Mt 4,1-11 - Nagyböjt 1. vasárnap
2023.02.26.
A kísértés belső világa
Olvasmány (Ter 2,7-9;3,1-7a)
Miután a föld termékennyé vált, az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Az Úristen kertet telepített Édenben, Keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. És az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas, azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának fáját. A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amelyet az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcseiből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: „Semmi esetre; nem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az Isten, aki ismeri a jót és a rosszat.” Az asszony látta, hogy a fa (gyümölcse) élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát a gyümölcsből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy mezítelenek. Fügefa leveleket fűztek össze és kötényt csináltak maguknak.
Szentlecke (Róm 5,12-19)
Testvéreim!
Egy ember által lépett a világba a bűn, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendő előképe. A kegyelem azonban nem úgy hat, mint a bűnbeesés. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra. A kegyelem tehát másként hat, mint annak az egy embernek a bűne. Az ítélet ugyanis egynek bűnéért rótt ki büntetést, a kegyelem pedig sok bűnből vezet el a megigazulásra. Mert ha egynek bűnbeesése következtében, egy miatt uralomra jutott a halál, mennyivel inkább élnek és uralkodnak majd az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelem és a megigazulás bőséges ajándékát kapják! Mert miként egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, ugyanúgy egynek igaz volta minden ember életére megigazulást áraszt. Amint ugyanis egynek engedetlensége minden embert bűnössé tett, ugyanúgy egynek engedelmessége igazzá tett sokakat.
Evangélium (Mt 4,1-11)
Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.” Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van: Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!” Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.
Vasárnapi beszéd
Jézus megkísértésének a történetében természetszerűen rögvest érdemes a saját megkísértettségünkkel kapcsolatosan elmélkednünk és gondolkoznunk, még inkább talán imádkoznunk, hogy fölismerjük ezeket a helyzeteket, és végül ne akárki felé boruljunk le. Ezért szeretném először megpróbálni pontokba szedegetni nagyon röviden egymás után, hogy milyen is a kísértésnek a belső világa, mit tesz velünk a kísértés, vagy hogyan köszönt be számunkra.
És így akkor az első gondolat rögtön az lesz, hogy már a kísértésnek az eleje maga is egy kísértés, vagyis hogy a kísértés úgy érkezik meg hozzánk, hogy úgy fogjuk mi azt föl, hogy ez dehogyis kísértés, ez egy lehetőség, ez itt egy alkalom. Az igazi kísértéseknek meg azután kétségkívül valami ilyesmi üzenete van: „Soha vissza nem térő alkalom. Ez itt kérem egy egyszeri és soha nem visszatérő alkalom. Hogyan volna már kísértés? És ez a soha és vissza nem térő csodálatos alkalom, remek lehetőség lesz valami jóra.” Tehát itt egyáltalán nincs szó kísértésről, ezt nyugodtan le is vehetjük a napirendről, úgyhogy most már csak e lehetőség előnyeiről érdemes töprengenünk. Tehát az első gondolat így szól, hogy a kísértő elhiteti velünk, hogy nem is kísértésről van szó, hanem lehetőségről.
A második így szól, hogy ez a lehetőség pedig nagyon-nagyon meg fogja érni, nagyon sok pozitívum lesz benne, és a negatívumok elhanyagolhatók.
A harmadik jellemzője a kísértésnek, hogy ez egy óriási lehetőség, és végül is persze mondhatom azt, hogy nem, de akkor nagyon nagy és nagyon kiterjedt és komoly veszteségek fognak abból származni. Tehát pont abból fog a veszteség származni, hogyha nem teszem meg. És ezek a veszteségek ráadásul nemcsak az én személyes életemre fognak vonatkozni, hanem hát nagyon sokak sokat fognak veszíteni, ha én most nem megyek ebbe bele, és nagyon sokaknak ez a sok vesztesége, akkor tulajdonképpen az én bűnöm lesz.
Képzeljük el Jézust, hogy azt mondja, hogy „Jó, hát most. Jó, hát leborulok a sátán előtt, de aztán minden az enyém. Hát, ha minden az enyém, akkor abból mennyi jót fogok én tenni. Rengeteg jót fogok tenni, rengeteg emberrel. Jó, hát itt előtte leborultam, de hát végül csak az számít, nem, hogy sok emberrel fogok rengeteg jót tenni. És hogyha nem borulok le, nem lesz az enyém, akkor az a rengeteg jó, amit mindebből meg tudnék tenni, a világ minden országának összes gazdagsága, az sajnos akkor el fog veszni. Azért ekkora veszteséget, és akkor ez nem is csak az én veszteségem, hanem a ti veszteségetek is. Hát nem tudom, most akkor a ti veszteségetek…”
Következő. Hogyha engedek a kísértőnek, na, ha engedek is a kísértőnek, nem magamért teszem. Nem a saját javamra teszem, nyilvánvalóan, még ha esetleg nekem is megéri mellékesen. Hát nyilvánvalóan nekem van küldetésem, sok jót akarok tenni, másoknak a javát fogom ezzel szolgálni. Tehát ha van is valami ilyen vékonyka szál, egész biztos nem itt van a hangsúly, hogy ez az én valamiféleképpen való javam, hanem ott van a hangsúly, hogy hát alapvetően másokért teszem. Tehát ha másokért teszem, akkor az már másképp is fest.
A következő, hogy annyira nyilvánvaló, hogy itt és most nagyon sok előny fog ebből származni. Ha belemegyek ebbe a nem is kísértésbe, hanem lehetőségbe, akkor ebből nagyon gyorsan, nagyon sok előny is származhat. Itt és most és rögtön, és kézzelfoghatóan sok előny lesz, és lehet, hogy lesznek majd mondjuk hátrányok is, vagy hát ahogy mondani szoktuk, majd azért meg kell érte fizetni, de azok sokkal később lesznek, azok jóval később lesznek, hát ezeket most innen tulajdonképpen nem is nagyon lehet látni. Szóval, hogy majd mit és hogyan kell érte megfizetni, ez annyira távoli, hogy igazából ezzel most itt nem is kell foglalkozni, főleg azért, mert itt és most nagyon nagy lesz a nyereség.
A következő jellemzője a kísértésnek, hogy azt mondjuk, a szónak többféle értelmében lehetséges ez, hogy ahogyan én most a kísértőnek igent mondok, tulajdonképpen ez rejtve fog maradni, hogy nem lesz látványos a bukásom. Hát ha… Jó, hát van benne valami nem annyira teljesen tiszta, de ha van is benne valami nem annyira teljesen tiszta, ez titok marad majd, vagy legalábbis rejtve marad. Hát ki látja azt, hogy Jézus leborul a kísértő előtt? Mi lesz az, amit majd lehet látni? Mindaz a sok jó, amit majd ezután a világ összes gazdagságával megtesz értünk. Hát az nagyon látványos lesz, az nagyon látható lesz, mindenki azt fogja tapasztalni. És az, hogy előtte… most mondjuk így, köztük marad. Ketten ezt elrendezik, és a jó dolgok meg nagyon látványosak lesznek.
A következő jellemzője a kísértésnek, hogy olyan sok a nyereség, hogy ezzel összefüggésben a veszteségek tulajdonképpen nem fognak számítani. Elhanyagolhatók is, de persze, jó, mindennek van ára, nem lesz ennek túl nagy jelentősége.
A következő jellemzője a kísértésnek, hogy a nyereség valamilyen szempontból anyagias természetű, beleértve akár azt is, hogy a dicsőség, vagy a siker és a többi. És a veszteségek viszont sokkal, sokkal finomabbak, szóval szinte olyan megragadhatatlanok ezek a veszteségek. Na most akkor ebből egy csomó nagyon világos előny származik a különböző területeken. Mondjuk mi a veszteség? Hát nem tudom, bűntudatom lesz. Hát, a bűntudattal majd elboldogulok. Nem tudom, lesz bennem egy ilyen rossz érzés? Hát itt van egy csomó előny, kézzelfogható, megragadható sokaknak. Hát ezzel a rossz érzéssel szerintem el fogok bánni. Hát egy idő után csak úgy majd csökkenni fog. Szóval ez (az előnyök – szerk.) olyan sokkal vaskosabbnak tűnik, erőteljesebbnek, ez (az ára – szerk.) meg olyan, na… Szerintem el tudom én ezt rendezni. Következő.
Ha tudom is, hogy rossz, még az is lehet, hogy nem lesz ennek negatív következménye. Hát miért volna törvényszerű, hogy negatív következménye legyen? Hát miért ne legyünk optimisták? Hát nem jöhet össze? Hát miért ne jöhetne össze? És akkor összejön, lehet, hogy nem is kell érte fizetni.
Következő, hogy a kísértő elhiteti velünk azt, hogy ez olyan értelemben sem kísértés, hogy ő tulajdonképpen itt szinte nincs is, mert ezt én akarom. Hát ő szinte csak úgy fölhívja a figyelmemet arra: „De hát mindig erre vágytál, nem? Hát igazából ezt akartad, nem? Hát tulajdonképpen ezért jöttél, nem? Hát tulajdonképpen ez a te, hát ez a te vágyad, ez a te kívánságod, tulajdonképpen a te, ez tulajdonképpen a tied, én csak mondom, hogy én úgy látom, hogy te ezt nagyon akarod. Hát én szinte itt sem vagyok, csak úgy kimondom azt, ami benned ennyire világos. Hát tudod, kívülről ezt nagyon lehet látni. Szóval ez nem az én ötletem. Valójában ez benned már régen megszületett, hát én csak mondom, hogy akkor lehet, hogy itt az idő, hiszen te már ezt, lehet, hogy már el is döntötted, nem? Most már csak csinálnod kell.” Vagyis a kísértésnek a jellemzője, hogy az ember úgy van ezzel, hogy hát tulajdonképpen tényleg, ezt én akarom, hát a kísértő csak megadja. És az, hogy ki adja ezt meg, az igazából nem számít. Hát annyi nyeresége van, most ez éppen kitől van? Nem, tulajdonképpen ez elhanyagolható.
Következő jellemzője a kísértésnek az, hogy hát magunk között szólva, szerintem ez a kísértőnek a felelőssége. De azért a sokkal nagyobb felelősség az övé, egész nyilván, nem az enyém. Nem? Hát ő hozott el ide a templom párkányára. Hát én csak leugrottam, hát azért az… Hát én csak azt… Szóval az igazi nagy felelősség az övé. Tehát az igazi nagy balhét úgyis neki kell elvinni. Én tulajdonképpen, ha ez nem is annyira tisztességes, de ez el fog törpülni, az én dolgom mellett az, amit ő csinált, hát majd én erre fogok is hivatkozni.
Következő jellemzője a kísértésnek, hogy ha a kísértővel megegyeztem, magammal már nem kell megegyeznem. Elég lesz a kísértővel leboltolni, és utána én már rendben leszek.
A következő jellemző, és itt tulajdonképpen ez már egy összefoglaló mondat, úgy a jellemzők után, de még azért ide tartozóan, hogy a kísértésben lényegileg az embernek nem a kísértővel van dolga, hanem saját magával. És már az is a kísértéshez tartozik, hogy a kísértő azt mondja, hogy nem kísértés, ez egy lehetőség, mi így szépen megállapodunk, úgyis kettőnk között marad, lesz rengeteg előny, tehát tulajdonképpen neked saját magaddal nem fog kelleni már elszámolni. Sőt, a kísértő akár azt is mondhatja, hogy majd én a felelősséget vállalom. A kísértésben az embernek döntően nem a kísértővel van dolga, hanem saját magával. És amikor elhisszük, hogy a kísértővel van dolgunk, és vele kell majd ezt valahogy, már rossz irányban vagyunk, mert a kísértővel tulajdonképpen egyetlen dolgunk van, és ha most egy gyerekmise enne, biztos itt megállnék, és biztos, hogy kérdezném a gyerekeket: Mi az egyetlen dolgunk a kísértővel? És száz százalékig biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kitalálnák. Főleg, ha egy kicsit segítenék nekik, de biztos, hogy segítenék nekik.
Szóval a kísértővel egyetlen dolgunk van. Mondjátok, légy szíves, mondjátok! (Kapja a válaszokat a hívektől – szerk.) Jó, nemet mondani, ellentmondani. Kicsit finoman csináljátok ezt. Nemet mondani… Úgy ellentmondani… Mondjátok ki! Valaki azt mondja, elküldeni melegebb éghajlatra. Akkor most én csak fölhangosítom azt, ami a szívünkben van. „Takarodj, Sátán!” Hát ez a dolgunk. Nemet mondani… Hát ne finomkodjunk, nem az a dolgunk, hogy nem… „Takarodj sátán!” Ez az egyetlen dolgunk van, de nem tárgyalunk, nem kell szövegelni, meg győzködni, meg nem. „Takarodj sátán!” Ez, pont ez a dolgunk vele. És előtte és közben és utána magunkkal lesz sok dolgunk. Utána is lesz magunkkal sok dolgunk. Meg kell emésztenünk, hogy akkor ez most mivel jár nekünk, hogy a kísértőnek azt mondtuk, hogy nem.
Na, most akkor egy pici záró rész, ez akkor a következő. Mondhatnánk azt, hogy most itt befejezzük a beszédet, mert nagyjából elvégeztük a munkát, de szerintem nem végeztük el az egész munkát, mégpedig azért nem, mert könnyen gondolhatnánk, és ez maga is egy kísértés, amikor a kísértő azt mondja, hogy ezzel nekünk nincs dolgunk, hogy a kísértéssel kapcsolatosan mindig magunkra, mint magánemberre gondolunk, hogy én magánemberként, én egy szál magamban. És a történet is mintha ezt mutatná, nem, hogy Jézus ott a kísértővel, ott ketten és akkor Ő és a kísértő. De hát az ember nemcsak individuum, amit most így mondtam, hogy magánember, hát az ember társas lény. Ezért mi mindannyian nemcsak személyek vagyunk, individuumok, hanem hát családnak a tagjai vagyunk, egy felekezetnek a tagja vagyunk, az egyháznak a tagja vagyunk, csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek a tagjai vagyunk. Miért is gondolnánk azt, hogy a kísértő csak bennünket, mint individuumot szólít meg, és nem szólít meg bennünket, mint társas lényt? A kísértő nagyon is megszólít bennünket intézmények, csoportok, közösségek, felekezetek, családok tagjaiként is. Ezt úgy is mondhatnám, hogy amikor a tizenkét apostol, tudjuk, hogy tizenegy meg egy, most mondjuk így egy ilyen bontásban, nagypénteken, a tizenkettőből egyetlen apostol lesz csak ott a kereszt alatt, tizenegy nem lesz ott. Akkor ez Máténak a veresége csak? Vagy Jánosnak a veresége? Pont ő ott volt. Péternek a veresége, Júdásnak a veresége? De hát ők az apostoli kollégium, az ott egy közösségnek is a veresége. Egyes emberek veresége, és közben az ott egy csoportnak is a veresége. Ezért amikor egy csoport tagjaként éljük át a kísértést, az is kísértés.
És ha így egy picit tovább mehetünk, akkor azt mondanám, hogy nem egyszer, amikor elkezdjük a nagyböjtöt, úgy számot vetünk az eddigi kudarcainkkal, kísértettségünkkel, a vereségeinkkel, azokkal a kísértésekkel, amelyeknek nem is akarunk ellenállni, és a többivel. És úgy Péterként és Jakabként és Jánosként és Júdásként, és mondhatnám, hogy megtesszük a magunk fogadalmait, ha megtesszük, vagy úgy elhatározzuk, hogy majd valamiben ebben-abban böjtölni fogunk, és ez nagyszerű, hogy így van. Nagyon jó, hogy ezt megtesszük. Nagyszerű! Csakhogy a realitásnak az is része, hogy miközben azt mondom, hogy hát itten kis vereségek voltak, kis vereségek vannak, ezek a kis vereségek egy csoportban, egy közösségben, egy felekezetben, egy intézményben, egy egyházban valahogy összeadódnak. Nemcsak a jó adódik össze, nemcsak úgy van az, hogy az egyes emberek külön-külön nem tudnak minden olyan jót megtenni, mint amit együtt meg tudunk tenni. Együtt más természetű és sokkal több jót meg tudunk tenni, mint egyesével külön-külön. Ennek van árnyéka is. Mondhatjuk azt, hogy külön-külön egész rendesek vagyunk, hogy külön-külön csak itt-ott bukunk el, hogy külön-külön nincs olyan nagy sarunk, de ezek ugyanúgy összeadódnak, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy külön-külön nem buktunk el annyira, együtt viszont sokkal jobban. És ennek is van egy kísértettsége. Már, hogy egyáltalán azt mondjuk, hogy ez nincs is, hogy csak az én kis vereségeim vannak, és ez nem fog majd összeadódni, de hát ez is összeadódik. Sőt!
És akkor itt csak egy-két gondolatot erről hadd osszak meg. Tehát ez azt jelenti, hogy a kísértés nemcsak – mondjuk így – magánemberként, hanem csoportok, felekezetek, egyházak, intézmények, közösségek tagjaként is él. És akkor csak szinte, hát hogy valamit kézzelfoghatóvá tegyek, mondjuk keresztényként, akkor az most nem Feriként van, meg Petiként, Panniként, Józsiként és Mariként, keresztényként is szenvedünk kísértést.
Keresztényként például mi a kísértésünk? Az, hogy a kísértőnek elhisszük, hogy a kereszténység majd a fegyverek erejével fenntartható lesz. Hogy sok fegyverre van szükség, és azzal a kereszténységet biztosítjuk, annak a fönnmaradását. Ez a kísértés bennünket jó eséllyel nem Péterként és Panniként ér, hanem keresztényként. Keresztényként az a kísértésem például, hogy fegyverekkel a kereszténységet fenn tudjuk tartani, erőszakkal és hatalommal, pénzzel a kereszténységet fönn tudjuk tartani. Hát ezt hallottuk az evangéliumban.
Katolikusként például mi a kísértésünk? Az, hogy az evangelizáció küldetésére, amire meg vagyunk hívva, arra hát magunk között szólva lehet, hogy inkább pénzre van szükség, mint hitre. Hogy legyen inkább pénz, és a hit, meg tudjátok, az egy olyan finom természetű dolog, nem? Valamennyi azért csak van, meg azért liturgia is van. Hát majd, na! Hát a látványos részét úgyis megcsináljuk. Katolikusként például kísértésünk az, hogy inkább van szükségünk pénzre, mint a hitben való elmélyülésre.
De például katolikusként az is kísértésünk lehet, hogy ha az egyháznak mindig és mindenkori aktuális intézményi struktúráit éltetjük és fönntartjuk, ezzel máris Isten országáért cselekedtünk, és Isten országának a fölragyogtatásáért éltünk. Az egy nagy kísértés, hogy kritikátlanul azonosítunk mulandó struktúrákat, e világi rendszereket Isten országával. Ez nekünk katolikusként nagy kísértésünk lehet. És ez elsősorban nem Péternek és Panninak a kísértése, hanem nekünk, mint katolikusoknak a kísértése.
Magyarként mi lehet a kísértésünk? Magyarként például kísértésem lehet az, és ez persze egy személyes kísértés attól még, hogy magyarként, hogy hát megvessek más népeket vagy nemzeteket. Sőt, hogy megtörténjen velünk magyarként az, ami Jézussal megtörtént ott nagypéntek előtt, ez pedig a következő. Mit mondtak? A nép vallási vezetői kétezer évvel ezelőtt Jézus ítélete kapcsán azt mondták, jobb, ha egyvalaki vész el, mintha az egész népnek baja lesz. Magyarként mi a kísértésünk? Hogy például azt mondjuk, jobb, ha egy nép vész el, mintha nekünk bajunk lesz. Inkább vesszen egy nép, nem mi vagyunk, a lényeg, hogy mi megmaradjunk. Ez pontosan ugyanaz a beszéd, mint kétezer évvel ezelőtt a főpapok beszéde Jézus perére vonatkozóan. Ez lehet például magyarként egy nagy kísértésünk.
Családban élve mi a nagy kísértésünk? Az, hogy amit a családomért teszek, az nem lehet bűn. Hogy amit az ember a szíve szeretetével tesz a családjának a tagjaiért, az biztos, hogy jó. Nagy kísértés.
Zárás. A zárás pedig az, hogy Jézus tudja azt a mondatot, amit érdemes mondani, amit mi is tudunk. És ezért mi pontosan tudjuk azt, hogy miközben a kísértő elénk áll és ez a kísértés netovábbja, és azt mondja: „Én ismerem a Szentírást, nálam jobban Istent senki nem ismeri, úgyhogy te bennem bízzál, bennem remélj, hozzám tartozzál, és fogadd el azt, amit én mondok, mert én mondom jól!” És ezért a kísértő idéz nekünk a Szentírásból, és azt mondja: „Én vagyok ennek a szakértője. Nézd csak, itt az írás, Isten szava, és ezt én közvetítem.” Ez mit jelent számunkra, egész konkrétan? Hogy ahogy a Szentírás mondja, a kísértő e világ fejedelme, hogy elhisszük-e világ fejedelmének, hogy ő fogja majd helyesen megmondani, hogy ki a jó ember és ki a rossz? Hogy ki az igaz és ki nem az? Hogy ki az igaz pap és ki nem igaz pap? Hogy ki a jó püspök és ki a rossz püspök? Hogy ki éljen és ki ne éljen? Hogy kinek adjunk kenyeret és kinek ne adjunk? Nagy kísértésünk elhinni e világ fejedelmének, hogy ő mondja meg, hogy ki a jó és ki a rossz, hogy ki a jó keresztény és ki a rossz, hogy ki a jó katolikus és ki a rossz.
Az ember nagy lehetősége individuumként, társas lényként és egyszerűen csak emberként, mint bárki… És itt egy történettel szeretném befejezni. Nick Vujicic, tudjátok, nincsen karja, nincsen lába, most jön Magyarországra harmadszor, előadást tart, föltéve egy asztalra. És egyszer csak ott, hogyhogy nem, arcra bukott, ott, előadás közben. És már mentek volna oda, hogy segítsenek neki, de ő egy kicsit mocorgott, és ott volt előtte a Szentírás. És ahogy ott volt előtte a Szentírás, azt pont meg tudta tenni, hogy a homlokát, a fejét odatette a Szentírásra, és az pont megemelte annyival a fejét, hogy onnan már a törzséből föl tudott egyenesedni. És utána ránézett a hallgatóságra és azt mondta: „Mindannyian el szoktunk bukni. Nem mindegy, hogy kire támaszkodva állunk föl.”
(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)
.