja, hogy hogyan legyünk akár a legkisebbek ott az Isten országában? Hogy a kapcsolatokat és a személyeket tartsuk következetesen nagyra, mégpedig azért, mert a hatalom logikájában a kapcsolatok és a személyek nem számítanak. Milyen furcsa ez! A kapcsolatok és személyek nem számítanak, a hatalom gyakorlása számít, és… Hogy szokták ezt mondani, akik nagyok akarnak lenni, és ezáltal biztosítani az életüket? Úgy mondják: „Jó kapcsolatokra van szükség.” Nem látjuk, hogy Keresztelő János vagy Jézus nekiállt volna, hogy az életét abba az irányba vigye, hogy jó kapcsolatokat tudjon magának szerezni. Nem álltak neki jó kapcsolatokat szerezni, hanem mire törekedtek? Nem arra, hogy jó kapcsolataik legyenek, hanem hogy ők jók legyenek a kapcsolataikban. Az volt nekik fontos, hogy személynek lássák a személyt, és jók legyenek vele, akárkivel is vannak kapcsolatban. Ez egy egész más logika. Aztán.

Hogyan tudnánk a legkisebbek közül egynek lenni Isten országában? (Úgy,) hogy megtalálom az Isten országában a saját szerepemet és a saját helyemet. Mit értek ez alatt: saját szerepem és saját helyem megtalálása az Isten országába? Azt kérdezi Keresztelő János: „Mondd meg Jézus, te vagy-e az, vagy mást várjunk?” És tulajdonképpen a válasz így szól: „Engem vártatok. Én vagyok az, akit vártatok. Nem kell mást várni, rám vártatok.” Hogy milyen szép az, hogy Jézus egy elítélt személyként hal meg a kereszten, és mégis azt tudja mondani erre a kérdésre: „Rám vártatok.” És az jutott eszembe, hogy mit jelent, hogy valaki az Isten országában egy pici? Hogy tudja, hogy énrám valaki vár. Valakik rám várnak. Hogy azért vagyok itt, mert tudom, egész biztos vagyok benne, hogy ő és ő és ők és ők rám várnak. És milyen gyönyörű úgy készülni és úgy várakozni Istenre, hogy azt mélyítem el magamban, ki és kik azok, akik rám várnak. Nem azért, mert nagy vagyok, hanem mert ezzel a gyógyítva gyógyuló mentalitással tudok bárkihez is odalépni, keresve az életnek a lehetőségeit, mert az azt jelenti, hogy egész biztos, hogy vannak olyanok, akik pont rám várnak.

Mit jelent ez még egy picit körbeírva? Hogy milyen érdekes, hogy Keresztelő János azt kérdezi: „Te vagy-e az, akire várunk, vagy mást várjunk?” Nem azt mondja, hogy „Hát te vagy-e az, akire én várok? Mert én nagyon várok valakire, esetleg úgy meg tudna menteni engem, vagy úgy el tudnám mondani, hogy én most kire várnék.” Hanem „várjunk”, akire mi többes számban: „Te vagy-e az, akire mi várunk?” Hogy valaki ott, így is mondhatnám, az elítéltségben, a halálsoron, nem azon gondolkozik, hogy én kire várok, hanem, hogy mi kire várjunk. Mert az Isten országában minden kapcsolat fontos, és minden személy fontos, hogy Isten országában nem a jó kapcsolatokat keressük, hanem a kapcsolatokban igyekszünk jót tenni.

Záró gondolat. Tehát akkor, ha Isten országában én akár a legkisebbek közül egy szeretnék lenni, akkor ez azt jelenti, hogy Advent alatt már most nem is az a nagy kérdésem, hogy ki az, akit én várok, mert azt most már tudjuk. Jézus megmondta a választ, hogy „Rám vársz.” Hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy Jézus mit mond nekem, mit üzen nekem, hogyan nyitja föl a szemem, hogyan gyógyítja meg a lábam, hogyan ad nekem életet, hogy egyre világosabban lássam, hogy kik várnak rám.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)