Mt 5,13-16 - Évközi 5. vasárnap

2023.02.05.

Megosztom
Elküldöm

„Ti vagytok a világ világossága.”

Olvasmány (Iz 58,7-10)

Oszd meg az éhezővel kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a kísérőd. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Íme, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.

Szentlecke (1Kor 2,1-5)

Testvéreim! Amikor nálatok jártam, nem választékos beszéddel vagy emberi bölcsességgel akartam hirdetni nektek Isten titkát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódva mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.

Evangélium (Mt 5,13-16)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Vasárnapi beszéd

Ti vagytok a világ világossága.” Erről szeretnék most elmélkedni. Ugyanis amit Jézus a tanítványoknak mond, ahogyan ezt hallottuk, ezt akkor pontosan minekünk is mondja. Tehát Jézus jön, és azt mondja nekünk: „Ti vagytok a világ világossága.” Mit kezdjünk ezzel, mit jelent ez számunkra?

Rögtön hadd utaljak az Allelujára, mert az Allelujában mit énekeltünk? Hogy azt mondja Jézus: „Én vagyok a világ világossága.” Először is tehát akkor, mondjuk, szinte rendüljünk meg, de legalábbis csodálkozzunk rá, hogy Jézus, aki azt mondja, „Én vagyok a világ világossága, és aki az én tanítványom és engem követ, övé az élet világossága.” Hogy most Máté evangéliumának ötödik fejezetében, a hegyi beszéd legelején, tehát még a nyilvános működés elején vagyunk, éppen csak most hívta össze a tanítványokat, ilyeneket, olyanokat, amolyanokat. És már most azt mondja nekik a hegyi beszéd elején, rájuk nézve, hogy „Ti vagytok a világ világossága.”, hogy a tanítványokra azt mondja, mint amit saját magáról. Ez egészen döbbenetes, hát egészen szinte irreálisnak tűnik, hogy annak a halásznak és vámszedőnek, és annak a fiatal srácnak, akit úgy hívnak, hogy János, azt mondja Jézus, mint saját magáról, hogy „Ti vagytok a világ világossága.”

Akkor ennek a kijelentésnek óriási jelentősége és hordereje van, hogy ott a tanítványok megértik-e, hogy miközben jó eséllyel ők mindennek látják és gondolják magukat, csak épp a világ világosságának nem, hát ők magukat, gondolom, halásznak tartják, meg vámosnak, meg ilyen embernek, olyannak, és egyszer csak nem akárki, a mester azt mondja, ne, hát ti a világ világossága vagytok. Hogy ez egy milyen döbbenetes megszólítása ezeknek az embereknek, vagyis mi nekünk.

Akkor tehát a második gondolat így szól, hogy: Hogyan próbálja kibontani Jézus ott és akkor itt és most nekünk, hogy mit jelent, hogy te, hát ti vagytok a világ világossága? Úgy, hogy hoz rögtön egy képet: a hegyre épült várost sem lehet elrejteni. És ennek nagyon fontos üzenete van, mert a hegyre épült város, amit nem lehet elrejteni, nem egyszerűen csak ilyen vagy olyan, hanem az a lényege, az a természete, hogy a hegyen van, tehát az ember egyszerűen azt látja. Vagyis a hegyre épült város – most így mondanám – a keresztény ember, vagyis mi, mint a világ világossága. A világ világosságaként nem látványosan kell, hogy valamilyenek legyünk, ez nem hivalkodás, nem magamutogatás, a hegyre épült város nem hivalkodik, meg nem magamutogatja magát, egyszerűen az, hát ott van a hegyen. Hát az a lényege, az a természete, az a valósága, hogy ott van a hegyen és olyan, amilyen; pontosan hegyre épült város.

Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy tehát akkor a hegyre épült városnak ez a természete, egyszerűen ilyen, és ebből következik, hogy lehet őt látni. És amikor Jézus azt mondja „Ti vagytok a világ világossága.”, akkor ezzel azt mondja, hogy ez a lényegetek, ez a legbelső valóságunk, ez a legbelső természetünk, hogy a világ világossága vagyunk. Vagyis itt egy nagyon fontos dologról van szó, hogy különböztessük meg azt, hogy milyen vagyok, attól, hogy ki vagyok. Mert mi keresztény emberként is hiába halljuk azt, hogy Jézus azt mondja, „Ti vagytok a világ világossága.”, rögtön olyan gondolataink támadnak, hogy „De hát én nem vagyok olyan. Hát azért nem tudom azt. Úgy, meg ahhoz nem értek annyira, meg hát…” Vagyis bele tudunk bonyolódni az életutunk során, és a keresztény önazonosságunkban abban, hogy hát én ilyen vagyok, vagy nem vagyok olyan, vagy nem eléggé vagyok olyan, vagy nem eléggé vagyok ilyen. Hát nem csoda, hogy Jézus nem erről beszél, hogy te most ilyen vagy-e, vagy olyan vagy-e? Hát, ha ő ezzel a szemmel választotta volna ki a tanítványait, akiknek ezt mondja, hogy van-e ilyen meg olyan, hát, nem tudom, a kereszténység nem nagyon tudott volna elindulni. Mert Jézus nem ezzel a szemmel nézte, hogy most ilyen-e vagy olyan-e, hanem hogy „Ki?”, hogy ez vagy-e és az vagy-e. És ezért Jézus fölfedezi ezekben a tanítványokban, hogy ők a világ világosságai, mint ahogy bennünk is ezt látja és fölfedezi.

Tehát a harmadik gondolat így szól: Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy megkülönböztessük, hogy miről van itt szó, arról, hogy milyen vagyok, vagy hogy ki vagyok. És ebben az evangéliumi történetben Jézus elénk áll és nem arról beszél, hogy ilyenek vagytok, meg olyanok vagytok, tudtok így világosságot gyújtani, és akkor tudtok világosak lenni így-úgy-amúgy. Nem, azt mondja: „Ezek vagytok.”

És így jutunk el a negyedik gondolatig, tehát akkor ez azt jelenti, hogy azt, hogy mi a világ világossága vagyunk, ez nem egy tulajdonság, vagy egy képesség, valami erény a részünkről, ami kicsit van, vagy kicsit nincs, vagy valakinek jobban van. Ez az önazonosságunk, ez a lényegünk és ez a természetünk, hogy mi a világ világossága vagyunk.

Ezt egy történetbe ágyazva is hadd mondjam el. Most eszembe jutott rólad (Rámutat valakire – szerk.), egy papnövendék van köztünk, egy papnövendék történet, amit sok évvel ezelőtt hallottam. Ez egy… nem mondom a címét, mondom a történetet. Azt mesélte nekem sok évvel ezelőtt ez a pap, most már vagy húsz éve pap, hogy tulajdonképpen tizennyolc évesen bement a szemináriumba, ott három évig ott volt, valahogy úgy, hogy hát nem tudom, ilyen is vagyok, meg olyan is vagyok, úgy ezt is szeretném, meg azt is szeretném. Tehát nem úgy volt benn a papnevelő intézetben, hogy „Én ez vagyok.”, hanem hát, hogy ilyen is vagyok, meg olyan is, majd meglátjuk, ahogy mennek előre az évek, majd kikristályosodik, hogy most én leszek-e pap, vagy nem. Nem mindenki megy be így, de ő így volt bent. És azt mondja, hogy harmadéven kellett egy dolgozatot írni filozófiából és Jean-Paul Sartre-ról kellett egy esszét elkészíteni. De hát a papnevelő intézetben nem volt róla irodalom, ezért ő reverendában átment a városi könyvtárba, és a könyvtárostól kért, Jean-Paul Sartre-ról, a filozófusról valami anyagot. És a könyvtáros azt mondta, hogy hát magyarul nem sok minden van. De azt mondta ez a srác, hogy jó, én tudok angolul, akkor angol nyelven is kérek tőle egy-két dolgot, azt el szeretném vinni. És amikor a könyvtáros elment, hogy angol nyelven hozzon neki könyveket, ő ott huszonegy éves, városi könyvtár, délután. Áll reverendában, és egy ateista filozófusnak a műveit kéri ki angol nyelven, akit egyébként egyáltalán nem ismer. Úgy hirtelen belenyilallt ez a kérdés, hogy „Én mit keresek itt? Huszonegy évesen, reverendában, angol nyelven olvasok Jean-Paul Sartre-ot azért, mert kell írnom egy esszét, ez mi? Hát normális vagyok én? Mit keresek itt?” Úgy hirtelen azt mondja: „Ott álltam a könyvtárban és megértettem, hogy azért vagyok itt, mert pap akarok lenni, hogy egyszerűen ennek semmilyen más oka nincs. Egyszerűen semmi mást nem tudok elképzelni, hogy miért lennék itt, hogy valami olyasmit csináljak, ami egyébként mondjuk attól, hogy én milyen vagyok, teljességgel távol áll. Mert attól, hogy én ilyen vagyok, vagy olyan vagyok, ebből levezethetetlen, hogy angol nyelven fogok ma Jean-Paul Sartre-ról dolgokat olvasni.”

Ez a különbség, hogy egy papnövendék ott van a szemináriumban, és ilyen is vagyok, meg olyan is, meg így is vagyok, meg ehhez is van kedvem, meg ehhez is értek, ahhoz kevésbé, ahhoz képest, hogy egyszer csak azt mondja: „Én egy papnövendék vagyok, és én papnak vagyok meghívva Istentől.” Ezt úgy írhatnám le, hogy egy picit talán testhezállóbb legyen, hogy amikor megházasodik a férfi és a nő, és „Jó, hát próbáljuk ki, csak jó lesz!” És milyen nagy különbség az, mikor van egy áldott pillanat, egy világos pillanat, és egyszer csak megértjük a legbelsőbb önazonosságunkat, és valaki azt mondja „Hiszen én egy férj vagyok. Én a te férjed vagyok.” Ez nem egy tulajdonság, meg ilyen vagyok, meg olyan vagyok, meg most jó férj vagyok, vagy nem vagyok jó férj, hiszen én egy férj vagyok, ennek minden szépségével persze minden terjed, küldetésével. Egy feleség vagyok. Hát keresztény emberként is, amikor megtérésről beszélünk, tulajdonképpen valami ilyesmiről beszélünk. Hát keresztény vagyok, jó, akkor kicsit jót csinálok, nem eszem ottan húst, meg akkor valami jót teszek, meg adok egy húszast valakinek, meg jól van, segítek. Ez még az a világ, hogy ilyen vagyok, olyan vagyok, kicsit ilyen vagyok, tán nem vagyok annyira rossz keresztény. Hát ez nem ugyanaz, mint amikor valaki egy gyönyörű, ragyogó, világos pillanatában azt mondja: „Hiszen én keresztény vagyok.” Az egész világ megváltozik idebent, mikor megértem az önazonosságomat, tehát nem csak az adottságok, képességek tulajdonságok…, na most.

A folytatás, ez így szól, hogy ez nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor Jézus azt mondja, hogy „Térjetek meg, és aztán tartsatok bűnbánatot!” Sosincs fordítva. Sosincs úgy, hogy csináljátok így, meg csináljátok úgy, meg… hanem térjetek hozzám, fedezzétek föl magatokat, mint Isten gyermekeit, és abból fog következni a bűnbánattartás. Ti vagytok a világ világossága, és ebből majd fog következni, hogy úgy tudunk cselekedni egymásért, hogy ennek révén mások meglátják Istent. Tehát nem azzal áll elő Jézus, kiválasztottam tizenkét nagyon ügyes embert, ilyenek vagytok, olyanok vagytok, tizenketten minden jó tulajdonságot birtokoltok, tehát ti vagytok a világ világossága, csináljátok így-úgy-amúgy! (Nem.) (Mutatja – szerk.) Fedezzétek föl magatokban, hogy ti vagytok a világ világossága! Tehát először értsétek meg, hogy kik vagytok! Nem az, hogy milyenek tudtok lenni, meg milyenek nem vagytok; abból fakad a cselekvés, és a cselekvésből fakad, hogy egyszer csak rácsodálkoznak mások, a cselekvés révén Istenre. Nem ránk csodálkoznak majd, hanem Istenre, de azáltal fedezik majd föl Istent, hogy mi fölfedeztük előtte magunkat, hogy kik vagyunk mi igazából.

A következő szempont így szól, hogy milyen gyönyörű tehát az, hogy „Látva a ti jótetteiteket magasztalják Istent.” Hát szó sincs róla, hogy az ember akkor valami énközpontú módon rátalál arra, hogy „Én vagyok a világ világossága.”, vagy jó egy kicsit finomabban, hogy „Mi vagyunk a világ világossága, de én is benne vagyok.”, hanem miközben én rátalálok magamra, ennek révén a cselekvés által mások Istenre tudnak találni. Ezért én magam is ebben az összefüggésben vagyok, hogy itt tehát akkor nem egy kivagyiskodás és magamutogatás történik, hanem, hanem, hogy az ember miközben rátalál magára, lehetővé teszi, hogy mások fölfedezzék Istent és ez tulajdonképpen egy döbbenetes üzenet Jézusról, hogy ott, a működésének az elején nem arról beszél most, hogy Isten milyen, hanem hogy az ő hallgatósága ki. És az ember, aki egyre inkább fölfedezi, hogy ki vagyok én, mint a világ világossága, ebből következik majd az, hogy annak a fényénél, hogy maga rácsodálkozik erre a világosságra, láthatóvá lesz Isten, láthatóvá lesz Jézus, megismerhető és fölfedezhetővé lesz Jézus, mint a világ világossága. Megdöbbentő, hogy Jézus nem magával kezdi, hanem velünk. A nyilvános működését nem azzal kezdte, „Én vagyok a világ világossága.”, (hanem) hogy „Ti vagytok azok.”

Így mennék akkor egy picit tovább, mégpedig tehát akkor itt az önazonosságunk fölfedezéséről van szó. És ez, hogy az ember közel engedi magához, amit Jézus mond, hogy mi vagyunk a világ világossága, az természetesen nem valami gőghöz vezet, kivagyiskodáshoz, meg valami… pont fordítva. Így is mondhatnám, hogy mikor megismerjük magunkat, mint a lényegünket, hogy a világ világossága vagyunk, az nem Istennel szemben van. Vagy nem valamiféle közömbösséghez vezet Istenre vonatkozóan, „Hiszen hát ha én ez vagyok, akkor már szinte Istenre sincs szükség.” Tehát ez nem Istennel szemben való önmagunk fölfedezése.

Nem is a világgal szemben fedezzük föl magunkat, mint a világ világosságát. De sokan vannak keresztények, akik talán nem értik meg elég mélyen, mit jelent, hogy a világ világossága vagytok. Ezért minden világosságot, amit úgy megtapasztalnak magukban, vagy minden tanítást a világgal szemben képviselik, a világot kissé megvetve és lenézve és lekicsinyelve, s ezt még konkrétabban mondjam, hogy fölfedeznek magukban bizonyos értékeket, szépségeket, valahogy a másik emberrel szemben kezdik el ezt képviselni, vagy a másikkal kapcsolatos közönyösségbe hullnak, hiszen ők most már kik és mik.

Nem egyszerűen csak azt mondja Jézus „Világosság vagytok.”, hanem „A világ világossága vagytok.”, az nem ugyanaz. Ezért, amikor az ember fölismeri magában a világosságot, az nem Istennel, a világgal és az emberrel szemben való világosság, hanem a velük együtt és az értük való világosság. És itt megint egy párhuzamot hadd hozzak. Azt mondja Jézus: „Ti vagytok a világ világossága.”, az annak meghirdetése, hogy kik vagyunk, és utána „Na, akkor úgy világítson a ti világosságtok, hogy látva jótetteiteket, mennyei Atyátokat magasztalják!” Ez az „úgy” szó nagyon jelentőségteljes. A párhuzam pedig így szól, amikor Jézus távozik ebből a világból, azt mondja, „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket.” És mind a két esetben gondolhatnánk, hogy akkor az ember abban el is vész, hogy én vagyok a világosság, a világ világossága, hogy mi vagyunk, vagy hogy szeretet és a szeretet így és úgy. Jézus mondatának a súlypontja az, hogy „úgy”, hogy szeretet az, ahogyan én szerettelek titeket. És a világ világossága az, hogyha úgy vagytok a világ világossága, ahogy én vagyok a világ világossága. Hogy amikor azt mondtam nektek, ti vagytok a világ világossága, az azt jelenti, hogy „Legyetek úgy a világ világossága, ahogyan én a világnak, az embernek és Isten világosságának a kinyilatkoztatója lettem és vagyok!”

És most jön tulajdonképpen, ami szinte számomra legmegdöbbentőbb, hogy ezzel Jézus mire hív meg bennünket? Hogy fölismerjük és fölfedezzük magunkat, mint a világ világosságát. Ez egészen döbbenetes. Azt mondja, fedezd föl magad, te, te, ti, mi vagyunk a világ világossága, vagyis, hogy ez a mi legbelsőbb természetünk.

És itt most megint csak, hogy ezt megint próbáljam életbe ágyazottá tenni. Egy magyar filmélményemet szeretném idehozni, ami mondhatnánk, hogy szinte ennek az ábrázolására tökéletes. („Becsúszó szerelem” – szerk.) Pár héttel ezelőtt láttam ezt a magyar filmet. Szó sincs róla, hogy hosszan akarnám mondani, egy picit azért az összefüggést kell mondanom. Van egy szurkolói csapat, szurkolói ultrák, ahogy szokták mondani, akiket teljesen kitölt, nem az, hogy ki vagyok én, hanem mi milyenek vagyunk, hogy milyen a színünk, hogy milyen a zászlónk, hogy milyen a himnuszunk, hogy mi milyenek vagyunk. És természetesen szélsőséges focidrukkerként nekiállnak, és persze keresik a balhét, és verekednek azokkal, akik nem olyanok, meg mások. Na most, van egy fiatalember, aki ennek a szélsőséges csoportnak a tagja, és azt tudja magáról, hogy mi ilyenek vagyunk, és olyanok vagyunk, és nem vagyunk olyanok. Szeretne gyereket, mert van egy barátnője. Kiderül az orvosnál, hogy nem lehet gyereke, mert meddő. De a barátnője, hát nem házasok még, a barátnője nagyon akar gyereket, ezért nekiállnak az örökbefogadásnak, és valahogy úgy adja az élet, hogy rátalálnak egy állami gondozásban élő roma lánykára, hát lányka, hát persze egy fiatal nőre, aki áldott állapotban van és nem akarja megtartani a gyerekét. És a srác a felesége, vagy hát a barátnője miatt azt mondja „Rendben van, akkor legyen majd ő a mi gyerekünk.” De akkor odaköltözik hozzájuk ez a roma édesanya, és ebből rengeteg feszültség támad a csoportra vonatkozóan. Hát hiszen ők foci ultrák, hát minden elmondható róluk, ahogy ők magukat látják, hogy mi ilyenek vagyunk vagy olyanok, csak pont nem az, hogy olyanok lennénk, mint (ő). Ezért rejtegetik ezt a roma fiatal hölgyet, és természetesen lebuknak, balhé van, a nő ott is hagyja a férfit, és a férfi egyszer csak ott találja magát úgy, hogy persze nagy verekedés van és konfliktus van, kiközösítik a csoportból, és most eljutottam a zárójelenetig. Végül az történik, hogy van egy nagyon világos pillanata ennek a fiatalembernek, amikor meglátja saját magát sokkal mélyebben, mint addig bármikor. Mert addig mással se volt elfoglalva, hogy én ilyen vagyok, és mi ilyenek vagyunk, és ez a nevünk, és a zászlónk, és a himnuszunk, és az énekünk, és egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint az a roma hölgy, aki ilyen és olyan és amolyan. És egyszer csak ez a fiatalember fölfedezi magában az apát, és fölfedezi magában a társat, és fölfedezi magában az embert. És elveszi ezt a nőt. És a zárójelenetben a játszótéren vannak, és ez az apa, akire mondhatjuk továbbra is, hát nem olyan, mint a felesége, sose lesz olyan, mint a felesége, játszik azzal a roma kisfiúval, aki sose lesz olyan, mint amilyen ő. És milyen megrendítő, hogy úgy játszik azzal a gyerekkel, mintha a sajátja lenne. Pedig nem az övé, mert az a gyerek, annak a roma nőnek a gyereke. És ez a férfi fölfedezi azt, hogy sokkal-sokkal mélyebben van valami, ami nem az, hogy ilyen vagyok vagy olyan, hanem, hogy ki vagyok. És apaként és férjként és emberként játszik azzal a kicsi fiúval és fociznak. Erről nehezen tudott nem eszembe jutni a Mennyei Atya, aki a hitünkben ugye hogy jelenik meg, azt mondja, hogy „Ti a fogadott gyermekeim vagytok. Hát nem vér szerint vagytok a gyermekeim. Hát rátok nézek, hát lehet, hogy nem vagytok pont olyanok, mint én. Én rátok nézek, és én tudom, hogy ki vagyok. Én vagyok a Teremtő Isten, a Mennyei Atya. Tehát akkor én, ha én rátok nézek, akkor lehet, hogy nem vagytok olyanok, mint én, de ti a gyerekeim vagytok, mert én meg a Mennyei Atya vagyok.”

Hát ez a döbbenetes különbség. És tulajdonképpen Jézus ezzel a nyilvános működése elején beköszön hozzánk, és azt mondja: „Fedezd föl magadat, mint a világ világosságát!” Éljünk úgy, hogy a tetteink nyomán láthatóvá legyen Isten! És ennek az alapja az, mint ahogy látjuk focizni ezt az édesapát, férjet és embert, tulajdonképpen egy idegen gyerekkel, mintha csak a sajátja lenne, hát ebben föl lehet fedezni azt a világosságot, ahogyan Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a világ világossága.”

Már csak a záró egy perc. Még egy párhuzam jutott eszembe, hogy éppen ez előtt a gondolat előtt miről volt szó, múlt heti evangélium: nyolc boldogság. Kik látják meg Istent? A tiszta szívűek. Ezért Isten arra hív bennünket, hogy ismerjük föl, hogy kik vagyunk, és ezáltal értsük meg a tiszta szívűségünknek a gyönyörűségét. Miért merészelem azt mondani, hogy Jézus elénk áll és azt mondja „Ti vagytok a világ világossága, fedezzétek fel a szívetek tisztaságát!”? Ezt úgy mondja a segítő szakirodalom, hogy még egy pszichotikus beteggel is a segítője szövetséget köt az életre, mégpedig azáltal, hogy szövetséget köt annak a beteg embernek az egészséges részével. Hogy a pszichiátriai osztályon is lehet szövetséget kötni egy emberrel, mert őneki is van egészséges része.

És ezért Isten elénk áll és nem azzal kezdi, hogy ilyen vagy, meg olyan vagy, meg milyen vagy, meg miért vagy ennyire ilyen, és miért nem vagy annyira olyan, hanem azt mondja: „Látom a tiszta szívedet. Lehet, hogy nem az egész olyan, de egy része egész biztos, hogy olyan. Őt akarom megszólítani.” Mert a szívünknek a tisztaságában ténylegesen rácsodálkozhatunk arra, hogy mit jelent, hogy mi vagyunk a világ világossága és a többi pedig ebből meg tud születni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

.