Jn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

Általunk Jézus fölismerhető-e, mint a világ világossága?

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Általunk Jézus fölismerhető-e, mint a világ világossága?

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

„A világ Jézus Krisztus által lett, de a világ nem ismerte Őt föl.” Eszembe jutott az emmauszi történet, milyen megrendítő keretesség ez, hogy amikor jön Jézus a világba, alig valaki ismeri őt föl. Itt van a világban közöttünk, alig valaki ismeri föl. És aztán mikor a föltámadása után találkozik velünk, még a tanítványok sem ismerik föl, csak éppen mondjuk az emmausziak egy egész nap után. Ezért gondolhatnánk azt, hogy most érdemes volna arról beszélni, hogy hogyan tudnánk Jézust fölismerni. De nem erről szeretnék beszélni, mégpedig azért nem, mert onnan indítanám a mai beszédet, ahova általában el szoktunk érkezni. Ez pedig az, hogy Jézus azt akarta a Szentlélek által, hogy fölismerhető legyen általunk, hogy bennünk akart lakást venni, bennünk akar megszületni, ahogy ezt szoktuk mondani. És akkor a kérdés: Ahogy mi jövünk-megyünk ebben a világban, általunk Jézus fölismerhető-e, nem is akárkiként, hanem a világ világosságaként? Tehát a beszédet innen szeretném most elkezdeni, és az evangélium szövegét szeretném természetesen forrásként használni.

Mégpedig amit János apostol és evangélista elmond Jézusról, ez alapján szeretnék arról beszélni, hogy na, akkor hogyan volna lehetséges az, hogy mindaz, amit Jézusról mond az apostol, hogy az rólunk is a magunk módján elmondhatóvá legyen, és ezáltal általunk az Isten fölismerhető legyen a világban. Erről szeretnék beszélni.

És akkor az első kijelentés ugye így szól, hogy Jézus az, aki az Istennél volt. Ezért akkor ez mifelőlünk úgy néz ki, hogy hogyan tudunk Istennél lenni, és hogyan tudunk Istennel lenni. El tudom képzelni, hogy a ti családotok körében is elhangzott ez a kérdés innen-onnan-amonnan: „Kikkel fogsz karácsonyozni? Kikkel leszel most szenteste? Kikkel vagy te 24-én este?” És milyen szép az, amikor mi esetleg a magunk teljes természetességével, és persze mindenféle beképzeltség nélkül azt mondjuk, hogy „Kivel fogsz karácsonyozni? – Ja, én Istennel. – Kivel leszel szenteste? – Hát, én Istennel leszek szenteste.” Milyen szép ez, innen indítani a karácsonyt! Hát persze ott lesz apukám, anyukám, ott lesz a testvérem, a gyerekem, hát akik éppen vannak. De hát tulajdonképpen én Istennél és Istennel fogok karácsonyozni. És ahogy rátok nézek, hát a szívemet átjárja mindenféle jó érzés, hogy milyen jó együtt kimondani azt, hogy „Mi kivel fogunk karácsonyozni? – Hát Istennel fogunk karácsonyozni.”

A második, azt mondja a szentíró: „És minden Őáltala lett, ami lett.” Akkor ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy Őáltala cselekedni ebben a világban. És akkor mit gondolok ezzel kapcsolatosan? Azt, hogy milyen sokan vannak, hogy hát úgynevezett híres embereket szoktak kérdezgetni, és akkor azt kérdezik tőle: „Hogyan érte ezt el? Hát amit elért, az élet útja?” És akkor milyen sokan vannak, valami ilyesmit mondanak: „Hát, én ezt egyedül értem el. Nagyon nehéz volt, de én összeszedtem magam, ragaszkodtam az álmaimhoz, egyedül értem el.” És de milyen gyönyörű az a szentíró, hogy ezt még Isten se mondja, hogy „Egyedül csináltam.” Még Isten is azt mondja: „Minimum hárman voltunk.” A minimum alatt azt értem, hogy az Atya azt mondja: „Jézussal csináltam a fiammal, meg a Szentlélekkel, és aztán az üdvösség történetét kiterjesztettem az emberekre, hogy most már aztán együtt csináljuk.” Hát nem gyönyörű ez? Isten nem azt mondja, egyedül csináltam, hanem azt: „Együtt csináltunk. Hát így sokkal jobb is volt csinálni, meg sokkal szebb is.”

Akkor a harmadik, hogy benne élet volt. Akkor hogyan ismerhető föl általunk Krisztus? Ha bennünk élet van. És arra gondoltam, milyen szép az, mondjuk, nézzünk egy orvost, egy orvosnak az életútját, és úgy hozzáképzeljük azt a rengeteg beteget, akiket ő meggyógyított vagy segítette, ha mást nem, legalább a szenvedését enyhíteni. Akkor nézzünk egyetlen orvost, és azt mondjuk, hát ebben az emberben nagyon sok élet volt, mert nézzétek meg, tízen-százan-ezren általa gyógyultak meg. Őbenne nagyon sok élet volt. Nézzünk egy tanítónőt, egy tanárnőt, egy tanár urat, és mögöttük az osztályok, az érettségiző osztályokban a kis elsősök, egymás után, ott százával, ezrével. Mikor ránézünk arra a pedagógusra, és mögötte ott az életére, és hát mit mondunk rá? Na, ebben a hölgyben volt élet. Ebben a férfiben volt élet. És az is milyen szép, mikor valaki életet ad, hogy attól az élete inkább még gazdagabb és több lesz. És hát ezzel szemben ha valaki elveszi a másik ember életét, egyáltalán nem lesz több élete, inkább ő lesz sokkal kevesebb. Tehát a második gondolat így, vagy ez már a harmadik, hogy bennünk élet van, és ezáltal fölismerhető az, hogy Krisztus bennünk lakik.

A negyedik így szól, hogy Krisztus volt Jézus az emberek világossága. Hogyan tudnék én világossággá lenni? Délelőtti élményem, mert hogyan ismerhető fel akkor Krisztus általunk? Úgy, hogy van bennünk valami világosság.

Egy kisfiúval beszélgettem, és a kisfiú elmesélte a karácsonyát, és úgy kijött belőlem ez a kérdés, hogy: Te és mostanában csináltál valami jót? Látnotok kellett volna ennek a kisfiúnak az arcát, fölragyogott az arca. Ugye így szoktuk mondani, fölragyogott az arca, itt a világosság csak úgy, na, tündökölt rajta. Azt mondja: „Én elmentem egy hajléktalan bácsihoz, és adtam neki enni.” És ragyogott az arca. Hát például milyen szép ez, ahogy ragyog az arcunk, akkor azt el fogják hinni, hogy mibennünk Krisztus él, például emiatt.

Aztán eszembe jutott az, hogy lelkigyakorlaton mindig ezt kérdezte a lelkigyakorlatot tartó atya, hogy: Volt-e abban áldás, amit csináltál? Mert rendben van, egy csomó mindent csináltál, volt-e benne áldás? És annyira izgalmas volt nekem ez a kérdés, hogy sok mindent akkor más fényben kezdtem el látni. Addig azt mondtam, hogy ezt csináltam, meg azt csináltam, szerintem ez jó volt, vagy nem volt annyira jó. De mikor így tettem föl a kérdést: volt-e benne áldás? Sokkal világosabban láttam, hogy azt a dolgot érdemes volt-e csinálni vagy nem, jól tettem-e vagy nem. És valahogy ennek mintájára talán ez a kérdés se rossz, hogy végignézem az életemet, a napomat, hogy van-e benne világosság, vagy csak úgy csinálom, vagy darálom, vagy a rutin, vagy van-e benne világosság? És ha van, na, akkor talán azáltal Krisztus akár fölismerhetővé lesz.

Az ötödik így szól, hogy ez a világosság azért jött, hogy minden embert megvilágítson, de minden embert. Itt a mindent szeretném kihangsúlyozni; minden embert megvilágítson. Jött be egy hölgy, most, a délelőtti mise után a sekrestyébe, úgy nem is tudtam, hogy úgy hát az ünnep, vagy a szomorúság, és azt mondja: „Szép ez a karácsony, de a gyerekeim nem járnak templomba.” De nem ennél a panaszos szónál hagyta abba, hanem azt folytatta, hogy „Hát, nem járnak, nem járnak, de olyan rendes emberek, hát olyan rendesek. Én szeretném, ha járnának, de olyan rendesek, és szerintem ez Istennek számít.” Hát én ehhez tudtam kapcsolódni. Mondtam, szerintem is számít. Szerintem is az számít.

És akkor eszembe jutott, egy pár nappal ezelőtt egy dokumentumfilmet néztem, munkaszolgálatra öt fiatalembert elvisznek. Hát sokakat, de ez öt fiatalember története. És az öt fiatalember, mikor úgy adódik, meglógnak, hát nyilván okosan, joggal teszik. Na, de hát attól még 1944 van. Na most mit csináljanak? Tél van, hideg van, éhség van. Elmennek egy pici faluba, és ott látják, hogy ott van egy istálló épület, és fölmásznak, és ott a széna közé jól bevackolják magukat, legalább hideg ne legyen. Na de hát nappal nem mernek kimenni, enni meg nincs semmit. És persze hiába próbálnak ők úgy lenni, hogy ne vegyék őket észre, azért a gazda csak észreveszi. Nem történik semmi más, minthogy az egyik este nyílik ott ennek a gazdasági épületnek az ajtaja, megjelenik a gazda, lerak egy tál főtt krumplit, és a tál főtt krumpli mellé egy kiírás: „Nappal ne mozogjatok, jó étvágyat!” S ez a gazda nap-nap után, hét-hét után minden este: egy tál főtt krumpli. Hát ez valami olyan világosság, amit szerintem a világon minden ember ért. A főtt krumpli nyelvén minden ember tud beszélni. És a főtt krumpli üzenetét minden ember képes elolvasni. Tehát amikor azt mondja a szentíró, hogy Krisztus világossága volt minden embernek, ha mi beszéljük azt a nyelvet, amit minden más ember is beszél, mondjuk a főtt krumpli nyelvét, akkor jó irányba vagyunk.

A következő, azt mondja a szentíró: a világba jött. Akkor ez a mi esetünkben mit jelent? Hogy akkor nagyon is lehetünk itt a világban, ami azt jelenti, hogy nem érdemes belefulladnunk, karácsonykor meg pláne a kritikába, a panaszkodásba, a minősítésbe, így a világ, a világ szidalmazásába és az összes többibe. Hanem inkább melyik irányba érdemes menni? Megmutatni, hogy hogyan érdemes élni. Ha a keresztény ember minden kritika és panasz nélkül egyszerűen csak úgy él, ahogy érdemes, abban lesz világosság, épp elég vonzó lesz ahhoz, hogy másoknak az föl fogjon tűnni.

A hetedik gondolat így szól, hogy akik befogadták őt, azok fölismerhették. Tehát akkor Jézus mire vár? Hát arra, hogy mi befogadjuk. Ezt a gondolatot már említettem nektek, hogy nagy különbség van aközött, hogy Istent elfogadjuk, vagy Istent befogadjuk, pontosan ugyanúgy, mint amikor egy embertársamat elfogadom, vagy őt befogadom. Mi a lényegi különbség? Az, hogy attól, hogy elfogadtam valakit, még mondhatom azt, hogy „Csinálsz, amit akarsz, én elfogadlak téged, rendben van. Élj, ahogy akarsz, nem szólok bele.” Ha valakit befogadok, azzal azt vállalom, hogy az életem nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt, hogy őt befogadtam. A befogadás révén mindenképpen én magam meg fogok változni, és ezért nem mindegy, hogy az ember kit fogad be – most a szó legjobb értelmében – az emberi lélekbe. És ha az ember Jézust befogadja, az egész biztos, hogy őbenne változásokat fog létrehozni. Szerintem van egy kísértésünk. A kísértés így szól, hogy van egy-két dolog, az életünknek egy-egy területe, amire azzal a gondolattal nézünk, hogy na ezt úgy fogom csinálni, ahogy akarom, a többibe Isten beleszólhat. S minél több ilyen területünk van, hogy na ezt én úgy csinálom, ahogy akarom, a többibe Isten beleszólhat, annál kevésbé valósul az meg, hogy én Jézust befogadtam.

A nyolcadik gondolat így szól, hogy hatalmat adott nekünk, hogy Isten gyermekei legyünk. Hát ez milyen szép, hogy hatalmat adott nekünk, hogy fölismerjük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Vagyis valószínű, nem úgy érdemes a világban lennünk, hogy a szónak valamilyen értelmében verjük a mellünket, és azt mondjuk, hogy „Én Isten gyermeke vagyok.”, hanem hatalmat kaptunk arra, hogy odamenjünk egy másik emberhez, és a szónak nagyon sok gyönyörű értelmében azt mondjuk: „Tudod-e, hogy te Isten gyermeke vagy?” Hát nem az az érdekes, hogy én Isten gyermeke vagyok, amikor már itt vagyunk a világban, hanem az, hogy a másik tudja-e, hogy úgy élni és úgy lenni a világban, hogy rajtunk keresztül nagyon sokan mit fedezzenek föl, nem azt, hogy én Isten gyermeke vagyok, hanem fedezze föl azt, hogy ő maga Isten gyermeke.

Na, akkor a következő gondolat, ez így szól, ez a kilencedik, hogy azt mondja, hogy közöttünk lakott. Biztos ezt tudjátok, sokan mondtak már erről okos dolgokat, hogy szó szerint így lehetne fordítani, hogy: a sátrát közöttünk állította föl. Tehát ez, hogy közöttünk lakott, ez azt jelenti, hogy tényleg közöttünk lakott. Úgy lehetne mondani, hogy eljött Jézus, mégpedig azért, hogy itt a földön, azon belül nálunk állandó lakcíme legyen. Hogy nem egy ideiglenes, (hanem) állandó lakcím. Eljátszottam ezzel a gondolattal. Ott van a lakásotok, ott van a házatok, ki van írva Kovács Dezső, mert hát itt lakik. Tudjátok, vannak olyanok, aranyosak, ez nagyon tetszik nekem, mikor az apuka úgy dönt, vagy a szülők úgy döntenek, hogy a gyerekek nevét is kiírják. Kovács Dezső, nem tudjuk, Kovács Dezsőné, Pistike, Lacika, Pannika. Milyen szép lenne ha egy ajtón azt lehetne látni: Kovács Dezső, Kovács Dezsőné, Pistike, Lacika, Pannika, Jóisten.” Hát most volt a népszámlálás, szóval tovább vittem ezt a gondolatot. Ugye ott megkérdezték, ki lakik ugye, ki van ott abban a házban. Tudjátok, ki a keresztény? Aki beírta, hogy Isten is ott lakik. „Ott lakom én, a feleségem, három gyerekem, Isten; hatan lakunk itt.” Hát ez csak egy gondolatszikra volt.

Akkor a következő, a tizedik gondolat: láttuk az Ő dicsőségét. Vagyis az Ő dicsőségét láttuk, ezért mi lenne a mi nagy lehetőségünk? Hogy rajtunk keresztül Isten dicsősége láthatóvá váljon. Nem tudom, néztétek-e a világhálót, most itt karácsony előtt egy-két nappal, az egyik portálon annak a csodálatos űrteleszkópnak a felvételeit lehetett látni, én azt vagy huszonöt percen keresztül néztem. Hát milyen döbbenetes az, hogy milyen gyönyörűséges képek vannak az univerzumról, egyszerűen fölfoghatatlan ez a világegyetem, lenyűgöző és gyönyörűséges. Arra gondoltam, hogy ez a teleszkóp tud valamit. Hogy ez a teleszkóp nem csinál mást, megmutatja ennek az univerzumnak a gyönyörűségét. Úgyhogy arra gondoltam, hogy az embernek nem volna egy rossz életút, egy ilyen isten teleszkóppá lenni. Nem tenni mást, minthogy valahogy megmutatni Istennek a gyönyörűségét és szépségét, pont úgy, mint egy teleszkóp.

Tizenegyedik az így szól, hogy: az ő teljességéből nyertünk kegyelmet. A „teljességéből” most ezt szeretném kihangsúlyozni, nemcsak Őbelőle, hanem az Ő teljességéből. Gyökössy Bandi bácsi, a lelkigondozás atyamestere, református lelkész már régóta nem él. Hallgattam egy beszédjét néhány nappal ezelőtt. Bandi bácsi a református gyülekezetnek a következőt mondja, ez volt mondjuk negyven éve. „Nem azért vagyunk mi itt, hogy egyetlen karámba gyűjtsük az embereket. Nem azért vagyunk, hogy egy református karámba összegyűjtsünk mindenkit, majd azt mondjuk, hogy mi vagyunk a legjobbak.” Ezt mondja negyven évvel ezelőtt Gyökössy Bandi bácsi, református lelkész. „Szóval nem az a dolgunk, hogy egy karámba betereljünk mindenkit, és utána azt mondjuk, mi vagyunk a legjobbak, hanem azt mondja, az a dolgunk, hogy kijöjjünk a karámból, és minél többekkel együtt mondjuk azt, hogy Isten a legjobb.” Hát azért ez egy elég más és sokkal tágasabb életszemlélet. Tehát ha mi Krisztus teljességéből akarunk meríteni, kegyelemből kegyelmet, akkor inkább kijövünk, és minél többekkel szeretnénk ezt mondani: „Uram, te vagy a leggyönyörűbb.”

S aztán az utolsó előtti gondolat így, hogy: Jézus által ismertük meg az igazságot. Mit jelent a Jézus általi igazság, vagy Jézus igazsága? Egyszerűen az a realitás, hogy ez, ez, az meg az, hogy ez jó, az rossz, ez világosság, ez sötétség, ez rendes volt, ez nem volt rendes, ebben volt élet, abban nem volt élet, ebben volt áldás, ebben nem volt áldás. És végül, hogy Isten a szeretet. Ez az az igazság, ami Krisztus által megismerhető. Mindent nevén nevezhetünk, hogy mi, mi és ki, ki. És végül, hogy Isten a szeretet.

És a záró gondolat így szól, hogy Istent kinyilatkoztatta, hogy soha senki nem látta a Teremtő Istent, de Jézus kinyilatkoztatta őt nekünk. És hogyan nyilatkoztatta ki? Hogy az Isten megtestesült. És innen a záró két gondolatom, két mondatom így szól, hogy akkor a mi nagy lehetőségünk az, hogy mi megtestesítsük Krisztust ebben a világban, hogy a szó szoros értelmében, mikor bárki találkozik velünk, valami olyan világosságot is valahogyan megsejthessen, ami nem a mi világosságunk, hanem Krisztusé, hogy Krisztus bennünk megtestesült.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)